Szkafander és pillangó

„Furcsa egy film, nincs igazi történet, viszont mégis jó nézni, talán mert szakmailag jó.”







Objektíven: Jean-Dominique Bauby a világhírű ELLE francia divatmagazin főszerkesztője volt. Sikeres pályafutását 1995-ben agyvérzés törte ketté, melynek következtében szinte teljesen lebénult. 43 évesen. A kórházban eltöltött időről, szenvedéseiről és különleges szabadságáról írt könyvet Szkafander és pillangó címmel; ezt dolgozza fel Julian Schnabel filmje, mely bemutatásának évében a legsikeresebb nem angol nyelvű filmalkotás volt.

Szubjektíven: Egyik kollégám gondolatait idéztem dőlt betűvel a bevezetőben a filmmel kapcsolatban. Azt kell mondjam, találó. Nagyon is. Nézzünk, és lássunk a mélyére: megrázó portré egy bezárt életről, és egy könyvről, melyet Bauby a fél szemével (!) diktált le. - Felébredsz az ágyon. Körülötted fehér ruhás alakok. Még nem tudsz semmit. Még nem emlékszel, mi történt. Minden homályos, ködbe vesző. Mi van itt? Miért vagyok itt? A felismerés a fájdalmas, vagy ami azután következik? Szívszorítóan hangzik, nem igaz? Schnabel filmje minden, csak pont az nem; szívszorító. Egyszerű, ironikus, elgondolkodtató, kicsit cinikus, és végtelenül emberi. Mindehhez nagyban hozzájárul, hogy az események többségét Bauby szemszögéből látjuk, szinte mi is be vagyunk zárva a testébe. Vele együtt szenvedünk, amikor a figyelmetlen orvos kikapcsolja a foci-döntőt, vagy amikor látogatóba jön hozzá a családja. Lassan felvillannak az emlékképek is. Egy fotózás, egy vacsora, egy kirándulás… Mindez elveszett, de nyert helyette valami egészen mást. A rendező, Julian Schnabel nagy hangsúlyt fektet a képekre, az operatőri munkára. Nem véletlen, hisz „civilben” neo-expresszionista festő. Bauby lelkivilágának kivetülései ezek a képek, legyen szó tengerpartról, jéghegyekről, vagy akár táncosok karáról; többet beszélnek, mint a kimondott szavak. A Szkafander és pillangó pont akkor működik a legjobban, amikor ezek dominálnak. Képek, benső gondolatok, emlékek, irónia és kapcsolatok. És pont ezért nem tud mit kezdeni az egyébként erős rendezés a film második felében megjelenő, feleslegesen erőltetett drámázással. Több jelenet súlytalanná válik, hirtelen talajt veszít az alkotás, de még idejében kapcsol, hogy gyönyörűen fejeződjön be. Figyelemre méltó darab, a 2007-es év egyik legszebb filmje.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket érdekel egy nem hétköznapi francia önéletrajzi film. Néhány jelenet miatt 18 éves kor alatt nem ajánlom.

Értékelésem: 80%