2010. június 12., szombat

A Vándorló Palota


Hayao Miyazaki a történethez Diana Wynne Jones angol írónő 1986-os, Howl's Moving Castle című regényét vette alapul. Azt azonban Jones írónő sem gondolhatta, hogy ilyen csoda születik művéből.





Objektíven: Sophie dolgos hétköznapjai az édesapjától örökölt kalapboltban telnek. Fiatal korához képest csak ritkán engedheti meg magának, hogy a közeli városba menjen egy kicsit szórakozni; ám egyik kiruccanása alkalmával találkozik Howl-lal, az elképesztően sármos varázslóval. Kapcsolatukat félreértve az irigy Hangafüves puszta boszorkánya rettenetes átokkal sújtja Sophie-t; 90 éves öregasszonnyá változtatja.

Szubjektíven: A ’80-es években ismerhettük meg Hayao Miyazaki nevét. A nevet, mely az anime, az animáció új korszakát jelenti. Milliókat ejtett ámulatba a Vadon hercegnője, aztán a Chihiro Szellemországban című remekmű. 2004-ben elkészült alkotása, A Vándorló Palota sem okoz csalódást, sőt, az előzetes várakozásokat messze felülmúlja. Amikor az „esztéta” beül a moziba, hogy utána kritikát írjon, az egy természetes jelenség, semmi különös nincs benne. Megnézi, eldönti ajánlani fogja-e másnak is, avagy sem. Odafigyel a részletekre, próbálja „kritikus szemmel” nézni a dolgot. Ám amikor egy olyan filmre ül be, mint A Vándorló Palota, akkor belesüpped a bársonyszékbe, nekiszegeződik a vászonnak és már nem is kritikus, hanem egy sima mezei néző kötelezettségek nélkül, aki képtelen uralkodni magán, képtelen azzal a bizonyos „szemmel” szemlélődni, ehelyett egyszerűen csak a film része lesz, belefolyik a történetbe, és szinte szó szerint eltűnik két órára ebből a világból. Mert Hayao Miyazaki alkotása olyan hatással lesz ránk, mintha visszaváltoznánk gyermekké, aki minden csodában hisz.
A rendező teljesen klasszikus vonalvezetést használ mind a történetmesélésben, mind a forgatókönyv szövegében egyaránt, ezzel is hitelesebbé teszi a gyermekkorunk hangulatát, amikor még képesek voltunk kikapcsolódni olyan "hagyományos" meséken, mint az Alice csodaországban, vagy akár az Aladdin és az Oroszlánkirály.
A történet szerint ugyanis egy fiatal kalapkészítő lányt megment egy délceg idegen, a félreeső utcában garázdálkodó katonáktól és démonoktól, és hölgyünk eme gesztus hatására beleszeret a fiúba. Ám az ifjúnak van egy varázslónő rajongója is, aki látván a kis incidenst, vetélytársát átokkal sújtja, méghozzá nem is akármilyennel: 90 éves öregasszonyt csinál Sofi-ból. Sofi így ki is menekül a városból, fel a hegyekbe, a varázslók és démonok birodalmába. Menekülésének, bár nem derül ki, de valószínűleg két oka van: egyrészt nem szeretné, hogy ilyennek lássák az emberek, így elbujdokol, másrészt titkon bízik abban, hogy a varázslat megtörhető. Útja során találkozik szembe a négy lábon járó címszereplővel, vagyis a külön életet élő palotával, ahol barátokra lel, és végre a visszahúzódó lány is mer másmilyen lenni, mint amit elvárnak tőle, mer igazi szeretettel, törődéssel lenni mások felé. Többet azonban vétek lenne a történetről regélni, ezt a csodát hamar át kell élni.
Minden hős egyedi, összetéveszthetetlen, és szerethető. Ráadásul mindegyikük úgy van megalkotva, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat vívódásaikba, örömükbe. És egy apróság: Sofi mindig azokban a pillanatokban fiatalodik, vagy nyeri vissza eredeti alakját, amikor éppen nem figyel oda magára, amikor kilép saját zárt világából és a többiek felé fordul. Gyönyörű a metafora: a film elején Sofi olyanná válik, amilyen a lelke, később ebből az „öregségből” fiatalodik meg. Mindenkinek kihagyhatatlan, aki szereti a rajzfilmeket, akinek van fantáziája, (és akinek nincs kőből a szíve.)

Kiknek ajánlom?
Tisztában vagyok vele, hogy Hayao Miyazaki munkássága nem örvend egyöntetű elismerésnek. Keleti motívumkészlete, sajátos világlátása nem könnyen emészthető. Az animék világát szerető és a színpompás, nagy igényeséggel megalkotott képsorokat kedvelő rajzfilm-rajongók számára mégis kötelező darab. Az okok feljebb olvashatóak.

Értékelésem: 100%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése