2013. december 10., kedd

Szemfényvesztők




Az a helyzet, hogy tényleg működik.







ObjektívenA világ legjobb illuzionistának egy csapata bankot rabol, de nem is akárhogyan: a mindenkit megtévesztő műsorszámuk végeztével a közönség sorai közé szórják a megszerzett pénzt. Az FBI értetlenül áll az agyafúrt attrakció előtt, nem is sejtve, hogy egy sokkal nagyobb dobásra készülnek a szemfényvesztők.

Szubjektíven: Nincs rá jobb kifejezés, össznépileg bekajáltuk a Szemfényvesztők első eresztését. Az alkotók pedig nem is voltak restek újabb csontot dobni a nagyérdeműnek, már a nyár végén bejelentették, hogy jön a következő rész. A kritika és a közönség is elégedett volt, komoly anyagi siker mellett; miért ne jönne még legalább egy rész? Bármennyire is féltettem eleinte ezt a projektet Louis Leterrier-től, úgy tűnik, az ürge megtalálta azt, amit a Marvellel, vagy Jason Stathammel hiába keresett. Szórakoztatás magas fokon. Pergő, lendületes, izgalmas film, remek zenével megtámogatva, ráadásként kiváló színészekkel. A különböző fórumokon sokszor emlegetett - bőven fellelhető - logikai bakikkal elsősorban nem az a baj, hogy vannak, hanem hogy teljesen rendszertelenül vannak. Az egyik trükköt megmagyarázzák, a másikat nem, a harmadikat félig és így tovább... A vége is csak tessék-lássék módon oldja fel ezt az ellentétet. Ok, hogy az utóbbi években komoly divathullám lett a fantasy, a sci-fi és a földhöz ragadt valóság összeházasítása, de ezt pont egy vizuális trükkökre és az átverésre épülő filmben megjátszani, ráadásul így? Nem tudom. Én szeretem, ha tisztább a kép. Ez nem egy Lynch-film, hogy bogozni kelljen a szálakat. Ettől eltekintve nagyszerűen szórakoztam, a filmhez készült albumot pedig már rongyosra hallgattam. Még az is simán lehetséges, hogy benevezek a folytatásra is.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik egy kis átveréssel vegyített szórakoztatásra vágynak.

Értékelésem: 65%


2013. december 9., hétfő

Változó szerelem




Egy film, amitől lehetetlen nem szerelembe esni...







ObjektívenAmikor a második osztályos Bryce és Juli először találkoznak, Juli azonnal beleszeret a fiúba. Bryce nem viszonozza az érzelmeit, sőt: az elkövetkező években mindent megtesz, hogy távol tartsa magától önjelölt barátnőjét. A talpraesett és szabad szellemű Julit azonban ez a semmiség nem tudja eltántorítani. Rob Reiner rendező kedves romantikus vígjátéka az általánostól a középiskoláig, sikereken és katasztrófákon, családi drámákon és az első szerelmen át követi a pár sorsát.

Szubjektíven: Érdekes figura ez a Rob Reiner. Író, rendező, színész, zeneszerző, producer egyszemélyben. Ha kedve úgy tartja, beugrik színészkedni Scorsese egyik filmjébe, máskor videójáték zenei összeállításán ügyködik. Egyébként pedig rendez. És kevés olyan direktort tudunk mondani, akinek munkái személyesebb hangvételt ütnének meg párkapcsolatról, öregedésről, testvéri kötelékekről. Egyszer elmeséli minden idők talán legszebb történetét a tinédzserkori barátságról (Állj mellém!), aztán felnőtt romantikával folytatja (Harry és Sally), horrorba nyúló thrillert készít (Tortúra), majd a politikai krimi asztalán alkot maradandót (Egy becsületbeli ügy). Csakhogy ne lehessen beskatulyázni. Mostani filmje a kamaszkori szerelem világába repít el minket. Bryce és Juli történetét látva hamarabb a sztoriban érzem magam, mint a fent említett Scorsese akármelyik filmje kapcsán. Másfél óra repült el az életemből, miközben arra gondoltam, talán még még még folytatódik, annyira jó nézni. Igen, pontosan így töketlenkedünk mi fiúk, és igen, pontosan ennyire a megérzéseik rabjai a lányok. A Madeline Carroll alakította Juli vonala erősebb ugyan, de az összhatást ez sem rontja komolyabban. A zene, a narratív megoldások, a nosztalgiafaktor, mind elsőosztályú! A Változó szerelem apró hibáival együtt is zseniális filmalkotás, különösen az elmúlt évek termését tekintve az. Bár több ilyen történet születne az első szerelmek szívvel-lélekkel teli világáról. Ahh, megyek is, kedvem támadt szerelmesnek lenni valakibe.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell. Nem is tudom, mikor írtam le utoljára ilyet.

Értékelésem: 90%  

2013. december 8., vasárnap

Az utolsó császár




Efféle koprodukcióból szívesen vennénk többet. Jó érzés ilyen nagyszerű filmet látni, s írni róla.






Objektíven1950-ben a kínai-szovjet határállomásra beragasztott ablakú szerelvény gördül be: háborús bűnösöket szállítanak haza. Közöttük van Pu Ji, az utolsó kínai császár, aki uralkodói pályáját a japán bábállam, Mandzsuko névleges uraként fejezte be. Mivel kevés jóra számíthat, a mosdóban fölvágja az ereit - de megmentik, és egy ideológiai átnevelőtáborba viszik. Ott kezd neki önéletrajzának, amelyből kalandos és vadregényes életút rajzolódik ki. 1908-ban vitték a Tiltott Városba a haldokló császárné parancsára, s hamarosan - még kisgyermekként - ő lesz az új uralkodó. Eunuchok serege neveli, s mivel nem léphet ki a palotából, semmit nem tud a világról - arra is csak évek elmúltával jön rá, hogy becsapták: minden pompa és alázat ellenére Kínában már köztársaság van. Ettől fogva erőt vesz rajta a vágy, és mindenáron ki akar törni aranykalitkájából. Mikor a japánok felajánlják neki a megszállt Mandzsúria trónját, nincs ereje visszautasítani, s ezzel végképp tönkreteszi életét.

Szubjektíven: A film, melynek kapcsán rögtön mindenki értetlenkedésbe kezd a plakátokra írt kilenc Oscar-díj (és még számos egyéb díj) miatt. A téma rövidre zárható. 1987 talán a leggyengébb filmes év volt az utóbbi pár évtizedben, az akadémia jelöltjeit nézve mindenképp. Számtalan nagy rendező próbálkozott, de messze alulmaradtak legjobbjukon. Én külön örülök annak, hogy egy nem amerikai, több nemzetet érintő koprodukció volt képes beelőzni Hollywood nagyjait. Alapmű, kétségtelen. Amit Bernardo Bertolucci és filmes stábja véghezvitt, arról jó érzéssel tudok nyilatkozni. Elsősorban persze a rendező és a látványtervekért felelős emberek munkája nyomán jár a pacsi. Tanítanivaló, ahogy a díszletek és a kosztümök révén egy egész kultúra rajzolódik ki előttünk. Véletlenül sem öncélúan, a legkisebb epizódot is pontosan megrendezve a Tiltott Városban, mely először adott otthont filmforgató stábnak. Iskolapéldáját látjuk annak, amikor egy rendkívül látványos filmben a látvány nem csupán, sőt, elsősorban nem önmagáért van, hanem a történetért, mely szintén megérdemli, hogy szóljunk róla. Mark Peploe és Bertolucci már-már emberfeletti munkával rakták össze Pu Ji császár sztoriját az igaz történet alapján. Egyetlen komoly hibája, hogy a cselekményszövésnek és a történelmi jelleget erősítő látványvilágnak áldozatul esik a drámai vonal, a tragikus sorsú vezető benső kálváriája. Ugyan nem teljesen esik kútba, de nem bántam volna többet a személyes lelki vonalból, mely minden bizonnyal rendkívül gazdag lehetett. Az első felét inkább a Tiltott Város atmoszférája uralja egy zseniális Peter O'Toole-lal (aki nyilván nem jött rosszul a film ismertté válásához) és 19000(!) statisztával. A második fele erősen a történelmi szálra megy rá, aláhúzva a mindenkori vezetők csöppet sem könnyű sorsát. Mindezt olyan képekben, hogy még Zeffrirelli is elismerően csettintene. A filmvilágban alighanem az ilyen alkotásokra mondják, hogy epikus. Ennek megfelelő a hossza is, nem kétórás matinéra kell számítani, annál jóval többre. Nem véletlen, hogy Magyarországon is két részletben játszották. Komoly film, komoly tartalommal, lélekemelő zenével. Az utolsó jelenet pedig valahányszor nézem, óriási hatású. A maga bámulatos egyszerűségében.

Kiknek ajánlom?
A történelem iránt érdeklődő filmbarátoknak.

Értékelésem: 80%

2013. december 7., szombat

A Föld után




Shyamalant vagy nyugdíjazzák, vagy tartson minimum tíz év pihenőt mozifilmes pályafutásában.






ObjektívenAz emberiség ezer évvel ezelőtt elmenekült a lakhatatlan Földről, és új otthonra talált egy másik bolygón. De egy apa és egy fia visszasodródik a pusztasággá vált vidékre. Cypher Raige parancsnok és fia csak egy családi kirándulást terveztek kettesben, azután, hogy a férfi hosszú, távoli szolgálat után végre hazaért, és rájött: túl régen nem látta kamaszodó fiát, és már alig köti hozzá valami. Az űrhajójukat baleset éri, Cypher súlyosan megsebesül, és ők az emberiség régi otthonában hajtanak végre kényszerleszállást. Kitai már nem számíthat senkire, csak magára. Hatalmas távolságot kell megtennie az ellenséges pusztaságban, ha segíteni akar a sebesültön, és haza szeretne jutni végül. Világ életében csodálta az apját, és remélte, egyszer ő is hozzá hasonlóan férfias feladatot kap: most itt az alkalom, hogy kipróbálja, mire képes - de a tét hatalmas.

Szubjektíven: Láttam már rosszabb filmet is... az erdő látványvilága pazar... csodálatos a zene... az alaptörténet jó... Ilyen véleményeket olvasok az interneten, melyek igyekeznek menteni a Hatodik érzék (de régen is volt már az!) rendezőjének újabb ámokfutását. Sajnos nem tudok csatlakozni ezekhez a kommentelőkhöz, A Föld után című filmet teljes egészében elhibázott próbálkozásnak érzem. Nem tudott beszippantani egy percre sem, nem éreztem a történetben magam, ezért persze okolhatnánk már megint az írói munkát, de olyannyira semmilyennek érzem ezt az egész mozgóképes dolgozatot, hogy kár a szóért. És igen, az ilyen filmek miatt éri meg arról beszélni, hogy milyen egységes, pazar látványvilágot vonultatnak fel olyan filmek, mint A magányos lovas vagy Az acélember. Azok közepes filmek, de legalább nem súrolják a nézhetetlenség határát. Amikor azt érzem, hogy az effektusok egy régebbi repülőgép-szimulációra vagy egy '90-es évekbeli számítógépes játékra hajaznak, akkor arra már nincs mentség. Ahogy az észveszejtően gyenge dialógokra sincs. A színészi játékot meg inkább hagyjuk. Az egyetlen pozitívum, hogy igen jó alapgondolattal operál a félelemről, amit persze egy félperces monológ után hagy is a csudába. A Föld után mindössze újabb bizonyítéka kíván lenni annak, hogy az idei nyári blockbuster termés hosszú évek óta a leggyengébb volt. Jó hír viszont, hogy Shyamalan következő projektje már a televíziózás világába szólítja a szebb napokat megélt filmest... ott talán nagyobb szerencsével jár majd. Mindenesetre én még szeretnék A falu kaliberű műveket látni tőle. Az elmúlt tíz évet meg inkább felejtsük el.

Kiknek ajánlom?
Senkinek. Megveszekedett Shyamalan rajongóknak talán.

Értékelésem: 20%

2013. december 6., péntek

RED 2.



Pont annyi stílus, ötlet és energia szorult bele, hogy még nézhető legyen.







ObjektívenFrank Mosest, a visszavonult titkosügynököt megint utoléri a múltja. Mikor Frank egykori társa temetésére érkezik, az FBI már tárt karokkal várja őt. Egy rég elfeledett üggyel kapcsolatban hallgatnák ki, de nem sok sikerrel: Franket még azelőtt megszöktetik, hogy bármilyen hasznos információt kiszedtek volna belőle. Marvin felbukkanásával világkörüli útra indul a profi duó, Sarah-val kiegészülve. A cél: Párizs, Moszkva, London. Persze ez most nem a turistáskodás ideje. Terroristákkal, bérgyilkosokkal a nyomukban próbálják kideríteni, hogy miért akarja mindenki őket eltenni láb alól. A csapathoz a halálosan elegáns jó barát, Victoria is csatlakozik. A félelmet nem ismerő ex-ügynökök terve: megmenteni a világot, és közben valahogy életben maradni. Mit nekik fegyveres túlerő, vagy nukleáris fenyegetés! A legjobbak sosem pihennek.

Szubjektíven: Nem lesz egyhamar trilógia belőle, az biztos. Amikor egy második rész gyengébben muzsikál elődjénél, szinte törvényszerű, hogy erre a sorsra jut a sorozat, pláne, ha nincs közelben egy nagyobb stúdió, aki anyagilag mentené a helyzetet. Az ötvenpluszos akcióhősök huszárkodásai nem hozzák lázba korunk moziközönségét, ez már végérvényesen bebizonyosodni látszik. Itt annyira volt elég a muníció, hogy ne legyen belőle komoly elhasalás. Nem is lett, de az kár, hogy nem érnek oda az első rész szintjére. Több akció, több sztár, hosszabb játékidő, csavarosabb(nak szánt) történet. Ismerős recept, igaz? Nem tettek semmi újat a fazékba. Sokan már azt sem értették, hogy erre a részre miért volt szükség: Én többnyire élveztem, egyszeri szórakoztatásnak minden további nélkül elment. Egy-két jelenetébe pedig még kreativitásra is futotta. A Brian Cox - Helen Mirren kettőssel nem lehet betelni, nagy kár, hogy kevés közös jelenetük van. A többi "kettős" vagy szerelmi háromszög már korán sem működőképes, ahogy az ütősnek szánt egysorosok is nagyobbat szóltak az első részben. A rendező Dean Parisot, akit nyolc évnyi televíziós rendezés után hurcoltak vissza a szélesvászon és a mozi elé. Filmjeivel kevéssé alkotott eddig maradandót (Dick és Jane trükkjei, Galaxy Quest - Galaktitkos küldetés), inkább arról híres, hogy az ő felesége volt a három évvel ezelőtt elhunyt Sally Menke, Quentin Tarantino vágója. Igazán meríthettek volna kis ihletet QT forgatókönyveiből. Akkor talán kevésbé lenne erőlködő. Ezt a szériát itt kell befejezni.

Kiknek ajánlom?
Egyszeri. Popcorn. Kóla. Haver.

Értékelésem: 55%


2013. december 5., csütörtök

Turbo



Amikor már kezdenénk reménykedni, a Dreamworks Animation produkál egy újabb gyenge évet. Talán majd az Így neveld a sárkányodat 2. jövőre bizonyít...






ObjektívenMinden álom valóra válhat. Minden álmodozó elérheti, amiről álmodik. Csak nagyon gyorsnak kell lennie. Turbo hisz a saját vágyai megvalósulásában: a sebesség megszállottja, a száguldás szerelmese, és tudja, hogy a versenypályán a helye. Még akkor is, ha a csigák nem a gyorsaságukról híresek, és a többnyire lassú és visszahúzódó csiga-társadalom nem is nagyon érti pörgős csigatársát. Ő azonban nem adja fel, és amikor egy furcsa baleset még jobban felgyorsítja, nekifut élete - és minden csiga - legnagyobb vállalkozásának: indulni akar az Indianapolis 500-on. Esélytelennek látszik, mégis a győzelem felé száguld.

Szubjektíven: Nem azzal van bajom, hogy veretes tanulságokat akarnak lenyomni, nem azzal, hogy már megint akciófilmes jelleggel viszik vászonra a gyerekeknek szánt kalandokat, és nem is csak azzal, hogy fikarcnyi eredetiség sem szorult bele. Egyszerűen az a bajom, hogy érdektelen. Már az elejétől kezdve nem tudott érdekelni, pedig az első fele az erősebb. Verdák-paródiának indul, aztán hamar kiderül, hogy nem képes parodizálni a nagy elődöt, éppen csak egy gyenge lenyúlásra futotta az alkotók erejéből. Számtalan remek lehetőség lenne arra, hogy a történetet érdekesebb mederbe tereljék, de nem és nem. Minden ilyen kanyarnál megbicsaklik a szerkezet. Mondhatnánk: de hát az álmok... igen, pont az álmok érdemelnének ennél jóval többet. Nem annyit, hogy benned van, oszt kész, majd úgyis sikerülni fog. Bár mire is számítsunk a tehetségkutatók instant örömöket kereső világában? Abba ez tökéletesen beleillik. Ahogy a képi világ is. Színes, szagos, látványos. Tényleg profin kivitelezett. Baj, hogy én ennél többet szeretnék?

Kiknek ajánlom?
Ha van másik animációs film, amit megnéznétek, akkor inkább azt...

Értékelésem: 35%

2013. december 4., szerda

A magányos lovas




Egy korszak vége a filmtörténelemben...







ObjektívenTonto, az amerikai bennszülött lélekharcos számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során.

Szubjektíven: Vagy akár az is lehet, hogy több korszak végét jelenti. A legendás Jerry Bruckheimer - Walt Disney Pictures együttműködés végét már egész biztosan, ahogy az is borítékolható, hogy ezt követően a nagy stúdiók nem fognak százmilliókat költeni kísérletezésre, azaz újabb franchise-ok indítására. Maradni fognak a jól bevált folytatásoknál. Ezen kívül a western blockbustereknek is leáldozott. 200 milliót kifizetni azért, hogy aztán sóval lehessen behinteni a sikervárományos csekkeket? Végérvényesen bebizonyosodott, hogy a western útját A félszemű, a Jesse James meggyilkolása vagy a Django elszabadul jelzik, melyek általában harmadannyiba sem kerülnek, mint az Egérbirodalom mostani dobása. Az igazán szomorú az benne, hogy A magányos lovas nem rossz film, csak egyszerűen nem találja saját magát. Egy már bevett elbeszélési sémát (Karib-tenger kalózai) próbáltak meg átültetni a vadnyugatra az alkotók, és kudarcot vallottak. Ez a vidék nem hagyta magát. Ide másfajta szórakoztatás kell, amire egyébként Gore Verbinski rendező a Rango című filmjében már majdnem ráérzett. Csak most valahogy mégsem jött ki a lépés, valószínűleg az erős produceri és stúdiónyomásnak hála. Akik minél szélesebb közönséget akartak a mozikba csábítani. Családokat mindenek előtt. Csak akkor azt nem értem, hogyan sikerült egy ennyire sötét, kifejezetten durva, sok esetben erőszakos, hangulatilag teljesen ambivalens művet összehozniuk. Egyik pillanatban seggrecsüccs-poén, másik pillanatban brutálisan lemészárolnak egy komplett törzset, hogy aztán egy kalapot viselő lovon röhögjünk. És most sajnos nem túlzok. Tényleg ilyen jelenetek követik egymást. Viszont akik ismernek már valamennyire, azok tudják, hogy ilyenkor szoktam tenni az irományom közepére egy nagy "DE!" szócskát és igyekszem összeszedni a pozitívumokat. Ami bármilyen hihetetlen, de van dögivel. Ha pontosan akarok fogalmazni azt írom, hogy a felszín alatt az utóbbi évek egyik legambiciózusabb blockbustere rejtőzik. Meglepően finoman adagolt "túlvilági" szál, nem erőltetett romantika, elképesztően kreatív akciók és abszolút látványorgia a díszletesek, sminkesek munkájának hála. Ha nem lenne az akadémiának egy olyan kimondatlan szabálya, hogy kizárólag sikeres film vihet (akármilyen kategóriában) aranyszobrot, akkor nem tartom kizártnak, hogy Verbinski stábja 3, akár 4 Oscar-díjjal is távozhatna jövőre a gáláról. Igen, ennyire ütős a látvány. A képek pedig tágasak és gyönyörűek. Vakítóan fehér, minden percben epikus, rengeteg légi felvétellel, sok-sok lóval és lovaglással – ráadásul mindez gyöngyvásznon elénk varázsolva. Már Gore Verbinsi nagy példaképe, Sergio Leone is ilyennek képzelte el a vadnyugati tájat. És ne higgye senki, hogy A magányos lovas híján van a jó részeknek. Kiemelkedően szórakoztató és ötletes a film mindkét vonatos-üldözős epizódja, melyekben végre remekül adagolják a feszültséget és a humort is. Zseniális Depp akciója, mikor egy barlang sötétjéből tart sakkban egy egész hadsereget, és ügyeskedve igyekszik egymaga kiszabadítani bajtársát. Verbinski tehát szereti a westernt, annak minden zsánerelemével. Szereti Sergio Leone alkotásait, így egyik jelenete nem csupán megidézi, de le is másolja a Volt egyszer egy vadnyugat nyitányát. Ennek ne örülne egy filmbarát? Viszont aminek már kevésbé örülök, hogy Johnny Depp láthatóan nem lépett túl Jack Sparrow karakterén. Valószínűleg nem alakított még indiánt, ezért úgy érezte, jó lenne valami kombinációval előállni. Csúfos színészi kudarc a vége. De azért filmjét nem temetjük el - mint tette ő azt a címszereplővel. Még akkor sem, ha ilyen közepeske lett. Kicsit sajnálom, hogy valószínűleg nem látunk több hasonló próbálkozást, de ennek most így kell lennie.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik képesek voltak végigolvasni a cikkelyt. Ők mindenképp tegyék be a DVD lejátszóba!

Értékelésem: 55% 

2013. december 3., kedd

Az acélember




Döbbenetes, hogy pont az egyik legérdekesebb szuperhős-karakterrel nem tud mit kezdeni a filmvilág.






Objektíven: A Krypton bolygón született, ám a Földön nevelkedett egy egyszerű farmercsaládnál. A világ legnagyobb hősének ezúttal nemcsak a gonosz Zod tábornokkal és szövetségeseivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie.

Szubjektíven: Ha Hollywood olyan filmeket produkálna, mint amilyen előzeteseket legyárt hozzájuk, akkor azt hiszem, jóval többen hagynák el elégedetten a nézőteret egy-egy vetítés után. Így van ez Az acélemberrel is. Ilyen profi marketing-hadjárata talán még egyetlen szuperhősös filmnek sem volt. Aztán érkezett a koppanás az első kritikákat olvasva, amelyek sajnos most kevéssé tévednek. Hihetetlen számomra, hogy huszonkét Superman film után is adósak maradtak a készítők egy igazán zseniális mozival - persze, ha leszámítjuk Richard Donner 1978-as dobását, mely új löketet adott a sorozatnak. Hol lehet a baj? Miért megfoghatatlan a Krypton bolygó szülöttének története? Talán pont az lehet a probléma, hogy olyannyira távoli. Superman a híresebb figurák közül az egyetlen, aki nem vált szuperhőssé, hanem már eleve akként született. Ő akkor bújik álruhába, amikor felveszi azt a lehetetlen szemüvegét... Egy barát az emberek számára, kapocs az idegen bolygó és a Föld népe között. Messianisztikus alak, aki lemond képességei szabad használatáról az emberiség kedvéért. És még sorolhatnánk az ismérveket. Ebből ne lehetne jó filmet készíteni? Márpedig úgy tűnik, nem lehet. Zack Snyder stábjának is beletörött a bicskája. Mégsem a rendező hibáztatható elsősorban. Sőt, megkockáztatom, Hans Zimmer zeneszerző és az effektesek mellett ő végzi a legjobb munkát. A hibapont - mint annyiszor - a sztorit és a forgatókönyvet terheli. Goyer és Nolan nem tudtak épkézláb cselekményt összehozni a címszereplőnek. Karakterét pedig meghagyták az abszolút klisék szintjén. Nagy kár érte. Persze a pénztáraknál jól teljesített, így Az acélember folytatása garantálva van. És hogy mivel telik el a közel két és félórás játékidő, ha már karakterfejlődés nincs? Igen látványos és akciódús eseményekkel, melyeket néha megszakít egy-egy érzelmes beszélgetés. A bennem élő tízéves mindig is vágyott arra, hogy egyszer olyan filmet lássak, ahol a főszereplők bármit egymáshoz vagdoshatnak - legyen az vonat, helikopter vagy ház -, és az abszolút "hihető" legyen. Itt nincs hiány ezekből. Ezért is meglepő, hogy az effektes stáb még az elődöntőbe sem került be az Oscar-díjért vívott küzdelemben. Ezt nyugodtan írhatjuk az általános csalódottság számlájára. A következő felvonásnak mindenképp jobban kell sikerülnie.

Kiknek ajánlom?
Ha valakinek akad egy péntek este szabad két és fél órája, bátran tegye be. Egyszer érdemes.

Értékelésem: 60%

2013. december 2., hétfő

A csodálatos Pókember




Jobb, de valahogy mégsem jó...








ObjektívenPeter Parker gyerekkorában veszítette el a szüleit, a nagyszülei nevelték fel. A magányos tini szeretné megtalálni önmagát, és szeretné elnyerni Gwen barátságát. Amikor Peter megtalálja apja régi aktatáskáját, különös titokra bukkan benne. Nyomozni kezd, és a szálak apja egykori üzlettársához vezetnek. A tudós különleges gyíkkivonattal kezeli magát, ám szörnyszülötté válik. Peter nem tehet mást, használni kezdi különleges képességeit, hogy Pókemberként legyőzze. Steve Ditko és Stan Lee képregénye nyomán.

Szubjektíven2007-ben került a mozikba Sam Raimi harmadik Pókember filmje, melynek komoly anyagi sikere után a Sony bejelentette a következő Pók-film premierjének dátumát. Tobey Maguire játszotta volna a címszerepet és Raimi megtarthatta volna a rendezői széket: 2011 májusa lett kitűzve. A forgatókönyvírók elkészítették a különböző változatokat. A főgonosz szerepére legnagyobb eséllyel John Malkovich pályázott. Azután valahogy elkezdett húzódni, halasztódni a dolog, mígnem 2010. január 14-én a Sony Pictures és a Marvel Studios szerződésben megegyeztek, hogy újraindítják a sorozatot, teljesen új szereplőgárdával. Az ok, amiért a Pókember 4 végül nem készült el, a színészek követelései, a kreativitás hiánya és az egyre közelgő premierdátum voltak - állítólag. A kezdeti alapszerződés, mely legalább öt Pókember-filmre "kötelezte a feleket", meg ugye ott lebegett mindenki lelki szemei előtt. Érdekes, hogy pont a kreativitás hiányára hivatkoztak, aztán belevágtak ebbe a projektbe. Mert mi is történik? Olyan érzésem volt, mint amikor a közepes tanuló felel az iskolában. Nem saját magához méri a teljesítményét, hanem az előtte - ugyanabból az anyagból - felelő diáktársához, akinek lejegyzeteli hibáit, megtartja előnyeit, egy-két saját, hirtelen jött ötletet hozzácsap, aztán feláll és jól felel. Nincs mit tenni vele, mert tényleg jó. Leülhet. Csakhogy ez egy patikamérlegen kimért, kiszámított valami lett. Ahogy az új Pókember is. Nincs mit tenni vele, mert Andrew Garfield tényleg jól hozza a karaktert, pofás látványt állítottak össze ezzel az "állandóan minden mozgásban van"-effektussal. Plusz érkezett Marc Webb (500 nap nyár) rendezni, akinek köszönhetően élő a romantikus szál. Egyébként minden olyan, mintha Raimi első filmjének tökéletesített változata lenne. Kreativitás? Ugyan már... Ahhoz több kell. Talán majd a második résszel. Melynek terveit hallva máris több egyediséggel találtam magam szemközt.

Kiknek ajánlom?
Akik szeretik a képregény-filmeket és a Pókember történetét, azok nyugodtan tehetnek vele egy próbát, még az sem kizárt, hogy kedvenc lesz.

Értékelésem: 60%

2013. december 1., vasárnap

Elkezdődött...

A héten három nagy kritikusszervezet (New York, Los Angeles, National Board of Review) is díjaz majd, de előtte gyorsan nézzük meg, mi történt a Hollywood Film Festival díjkiosztóján:

Legjobb film: Phillips kapitány
Legjobb rendező: Lee Daniels (A komornyik)
Legjobb férfi főszereplő: Matthew Conaughey (Mielőtt meghaltam)
Legjobb női főszereplő: Sandra Bullock (Gravitáció)
Legjobb férfi mellékszereplő: Jake Gyllenhaal (Fogságban)
Legjobb női mellékszereplő: Julia Roberts (Augusztus Oklahomában)
Legjobb forgatókönyv: Mielőtt éjfélt üt az óra
Legjobb animációs film: Szörny Egyetem
Legjobb látványtervezés: Amerikai botrány
Legjobb betétdal: Az éhezők viadala - Futótűz
Legjobb vizuális effektusok: Tűzgyűrű
Legjobb színészgárda: Augusztus Oklahomában

Nem borítékolható a győzelmük, néhányan ott sincsenek a díjszezon esélyesei között, de mindenképp olyan társaságról van szó, akikkel érdemes számolni. Várjuk a további fejleményeket. Három nap múlva jön New York és folytatják... valószínűleg egy jó adag 12 év rabszolgasággal.
Díjszezon összefoglaló itt:







OSCAR 2023 - A nyertesek listája

Legjobb film Nyugaton a helyzet változatlan Elvis Avatar: A víz útja Minden, mindenhol, mindenkor A Fabelman család Tár A sziget szellemei T...