2011. szeptember 29., csütörtök

Az utolsó pisztolyos

Tiszteletadás egy műfajnak és egy karakternek. A pisztolyos westernhős figurája a végső leszámolásra készül.



Objektíven: Magányos férfi sétál egy elhagyatott gyárüzem raktáraiban. Derekára öv van csatolva, az övből fegyver látszik kivillanni. Kalap, csizma, bőröv... és az elmaradhatatlan pisztoly. És a végzet elkerülhetetlenül közel...

Szubjektíven: Paradox módon pont akkor támadt fel a western, amikor mindenki temetni kezdte... A Farkasokkal táncoló hatalmas sikerét számtalan rendező próbálta megismételni a '90-es években, de nem sokra futotta erejükből. A western inkább szórakoztató filmekben, vígjátékokban kelt új életre (Maverick, Bunyó karácsonyig, Manitu bocskora, Vadiúj vadnyugat) ott sem túl nagy sikerrel. Az ezredfordulóra így maradt a memoárok lehetősége. Ilyen film Alessandro Dominici alkotása is. Emlékirat egy hajdan tündöklő műfajnak és hősének, a pisztolyosnak. Nagyszerű ötlet volt Franco Nero a címszerepre, a klasszikus western a Django köszön vissza minden mozdulatában. A rendezés erőtlenségét a múltidézés hangulata és Nero testreszabott játéka ellensúlyozza. Dominici valószínűleg még nem sejtette, hogy néhány éven belül a műfaj ismét felvirágzik. Ez persze semmit sem von le abból, hogy fontos filmmel van dolgunk Az utolsó pisztolyos esetében.

Kiknek ajánlom?
Franco Nero és a western szerelmeseinek.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 23., péntek

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


Ballada a Vadnyugatról, lírai elbeszélésmóddal, epikus hosszúsággal, gyönyörű képekben, nagyszerű színészekkel elbeszélve.






Objektíven: A XIX. század egyik leghírhedtebb bandavezére volt Jesse James; fivérével vonatrablások, bankrablások, gyilkosságok tucatjait tervelték ki, majd megvalósításukhoz kisstílű bűnözőket, gazembereket béreltek fel. Nem ismertek kegyelmet, kíméletet. Még életükben legendákká váltak, cikkek, ponyvaregények, könyvek jelentek meg róluk. Ezek közül szinte mindet olvasta Robert Ford, a 19 éves félszeg fiatalember, és elhatározta, csatlakozik a James fivérek utolsó akciójához. Ez a lépése különös változásokat indít el benne. Rádöbben, hogy Jesse, akit éveken keresztül bálványozott, nem az a regényhős, akinek a könyvek beállítják. Valójában hidegvérű gyilkos, aki ártatlanok ellen fordul, zsákmányát pedig nem osztja szét a szegényeknek, hanem szinte mindent magának tart meg. Csalódása szembe állítja egykori bálványával. Kudarca és a sorozatos megaláztatások hatására jut el odáig, hogy végül megöli a legendát, Jesse Jamest.

Szubjektíven: A film Jesse James balladája, mely azonban legalább annyira szól a gyáva Robert Fordról is (Casey Affleck zseniális Ford szerepében!). Hol is lehetne elkezdeni egy ilyen hatalmas horderejű műnél az értékelést? A cím már önmagában garantálja, hogy nagy meglepetés nem érhet minket. Csak az szánjon az életéből három órát Andrew Dominik filmjére (a rendező egyébként íróként is jegyzi ezt a remek munkát), aki nem fél elmerülni a ballada eseménytelen, párbeszédekkel, hosszú snittekkel tarkított folyamában. Itt minden szónak, szünetnek, lélegzetvételnek súlya van. A nagyszerű Nyugat távolról sem emlékeztet arra a helyre, melyen Maverick vagy Webb generális az úr. Üresség, fájdalom, bizalmatlanság és félelem költözött erre a tájra. Roger Deakins operatőr fakó színei, homályos, ködös képei szellemjárta hellyé „varázsolják” a vadnyugatot; Deakins nem egy snittje fog örökre emlékezetünkbe vésődni (a vonatrablás fényképezése vizuális bravúr). Brad Pitt végig uralja a filmet, pályafutása egyik legjobbját nyújtja a fiatalabbik James fivér szerepében. Külön érdekesség, hogy alakja végig szimpatikusabb, mint a megalázott, félénk Fordé. Erre a kiváló narráció is rásegít, mely vándortársként szegődik mellénk a film során. Néha ugyan bele-beleesik abba a hibába, hogy fontos jellemfejlődéseket csak szóban közöl, de ez mit sem von le az alkotás élvezeti értékéből. A film végén Robert Ford is reflektorfénybe kerül. Tulajdonképpen ez Dominik mozijának legérdekesebb része. Gyors sodrású, mélyen drámai és feszültséggel telített. Egyetlen probléma vele, hogy levezetésnek túl hosszú, önálló mellékszálként pedig túl rövid. Egy-két jelenetre még futhatta volna. De ez legyen a legnagyobb baj. Az ezredforduló merész próbálkozásai után immár bátran kijelenthető: a western él, és ereje teljében van!

Kiknek ajánlom?
Csakis olyanoknak, akik bírják a lassú filmeket, az elmélkedős képeket, a nem könnyen emészthető alkotásokat.
Ők biztosan nem csalódnak majd.

Értékelésem: 90%

2011. szeptember 21., szerda

The Backwater Gospel


Valahogy sosem tudtam megbarátkozni az északiak filmművészetével.







Objektíven: Mióta az emberek az eszüket tudják, az Undertaker (rejtélyes temetkezési vállalkozó) sötét alakjának feltűnése azt jelenti, hogy aznap meghal valaki. Mikor egy nap megjelenik Backwaterban, a kisváros istenfélő polgárai pánikba esnek és várják, hogy valaki meghaljon, titkon remélve, hogy nem ők lesznek azok. De amikor több napon át sem történik semmi a passzív halálvárás átmegy aktív cselekvésbe, hiszen kell találni egy bűnbakot, aki felelős az Undertaker megjelenéséért …

Szubjektíven: Valahogy nem az én világom a dán filmművészet. Pontosabban az északi filmkultúra. Zsigeri élményük, hogy valami alapvetően nincs rendben a világgal, hogy valami nagyon el van rontva egészen a kezdeteknél. Erre épül legtöbb mozgóképes alkotásuk és ez az, ami annyira nehézzé teszi befogadásukat. Mert értem én és józan ésszel fel is fogom, hogy a maga nemében egyedülálló filmmel van dolgunk. Olyan képi hatást, zenei aláfestést és egyáltalán olyan hangulatot kapunk az arcunkba, hogy évekre a retinánkba és érzékszerveinkbe vésődik. Számomra azonban nem tudott zseniális, de még elviselhető magasságokba sem emelkedni. A brutálisan erős első fele után valami csattanós lezárást vártam, de semmiképp sem ilyen végkifejletet. Ez számomra nem hogy megalapozatlan volt, de egyenesen hatásvadásznak éreztem egy idő után az újabb és újabb horrorisztikus elemeket. De hát mit várjon az ember egy horrorfilmtől? Valószínűleg a párosítás volt rossz: egy dán horror és én? Ugyan már...

Kiknek ajánlom?
Akiket érdekel egy dán animációs horror.

Értékelésem: 45%

2011. szeptember 18., vasárnap

A Mississippi fekete angyala


Elfeledett spanyol film a spagettiwestern felvirágzásának évéből, fontos témával.







Objektíven: 1873-ban Golden Cityt, az amerikai kisvárost fegyveres bandák tartják a kezükben. A seriffet meggyilkolják, mert szabadlábra akart helyezni egy bűntettel gyanúsított négert. A felheccelt tömeg azonban ebbe nem törődik bele, és nyilvánosan felakasztják Jérome-ot. A város törvényes képviselői nem tudják, hogyan állítsák helyre a rendet és a szomszédos egyházközségtől kérik, hogy egy fiatal, energikus papot küldjenek hozzájuk, aki jó hatással lehet a népre. A kisváros lakói izgatottan várják Murray atyát. Az üdvrivalgás azonban megakad a torkukon, amikor meglátják, hogy az atya néger. Ettől kezdve minden gyökerestől felbolydul a kisvárosban...

Szubjektíven: Pedig minden adva volt ahhoz, hogy maradandó filmalkotás szülessen. Emlékezzünk, 1964-et írt a naptár. Ebben az évben indult hódító útjára a spagettiwestern, és ebben az évben nyert először a filmtörténelemben főszerepért Oscar-díjat fekete bőrű színész. A Mississippi fekete angyala mindkét témában valamilyen módon érintett volt, ráadásul nem olasz és nem is amerikai, hanem spanyol tálalásban került a nagyközönség elé. A bátortalan rendezés azonban kis híján teljesen elveszi a téma élét. A felvezetés és a film első fele remek, aztán valahogy kifogy belőle a szufla. Bár egy remek zárójelenetre még így is futja, de az összkép még így is hiányos. Minden kicsit steril marad. A téma a végére veszít súlyából, mintha útközben meggondolták volna magukat az alkotók. A rendezés tehát nem hoz igazán maradandót, hiába igyekeztek nagyon a díszletesek, kosztümtervezők. Akit úgy érzem ki kell emelni, az Rene Munoz, aki visszafogottan, mégis intenzív jelenléttel kelti életre Murray atya karakterét. Nélküle kevesebbet érne a film, mely így is kis híján kiesett az évtizedek rostáján. Szereplői mentik meg A Mississippi fekete angyalát és az a tény, hogy a bátortalanság mellett nem hozható fel komoly hiba ellene. Sőt, méltányolandó, hogy fontos témához nyúl és van mondanivalója. Ez már 1964-ben is számított.

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy, mert akik a téma miatt néznék meg, azoknak a western-típusú tálalás nem fog tetszeni, a western rajongóknak meg kevéssé lesz magával ragadó Ramon Torrado rendező mozija. Egyszer azért érdemes nekiveselkedni.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 16., péntek

Egérmese 2. - Egérkék a Vadnyugaton


Amerikai álom amerikai tájon amerikai animációban. Mégis működik... Mégis? Miért olyan hihetetlen ez? Talán azért, mert egy legendás kasszasiker folytatásáról van szó, ami kvázi "megrendelésre" készült. Lehet így jó filmet csinálni? Úgy tűnik lehet.




Objektíven: A Mousekewitz családnak rá kell jönnie, hogy az utcakő Amerikában sincsen sajtból és az egérlyuk sem kényelmesebb, mint máshol, de azért a gyerekek álmodoznak. Tánya arról, hogy egy napon híres énekesnő lesz, Fievel pedig arról, hogy példaképe, Wylie Burp, a híres seriff nyomdokaiba léphet. A Vadnyugat új kalandokat kínál. De a gonosz Karmanyúznak ördögi tervei vannak, s Fievel rájön, hogy becsapta az egereket. Karmanyúz egyetlen célja egy kiadós egérburgert készíteni a macskáknak, amint felépült a vadnyugati városka. Szerencsére Fievelnek jó barátai vannak, Tigris, a macska és Wylie Burp, a seriff. Az ő segítségükkel veszi fel a harcot Karmanyúz és bandája ellen.

Szubjektíven: Sokan néznek rossz szemmel Don Bluth ténykedésére. Tény, az ő égisze alatt készült rajzfilmek szinte mindegyike az amerikai álommal foglalkozik vagy így, vagy úgy. Bluth nem is tagadhatná le, hogy nagy hazafi. Ebbe a rajongásba pedig képes volt milliókat magával vonzani, miközben sokszor érzékeny társadalmi témákat is elővett. Itt elég a Minden kutya a mennybe jut döbbenetes alvilág-ábrázolására vagy az Egérmese emigránsokkal kapcsolatos égető kérdésfelvetéseire gondolni. Ez utóbbi azért is jelentős alkotás, mert - Steven Spielberg megelégelvén a Disney egyeduralmát - először volt képes bevételi mutatókban túlszárnyalni egy, az Egérbirodalom égisze alatt készült rajzfilmet. A siker óriási volt, még egy Oscar-jelölés is jutott az alkotóknak. Így tehát jöhetett a folytatás... Mely nem sikerült rosszul. Sőt! A kulcsfogalom talán az őszinteség. Minden gondolatot a lehető legkomolyabban vesz és tár a néző elé. Álmok megvalósítása? Hát persze! Gonosz legyőzése? Mi az hogy! Lehetetlen helyzetből visszatérés? Hajrá! Többnyire nem ezt szoktam írni, de ennek a filmnek kifejezetten jót tesz, hogy nem ironizál, hanem komolyan végigviszi az általa fontosnak gondolt elveket. Az egész prímán sikerült kezdés után "menjünk a Vadnyugatra, mert ott az ígéret földje" cselekmény következik, az egerek nyugatra indulnak, mert úgy hallották, hogy ott a macskák és az egerek békében élnek, és együtt munkálkodnak egy jobb világért. Ebből persze vajmi kevés az igazság... A megérkezés után tulajdonképpen egy hagyományos western következik. Megjelenik az öreg, tapasztalt westernhős alakja, aki egy fiatalabbat tanít be, hogy leszámoljon a gonosztevőkkel. Vannak indiánok, akik érdekes módon üde színfoltját adják a mozinak azáltal, hogy inkább trópusi bennszülöttekre emlékeztetnek... A film a nagy lehetőségekről mesél. Nem helyezi magasra a lécet, így nem is veri le. Az első rész erős társadalom-kritikája a múlté, de ide nem is illett volna. A második Egérmese gyerekbarát film lett, melynek megnézése közben a gyermeklelkű felnőttek is elgondolkodhatnak arról, mivé lettek fiatalkori álmaik... És ehhez nem kell amerikainak lenni.

Kiknek ajánlom?
Don Bluth rajongók ne hagyják ki, ahogy azok se, akik szívesen néznek végig gyermekükkel egy vadnyugati rajzfilmet. Iskolás kortól szerintem bátran megnézhető.

Értékelésem: 80%

2011. szeptember 4., vasárnap

DC Showcase: Jonah Hex


A felnőtt korba lépő DC Comics Animation egyik legsikerültebb darabja, mely utcahosszal veri a moziváltozatot.






Objektíven: A sebhelyesarcú fejvadász egy kisvárosba érkezik, ahol a helyi madame elcsábítja, majd meggyilkolja a tehetős átutazókat.

Szubjektíven: A DC Showcase animációs sorozata még a '90-es évek elején indult útjára, de a különböző részek igazán akkor váltak népszerűekké, amikor a képregény-filmek világszerte divatba jöttek az új évezred első éveiben. Különösen a fiatal srácok közül ismerik sokan a DC karaktereit; The Spectre, Green Arrow, Black Adam és a többiek. Most Johah Hex, a vadnyugati fejvadász története kerül terítékre. Érdekes, hogy pont ezen a ponton támadható leginkább Joaquim Dos Santos alkotása. Bármennyire is rövid, egy hangyányival több történetbonyolítás ráfért volna a filmre, legalább a címszereplő esetében. Ugyanakkor fejet kell hajtani a bámulatos hangulat és képi világ előtt. Amivel The Spectre esetében hosszan próbálkoztak, az itt szinte egyetlen snittel létrejön. Vadnyugati légkör, érdekes karakterek, pompás, mégis visszafogott színvilág. A sorozat még megfilmesítésre váró részeinek is legalább ilyen magas színvonalat kívánunk!

Kiknek ajánlom?
Fiatal képregény-fanatikusok ne hagyják ki, rajtuk kívül kevesen fogják élvezni.

Értékelésem: 75%

OSCAR 2023 - A nyertesek listája

Legjobb film Nyugaton a helyzet változatlan Elvis Avatar: A víz útja Minden, mindenhol, mindenkor A Fabelman család Tár A sziget szellemei T...