2010. június 12., szombat

Benjamin Button különös élete


„Különös a hazatérés. Minden ugyanúgy néz ki, mindennek ugyanolyan az illata, és mindent ugyanolyannak érzel. Csak te változtál…” Az évtized egyik legszebb filmje az elmúlásról.





Objektíven: Az F. Scott Fitzgerald novellája alapján készült film egy férfiról szól, aki öregemberként látta meg a napvilágot és ezután kezdett fiatalodni, majd elérve a csecsemőkort, eltűnt a föld színéről…

Szubjektíven: David Fincher filmjével kapcsolatban már a kezdet kezdetén szeretnék tisztázni egy félreértést, ami a nem teljesen szerencsés magyar címfordításból adódik. A „curious case”-t én nem fordítanám „különös élet”-nek, ebből fals értelmezések adódhatnak. A „különös eset” már találóbb, de az meg nem hangzik olyan jól. Benjamin Button élete ugyanis attól különös, hogy nem különös! A film 160 perce tulajdonképpen az első jelenetsorra való reflexió, és azt bizonyítja be, hogy akkor sem lenne könnyebb, kevésbé fájdalmas az élet, ha visszatekerhetnénk az idő kerekét. Az elmúlás az emberi lét sajátja, nem szabadulhatunk nyomasztó érzésétől. Benjamin Button (Brad Pitt) teljesen hétköznapi, passzív hős. Hasonló dolgok történnek meg vele, mint bármelyikünkkel. A rengeteg látványos jelenet ellenére úgy gondolom, a Benjamin Button különös élete – akármilyen hihetetlenül hangzik is – egy hétköznapi életről szóló film. Az érzelmi azonosulást inkább az akadályozza, hogy a főhős csak sodródik, ellentétben mondjuk Eric Roth forgatókönyvíró egyik előző figurájával, Forrest Gumppal, aki megcsinálta a szerencséjét. Fincher filmjének hősével megtörténnek az események, nem ő maga irányítja azokat. David Fincher ugyanakkor számtalan ziccert kihagy. Kerüli az idővel kapcsolatos mélyintellektuális kérdések ecsetelését, a feldobott magas labdát elegánsan hagyja leesni. Ehelyett az eredetileg (a novella alapján) Baltimore-ban játszódó cselekményt az ódon délre, New Orleans-ba helyezi, s igazi déli hangulatú történetet vezet fel, gazdag figurakészlettel, számtalan mellékszállal, és – látszólag – felesleges kitérőkkel. Fincher tehát ráérősen, pusztán az élvezet kedvéért mesél, és láthatóan tobzódik a gyönyörű jelenetsorokban. A Daisyvel (Cate Blanchett) való kapcsolat bemutatása azonban bőven hagy kívánnivalót maga után. Az alkotás ugyanis akkor a legsemmitmondóbb és legunalmasabb, amikor egyidősek, és szerelmük végre kiteljesedhet. A szinte tökéletes első egy óra után a szerelmi szálra próbál fókuszálni a film, de a széteső forgatókönyv és az erőtlen dialógusok inkább az unalom felé viszik. Szerencsére mindig időben kerül a képbe egy újabb kaland vagy mellékszereplő, kinek köszönhetően mégsem marad bennünk fásultság-érzés. Csak hiányérzet. Mert ez a film így csak látszólag szól a szerelemről. Valójában az elmúlás a témája. A képek, a hangulatok, a színek filmje ez, és mint ilyen, nem vall kudarcot, sőt, az évtized legnagyobbjai közé emelkedik. 3 Oscar-díj, 3 nagy kritikusi szervezettől a 2009-es év legjobb filmjének járó díj és még számtalan más elismerés. Ki is jár ennek az alkotásnak, mely minden hibája ellenére örökké emlékezetes élményt nyújt.

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy. Nem tudnám egyértelműen belőni a célközönséget. Aki a cikk alapján kedvet kapott hozzá, szerintem megnézheti. Azért egy 16-os karikát mindenképp kap tőlem.

Értékelésem: 90%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése