Nagy örömömre egy vendégbejegyzéssel kezdődik a 2014-es év! Kommentbe ti is leírhatjátok, számotokra melyek voltak 2013 legemlékezetesebb filmes momentumai:
Best of 2013
Ismét
vége egy esztendőnek, blabla. Mindenféle apró-cseprő dolog miatt tavaly még
kevesebb új mozihoz volt szerencsém, statisztikusok szerint 59-szer keltem fel
a képernyő elől új film megtekintése után. Azért a heti egy még hozható,
egyébként is a gyerekeket bömböltetem, nem a filmeket. :)
Ez az alternatív
szórakozás.
Az
év jelszava: coming of age (CA). Rendszerint
ha egy stílus bejön, igyekszem több filmet is felkutatni a hasonlóak közül.
Ezúttal a felnőtté válás, külső- és belső hatások okozta fiatalkori
jellemfejlődés került nálam középpontba. Ki tudja miért, talán annyi
összefüggés lehet, hogy tavaly volt a 10 éves osztálytalálkozóm, és így éltem
ki a retro hangulatot. :)
Bár
rendszerint fiatalokról szóló filmek, mégsem kizárólag fiataloknak szólnak,
sőt, 1-2 darab kifejezetten nem őket célozza, hanem azokat, akik már átélték a
hasonló kor okozta problémákat, kihívásokat és nehézségeket.
Már
az elmúlt évi összegzésben is írtam (vagy csak akartam írni), hogy a kevés filmnézési
alkalom nagyobb válogatásra sarkall, tehát aminél kicsit is felmerül, hogy nem
fog bejönni, azt inkább ejtem. Idén ezért nem kapkodtam egykori kedvenc
rendezőm, Shyamalan új számítógépes játéka észvesztése mozgóképe
után, de nyugodtan alszom, hogy nem láttam a 3D istenkirály Gravitációt, az
Új-Zéland országimázs legújabb darabját (Hobbit 2), és bármelyik színes ruhás
szuperhőst.
Persze
így is akadtak mellényúlásaim, fene se érti, mi vett rá az Ideglelés
Csernobilban megtekintésére, ahogy a The Masterrel ismét bebizonyosodott, Paul
Thomas Anderson a Magnóliát leszámítva nem nekem való. Negatívan kezdem
2013-at, hogy aztán szépen lassan átbandukoljunk a pozitív tartományba.
Csalódások:
…melytől
többet vártam. Ide azért nem kerül be a fenti kettő, mert azokkal kapcsolatban
nem voltak hiú ábrándjaim.
Tőzsdecápák (1987 –
Oliver Stone):
Régi
hiányt pótoltam, de azzal kellett szembesülnöm, hogy mintha eljárt volna
felette az idő. A sokhelyütt legnagyobb filmes szívózóként szereplő Gekko
alakja egy jelenetet nem számítva nálam nem ér be a genyó-pantheonba, de Bud
pokoljárásánál is készültek már azóta drámaibb és intenzívebb darabok.
Star trek (2009 –
J.J. Abrams):
Gondoltam,
barátkozni kezdek a Star trek-kel. Mégis inkább más havert keresek…
Cornetto trilógia
első és utolsó darabjai (Haláli hullák hajnala – 2004; Világvége - 2013,
mindkettő Edgar Wright):
Amilyen
időtlen/idétlen klasszikussá nemesedett a középső Vaskabátok, olyannyira arcra
estem a két másikkal. A HHH túl groteszknek és alacsony fordulatszámúnak
bizonyult, a Világvége… Egyszerűen túl nagyok voltak ez elvárásaim. :)
A nyár királyai
(2013 – Jordan Vogt-Roberts):
Nem
mind arany, ami fénylik. Az egyetlen CA film, amire haragszom, mert nem tudott
mit kezdeni a remek alapötlettel és egy idő után nem éreztem, merre akarja
fejleszteni a szereplőit. Elnagyolt és súlytalan.
Szemfényvesztők
(2013 – Louis Leterrier):
Bűvészkedés
stílus és mélység nélkül.
Almost
masterpiece:
Tehát
kis híján kiváló alkotások, kár, hogy „valami mindig közbejött” (a’la Pick)…
Isten haragja (2001
– Bill Paxton):
Elképesztő
és hihetetlenül nyomasztó családi drámaként indul, majd a végéhez közeledve
kicsit megbicsaklik, amikor horrorba akar fordulni. Jó téma, kiváló színészek,
egy kicsit jobban egyensúlyozhatott volna a műfajok között.
Füstölgő ászok
(2007 – Joe Carnahan):
És
majdnem megcsinálták! Egy majdnem tökéletes amerikai tisztelgés a Ravasz, az
agy és két füstölgő puskacső előtt. Kár, hogy amikor minden szereplő összekerül
a finálé előtt, szétesik az egész. Majdnem…
A vadászat (2012 –
Thomas Vinterberg):
Dán
film. Garancia a minőségre. Nem is tudok belekötni, nem is akarok, mert
szenzációs minden pillanata, de nekem túlzás volt az a már-már stilizált
egyszerűség, amivel környezete viszonyult a főszereplőhöz.
2013
zanza:
Bár
nem kerültek be top 5-be, nagyon bejöttek az idén gyártott filmek közül.
Halálos iramban 6.
(2013 – Justin Lin):
Most
azon gondolkodom, jogosan írom-e le, hogy ez a kedvenc franchiseom J De szerintem igen,
bár ennek pontos okát nem tudnám megmondani. Tömény akció több, mint két órán
át, Diesel és Johnson a 21. századi Stallone és Schwarzi. RIP Paul Walker.
Pain & gain
(2013 – Michael Bay):
Már-már
gusztustalan az a pimaszság, ahogy a rendező, aki eddig a Transformers
filmekkel zsibbasztott agyat, saját magát és az általa létrehozott piacot
becsmérli a szerény intelligenciával rendelkező testépítők tettein keresztül.
Vigyázat, a tizennyolcas karika minden pontja indokolt. I have a dream ---> I believe in fitness.
Mielőtt éjfélt üt az óra (2013 – Richard Linklater):
Harmadszor
sem tudtak hibázni. Párkapcsolati terápia esettanulmányon keresztül. Mindenképpen
többször kell megnézni.
TOP
5:
Szóvirágok
helyett…
5.
Az első igazi nyár (2013 – Nat Faxon, Jim Rash) :
Sokunknak
– nekem biztosan – ismerős lehet az a fajta kívülállóság, amiben Duncan éli
mindennapjait, a történet szerint a nyaralását. A gátlásait csak egy jó
értelemben vett gátlástalan fickó segítségével tudja feloldani magában, ennek a
folyamatnak lehetünk tanúi. A nevelőapa szerepében Steve Carrell elképesztően
tenyérbe mászó!
4.
Rontó Ralph (2012 – Rich Moore) :
Vééégre
egy animációs film, ami szerepel az év végi listán – mondhatnám, ha tavaly nem
a Kells titka nyert volna. Személyesen betalált a környezetválasztás, a régi
idők játékai téma gyenge pontom. Végig érdekes, helyenként fordulatos (!) és
drámai (!!) tud lenni, engem ezzel Ralph maga mellé állított. Csak azt nem értem,
mit értenek a poénjaiból a mai gyerekek, például az elején a Mortal Kombat-ost
hova teszik?
3.
Mud (2012 – Jeff Nichols) :
Ilyen
atmoszférateremtéssel régen találkoztam, mint amilyet a Mud produkált, meg kell
hagyni. Néha le-lenéztem, hogy a lábfejem nem süllyedt-e be a mocsárba, vagy
nem lóg-e ki egy munkáscigi a szám sarkából. Két gyermekkorú főhősünk
véletlenül a szökésben lévő Matthew McConaughey-vel találkozik egy szigeten, és úgy
döntenek, segítenek neki ilyen-olyan dolgaiban. Az egyik srác, Tye Sheridan,
elképesztően hozza a figurát, simán uralja a vásznat híresebb kollégái mellett
is. A kritikák kiemelik, hogy hihetetlenül lassú film a fináléig. Szerintem az
egyetlen baja, hogy túl gyors a finálé, süppedtem volna még a mocsárban. Ja, és
az Első igazi nyárhoz hasonlóan coming of age.
2.
Az ötödik pecsét (1976 – Fábri Zoltán) :
Elöljáróban
leszögezném, semmiképp se fáradtan kezdjünk neki, mert akkor lehet, hogy nem
jön át. Itt pedig végig figyelni kell! Nem csak a színészek minden rezdülésére,
ami egész egyszerűen élményszámba megy, hanem a szájukból visszhangzó morális,
erkölcsi kérdésekre – amik ott vannak a mindennapjainkban. Gimi felsőben
kötelezővé tenném a megnézését.
1.
Egy különc srác feljegyzései (2012 – Stephen Chbosky) :
Tartozom
egy vallomással, szerintem mitől lehet jó egy film. Illetve nekem miért
tetszik, így talán pontosabb, és nem csúszom át „objektivizálásba”. Ha megérint
– mert éltem át hasonlót, mint a főszereplő, ha felemel – mert akkora pozitív
kisugárzás árad belőle, hogy kiakad a Geiger számláló. Ha ez a kettő megvan, és
az egyéb aprócska tényezők is adottak – jó színészek, érdekes cselekmény, netán
fordulat, kiváló zene – akkor összeteszem a kezem, mert olyan ritkán van.
Következő
szint a rajongás, amikor a fentiek hatványozódnak és azonnal újból meg akarom
nézni a filmet, a filmzene legutolsó számának dalszövegét is azonnal megtanulom
kívülről…
Nos,
nehéz úgy filmet nézni június elején, hogy már a május végi megtekintéskor
tudtam, kinek adom az év végi listán az első helyet, de végülis a dobogót
fel kell tölteni.
Nem
szaporítom tovább a szót, inkább beteszem a film zenéjét és rajongok tovább…
Ne
tévesszen meg, hogy nem írtam semmi konkrétumot a filmről, ha utánanézel és
felkelti az érdeklődésed, úgyis megnézed. :)
G.G.