2013. szeptember 13., péntek

Támadás a Fehér Ház ellen




Olümposz elesett...







Objektíven: A megszégyenült egykori elnöki testőr, Mike Banning a Fehér Házban találja magát egy terroristaakció kellős közepén. Kiterjedt ismereteit használva, a nemzetbiztonságiakkal együttműködve igyekszik kiszabadítani a túszul ejtett elnököt. 

Szubjektíven: Akár még egész korrekt akciómozi is lehetett volna ebből, mert nincs híján a pozitívumoknak. Igen biztatóan kezdődik, stílusa merész, nem akar mindenáron politikailag korrekt lenni, kőkemény, nem lacafacázik az ütközeteknél. Gerard Butler karaktere megidézi a '90-es éveinek akcióhőseit, laza, cinikus, és nem felejti el kitakarítani a söpredéket onnan, ahova az nem való. Ezen túl a a logika és az értelmes történetvezetés teljes hiánya tapasztalható. Mivel már az elején egyik túlzás a másikat éri a filmben, ezért hamar hozzászokunk, de nem igaz, hogy egy - realitásra érezhetően törekvő - akciófilmben ennyi butaságot hordjanak össze. A banda a Pentagonban a világ legbénább társaságának tűnik, de még nem is ez a legrosszabb; hanem amikor rádöbbensz, hogy valójában mi van a háttérben. Egy mesterségesen felpumpált sztori, ami ráadásul a végére ki is fullad, ami csak arra jó, hogy az utolsó jelenetben Amerika ismét nyakon öntse magát egy jó adag patriotizmussal és hazaszeretettel. Szinte mindegy is, ki mondja a nagymonológot a bajtársiasságról. Nem tudom hol csúszott félre, pontosabban tudom, megint a forgatókönyv a ludas, de lassan ezen már nem is akadunk fenn. Megyek, megnézem, mire jutott Roland Emmerich az ő verziójával. Csak az a baj, hogy szinte mindenki azt mondja, hogy ez a jobb a kettő közül. Már előre félek...

Kiknek ajánlom?
Ki vagyok rá bukva, de ettől még, aki szerette a '90-es évek akcióbombáit, az bepróbálkozhat. Megfelelő mennyiségű sör társaságában...

Értékelésem: 40%


2013. szeptember 12., csütörtök

Isten éltesse Hans Zimmert!

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy Hans Zimmert korunk egyik legnagyobb filmzeneszerzőjének tartom. Számtalan emlékezetes album alkotója, milliók számára ismerős dallamok szerzője. Saját maga fontosságáról mégis igen szerényen nyilatkozik: "Dél felé kelek, cigarettára gyújtok, töltök egy csésze kávét, beülök a kádba ábrándozni, és ilyenkor általában ötletek merülnek fel bennem. Nem egy igazán felelősségteljes élet. A döntéseim csak arról szólnak milyen hangjegyeket vessek papírra." - Ezt a csak-ot én igencsak idézőjelbe tenném. Ebből a felelőtlenségből egymás után születnek meg a jobbnál jobb zenék. Ezekből válogattam 10+1 személyes kedvencet (sorrend nélkül) Hans Zimmer születésnapján. 

Isten éltesse még nagyon sokáig!


Eredet - Time
A sötét lovag: Felemelkedés - Deshi Basara
Szilaj, a vad völgy paripája - Homeland
Az oroszlánkirály - King of the pride rock
A sólyom végveszélyben - Gortoz a ran
A Karib-tenger kalózai - Drink Up Me Hearties
Mission: Impossible II - Bare Island
Batman: Kezdődik! - Molossus
Gladiátor - The battle
+ Az utolsó szamuráj - Red warrior



2013. szeptember 4., szerda

300



Mi más lehetne a blog 300. bejegyzése?








Objektíven: A görög-perzsa háborúban a görögök Marathon mellett i. e. 490-ben megállították az ellenséget. Tíz évvel később Xerxes vezeti az újabb perzsa támadást. A poliszok Spárta, Athén és Korinthosz vezetésével szövetkeznek. Az első összecsapásra a Thermopülai-szorosnál kerül sor, amelyet Leonidas spártai király véd a néhány ezer fős seregével. Amikor a perzsák a hátukba kerülnek, elbocsátja a segédcsapatokat és háromszáz katonájával az utolsó leheletéig harcol. Önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, időt adott a görög seregek egyesüléséhez. Frank Miller képregénye alapján.

Szubjektíven: A 300 teljesíti mindazt, amit az előzetes és a kritikai vélemények alapján várunk a filmtől. Nem nyújt többet, de kevesebbet se. CGI-bombával adaptálja vászonra Frank Miller képregényét és ad hozza egy jó adag tesztoszteront is. És hogy mi a legmeglepőbb benne? Az, hogy működik! Első megtekintés után közepesnek értékeltem Zack Snyder moziját, de ahogy újranéztem, rá kellett döbbennem, hogy nemcsak látványos, de hatásos film is a 300, mely sikerrel közvetíti a küzdő szellemet, miközben emlékezetes egysorosokkal bombázza a nézőt. Gerard Butler persze nem Russell Crowe, hogy drámai mélységet tudna adni a sztorinak, és persze nem fukarkodnak a lassításokkal, a számítógépes vérrel és a szörnyszülöttekkel sem. Hollywood látványfilmjeinek esszenciája a 300, mely mindenek előtt a szemnek szolgál, a szívnek próbál nyújtani valamit, az agyat pedig békén hagyja. Teszi ezt úgy, ahogy az első mondatban írtam. Érdekességként elő lehet venni olyan adatokat, mint a filmben használt 1523 vágás és 1006 vizuális effektus, ezek már a plakátra pillantva sem meglepőek. Az meg pláne nem, hogy érkezik a folytatás 2014-ben. Ha ugyanezen a színvonalon maradunk, ismét jön a hatásos eye-candy. Több nem lesz, de kevesebb sem...

Kiknek ajánlom?
Az első tíz perc után el fogod tudni dönteni, hogy ez a te stílusod-e. Bizonytalanok nézzenek előtte előzetest is. Pont olyan a film.

Értékelésem: 65%

2013. szeptember 3., kedd

Pacific Rim - Tűzgyűrű



Kizárólag moziban!!!








Objektíven: Amióta ember él a Földön, mindig félt attól, hogy egyszer ellenséges idegenek érkeznek a végtelenből: de mindig azt hitte, hogy az ismeretlen gonosz a csillagok közül bukkan majd elő. Pedig a Csendes-óceán alatt megnyíló kapu volt az, melyen keresztül gonosz óriásszörnyek támadtak ránk, hogy megszerezzék a világunkat. Az ellenük folytatott háború során milliók haltak meg, és az emberiségnek már nincs hátországa és kimerültek a tartalékai. Egy különleges fegyvernek hála a Föld régi lakói mégis kapnak egy utolsó esélyt. A hatalmas gépezeteket több pilóta irányítja, agyukat neuronhidakkal kapcsolják össze. Ám még ez is kevés. A seregből rég elbocsátott pilóta és egy az első vonalban még kipróbálatlan újonc azonban elindít egy olyan harci gépezetet, amelyet már régen leselejteztek: talán ők fogják megállítani az apokalipszist.

Szubjektíven: Hollywood mostanában egyre többször próbálkozik azzal, hogy a silány jegyeladási mutatókat olyan filmekkel tornássza fel, melyek az otthoni laptopokon, olcsó házimozis rendszereken élvezhetetlenek. Szélesvászon. Ez az új kulcsszó (eddig is ez volt, csak most már anyagi szempontból is). Még inkább az IMAX nagyvászon. Nem mintha Guillermo del Toro-t pénzsóvársággal vádolnám, hisz tőle talán semmi sem áll távolabb. Csak látszik egy ilyen trend, mely nyilván a filmszínházakba akarja visszacsábítani az embereket. A Tűzgyűrű szélesvászonra álmodott film, de érződik benne az a lélek, amit hiába keresünk a hasonszőrű akciófilmekben. Igen, a sztori sovány és klisés, igen, a karakterek sablonosak, de ami ezen túl várja a lelkes mozilátogatót, az maga a tömör gyönyör. Az a gyermeki öröm tör felszínre az óriásrobotokat és a hatalmas méretű szörnyeket látva, ami akkor fogta el az embert, amikor kisiskolásként új játékával kezdhetett foglalkozni. Amikor érzékszerveink táncot jártak, amikor bátor kölyökkori énünk pezsgőt bontott látva a játékban rejlő lehetőségeket... Ebből hoz most elő egy jókora szeletet Guillermo del Toro és stábja. Vagány zenével és hangeffektekkel megtámogatott látványorgia, melyből nincs kispórolva a muníció. Ha te is lázba jössz attól, hogy egy óriásrobot teljes erőből arcon vág egy szörnyeteget, ráadásul egy hatalmas méretű teherhajóval(!), akkor ez a te filmed! Annak pedig csak örülni tudok, hogy a film teljesítette a minimálisan elvárt követelményt anyagi szempontból is (rajongók, ejnye-bejnye, hogy nem néztük meg többen moziban), így van némi halvány reménysugár, hogy nem utoljára kellett néznünk Gipsy Danger zúzdáját. Mindent bele fiúk!

Kiknek ajánlom?
A cikk után még kérdés? Mindenkinek, aki izgalomba jön attól, hogy robotok és szörnyek küzdenek egymással szélesvásznon.

Értékelésem: 70%


2013. szeptember 2., hétfő

Z világháború



A 2013-as nyári moziszezon egyetlen valamirevaló sikere, ami nem folytatás volt.







Objektíven: Az ENSZ egyik alkalmazottja Gerry Lane, átszeli a világot az idővel versenyezve, hogy módot találjon egy olyan zombijárvány megállítására, ami kormányokat és hadseregeket kényszerített térdre, s magának az emberiségnek a megtizedelésével fenyeget.

Szubjektíven: Marc Forsternek volt mit bizonyítania. Az elmúlt öt évben korán sem úgy sikerültek filmjei, mint azt szerette volna. A Z világháborúval érkezett az új esély, s a fiatal svájci direktor élt is a lehetőséggel. Katasztrófafilm és thriller keveréke, pont annyi családi drámával, amennyit elbírunk. A hét perces extra változat persze jóval véresebb, a horror vonalra fekszik rá, így a hagyományosabb zombifilmek rajongói is elégedettek lehetnek. Plusz úgy általában mindenki. Szórakoztató filmecske lett Brad Pitt menekülése a zombihordák elől, nem váltja meg a világot, de olyan apró utalások, gegek, momentumok tarkítják, melyek mellett nem lehet jó szó nélkül elmenni. Az amerikai elnök ilyenfajta szerepeltetése, az izraeli hozzáállásról kialakított summás vélemény, a számtalan levegőben hagyott kérdés a vírus terjedéséről vagy pusztán az a tény, hogy egy laboratórium négy fala közé viszik a finálét egy gigantikus kaszabolás helyett, mind-mind szimpatikussá teszik a Z világháborút. A karakterek nagyobb szerepet kapnak, mint egy átlagos blockbusterben, de persze megmaradnak kétdimenziósnak, hadd kapjon helyet a katasztrófa. Helyenként abszolút logikátlan, helyenként kifejezetten érdekes zombiapokalipszis született, mely teljességgel méltó akár két-három megtekintésre is. Az pedig, hogy ez a film 2013-ban ekkora sikert tudott elérni világszinten és már a folytatásáról találgatnak mindenféle filmes fórumokon, a silány nyári moziszezont minősíti, mely bár rekordbevételt hozott Hollywoodnak, de csak két-három komoly sikerű folytatás miatt. Eredetiséggel régóta nem tud előrukkolni a 100 éve útnak indult álomgyár.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket nem tántorít el se a "zombi", se a "világháború" kifejezés. Magyarul, akik a cím olvasása után kedvet kapnak a filmhez.

Értékelésem: 65%

2013. szeptember 1., vasárnap

Traffic




A műfajok keverésének egyik mestere igencsak elemében van.






Objektíven: Javier Rodriguez és Manolo Sanchez mexikói rendőrök és jó barátok, akik nap mint nap szembesülnek a hatalom és a pénz kísértésével, és bár ellenállnak, a korrupció mégis olyannyira behálózza őket, hogy végül kilátástalan helyzetbe kerülnek. Az Egyesült Államokban, Ohio Állam Legfelsőbb Bíróságának bírája, Robert Wakefield az Elnöktől fontos megbízatást kap: őt nevezi ki a drog elleni harc új főnökévé. A megalkuvásra képtelen, konzervatív Wakefield a kábítószer elleni küzdelem egész szervezetének felülvizsgálatára készül és a mexikói rendőrséggel való együttműködést tervezi. De otthon, ő is csak szülő - feleségével, Barbarával tinédzser lányuk, Caroline egyre jobban elhatalmasodó kábítószer-függőségével kell szembesülniük. San Diegóban Montel Gordon és Ray Castro DEA-ügynökök a hírhedt Obregon drogmaffia leleplezésén fáradoznak. Foglyuk, a középszintű kábítószer-kereskedő, Eduardo Ruiz hajlandó tanúskodni a gazdag drogbáró, Carlos Ayala ellen. Carlos letartóztatása döbbenetes hír mit sem sejtő feleségének, Helenának, aki gyermeket vár. Pillanatok alatt szörnyű kelepcébe kerül: az egyik oldalon férje cinkosai fenyegetik, míg a másikon a DEA-ügynökök tartják megfigyelés alatt.

Szubjektíven: Egy film, aminek a bemutatójával másfél évet késett a magyar forgalmazó. Sokáig a levegőben lógott, egyáltalán láthatjuk-e moziban vagy meg kell elégednünk a DVD forgalmazással. Végül úgy döntöttek, hogy egy négy Oscar-díjat nyert filmet csak nem lehet kapásból a boltok polcaira száműzni. A közönségsiker persze így is elmaradt, de ez véletlenül sem Steven Soderbergh-en és stábján múlott. Ők ugyanis beleadtak mindent. Kemény drogfilm a Traffic, melynek talán legnagyobb erénye pont az, hogy nem borítja rá az asztalt nézőjére, nem sokkol, hanem okosan építkezve lassan rázza fel a közönséget. A formai változatosság mögül ugyanis szépen lassan egy világos és érthető amerikai közönségfilm sejlik ki. Igen, az. Persze a dokumentarista stílusra hajazó operatőri munka, a színek és szűrők célirányos és pontos használata, a történetszálak egybefonása már-már szerzői filmként vezetik elénk Soderbergh moziját, de itt végső soron semmi ilyesmiről nincs szó, hacsak nem abban az értelemben, hogy Steven ismét remekül csinálja, amihez egyébként is remekül ért. A Traffic hol thriller, hol krimi, de nem marad adós a drámával sem, a megfelelő helyeken pedig humoros tud lenni; arányérzéke tehát most (sem) hagyta cserben a rendezőt. Csendben megjegyzem, rendkívül kevesen tudják ezt napjaink amerikai filmkészítői közül... Visszatérve az előző gondolatmenethez: a stílusos, változatos képi világ mögött Soderbergh beidegződésekkel és klisékkel operál, ezeket veszi elő és ezeket adja újra a szánkra, ezeket dolgozza be az agyunkba. Semmi új nincs benne tematikailag, mégis újszerűen hat, mivel a stáb képes bizonyítani azt az alapigazságot, hogy nem elsősorban hipereredeti ötletekre van szükség, hanem a történetedet elő kell tudni adni. Stephen Gaghan forgatókönyvíró persze nagyot markol, de becsületére legyen mondva, ugyanennyit fog is. A film párhuzamos történetvezetését akármelyik rendező megirigyelné, ahogy a briliáns színészi játékokat is. Benicio Del Toro még sosem volt ilyen jó, ahogy azt is öröm látni, hogy mellette hány és hány világsztár társult be ebbe az alapvetően függetlenfilmbe. Az extravagáns vágástechnika és Cliff Martinez zaklatott, mégis igen ambiciózus filmzenei anyaga is hozzátesznek az élményhez. A film vége nyitott, mégis érezhető a rendező vágya a drogprobléma megoldására. Valószínűleg ezt (is) értékelte az Amerikai Filmakadémia. És ha már itt tartunk, érdekességként hozzáteszem, hogy ez az egyetlen olyan film az Oscar történetében, amely vágói Oscar-díjjal, színészi Oscarral, forgatókönyvírói és rendezői aranyszoborral végül nem(!) nyerte meg a legjobb filmnek járó díjat. Azt egy némileg gyengébb, de rendkívül népszerű és egy halottnak hitt műfajt újraélesztő stúdiófilm nyerte 2001-ben...

Kiknek ajánlom?

Stílusos krimik, drogmaffiás filmek kedvelőinek, és olyanoknak, akik képesek megszokni a film igen sajátos kamerakezelési stílusát (az első 5-6 perc kifejezetten szédítő). 

Értékelésem: 85%



2013. augusztus 31., szombat

Parker



Jellegtelen és nagyon kevés ettől a rendezőtől...








Objektíven: Parker profi tolvaj, megvannak a maga szabályai: sosem lop olyantól, akinek nincs pénze, és sosem bánt olyant, aki nem szolgált rá. De utolsó akciója során társai átvágják, a zsákmányt lenyúlják, őt pedig - azt hiszik - a túlvilágra küldik. Parker feltett szándéka, hogy revánsot vegyen. A gazdagok és híresek kedvelt gyülekezőhelyén, Palm Beachben bukkan a bandára, azonban tervéhez bennfentes társra van szüksége. A pénzhiányban szenvedő, ám annál ellenállhatatlanabb, ravaszabb és ambiciózusabb Leslie-t szemeli ki partnerének, akivel együtt eszelik ki a nagy dobást: megkaparintani a szajrét, mindenkit elintézni, és mosolyogva távozni.

Szubjektíven: Azzal az előnnyel vágtam neki, hogy nem ismerem a Richard Stark adaptációkat és az alapul szolgáló könyveket sem. Egy korrekt akciómozit vártam, ha már a Rayt és Az ördög ügyvédjét levezénylő Taylor Hackford kapta a direktori feladatot. Ráadásul Jason Statham alakítja a címszerepet? Már dőltem is volna hátra, ám már az elején feltűnt az erősen tévéfilmes megvalósítás és a feszültség fokozatos lankadása. A történet persze egyszerű, mint egy darab fa, de amilyen forgatókönyvet rittyentettek mellé, az párját ritkító és sajnos nem pozitív értelemben. Ráadásul az egész mögül hiányzik egy erős kezű dirigens, aki a totál felesleges mellékszálnak súlyt adna, aki alakításra bírná a színészeket, aki beszélne azzal az ürgével, aki a dialógusokat írta a filmhez... Nincs kedvem tovább sorolni. Bántóan semmilyen lett az új Parker és ezek után fogalmam sincs, mi vagy ki fog Jason Statham erősen megrekedt karrierjének felfelé mutató ívet adni. Ez így rettentő kevés. Ja, és hogy Jennifer Lopez szerepel benne? Pff...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik végképp semmi más megnézhető filmet nem találtak, és egyetlen park, erdő, kávéház, kártyapakli vagy társasjáték sincs a közelükben.

Értékelésem: 40%


2013. augusztus 28., szerda

ALL TIME TOP 10

Divatos dolog filmes összefoglalókat készíteni. A Sight & Sound tavalyi listája minden idők legfontosabb filmjeiről pedig mintha az átlagosnál is nagyobb felbuzdulást indított volna útjára. Nem is csoda, hiszen évtizedek után változott az első helyezett film. Azóta kis túlzással élve nem akadt valamirevaló blogger, aki ne nyilvánított volna véleményt. Így teszek én is. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem a legjobb filmek, ezek azok az alkotások, melyeket szívesen magammal vinnék egy következő évszázadba. Azért, mert magukban hordoznak valamit, ami szerintem rendkívülivé teszi, varázslatossá emeli őket. Úgy is mondhatnám, nekem ők a kedvenceim, számomra ők a legfontosabb tíz film.
Rövid indoklást írtam hozzájuk, ezek nem kritikák, nem recenziók, még csak nem is a blogon megszokott cikkek. Egyszerű leírások csupán arról, miért pont ők állnak hozzám a legközelebb.

10. Kincs, ami nincs
Igazából a Bud Spencer-Terence Hill filmek közül sokat ide írhatnék. Számomra ezek az alkotások jelentik az élvezetes humort. Százhuszonhatodszorra is. Trágárság, alpáriság, eget rengető vizuális effektusok helyett két zseniális karakter, helyzet- és jellemkomikumok adják a szórakoztatás velejét. Mindez olyan zenével és poénokkal megtámogatva, hogy a rekeszizom garantáltan nem marad munka nélkül. A méltán klasszikus magyar szinkronhangokról se feledkezzünk el, hiszen nagyrészt nekik köszönhető, hogy ezeknek a filmeknek igazán csak Olaszországban és Magyarországon alakult ki komoly kultuszuk. Ha rajtam múlik, ez a kultusz örök időkre megmarad!

9. A generális

Buster Keaton egyedülálló figurája volt a filmkészítésnek. A legmerészebb gegeket is rezzenéstelen arccal tudta előadni s ezzel közönségét a hang nélküli filmekben is megnevettetni. Törékeny figura, aki látszólag egykedvű arckifejezéssel fittyet hány a világ történéseire. Buster Keaton az örök ártatlanság és naivitás, aki folyvást abszurd helyzetekben találja magát, de határtalan találékonyságának köszönhetően a legelképesztőbb helyzetekből is kimászik. A hangosfilm bevezetése azonban gyorsan véget vetett karrierjének. Fizetett alkalmazott lett és elveszítette alkotói szabadságát. Élete utolsó 25 évében a megélhetésért küzdött, hogy aztán később ismét felfedezze őt magának a filmvilág. Generálisa egyszerűen tökéletes kikapcsolódást nyújt. Pörgős akció, szelíd romantika, kaland háborús vidékeken és ötlet ötlet hátán. Egy 1927-es film, mely a mai napig mit sem veszített erejéből. Egy karakter, mely nemcsak vállán viszi a filmet, de rendezésével az utolsó képkockát is emlékezetessé teszi.

8. 2001: Űrodüsszeia
Egy időn és téren átívelő történet, mely az emberiség jövőjével, jelenével foglalkozik, kitekintve a földön túli civilizációk felé is. Már páratlan vizualitása is felejthetetlen filmélménnyé emeli az Űrodüsszeiát, de igazán akkor tud "beleégni a retinánkba", ha ráhangolódunk tempójára, felvesszük ritmusát, megszokjuk előadásmódját. Mert akkor magával szippant és nem ereszt. Hangulatfilm nyugodt, gondolkodós percekhez. Stanley Kubrick pedig valóban egy zseni volt és nagy mesélő. S hogy ezúttal mi az "elmesélnivaló"? Amerikai kutatók egy oszlopra bukkannak a Holdon, mely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. Űrexpedíció indul útnak, hogy megvizsgálja, vajon kinek szólhatott az üzenet. Ám a hosszú repülés alatt a fedélzeti számítógép meghibásodik, s ez a legénység életébe kerül. Az egyetlen túlélő a visszatérés reménye nélkül mégis megpróbálja teljesíteni a küldetést.

7. Hetedik
David Fincher mozijáról itt már leírták a legfontosabbakat, úgyhogy csak arra koncentrálok, ami számomra emlékezetes belőle. Igazság szerint ez az egyetlen olyan film, ami úgy szerepel a tízes listán, hogy mindezidáig csupán egyetlen egyszer láttam. Kitörölhetetlen, kőkemény élmény. A bűnügyi thrillerek egy egészen új világa nyílt meg a Hetedikkel. Morális kérdések boncolgatása mellett egy izgalmas nyomozás adja a cselekmény gerincét. Persze a vége számít igazán klasszikusnak, de számomra a két főszereplő karaktere és a hét főbűn alapján történő gyilkosságsorozat már önmagában felejthetetlenné teszi a Hetediket. Pedig nem vagyok egyértelmű híve a sokkoló moziknak. És ez az. Keményen sokkol és elgondolkodtat. Az utolsó mondat pedig... Bármilyen furcsa, van, hogy az ad erőt továbbmenni a mindennapokban.

6. Hogyan kell egymilliót lopni?
Ezt azért vinném magammal, hogy el ne felejtse a világ, hogyan kell romantikus vígjátékot készíteni. Valahogy úgy, ahogy William Wyler készített. Remek színészekkel, magával ragadó díszletek és egy nagyszerű sztori felhasználásával. Tulajdonképpen krimi, vígjáték és romantika tökéletes elegye adja az egészestés szórakozást. A két színészóriás Audrey Hepburn és Peter O'Toole láthatóan élvezettel és örömmel játszanak, lubickolva szerepeikben. Érdekesség, hogy itt bukkant fel a nagyközönség előtt az a John Williams nevű filmzeneszerző úriember, akit később öt Oscar-díjjal tüntetett ki az Amerikai Filmakadémia. 1966-os film a Hogyan kell egymilliót lopni, de sok-sok jelenetét (például a komplett múzeumos bűntényt) még ma is bőven megirigyelhetik a kortárs rendezők. Igazi családi program, remek szórakozás és filmes tananyag rendezésből!

5. 101 kiskutya
Maradjunk a hatvanas éveknél. Úgy tűnik, ez egy jó évtized volt. Kedvenc műfajom egyik ékköve a következő szereplő a listán. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyv egy bensőséges hangulatú, csodálatos meseregényből készült, melyet 1956-ban Dodie Smith írt Száz meg egy kiskutya címmel. Walt Disney sikert szimatolt és öt évvel később már a mozifilmnek örülhetett a nagyközönség. Ha a Kincs, ami nincs esetében kiemeltem a nagyszerű magyar szinkront, akkor ezt itt is meg kell tennem. A Pannónia Filmstúdió egészen elképesztő munkát végzett, világszínvonalú, ahogy tolmácsolják a történetet. Gyerekkoromban olyannyira fülbemászónak találtam, hogy meg is tanultam az egészet. Volt egy agyonnézett videokazettánk. Most is megvan a gépemen a szinkronos verzió, nagy-nagy becsben tartva. Persze nem csupán ezért őrzöm féltve. Öröm a szemnek, öröm a szívnek minden egyes képkocka. Mintha egy-egy festmény elevenedne meg. Emlékszem, amikor legutóbb láttam, éppen a decemberi vizsgák után voltam, még a karácsonyi hazautazás előtt. Kint zuhogott az eső, bőven benne jártunk már az estében. Egyedül voltam az albérletben. Sok karácsonyi film várt volna még pótlásra, mégis ezt választottam és nem bántam meg. Talán még sosem tetszett annyira, mint akkor. Hogy is mondják a jó borra? Igen, így lehet ezzel a filmmel is... 

4. Apokalipszis most
Hogy lehet egy filmet úgy kezdeni, hogy "This is the end"? Mert valóban. Ez a vég. Ez a film valóban arról az apokalipszisről szól, amelyet minden háborúban résztvevő ember átél. Nekem még nem sikerült úgy végignéznem, hogy a végére egy kicsit ne őrülnék meg én magam is. Durva, felkavaró élmény, különösen az utolsó félóra az. Távol áll Coppola alkotásától az erőszak bárminemű mitizálása, mely sok esetben jellemző háborús filmekre. Az Apokalipszis most után csakis arra tud gondolni az ember, soha többé háborút! Az a delíriumos utazás, azok a húsbavágó gondolatok... 200 percnyi pokoli tortúra. A rendezői változatot - bár sokan alábbvalónak tartják - nem érzem kevesebbnek egy percig sem, sőt, értékes gondolatokkal gazdagítja a cselekményt. Ezt (is) egy olyan moziban néztem meg, amit azóta már bezártak, eldózeroltak. De a mai napig eszembe jut az élmény a Bakáts tér környékén járva. Minden idők legerőteljesebb háborús filmje, egy döbbenetes zárójelenettel. Az egyik abszolút kedvencem.

3. Tűzszekerek
Kicsit furán érzi magát az ember, ha olyan filmet tart nyilván kedvencei között, mely az unalomig vetített kategóriába tartozik. Számomra viszont Hugh Hudson alkotása az emberiesség, a humánum, a küzdés, a versenyszellem, a bátorság és mindazon erények diadala, melyeket kölyökkorunkban annyiszor hangoztatnak nekünk. Emlékszem, egy médiagyakorlaton voltunk, amikor az egyik feladat az volt, hogy közös élményeket kellett keresni. Már nem emlékszem a pontos instrukciókra, de az nagyon bennem maradt, hogy az első politikai élmény mellett (Antall József halálának bejelentése) a másik közös pont az olimpiai eszmével való első találkozás volt. Senki sem egy konkrét olimpia egy konkrét versenye kapcsán értette meg az olimpia lényegét, hanem a Tűzszekerek című film kapcsán. Kihagyhatatlan alkotás, melynek értékeit csak növeli, hogy britek készítették, amerikai "fennhatóság" nélkül. Vangelis csodálatos zenéje pedig hab a tortán, méltán vált világhírűvé a görög zenész. Ha tehetem minden nyáron megnézem, de olimpiai években feltétlenül. Kevés alkotás emeli fel a lelkemet annyira, mint a Tűzszekerek, és nem úgy tűnik, mintha ez az évek során kicsit is megkopna.

2. Az oroszlánkirály
Azt hiszem egy nyári délután volt, amikor Sashalom közelében nyaraltunk páran srácok. Kosarazás és focizás közben egyre másra Az oroszlánkirályból idézgettünk, amit akkorra én már évek óta nem láttam. De egész jól ment a gyerekkorból ismert szövegek felelevenítése. Éjszaka már az ágyunkban fekve folytattuk az idézést, szinte már kihívás jelleggel, majd valakiben felvetődött a kérdés. Vajon el tudnánk-e mondani az egész Oroszlánkirályt, elejétől a végéig? A dalokat persze nagyvonalúan kihagytuk, de legnagyobb döbbenetünkre minden más abszolút a helyén volt. Sikerült elmondani az elejétől a végéig! Hogyan történhetett ez? Talán úgy, hogy otthon volt egy rongyosra nézett videokazettánk, amit pár hónappal a mozis bemutató után szerzett be valamelyik szülőm. Nagyon menő volt, hogy nekünk megvan a legfrissebb Disney-film, akkoriban még éveket kellett várni egy-egy VHS-megjelenésre, DVD-ről pedig még hírből sem hallottunk. Csilliárdszor megnéztük, valószínűleg ezért ment bele a fejembe. Már gyerekként is bámulatosnak találtam a sztorit, lenyűgöztek a színek, a hagyományos konvenciókat felrúgó történetvezetés pedig a pont volt az i-n. Emlékszem, az 1995-ös vépi máriapoli egyik estéjén Az oroszlánkirályt vetítették, mint gyerekprogramot. Döbbenetes volt látni, milyen tömeg verődött össze abban a kis teremben. Családok, felnőttek választották az esti program helyett a régóta várt rajzfilm vetítését. Egy tűt nem lehetett ott leejteni. Valahonnan előkaptak egy színes tévét és beraktuk a kazettát. Onnantól kezdve másfél óra nevetés, sírás és mosolygás következett. Ezt hívom én teljes filmélménynek. 

1. Az óceánjáró zongorista legendája
Ha meg kell neveznem egy filmet, melyet kedvencemnek tartok, nem mondhatok mást, mint Giuseppe Tornatore 1998-ban bemutatott alkotását, Az óceánjáró zongorista legendáját. Nyolc évvel ezelőtt láttam először, és már akkor is állva tapsoltam a film végén, pedig éjfél volt és körülöttem emberek aludtak a házban. Mindig megemlítem, hogy igazán a rendezői változatot tartom nagyra, a kétórás DVD változat a zenés részekre összpontosít inkább, a tartalmi ínyencségeket nem bontja ki, agyon van vágva. Tornatore össze is veszett miatta a forgalmazóval. Szóval, aki csak teheti a háromórás változatot tekintse meg, az idő garantáltan elröppen! Számtalan dolgot kiemelhetnék belőle, most csak azt az egyet írom ide, ami leginkább megragadott. Talán nem meglepő módon ez a másikban való élet, a másik ember zenéjének megtalálása, élményeinek sajáttá tétele. Azt gondolhatnánk, a címszereplőnek nincs igazi énje, személyazonossága. Pedig neki van igazán. Megfigyeli azokat az embereket, akik az óceánjárón élnek hosszabb-rövidebb ideig, sokakkal kapcsolatba lép, beszélget velük, történeteik egy idő után az ő történetei lesznek, emberről emberre gazdagodik. Aztán eszembe jut, hogy én is így akarom. A másik emberért létezni, üresnek lenni a számára. Vele töltődni, általa gazdagodni. Csak így éri meg.


2013. április 5., péntek

Elment a legnagyobb

Hosszan tartó betegség után 2013. április 4-én elhunyt Roger Ebert, a világ talán legismertebb és legelismertebb filmkritikusa. Véleményei, kritikái számomra is sarokkövek voltak, kedvenc ítészem távozott az élők közül.  - "Roger Ebert volt az első filmkritikus, akit munkájáért Pulitzer-emlékdíjjal tüntettek ki 1975-ben, harminc évvel később pedig csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. 2007-ben a Forbes Amerika legbefolyásosabb szakírójának választotta. Ebert 1967 óta írt filmkritikákat, ezen kívül forgatókönyvei és tévés műsorai által vált híressé. Utolsó tévéshowját 2011. január 21-én sugározták. Ebertnél 2002-ben diagnosztizáltak pajzsmirigyrákot, majd a kór a nyálmirigyeit is megtámadta. A kritikus több műtéten és kemoterápián is átesett, az egyik műtét következtében nem tudott beszélni, azóta egy speciális számítógép segítségével kommunikált, valamint egy csövön keresztül táplálta magát. A kritikus nemrég jelentette be, hogy betegsége kiújult, ezért szünetet tart több évtizedes pályafutásában. Nem akart visszavonulni, mert tervei között újabb filmkritikák szerepeltek. Halálakor 70 éves volt."
Legutóbb akkor keltett feltűnést, amikor az évtized elején nyilvánosságra hozta személyes listáját, amely minden idők 10 legnagyobb filmjét tartalmazta. A filmkritikusok, nagyobb kritikai szaklapok általában az egyes évek, évtizedek elejére időzítik ezeket a listákat. Komoly változást rendszerint nem hoznak, általában ugyanazok a filmek szerepelnek rajtuk váltakozó sorrendben. Ebertnél most mégis volt változás, hosszú évtizedek után egy film "befért a legnagyobbak közé." Ez pedig Terrence Malicktől Az élet fája című filmalkotás volt, mely nálam is pályázik egy hasonlóan előkelő pozícióra. Megemlékezésképpen én is közzéteszem TOP10-es listámat, azt a tíz filmet, melyet mindenképp magammal vinnék a következő évezredekbe. Köszönet Roger minden egyes leírt sorért és azért a feltétlen szeretetért, mellyel a hetedik művészet irányába viseltettél! Nyugodj békében!

2013. március 8., péntek

Dredd



Nem kell teljesen elfelejtenünk Danny Cannon '95-ös filmjét, de ez szinte minden szempontból jobb.







Objektíven: A lidércnyomásos jövőben tombol a bűnözés, bírók, rendőrök és ítéletvégrehajtók próbálják megvédeni az ártatlan polgárokat. Dredd bíró, a törvényesség elkötelezett híve mindent megtesz, hogy fenntartsa a rendet és a békét.

Szubjektíven: A Sylvester Stallone nevével fémjelzett verzió többet merített az eredeti képregényből, és talán magának Stallonenak is jobban testhez állt a szerep, mint itt Karl Urbannak - aki egyébként teljesen korrekt, remekül hozza a kőkemény bíró karakterét. És akkor ezen a ponton kell továbblépnünk a '95-ös verzión, mert alaposan megnézve, a fasorban sincs Pete Travis munkájához képest. Dühöngtem is eleget, amikor a mélyen tisztelt moziközönség anyagi bukáshoz "segítette" Dredd bírót, akit éppen hogy nagyobb becsben kéne tartani, mint elődjét. Brutális, tökös, vad akciófilm született, mely olyan egyszerű, mint egy darab kő. Nincsenek nagy, változatos terek, nincsenek poénhalmok, sosem látjuk meg a főhős arcát, nincsenek emlékezetes egymondatos beszólások, csak egy halálosan kemény sci-fi világ van, amely beszippant, mihelyt rázárják a kapukat a bírákra. Igaz, hogy a film vége felé érezhetően gyengül az alkotók muníciós készlete és egyre inkább nyúlnak bevált klisékhez, de addigra már azt is megbocsátjuk. A finálé pedig odavág. Kellene még Dreddből, de nem hiszem, hogy - miután kétszeri próbálkozás is vaskos kudarcot vallott - adnának még esélyt a sisakos zsaru figurájának. Ez nagy valószínűség szerint ennyi volt. Kár, pedig megnéztünk volna még pár részt. Ha Pete Travis rendezi Karl Urbannal a főszerepben, akkor biztosan...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvet éreznek hozzá és kellően erős gyomruk van.

Értékelésem: 70%


2013. március 1., péntek

Forró éjszakában



"They call me Mr. Tibbs!"








Objektíven: Gyilkosság történik egy amerikai kisvárosban, Mississippi államban. Colbert építész az áldozat, Chicagóból. Ugyanezen éjszaka az állomáson elfogják Virgil Tibbst, a néger férfit, s bekísérik a rendőrőrsre. Bill Gillespie a helyi rendőrfőnök fogva akarja tartani egyszerűen azért, mert néger. Ám egy pillanat alatt kiderül, hogy Virgil Tibbs rendőr, s kíváló nyomozó Memphisből. Colbert egy gyárat akart felépíteni itt, ahol sok színes bőrű kapott volna állást. Talán ez lett a veszte. Nem tudni. Bill rendőrfőnök ki akarja utasítani a néger nyomozót, Colbert felesége azonban ragaszkodik, hogy a nyomozást Ő vezesse.

Szubjektíven: Több kritikus egyetért abban, hogy a hatvanas évek végének termése kiemelkedik az évszázad filmográfiájából. Megjelenik egy új nemzedék az amerikai álomgyárban, aktuális, mindenkit foglalkoztató, hétköznapi kérdések felé húznak a filmesek, képbe kerülnek addig érintetlen, kellemetlen témák. Az akadémia is változtat, lassan leszokik a musicalek és a nagy volumenű eposzok díjazásáról és a figyelem középpontjába a magas színvonalon elkészített, örök érvényű, komoly társadalmi vetülettel szolgáló filmek kerülnek. 1967 különösen erős év volt, így nagy várakozással tekintettem az Oscar-fődíjas megtekintésének elébe. Gondoljunk csak bele. Egyetlen esztendő alatt olyan klasszikusok, mint A piszkos tizenkettő, A dzsungel könyve, A diploma előtt, a Bonnie és Clyde, a Tűz van, babám!, a Vámpírok bálja vagy a Bilincs és mosoly. Közben már készült a Volt egyszer egy vadnyugat, A majmok bolygója és a 2001: Űrodüsszeia is... hogy csak a legismertebbeket említsük. Ebbe a sorba illeszkedik Norman Jewison Forró éjszakában című mozija. A John Ball regényéből adaptált filmalkotás forgatókönyvírói és rendezői koncepciójának lényege, hogy háttérbe szorítja (szerintem túlzottan is) a cselekménybonyolítást, a főszereplők közti viszonyok, illetve a filmben kibontakozó társadalmi problematika javára. Manapság, amikor semmi feltűnő nincs abban, hogy a mozivásznat színesbőrű hősök is benépesítik, és az USA elnökét Barack Obamának hívják, nem könnyű átérezni annak a filmtörténeti pillanatnak a jelentőségét, amikor a Sidney Poitier karaktere a Rod Steiger alakította rendőr szemébe vágja: „I’m a police officer!” A déli seriff köpni-nyelni nem tud, hisz először találkozik fekete rendőrtiszttel, és igazság szerint el sem tudta képzelni, hogy létezhet ilyen. És hogy ráadásul állítólag Philadelphia egyik legjobb gyilkossági szakértője, aki nagyságrendekkel jobb fizetést kap és jóval magasabb társadalmi státusú férfinak számít, mint a Mississipi állambeli Sparta városka újonnan kinevezett rendőrfőnöke. 1967-et írunk, Martin Luther Kinget még éppen nem gyilkolták meg, de már gőzerővel működik a polgárjogi mozgalom, zajlik a feketék megállíthatatlan emancipációja Amerikában. Csakhogy a fülledt és poros déli kisvárosban ebből szinte semmi nem látszik, a szimbólumaiban és mentalitásában elevenen élő konföderációs hagyomány számára a faji és szociális szerepek adottnak számítanak. Ebbe a térbe lép be Norman Jewison kamerájával és olyan kérdéseket kezd feszegetni, melyekkel még pont a nézőközönség ingerküszöbén innen tudott maradni. Mr. Tibbs és Gillespie sajátos párviadalára ma azt mondanánk, hogy "politikailag korrekt" és erre mindig is nagyon vigyázott Hollywood. Elég csak a legutóbbi díjszezonra és az Argo-akció győzelmére gondolni. Tökéletesen egyetértek Papp Attila Zsolt rövid összegzésével, aki így írt a filmről: "A Forró éjszakában szerethető, igényes és fordulatos alkotás akkor is, ha eltekintünk attól, hogy amit látunk, voltaképp Hollywood és a faji kérdés szerencsés találkozása a bűnügyi film boncasztalán."

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket érdekel, hogyan találkozik egy bűnügyi krimi a faji előítéletek kérdésével.

Értékelésem: 80%


OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...