A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 9., szombat

Trash

Objektíven: A riói nyomornegyedben két srác egy tárcát talál a helyi szeméttelep napi hulladéktömegében. Amikor megjelenik a rendőrség és komoly summát ajánlanak a tárca megtalálóinak, a fiúk, Rafael és Gardo ráébrednek, hogy valami nagy dologra bukkantak. Barátjukkal Ratóval kiegészülve útnak indulnak, hogy megtudják, ki a tárca tulajdonosa. Arra nem számítanak, hogy hamarosan életveszélybe kerülnek.

Szubjektíven: Komoly kérdés volt, Stephen Daldry filmográfiája milyen irányt vesz a Rém hangosan és irtó közel után. Visszatér-e az Órák típusú karakterközpontú adaptációk felé, avagy tovább halad a szélesebb tömegeket megszólító drámai/tragikus témák útján. A Trash nagyon határozott választ hordoz. Abszolút az utóbbi. Filmjét sokan propagandának fogják értékelni, egyértelmű és talán művészembertől túlságosan is nyílt állásfoglalásnak a politikai bűnözés, a korrupció ellen. Nem véletlen a helyszín - Brazília. És nem véletlen a tematika sem - nyomornegyedek világa kontra gazdagok, szegények kontra rendőrök és politikusok. Ijesztően valóságos, ráadásul még a bemutató dátuma sem beszél mellé. 2014. Annál jobban csodálkozom azon, hogy a magyarországi forgalmazó mindössze néhány héttel a hazai premier előtt "megfutamodott" és bejelentette, hogy mégsem vetítik itthon Daldry moziját. Mert mihez is kezdene a magyar ember egy ilyen filmmel, amiben politikusokat szapulnak és a rendőrséget vonják kérdőre, mindezt ráadásul - Stephen Daldrytól kifejezetten szokatlan - kereszténybarát és humanista retorikával. Egy Gettómilliomos és egy Isten városa van elrejtve ebben a filmben, csak fényévekre jár a nagy elődöktől. Minden tekintetben. Sőt, megkockáztatom, hogy Daldry eddigi leggyengébb rendezése. A technikai megvalósítás és különösen a három főszereplő srác őszinte játéka azonban sok dologért kárpótol. Megtekintésre javasolt!


Értékelés: 65%


2015. április 27., hétfő

Blackhat

Objektív: Egy férfit kiengednek a börtönből, hogy segítsen az amerikai és kínai hatóságoknak egy titokzatos kiberbűnöző elfogásában.

Szubjektív: Nem tudni, mostanában milyen füvet szív Michael Mann, de köszönjük, nem kérünk belőle. Legújabb filmje leginkább két részre osztható. Amikor Mann lövöldözést rendez és amikor nem. Amikor lövöldözés van, elégedetten csettintünk a nézőtéren. Ennek dirigálását még mindig senki sem csinálja jobban nála. Csak a film többi része... A félresikerült kérdésfeltevések a kiberterrorizmus kapcsán, a szerelmi szál, ami ezekkel a párbeszédekkel inkább röhejes, mintsem drámai és az egész film erőtlensége. Pedig nem rossz téma ez, csak értő kezű stábtagok kellenek hozzá. Olyan alkotás a Blackhat, melyet évek múlva úgy emlegetünk majd, hogy: ja, azt is Mann rendezte? Kár. Helyenként látszik, hogy tehetséges a fickó, egyszer meg lehet nézni, de azon nyomban is el felejtjük.


Értékelés: 45%

2014. július 8., kedd

Non-stop



Erős kezdés, majd szó szerint zuhanó színvonal a végére.







Objektíven: Bill Marks szövetségi légi marsallként ingázik a New York és London közti non-stop járaton. Egy átlagos útnak indult ez a napja is, amikor a telefonjára egy fenyegető sms-t kap: 20 percenként megölnek egy utast a fedélzeten, ha nem utalnak át 150 millió dollárt egy megadott bankszámlára. Egyedül Marks az, aki aggódik az utasok életéért, a pilóta és a teljes legénység meg van róla győződve, hogy az Atlanti-óceán felett nem érheti őket baj. Az első gyilkosság után pánik tör ki a fedélzeten. A marsall próbálja kézben tartani az káosz uralta helyzetet, de egy nem várt fordulat felforgatja az eseményeket: az FBI, az Interpol, és még a Fehér Ház is azzal vádolja Marksot, hogy ő az, aki eltérítette a non-stop járatot. Senki nem hisz a marsallnak, pedig az idő egyre fogy, és már senki nincs biztonságban.

Szubjektíven: Csatlakozni tudok az interneten keringő vélemények többségéhez. Feszültséggel teli, erős kezdés, majd a várva várt csavar előtt zuhanórepülés. Jaume Collet-Serra már az előző filmjénél is eljátszotta, hogy a fináléra esett teljesen szét az általa dirigált mozi. Ami jelen filmje esetében érdekes volt számomra, hogy Liam Neeson megunhatatlan akcióhősként. Az előzeteseket látva arra számítottam, hogy megint ugyanazt látom tőle, erre remek színészi repertoárral rukkolt elő. Hol kemény, hol gyanúsan labilis, hol érzékeny, végig emberi. Hátán viszi a filmet, amire ez rá is fér. A dramaturgia bukfenceivel ő sem tud mit csinálni. A film végi fordulat olyan fájóan semmilyen, hogy nem is találok szavakat, de nem is ez a legnagyobb bajom. Mozifilmek nézőjeként hozzászoktam, hogy a megoldás - főleg a hasonszőrű krimik és thrillerek esetében - megnyugtató magyarázattal szolgál az előtörténetre, a szereplők közti viszonyrendszerre vonatkozólag. Na, itt most ezt felejtsük el. Megtörténik a csúcspont, de pont általa sok zavaros tényező, jelenet vagy esemény a levegőben marad - most nem szó szerint. A színészek akadályozzák meg, hogy a tévématiné szintjén landoljunk. A producereket nyilván nem zavarják ilyen apróságok, zöld utat kapott a Neeson-Serra páros következő filmje is, mely jövő év vége felé várható a mozikba. Liam következő öt filmjéből három akciófilm lesz, úgyhogy lassan küzdenie kell, hogy ne essen skatulyába. Úgy tűnik, pont erről akar gondoskodni Marton Scorsese rendezőlegenda, aki leszerződtette a zseniális színészt 2015-ös Csend című mozifilmjéhez. Addig pedig várjuk a további keménykedéseket. Még nem unjuk.

Kiknek ajánlom?
Egyszer nézős, barátokkal, lazulás mellé.

Értékelésem: 55%


2014. április 7., hétfő

Akira




A 2000 oldalas manga alapján...







Objektíven: Évtizedek teltek el a Harmadik Világháború kitörése és a Tokiót romba döntő hatalmas robbanás óta. 2019-re a várost újjáépítették, de Neo Tokió gengszterek, terroristák, vallási fanatikusok és motoros bandák polgárháborúk dúlta városa lett. Egy ilyen banda, a Kapszulák vezetője a 16 éves Kaneda is. Csapatának legfiatalabb tagja Tetsuo, akit a többi bandatag állandóan ugrat. A fiú ezért folyton bizonyítani akarja bátorságát, s egy ilyen alkalommal fegyveresek fogságába kerül, akik egy laborba szállítják, ahol mindenféle vizsgálatnak vetik alá. Amikor kiengedik, Tetsuo megváltozik: agresszív lesz, fájdalmai és szörnyű látomásai vannak. Rájön, hogy újfajta képességekre tett szert, egyetlen kézmozdulattal könnyedén tud embereket ölni. S mindez valamiképpen kapcsolatban áll a misztériummal, amit Akirának hívnak.

Szubjektíven: A film Katsuhiro Otomo kétezer oldalas mangája alapján készült. Elképesztő vállalkozás volt mozivászonra vinni ezt a hatalmas terjedelmű művet, mely mai napig a cyberpunk műfaj legnépszerűbbjei közül való. A kilencvenes évek elején még az amerikai Sony filmstúdió is tervbe vette az élőszereplős verziót, ám hamarosan kiderült, hogyha hűek szeretnének maradni az eredeti műhöz, akkor a költségvetés legalább 300 millió dollárra rúgna, így elvetették az ötletet. Epikus, elképesztően hangulatos, elemi erővel bíró alkotás született meg, mely alaptétel a mangák rajongóinak széles köreiben. Brutális apokalipszis vízió, melynek részletgazdagságához páratlan fantáziája mérhető csupán. A tudományos-fantasztikus vonalhoz ugyan néha jobban fel kellene nőnie a drámai szálaknak, mégsem ez tölt el a leginkább hiányérzettel. Egyszerűen ötpercenként hasít belém az érzés a filmet látva, hogy ez bizony egy lerövidített verzió, mely sokszor kiegészítésre szorulna. Sokkal több rejlik a képek mögött, mint amit végül látunk. Így is kétórás, fékevesztett cyberpunk kalandot hozott össze a stáb, panaszra csak nagyon halkan lehet okunk. Kétezer oldalt így "összeollózni" emberfeletti teljesítményt kívánt. Így viszont kevesebb jutott karakterfejlődésből és drámából, melyeket a misztikus vonal próbál kiegészíteni - többnyire igen sikeresen. Érdekesség, hogy a film lehengerlő zenéje úgy született meg, hogy az alkotók egy képkockányit sem láttak a filmből, de még a forgatókönyvet sem olvashatták. Szintén említésre méltó, hogy az Akira ugyanazt az utat járta be a tengerentúlon, mint a hasonló stílusú filmek - először hatalmas bukás jutott neki osztályrészül, majd évekkel később felismerték nagyszerűségét és most páratlan kultusz övezi. Megérdemelten. Aztán, hogy melyik nagy stúdió mer majd hozzányúlni élőszereplős megfilmesítés szempontjából, az már egy másik kérdés... de az biztos, hogy hatalmas fába fogja vágni a fejszéjét.

Kiknek ajánlom?
Apokaliptikus víziók, Blade Runner típusú filmek, animék, kreatív akciófilmek rajongóinak mindenképp.

Értékelésem: 80%


2013. november 2., szombat

Szupercella



Közepes film, de annyira kiváló hangulatban néztük, hogy nincs szívem nem jónak tartani.







Objektíven: A sikeres szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Ray Breslin egy biztonsági rendszerekkel foglalkozó hatóságnak dolgozik, börtönöket tesztelnek: meg kell találniuk a hiányzó láncszemet a szerkezetben és ezzel megakadályozni, hogy az elítéltek kitörjenek a fogva tartóik keze közül. Ray a legjobb emberük, ő az, aki képes megszökni bármilyen börtönből. A szervezet nagy megbízásra készül: elvállalják, hogy megvizsgálják az ultrabiztonságos, high-tech eszközökkel felszerelt intézmény, a Sírkő nevű szuperbörtön szökésállóságát. És itt kezdődnek a bajok...

Szubjektíven: A döbbenetes logikai bukfencek, a történet és a karakterek kidolgozatlansága tulajdonképpen megbocsátható, hiszen Sly cool, Arnie még inkább cool, de nagyon menő Caviezel és Vinnie Jones is. A rapper gyerekre nem tudom miért volt szükség, de rajta kívül mindenki megállja a helyét. Öreg róka nem vén róka! Mondjuk az egy csöppet árulkodó jelzés, hogy a Szupercella hat hét leforgása alatt világszinten gyűjtött be a mozik jegypénztárainál annyi zsetont, mint a Karib-tenger kalózai harmadik eresztése egyetlen hétvége alatt csak az Amerikai Egyesült Államokban. Pedig a '80-as, '90-es évek nagy akciósztárjai aztán eléggé iparkodnak a visszatérésen, de ezekre úgy tűnik, hogy egy szűk rétegen kívül más nem nagyon kíváncsi. El kéne gondolkodni a hogyan tovább?-on, mert szép dolog az, hogy fennen hirdetjük, a vén csókák is labdába rúghatnak az élet nagy színpadán, de lassan tényleg át kéne adni a terepet az ifjaknak.

Kiknek ajánlom?
Jó hangulatú estékhez, egy sör és némi harapnivaló mellé kiváló szórakozás.

Értékelésem: 65%

2013. szeptember 13., péntek

Támadás a Fehér Ház ellen




Olümposz elesett...







Objektíven: A megszégyenült egykori elnöki testőr, Mike Banning a Fehér Házban találja magát egy terroristaakció kellős közepén. Kiterjedt ismereteit használva, a nemzetbiztonságiakkal együttműködve igyekszik kiszabadítani a túszul ejtett elnököt. 

Szubjektíven: Akár még egész korrekt akciómozi is lehetett volna ebből, mert nincs híján a pozitívumoknak. Igen biztatóan kezdődik, stílusa merész, nem akar mindenáron politikailag korrekt lenni, kőkemény, nem lacafacázik az ütközeteknél. Gerard Butler karaktere megidézi a '90-es éveinek akcióhőseit, laza, cinikus, és nem felejti el kitakarítani a söpredéket onnan, ahova az nem való. Ezen túl a a logika és az értelmes történetvezetés teljes hiánya tapasztalható. Mivel már az elején egyik túlzás a másikat éri a filmben, ezért hamar hozzászokunk, de nem igaz, hogy egy - realitásra érezhetően törekvő - akciófilmben ennyi butaságot hordjanak össze. A banda a Pentagonban a világ legbénább társaságának tűnik, de még nem is ez a legrosszabb; hanem amikor rádöbbensz, hogy valójában mi van a háttérben. Egy mesterségesen felpumpált sztori, ami ráadásul a végére ki is fullad, ami csak arra jó, hogy az utolsó jelenetben Amerika ismét nyakon öntse magát egy jó adag patriotizmussal és hazaszeretettel. Szinte mindegy is, ki mondja a nagymonológot a bajtársiasságról. Nem tudom hol csúszott félre, pontosabban tudom, megint a forgatókönyv a ludas, de lassan ezen már nem is akadunk fenn. Megyek, megnézem, mire jutott Roland Emmerich az ő verziójával. Csak az a baj, hogy szinte mindenki azt mondja, hogy ez a jobb a kettő közül. Már előre félek...

Kiknek ajánlom?
Ki vagyok rá bukva, de ettől még, aki szerette a '90-es évek akcióbombáit, az bepróbálkozhat. Megfelelő mennyiségű sör társaságában...

Értékelésem: 40%


2013. szeptember 2., hétfő

Z világháború



A 2013-as nyári moziszezon egyetlen valamirevaló sikere, ami nem folytatás volt.







Objektíven: Az ENSZ egyik alkalmazottja Gerry Lane, átszeli a világot az idővel versenyezve, hogy módot találjon egy olyan zombijárvány megállítására, ami kormányokat és hadseregeket kényszerített térdre, s magának az emberiségnek a megtizedelésével fenyeget.

Szubjektíven: Marc Forsternek volt mit bizonyítania. Az elmúlt öt évben korán sem úgy sikerültek filmjei, mint azt szerette volna. A Z világháborúval érkezett az új esély, s a fiatal svájci direktor élt is a lehetőséggel. Katasztrófafilm és thriller keveréke, pont annyi családi drámával, amennyit elbírunk. A hét perces extra változat persze jóval véresebb, a horror vonalra fekszik rá, így a hagyományosabb zombifilmek rajongói is elégedettek lehetnek. Plusz úgy általában mindenki. Szórakoztató filmecske lett Brad Pitt menekülése a zombihordák elől, nem váltja meg a világot, de olyan apró utalások, gegek, momentumok tarkítják, melyek mellett nem lehet jó szó nélkül elmenni. Az amerikai elnök ilyenfajta szerepeltetése, az izraeli hozzáállásról kialakított summás vélemény, a számtalan levegőben hagyott kérdés a vírus terjedéséről vagy pusztán az a tény, hogy egy laboratórium négy fala közé viszik a finálét egy gigantikus kaszabolás helyett, mind-mind szimpatikussá teszik a Z világháborút. A karakterek nagyobb szerepet kapnak, mint egy átlagos blockbusterben, de persze megmaradnak kétdimenziósnak, hadd kapjon helyet a katasztrófa. Helyenként abszolút logikátlan, helyenként kifejezetten érdekes zombiapokalipszis született, mely teljességgel méltó akár két-három megtekintésre is. Az pedig, hogy ez a film 2013-ban ekkora sikert tudott elérni világszinten és már a folytatásáról találgatnak mindenféle filmes fórumokon, a silány nyári moziszezont minősíti, mely bár rekordbevételt hozott Hollywoodnak, de csak két-három komoly sikerű folytatás miatt. Eredetiséggel régóta nem tud előrukkolni a 100 éve útnak indult álomgyár.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket nem tántorít el se a "zombi", se a "világháború" kifejezés. Magyarul, akik a cím olvasása után kedvet kapnak a filmhez.

Értékelésem: 65%

2013. szeptember 1., vasárnap

Traffic




A műfajok keverésének egyik mestere igencsak elemében van.






Objektíven: Javier Rodriguez és Manolo Sanchez mexikói rendőrök és jó barátok, akik nap mint nap szembesülnek a hatalom és a pénz kísértésével, és bár ellenállnak, a korrupció mégis olyannyira behálózza őket, hogy végül kilátástalan helyzetbe kerülnek. Az Egyesült Államokban, Ohio Állam Legfelsőbb Bíróságának bírája, Robert Wakefield az Elnöktől fontos megbízatást kap: őt nevezi ki a drog elleni harc új főnökévé. A megalkuvásra képtelen, konzervatív Wakefield a kábítószer elleni küzdelem egész szervezetének felülvizsgálatára készül és a mexikói rendőrséggel való együttműködést tervezi. De otthon, ő is csak szülő - feleségével, Barbarával tinédzser lányuk, Caroline egyre jobban elhatalmasodó kábítószer-függőségével kell szembesülniük. San Diegóban Montel Gordon és Ray Castro DEA-ügynökök a hírhedt Obregon drogmaffia leleplezésén fáradoznak. Foglyuk, a középszintű kábítószer-kereskedő, Eduardo Ruiz hajlandó tanúskodni a gazdag drogbáró, Carlos Ayala ellen. Carlos letartóztatása döbbenetes hír mit sem sejtő feleségének, Helenának, aki gyermeket vár. Pillanatok alatt szörnyű kelepcébe kerül: az egyik oldalon férje cinkosai fenyegetik, míg a másikon a DEA-ügynökök tartják megfigyelés alatt.

Szubjektíven: Egy film, aminek a bemutatójával másfél évet késett a magyar forgalmazó. Sokáig a levegőben lógott, egyáltalán láthatjuk-e moziban vagy meg kell elégednünk a DVD forgalmazással. Végül úgy döntöttek, hogy egy négy Oscar-díjat nyert filmet csak nem lehet kapásból a boltok polcaira száműzni. A közönségsiker persze így is elmaradt, de ez véletlenül sem Steven Soderbergh-en és stábján múlott. Ők ugyanis beleadtak mindent. Kemény drogfilm a Traffic, melynek talán legnagyobb erénye pont az, hogy nem borítja rá az asztalt nézőjére, nem sokkol, hanem okosan építkezve lassan rázza fel a közönséget. A formai változatosság mögül ugyanis szépen lassan egy világos és érthető amerikai közönségfilm sejlik ki. Igen, az. Persze a dokumentarista stílusra hajazó operatőri munka, a színek és szűrők célirányos és pontos használata, a történetszálak egybefonása már-már szerzői filmként vezetik elénk Soderbergh moziját, de itt végső soron semmi ilyesmiről nincs szó, hacsak nem abban az értelemben, hogy Steven ismét remekül csinálja, amihez egyébként is remekül ért. A Traffic hol thriller, hol krimi, de nem marad adós a drámával sem, a megfelelő helyeken pedig humoros tud lenni; arányérzéke tehát most (sem) hagyta cserben a rendezőt. Csendben megjegyzem, rendkívül kevesen tudják ezt napjaink amerikai filmkészítői közül... Visszatérve az előző gondolatmenethez: a stílusos, változatos képi világ mögött Soderbergh beidegződésekkel és klisékkel operál, ezeket veszi elő és ezeket adja újra a szánkra, ezeket dolgozza be az agyunkba. Semmi új nincs benne tematikailag, mégis újszerűen hat, mivel a stáb képes bizonyítani azt az alapigazságot, hogy nem elsősorban hipereredeti ötletekre van szükség, hanem a történetedet elő kell tudni adni. Stephen Gaghan forgatókönyvíró persze nagyot markol, de becsületére legyen mondva, ugyanennyit fog is. A film párhuzamos történetvezetését akármelyik rendező megirigyelné, ahogy a briliáns színészi játékokat is. Benicio Del Toro még sosem volt ilyen jó, ahogy azt is öröm látni, hogy mellette hány és hány világsztár társult be ebbe az alapvetően függetlenfilmbe. Az extravagáns vágástechnika és Cliff Martinez zaklatott, mégis igen ambiciózus filmzenei anyaga is hozzátesznek az élményhez. A film vége nyitott, mégis érezhető a rendező vágya a drogprobléma megoldására. Valószínűleg ezt (is) értékelte az Amerikai Filmakadémia. És ha már itt tartunk, érdekességként hozzáteszem, hogy ez az egyetlen olyan film az Oscar történetében, amely vágói Oscar-díjjal, színészi Oscarral, forgatókönyvírói és rendezői aranyszoborral végül nem(!) nyerte meg a legjobb filmnek járó díjat. Azt egy némileg gyengébb, de rendkívül népszerű és egy halottnak hitt műfajt újraélesztő stúdiófilm nyerte 2001-ben...

Kiknek ajánlom?

Stílusos krimik, drogmaffiás filmek kedvelőinek, és olyanoknak, akik képesek megszokni a film igen sajátos kamerakezelési stílusát (az első 5-6 perc kifejezetten szédítő). 

Értékelésem: 85%



2013. február 17., vasárnap

Az Argo-akció



For your consideration: Argo, f*ck yourself!








Objektíven: 1979. Irán forrong. Az utcákon hatalmas tömeg - a forradalom új, megjósolhatatlan változásokat ígér. November 4-én a feltüzelt tömeg megostromolja az Egyesült Államok teheráni követségét, és túszul ejti az ott dolgozó 52 amerikai diplomatát: az ő sorsuk, hosszú raboskodásuk és a megmentésükre szervezett katonai akció sokáig megtöltötte a világ újságjainak címlapjait. De valamiről senki nem beszél. A követség feldúlása során hat amerikainak sikerül megszöknie, és elrejtőznie. Ám ők is és az otthoniak is tudják: csupán napok, esetleg órák kérdése, hogy a nyomukra akadjanak, és talán végezzenek velük. Az ellenséges, paranoid országban reménytelen a helyzetük. A CIA egy "beszivárgási szakértője", Tony Mendez előáll egy mentőakció tervével. A terv kockázatos és végrehajthatatlannak tűnik.

Szubjektíven: Hogy miért Ben Affleck mozija fogja nyerni a legjobb filmnek járó Oscar-díjat? Nagyon egyszerű. Azért, mert komoly témája és feszültséggel teli története dacára a legveszélytelenebb mozi a jelöltek közül. Az Argo-akció ugyanis az a film, amivel mindenki jól elvolt. Minden szegmensében hoz egy stabil szintet, ezen kívül aktuális a téma, tisztességes a kivitelezés, remek a stáb (nincsenek benne megosztó elemek). Valószínűleg egyéni listákon nem ez fordulna elő legtöbbször az első helyen, de itt most nem ez számít és itt jön képbe az akadémia néhány évvel ezelőtti szabálymódosítása. Úgy, hogy minden akadémiai tag szavaz minden filmre és nemcsak egyet jelöl meg, nagyobb esélyük van nyerni a népszerű, profin kivitelezett, de alapvetően nem megosztó filmeknek. Kár lenne persze tagadni, hogy az internet és a sajtó szintén Ben Affleck malmára hajtotta a vizet. Túl volt lihegve mellőzése a legjobb rendező kategóriában és a Zero Dark Thirty-vel szemben indított ellenkampány is profitként jelentkezett az Argo-stábnál. Azt meg külön 'élmény' volt figyelni, hogy a magukat egyébként nem könnyen megadó kritikusok hogyan vándoroltak át Affleck mozijához, miközben erősödött a ZD30-el szembeni bojkott. De hogy magáról a filmről is ejtsünk szót: vérprofi munka. Két órára a székhez szögez, remekül idéz meg egy korszakot, ugyanakkor nagyon mai thriller. Persze Amerika megint kicsit túlhangsúlyozza szerepét és nézőpontja is megkérdőjelezhető, de ez mind a befogadhatóság miatt kellett. Aki keményebb filmre vágyik a témában, annak ajánlom Spielbergtől a Münchent. Affleck a megfelelő helyeken változtat az eredeti történeten, hogy mozija megfelelően hatásos legyen. Hatásos mozi, a profin vászonra vitt hatások kedvelőinek.

Kiknek ajánlom?
Történelmi thrillerek, az egyszerű, de feszültséggel teli drámák szerelmeseinek.

Értékelésem: 80%


2012. december 30., vasárnap

Skyfall



Lezárul a 007-es ügynök teremtésmítosza. Nem akárhogyan.







Objektíven: M-et sötét múltja kísérti, Bondnak pedig bizonyítania kell felé tanúsított lojalitását. Az ügy miatt az MI6 titkosszolgálat komoly bajba kerül, így a 007-es ügynöknek fel kell kutatnia és el kell pusztítania a fenyegető veszélyt - bármi áron.

Szubjektíven: Daniel Craig véglegesen meggyőzött minden kétkedőt, köztük engem is, hogy helye van a 007-es filmográfiában, James Bonddá érett a többször buldogképűnek csúfolt brit színész. Mindehhez kapott egy remek rendezőt (Sam Mendes), akivel szerencsére már dolgoztak együtt korábban is, így pontosan tudták, mire számíthatnak egymástól. Mendes összeszedte a régi, jól bevált Bond tartozékokat és stílusosan modernné avanzsálta őket mindenféle erőlködés nélkül. Vétek lenne többet elárulni erről, inkább nézzük tovább a megvalósítás elemeit. Az 2005 óta tudható, hogy az alkotók (és a producerek) már a Casino Royale-al egy új Bondot igyekeztek vászonra vinni, melynek eleddig nem sok köze volt Ian Fleming elegáns, sármos angol ügynökéhez. A Skyfall a "régebbi Bondok" kedvelőinek is ízletes csontokat dob és végre igazi kémthrillerként viselkedik, nemcsak akciófilmként akar nagyot szólni. Sebezhetetlen ügynökünk jelleme fejlődik, többször elverik, az is előfordul, hogy mások segítségével tud megmenekülni. Craig nem okoz csalódást a deheroizált hős szerepében, bár nem állom meg, hogy leírjam, az öltönyös, hölgyvadász ügynök karakterében még mindig nem képes igazán hiteles lenni (arra ott volt Brosnan). Neki a verekedés, a falon való átrohanás és a lövöldözés áll igazán jól. S örülhetünk, hogy most a drámai vonalt is megfelelően átélhetővé teszi. Ebben segítségére van a megfelelően sötét tónusú történet, valamint a Bond történelem egyik legjobb főgonosza, akit sokáig gondosan titokban tartanak a cselekmény során (ez már a Dr.No esetében is bejött). Javier Bardem szenzációs és nem véletlen, hogy elismerések és díjak tekintetében ő vitte eddig legtöbbre az egész stábból. Messze kerüli a ripacskodást és biztosan hozza az ördögi pszichopata figuráját. A tökéletes tervbe az utolsó pillanatban becsúszó hiba kliséjétől ugyan már valószínűleg soha nem fognak megmenekülni az amerikai filmek, de efölött most elegánsan hunyjunk szemet. Sokat elmond a Bond-lányokról, hogy most magasan M a legjobb közülük. A többiek mintha kiegészítő elemként működnének, s bár kétségtelenül megvan a történetben a megfelelő funkciójuk, hús-vér figurává egyedül az MI6 vezetője érik, aki megmutatkozik előttünk esendőségében, valamint végre megkapja a legfontosabb történetszálat. Az utolsó fél óra pedig tömör gyönyörűség. Nagy ötlet volt így lezárni a Bond-univerzum teremtéstörténetét. Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy a nagyszerű rendezésen túl Roger Deakins operatőri munkája is rengeteget ad hozzá az élményhez. Bond film nem volt még ilyen szépen fényképezve, már ezért megéri jegyet váltani a Skyfall-ra. Kétségtelenül a legerősebb ügynökös mozik között van a helye James Bond új kalandjának, mely olyan magasra tette a lécet, hogy kétséges, lesz-e innen tovább. Én bízom benne, hogy mindig lehetséges tanulni a hibákból és nem lehetetlen még jobb filmekkel előállni. Gyerünk 007-es!

Kiknek ajánlom?
James Bond rajongóinak és azoknak, akik vevők egy minőségi ügynökös akcióthrillerre.

Értékelésem: 80%

2012. november 4., vasárnap

Forráskód



Sok hűhó...








Objektíven: Colter Stevens százados egy száguldó vonaton tér magához, és fogalma sincs, hogyan került oda. Egy Christina nevű ismeretlen nő ül vele szemben, aki viszont a jelek szerint azt hiszi, hogy ismeri őt. A százados a mosdóba menekül, ahol a tükörbe nézve egy másik ember arcát látja, a tárcájában lévő személyi igazolvány alapján pedig Sean Fentressnek hívják, és tanár. Ekkor hatalmas robbanás rázza meg a vonatot. A következő pillanatban Colter egy ultramodern elkülönítőben találja magát, ahol egy Goodwin nevű egyenruhás nő azt követeli, hogy számoljon be mindenről, amit látott. Colter kulcsfontosságú küldetésen vett részt, amelynek célja azonosítani a merénylőt, aki néhány órával korábban elpusztította a vonatot, és aki egy még nagyobb hatóerejű bomba felrobbantásával ezrek megölésére készül Chicago szívében. A "Forráskód" fedőnevet viselő szupertitkos program lehetővé teszi, hogy Colter egy párhuzamos valóságban rövid időre felvegye Sean személyiségét a végzet felé tartó vonaton. Valahányszor visszatér a szerelvényre, Colternek csak nyolc perce van, hogy megtalálja a merénylőt. Minden alkalommal újabb bizonyítékokra bukkan, de a gyanúsított egérutat nyer. Minél többet tud, annál biztosabb benne, hogy meg tudná akadályozni a robbanást - ha egyszer nem futna ki az időből.

Szubjektíven: Duncan Jones a 2009-es év legjobb elsőfilmesei között robbant be a köztudatba és rögtön karrierje elején kapott is egy szuperprodukciót, amivel nem okozott csalódást. A Forráskód izgalmas és csavaros filmalkotás. Kicsit talán túlságosan is csavaros. A hollywoodi alkotásokat - főleg az akciófilmeket - érteni szokás a boldog befejezésükkel együtt. Nos, jelen esetünkben a forgatókönyvíró és a rendező magasról tettek rá, hogy érteni fogjuk-e filmjüket. A befejezéstől pedig inkább tekintsünk is el, mert az valami oly mértékben zavaros, hogy megedzi még a legpallérozottabb sci-fi elméket is. Értem én, hogy nem szabad keserű szájízt hagyni az emberekben, de hogy milyen áron teszik ezt, azt inkább hagyjuk. Van egy pontja a filmnek, amikor nyugodtan befejeződhetne, de nem... húzzák az összes szál elvarrásáig. Amit azért nem értek, mert addig a forgatókönyv éppen hogy kerülte a szálelvarrásokat, tisztázásokat a sci-fi vonalon. Persze muszáj volt egy kis drámát is belevinni... a családi szál még csak-csak működik, de a romantikus részből több kéne, hogy el is higgyem a jellemfejlődést. Aztán mivel még a személyes tragédia irányába is elviszik a filmet, a cselekmény fővonala sokat veszít súlyából. Ugyanakkor ne vitassuk el Duncan Jonestól a párját ritkító alapötletet, a látványos kivitelezést, és az igen szerencsés szereplőválasztást. A vágói munka pedig abszolút filmje erőssége, ahogy már a Hold esetében is az volt. Ilyen módon csavaros, pörgős, helyenként erős atmoszférával, stílussal bíró alkotás lett a Forráskód. A lehetséges értelmezésekkel pedig máris könyveket tölthetnének meg a rajongók. Ez pedig a legjobb propaganda a filmnek. Ami ugyan zavaros, de ettől még nézhető akciómozi.

Kiknek ajánlom?
Gondolkodástól sem visszariadó akciófilm-rajongóknak.

Értékelésem: 60%

2012. május 3., csütörtök

A biztonság záloga



Jason Statham igen keményen odateszi magát, a sztori igen jól van megrendezve, épp csak igen kevéssé tudott érdekelni ez az egész.






Objektíven: A másodvonalbeli ketrecharcos, volt rendőr, Luke élete bénító egyhangúságban zajlik: az összecsapásokon rutinból, félszívvel használja vegyes harcművészeti ismereteit, és próbál megélni a kevés pénzből, amit keres. Egy napon aztán tévedésből elveszít egy megbundázott mérkőzést, ezért az orosz maffia bosszúból megöli a családját. Luke a gyásztól és bűntudattól összetörten bolyong New York utcáin. Amikor azonban a véletlen összehozza egy Mei nevű tizenkét éves kínai kislánnyal, akit ugyanazok a gengszterek üldöznek, akik a feleségét is megölték, Luke akcióba lendül, és óriási tétre menő háborúskodás kellős közepén találja magát. Meiről ugyanis kiderül, hogy nem egy átlagos árva kislány, hanem matekzseni, akit a triádok arra kényszerítenek, hogy nekik dolgozzon...

Szubjektíven: A sztori szerint kínai és orosz maffiózók össze-vissza kevernek valamit, de legalábbis az oroszok gépezetében valami nagyon nem stimmel. Belép a képbe Jason Statham és innentől kezdve mindent borítékolni lehet. Egyetlen eredeti ötlet sem fedezhető fel a forgatókönyvben, minden olyan, mintha "egyszer már láttuk volna". Statham most sem tesz mást, mint morcosan néz, esetleg - nyilván nehezítésképpen - könnybe lábadó szemmel néz morcosan. Ezúttal is borostás, ahogy azt megszokhattuk tőle... A kínai kislány (Mei) alakja nincs ugyan túlírva, de Catherine Chan a semmiből is képes előhúzni valamit: karaktere csendes, titokzatos, komoly tud lenni, érdemes megjegyezni a nevét. Aki pedig egyértelműen menti a mozit, az maga a rendező Boaz Yakin, aki már az Emlékezz a titánokra! esetében is bizonyította, hogy értő kézzel dirigálja az egész stábot. Legutóbbi filmes kitérői a könnyedebb műfajok felé nem hoztak neki sikert - most talán ismét felfedezi őt a szakma, legalább mint megbízható iparost. Artfilmet nem nagyon fog készíteni, de itt megmutatta, ha autósüldözésről, vagy gyors vágásokkal operáló bunyókról van szó, akkor helyén van a kamerája. Úgyhogy kőkemény, férfias összecsapások szerelmesei, Jason Statham rajongói ide! A pénztáraknál igencsak leszereplő mozi becsületét ti menthetitek meg. Lejátszóba A biztonság zálogával!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szívesen néznek maffiás keménykedést másfél órán keresztül Jason Statham-módra.

Értékelésem: 60%

2012. május 2., szerda

Az igazság nyomában



Csavaros thriller akart lenni, csak ahhoz kellettek volna normálisan előadott csavarok és némi feszültség is.






Objektíven: Will Shaw egyhetes vitorlázásra érkezik a családjával Spanyolországba, ám a fiatal üzletembernek nincs sok kedve a nyaraláshoz: nemrég indult cége körül gondok vannak, és feszült viszonya szigorú apjával, Martinnal csak tovább ront a helyzeten. Amikor aztán a családját elrabolják, és kiderül, hogy a tettesek titkos ügynökök, Willnek menekülnie kell. Miközben egyszerre üldözi a spanyol rendőrség egy olyan gyilkosságért, amelyet el sem követett, és lihegnek a nyomában amerikai bérgyilkosok, Will végigmenekül Madridon, és próbálja összerakni az összeesküvés darabjait, amely legalább olyan tekervényes, mint a város ősi utcái.

Szubjektíven: Talán az ilyen filmek miatt értékelődnek fel a szemünkben az olyan alkotások, melyek képesek vagy eredetiséget, vagy profin előadott történetet prezentálni (esetleg mindkettőt). Az igazság nyomában a gyenge próbálkozások közé kap csak helyet, melyből a merész rendezéstől kezdve túl sok minden hiányzik, hogy ütős tudjon lenni. Pedig adva volt egy direktor, aki előző alkotásával feltámasztotta Jean-Claude Van Demme-ot (ha Mabrouk El Mechri nincs, valószínűleg más gárdával készül el a Feláldozhatók 2.), adva volt egy pre-Superman, minden idők egyik legtökösebb akcióhőse, és a sci-fi nagyasszonya is. Csakhogy egymást múlják alul színvonalas szórakoztatás helyett. Az igazság nyomában percekre képes csupán működni, logikátlanságai, következetlenségei még az évente mozizóknak is feltűnnek. Azt pedig, hogy Lucas Vidal-t miért tartják az év egyik felfedezettjének a filmhez írott zenéjéért, komolyan nem értem. Sok dolga nem volt, bár így is ő nyújtotta a legszínvonalasabb produkciót a stábból, különösen az akciójeleneteknél. Nem is érdemes sok időt töltenünk ezzel az alkotással. Még csak annyit, hogy Henry Cavilltól szeretnénk valami többet látni, amikor majd magára húzza a legendás Superman köpenyt.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik egy esti szórakozáshoz beérik ezzel is.

Értékelésem: 35%


2012. május 1., kedd

Fejvadászok



Szórakoztató darab skandinávéktól.








Objektíven: Roger Brown Norvégia legsikeresebb fejvadásza, aki hivatása mellett titokban műkincs tolvajként tevékenykedik, nem kevés hatékonysággal. Ám amikor eddigi legmerészebb betörését készíti elő, rá kell jönnie, vadászból ezúttal üldözötté vált. Méltó ellenfélre talál, akinek nemcsak műkincsekre fáj a foga, de célja elérése érdekében az emberéletet sem kíméli. Kezdetét veszi az országos hajtóvadászat.

Szubjektíven: Bátor, naturalista, vizualitás szempontjából trendinek nevezhető film, melynek talán pont az a legnagyobb hibája, hogy naturalizmusa mellé kevéssé passzolnak azok a valószerűtlen történések, melyek több helyütt felbukkanva lassan ellepik a filmvásznat. A krimi vonal szempontjából nem szerencsés, ám itt láthatóan északi testvéreink beáldozták a realizmust a szórakoztatás oltárán - mondanám, hogy jellemző rájuk, de orbitálisan nagyot hazudnék. Így kapunk egy néha kifejezetten pörgő ritmusú, néha kifejezetten lassan csordogáló alkotást, mely szerencsénkre egy pillanatra sem fullad unalomba, vagy lesz érdektelen. A kritika szinte minden országban lelkesedett a Fejvadászokért, a közönség pedig szinte törvényszerűen távol maradt tőle, így jókora mínusz keletkezett a film büdzséjében. Pedig szórakoztató film ez, Roger Ebert például az év egyik legjobb thrillereként üdvözölte. Csak hát akkor is. Számomra (is) túl éles a kontraszt. Az említett okok miatt. Bár akkor sem volt szép dolog tőlünk, hogy megbuktattuk ezt a mozit. Mert ennél tényleg sokkal többet érdemelne...

Kiknek ajánlom?
Az északi "gyártmányú" szórakoztató filmekért rajongóknak. Péntek estére két sör mellé.

Értékelésem: 60%


2012. április 27., péntek

Borotvaélen



Nem reformálja meg a thriller műfajt, de egynek minden további nélkül elmegy.







Objektíven: Nick Cassidy volt New York-i rendőrtiszt börtönbüntetését tölti, miután a méregdrága gyémánt, amelynek biztonságos szállításáért ő felelt, eltűnt. A gyémánt tulajdonosa, David Englander Cassidyt tette felelőssé az esetért, és ezért Cassidyt 25 év börtönre ítélték, Englander pedig felvette a kártérítés díját.
A volt rendőrtiszt megszökik, majd váratlan döntést hoz: kilép egy New York-i szálloda 20. emeleti szobájának ablakán. A szálloda alig arasznyi párkányán egyensúlyozva igyekszik meggyőzni Lydia Spencer tárgyalót az ártatlanságáról. A kibontakozó cselekmény során kiderül, hogy sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.

Szubjektíven: Cseppnyi eredetiséget se várjunk tőle, de legalább kellően intenzív és pörgős ahhoz, hogy egy másfél órás kikapcsolódáshoz tökéletes legyen. De nem tudom háttérbe szorítani filmbarát énemet... roppant sajnálatosnak érzem, hogy manapság mindent feláldoznak a töménység, a feszesség és a csavarosság oltárán. Mintha ez bármi mentséget jelentene a kreativitást nélkülöző, színtelen-szagtalan sablonokra. Sajnos nem. Ez is tipikus "korunk terméke" - vedd meg, használd, dobd el! A feszültségkeltés helyenként megsüvegelendően jól működik, a zene abszolút passzol a filmhez, ahogy a színészi teljesítmények is illenek a film színvonalához. Ed Harris persze -szokásához híven- felfelé lóg ki. Egyszerűen lubickol a velejéig gonosz üzletember szerepében. Mindezekkel együtt úgy gondolom, a Borotvaélen-t a kelleténél erősebben támadta a kritika. A rendkívül gyengének számító 23%-os rottenes átlag csak a kezdet volt más portálokhoz képest. Ennyire tényleg nem rossz. Csak talán többen besokalltak a hasonszőrű alkotásoktól, melyek egy kaptafára készülve behálózzák az amerikai filmipart. A Borotvaélen élvezhető, intenzív, lendületes kikapcsolódást nyújt, melynek következtében a rendező (Asger Leth) máris olyan nagyságokkal dolgozik együtt, mint Mads Mikkelsen vagy Matt Greenhalgh. Sokan örülnének ilyen pályakezdésnek, de azt is hozzá kell tenni, hogy remélhetőleg csak felfelé vezet az út innen. Szívből kívánjuk.

Kiknek ajánlom?
Nehéz nap után ellazulni vágyóknak, pörgős akcióra számító fiataloknak.

Értékelésem: 60%

2012. április 26., csütörtök

A bosszú jogán



Szórakoztatásra elég. Csakhogy Roger Donaldsontól nem ezt vártuk.







Objektíven: A lelkes angoltanár, Will Gerard boldogan él zenész feleségével, Laurával. Nyugodt családi életüket koncertek, kerti sütögetések töltik ki, és Will kedvenc hobbija, sakkpartik főnökével, az iskolaigazgatóval. Egy éjjel azonban borzalmas dolog történik: a próbáról hazafelé tartó Laurát brutálisan megerőszakolják. Miközben Will a kórházban feldúltan várja az orvost, hogy beszámoljon felesége állapotáról, egy jól öltözött ember szólítja meg, és felajánlja neki az azonnali igazságszolgáltatás lehetőségét. Az összezavarodott Will elfogadja az ajánlatot, nem is sejtve, hogy ezzel egy önbíráskodó földalatti szervezet hálójába kerül. Ijesztő és veszélyes játszma veszi kezdetét.

Szubjektíven: Roger Donaldson mindenáron el akarja érni, hogy ne vegyük komolyan. Gyakorlatilag felváltva jelentkezik emlékezetes és ködszürke darabokkal. Legújabb műve -bár a vállalható kategóriába tartozik- inkább az utóbbiak csapatát erősíti. Semmi meglepővel nem tud előállni, iparosmunka a tévéfilmes fajtából. Bár ne vegyük el érdemeit, izgalommal és némi feszültséggel van megspékelve. Ezen felül örvendetes, hogy Nicolas Cage abszolút vállalható alakítást nyújt, őt már csak Guy Pearce körözi le, akinek úgy tűnik bármilyen karakter eljátszásához komoly karizmája van. Kár, hogy January Jones nem kapott nagyobb szerepet, bár a forgatókönyv eleve a mellékesek közé száműzi őt. A bátortalan marketing után A bosszú jogán szinte predesztinálva volt a kritikai mellett az anyagi bukásra is. A nézők sem fogadták kegyeikbe. Ezek után kétszer is meg fogják gondolni a producerek, hogy milyen munkát dobnak oda Roger Donaldsonnak. Kár, mert ő jó rendező. Elsősorban neki köszönhető, amit a Newsday vezető kritikusa is ír... nevezetesen, hogy egy nézhető thriller született, amit élvezni fogsz, ha a valóságra való vonatkoztatást kikapcsolod egy időre az agyadban. Én pedig valóban nézem és valóban szórakoztatónak tartom, csak közben próbálom elfelejteni, hogy ez a direktor egykor olyan filmekhez adta a nevét, mint a Bounty, A leggyorsabb Indian, vagy a Tizenhárom nap - Az idegháború.

Kiknek ajánlom?
Hétvégi kikapcsolódáshoz tökéletes. Egyszer.

Értékelésem: 60%

2012. április 24., kedd

Fehér pokol



"Francba a hittel! Mutasd magad, bizonyíts! Érdemeld ki!"







Objektíven: Repülőgép-szerencsétlenség következtében egy olajfúrótorony személyzete az alaszkai vadonban találja magát. Túlélésüket nehezíti egy farkasfalka, amely prédának szemeli ki a betolakodókat.

Szubjektíven: A Fehér pokol arra lehetne iskolapélda, hogyan tudnak egy rendkívül erős filmet apróbb hibák a középszer felé taszítani. Mert hogy ebben lórúgásnyi erő van, abban egy percig se kételkedjünk. Pokoljárás ez a javából, olyan csontig hatoló pillanatokkal, amelyek évekre emlékezetünkbe vésődnek. Pont ezért sajnálatos, hogy mindig az utolsó pillanatban nyúl mellé a rendezés, így a kívánt hatás nem tudott számomra megszületni. Elég egy CGI farkas, egy szégyentelenül lenyúlt zenei főtéma, néhány végletesen kiszámítható jelenet, kevés logikai bukfenc és máris oda az erő. Pedig a film nagy része hibátlan, biztos kézzel dirigált vérbeli, férfias túlélőtúra. Ezek a bosszantó hibák azonban késleltetik a történetbe való belépést, minduntalan kizökkentenek vagy a hangulatot gyengítik. A szereplők személyes sorsának bemutatását a pozitívumok közé jegyezhetjük fel, szerencsénkre kellően árnyalt színészi játékot is kapunk ezekhez. Liam Neeson ismét bizonyítja, hogy helye van az "akciószereplők" széles palettáján. A drámai töltethez pedig mindig is nagyon értett, most is rutinból hozza az elvárhatót. Kevésbé ismert színészkollégáira sem lehet panasz. Panasz maximum a bátortalan írói munkát és rendezést érheti. Kár, kár, hess madár!

Kiknek ajánlom?
Férfias film férfiaknak.

Értékelésem: 60%

2012. április 21., szombat

A bűn hálójában



A stílus maga a film?










Objektíven: Egy titkos bevetésekre kiképzett katonanő bosszút esküszik, miután elárulják és sorsára hagyják egy küldetésén.

Szubjektíven: Érdekes fickó ez a Steven Soderbergh. Az utóbbi időben viszonylag sok filmmel jelentkezett (5 év alatt 9 alkotás!), mégis valahogy képes megtartani rendezői jellegzetességeit. Már csak arra várunk, hogy ezen jellegzetességek közé vegye vissza a részletekre történő ügyelést, mert az nagyon hiányzik, a gyors munkatempó ilyen módon bosszulja meg magát. A bűn hálójában hozza az elvárható szintet - főképp egyedi képi világával, realista hangulatával, telitalálat zenéivel és ritmusával. A karakterek motivációi kidolgozatlannak, gyengén megírtnak hatnak - ezt Soderbergh nyilvánvalóan a kisebb sztárparádét felvonultató színészgárdával próbálta egyensúlyozni. Ám csodára korunk kiemelkedő színészei sem képesek, ha nincsenek jól megírt szerepeik. Azonosulás, belépés a történetbe, szinte kizárva. Kapunk viszont cserébe egy oly mértékben stílusos akciófilmet, hogy még évek múlva is kellemes szájízzel gondolok majd rá. Videoklipként silány, önállóan a zene szinte hallgathatatlan, a tempó zavaróan kusza, a képi világ túlságosan vegytisztának tűnik, az egész egyben viszont egységes egészt ad, jófajta stílust és hangulatot, ami abszolút passzol a muszklis Gina Calano színészi debütálásához. Már akinek... A film ugyanis szinte predesztinálva volt a bukásra, a kritika a középszerbe süllyesztette, a nézők nem voltak rá kíváncsiak. Soderbegh-et ez persze a legkevésbé sem zavarta, megtartotta Channing Tatum-ot következő filmjéhez is, amit már jóval nagyobb érdeklődés övezett (Magic Mike). Visszatérve A bűn hálójában-ra megállapíthatjuk, hogy bár a stílus el tud vinni a hátán egy filmet, önmagában kevés az üdvösséghez. Hajrá Steven! Szeretnénk újra Traffic-szintű alkotásokat látni tőled!

Kiknek ajánlom?
A stílusos akciófilmeket kedvelőknek.

Értékelésem: 65%
 

2012. március 25., vasárnap

Képlet


Meg kell védenem Alex Proyast, aki szerintem tehetséges rendező. Korrekt mozit hozott össze a Képlettel, melynél azonban már a sztori is sántít kicsit, a forgatókönyv meg aztán pláne.





Objektíven: 1959-ben egy új általános iskola avatóünnepségén megkérik a diákokat, hogy rajzolják meg: szerintük milyen lesz a jövő? A képeket bezárják egy időkapszulába, és elraktározzák 50 évre. Egy titokzatos kislány rajz helyett véletlenszerűnek tűnő számokkal írja tele a papírját. Azt állítja, láthatatlan emberek suttogták a fülébe a számokat. Félévszázaddal később szintén diákok kapják a feladatot, hogy vizsgálják meg az ötven évvel ezelőtti gyermekrajzokat, a kislány rejtélyes üzenete pedig Caleb Koestlerhez kerül. Caleb apja, az asztrofizikus John Koestler fantasztikus és egyben félelmetes felfedezést tesz: a kislány által leírt számok dátumok. Az utóbbi ötven év minden egyes katasztrófájának időpontjai.

Szubjektíven: Nagyon szurkoltam, hogy a film végén ne (az) derüljön ki, hogy csak egy hatalmas blöff az egész. Csalódnom kellett. Az egész sokáig hatásos sci-fi thrillerként haladó mozi végül nem teljesíti az elvárásokat. Egy bizonyos pontig magyarázatot lehet találni a forgatókönyv következetlenségeire, de egyre gyanúsabbá és gyanúsabbá válik a dolog az idő előrehaladtával. A családi dráma sem annyira hiányzik a képből. Vagy legyen az, vagy szorítsuk minimálisra a játékidő érzelmes felét. Valaki beszélhetne már ilyen szempontból (is) az amerikai producerek fejével. A sci-fi vonal működik és amíg van benne spiritusz, élvezhető a Képlet. Proyas egy ideig korrekt módon eladja nekünk a sablonokat és rendezésével befedi az írói hiányt. Csodát azonban ő sem tud tenni és rossz érzés tölt el, ha adatlapjára nézve azt látom, hogy alig kap munkát. Pedig megérdemelné. Már az Én, a robot is abszolút élvezhető, korrekt akciómozi volt. Ez is az, bár gyengébb annál. Mi lesz, ha majd egyszer lesz valaki, aki normálisan megírja a filmjeit? Érdekesség, hogy a mozit eredetileg Richard Kelly írta és rendezte volna. Kíváncsi vagyok, mit hozott volna ki a Donnie Darko direktora ebből az alapsztoriból. Már sosem tudjuk meg, ne is tépelődjünk rajta. Örüljünk inkább annak, hogy Alex Proyas már leszerződött következő rendezői munkájára.

Kiknek ajánlom?
Nicolas Cage rajongóinak és a tudományos-fantasztikus filmek kedvelőinek.

Értékelésem: 60%

2012. március 17., szombat

Rambo - Első vér


Kezdetét veszi a legendás ikon története.








Objektíven: Egy Rambo nevű vietnámi veterán egy amerikai kisvárosba érkezik. Rendhagyó öltözete miatt pedig szinte azonnal felhívja magára a helyi seriff figyelmét. A rend túlbuzgó őre szeretné megelőzni a bajt, így minden különösebb ok nélkül távozásra szólítja fel az idegent. Rambo azonban nem szereti, ha mások mondják meg, mit csináljon, s amikor a rendőr kitessékeli őt a város határán túl, azonnal visszafordul. Letartóztatják, megmotozzák és fogdába zárják. A rácsok látványa, az erőszak, az őrök durvasága kínzó emlékeket ébreszt a veteránban, mert a háború alatt megtapasztalhatta, hogy mit jelent fogságba esni. Rambo a fogva tartóira támad és megszökik. A Vietnámban tanult gerilla-hadviselés szabályai szerint pedig azonnal a közeli erdőség felé veszi az irányt.

Szubjektíven: A veteránok. Amikor 1973-ban a háború végén kivonták az amerikai csapatokat Vietnámból, a közvélemény és a hippik is erősen támadták a hazatérő katonákat. Elkezdődött a vádaskodás, a gyerekgyilkosozás, a kiközösítés, ráadásul a kormány sem fogadta kegyeibe fiait, majd' mindegyikük az utcára került. Vietnám tabutéma lett, a veteránok tízezreinél diagnosztizáltak pszichés eredetű betegségeket. Kellemetlen téma, de nem egy lelkes írónak. Külön érdekesség, hogy David Morrell eredetileg tanár volt, ám elég hamar elkezdett alkotni, regényeket írni. Debütáló műve főszereplőjének egy vietnámi veteránt tett meg. A hiedelmek szerint a Rambo név akkor született meg, mikor Morrell egy nap otthon ülve a főszereplőn töprengett. Felesége hazaállított a napi bevásárlásból és kipakolt az asztalra egy csomag Rambo nevű almát. A regény aztán 1972-ben meg is jelent, a filmjogokat pedig azonnal megvásárolták. Ám a megvalósítással kapcsolatos konkrét munkák rendre a kukában landoltak. Ha hihetünk az adatoknak, 18 forgatókönyv-változat készült el a Rambohoz. Végül összejött: a filmet az akkor még ismeretlen Ted Kotcheff rendezte meg, akinek azóta sem sikerült igazán emlékezeteset alkotnia, de ebben nagyon kitett magáért. Ahogy mindenki a stábból. Kiváló akciójelenetek, komor, borongós képi világ és atmoszféra, erőteljes zene. A többi Rambo mozival ellentétben a drámai elemek is fontos szerepet kapnak, a párbeszédek, dialógusok kidolgozottak, abszolút működnek. És persze itt van egy ikon születése. A film legnagyobb durranása kétségkívül maga Sylvester Stallone, aki kiválóan játszik, hiába tartják gyenge színésznek. Itt lehengerlő az alakítása. Szótlan, komor, határozott, vérprofi katona, aki magában hordozza mindazt a traumát, amit összefoglaló néven Vietnámnak nevezünk. - Fontos megjegyezni, hogy sokak szerint jobb a film, mint a könyv. Akiknek volt szerencséjük az eredeti műhöz, azok tudhatják, hogy ott Rambo sokkal inkább az, amit a filmfolytatások csináltak belőle. Duzzadó izmú fenevad. Az Első vér nem fél előhozni a drámai vonalat, gazdagítja a Rambo-Trautman szálat és jobban kidolgozza a karakterek motivációit is. Nem volt véletlen Kotcheff mozijának sikere. A 14 millió dollárból készült alkotás, világszerte 125 milliós bevételt hozott, ami egyben megágyazott az emlékezetes folytatásoknak, amelyek esszenciáját adják a '80-as évek akciófilmjeinek. Igazi alapmű viszont csak az első epizódból lett.

Kiknek ajánlom?
Férfiembereknek 18 éven felül. Megnézése amolyan beavatás is a drámai alaphangú akciófilmek világába. A folytatások már más tészta, de hamarosan ki fog derülni, hogy azok is kedvelhető mozik.

Értékelésem: 90%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...