A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kanadai film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kanadai film. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 6., péntek

RED 2.



Pont annyi stílus, ötlet és energia szorult bele, hogy még nézhető legyen.







Objektíven: Frank Mosest, a visszavonult titkosügynököt megint utoléri a múltja. Mikor Frank egykori társa temetésére érkezik, az FBI már tárt karokkal várja őt. Egy rég elfeledett üggyel kapcsolatban hallgatnák ki, de nem sok sikerrel: Franket még azelőtt megszöktetik, hogy bármilyen hasznos információt kiszedtek volna belőle. Marvin felbukkanásával világkörüli útra indul a profi duó, Sarah-val kiegészülve. A cél: Párizs, Moszkva, London. Persze ez most nem a turistáskodás ideje. Terroristákkal, bérgyilkosokkal a nyomukban próbálják kideríteni, hogy miért akarja mindenki őket eltenni láb alól. A csapathoz a halálosan elegáns jó barát, Victoria is csatlakozik. A félelmet nem ismerő ex-ügynökök terve: megmenteni a világot, és közben valahogy életben maradni. Mit nekik fegyveres túlerő, vagy nukleáris fenyegetés! A legjobbak sosem pihennek.

Szubjektíven: Nem lesz egyhamar trilógia belőle, az biztos. Amikor egy második rész gyengébben muzsikál elődjénél, szinte törvényszerű, hogy erre a sorsra jut a sorozat, pláne, ha nincs közelben egy nagyobb stúdió, aki anyagilag mentené a helyzetet. Az ötvenpluszos akcióhősök huszárkodásai nem hozzák lázba korunk moziközönségét, ez már végérvényesen bebizonyosodni látszik. Itt annyira volt elég a muníció, hogy ne legyen belőle komoly elhasalás. Nem is lett, de az kár, hogy nem érnek oda az első rész szintjére. Több akció, több sztár, hosszabb játékidő, csavarosabb(nak szánt) történet. Ismerős recept, igaz? Nem tettek semmi újat a fazékba. Sokan már azt sem értették, hogy erre a részre miért volt szükség: Én többnyire élveztem, egyszeri szórakoztatásnak minden további nélkül elment. Egy-két jelenetébe pedig még kreativitásra is futotta. A Brian Cox - Helen Mirren kettőssel nem lehet betelni, nagy kár, hogy kevés közös jelenetük van. A többi "kettős" vagy szerelmi háromszög már korán sem működőképes, ahogy az ütősnek szánt egysorosok is nagyobbat szóltak az első részben. A rendező Dean Parisot, akit nyolc évnyi televíziós rendezés után hurcoltak vissza a szélesvászon és a mozi elé. Filmjeivel kevéssé alkotott eddig maradandót (Dick és Jane trükkjei, Galaxy Quest - Galaktitkos küldetés), inkább arról híres, hogy az ő felesége volt a három évvel ezelőtt elhunyt Sally Menke, Quentin Tarantino vágója. Igazán meríthettek volna kis ihletet QT forgatókönyveiből. Akkor talán kevésbé lenne erőlködő. Ezt a szériát itt kell befejezni.

Kiknek ajánlom?
Egyszeri. Popcorn. Kóla. Haver.

Értékelésem: 55%


2013. december 3., kedd

Az acélember




Döbbenetes, hogy pont az egyik legérdekesebb szuperhős-karakterrel nem tud mit kezdeni a filmvilág.






Objektíven: A Krypton bolygón született, ám a Földön nevelkedett egy egyszerű farmercsaládnál. A világ legnagyobb hősének ezúttal nemcsak a gonosz Zod tábornokkal és szövetségeseivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie.

Szubjektíven: Ha Hollywood olyan filmeket produkálna, mint amilyen előzeteseket legyárt hozzájuk, akkor azt hiszem, jóval többen hagynák el elégedetten a nézőteret egy-egy vetítés után. Így van ez Az acélemberrel is. Ilyen profi marketing-hadjárata talán még egyetlen szuperhősös filmnek sem volt. Aztán érkezett a koppanás az első kritikákat olvasva, amelyek sajnos most kevéssé tévednek. Hihetetlen számomra, hogy huszonkét Superman film után is adósak maradtak a készítők egy igazán zseniális mozival - persze, ha leszámítjuk Richard Donner 1978-as dobását, mely új löketet adott a sorozatnak. Hol lehet a baj? Miért megfoghatatlan a Krypton bolygó szülöttének története? Talán pont az lehet a probléma, hogy olyannyira távoli. Superman a híresebb figurák közül az egyetlen, aki nem vált szuperhőssé, hanem már eleve akként született. Ő akkor bújik álruhába, amikor felveszi azt a lehetetlen szemüvegét... Egy barát az emberek számára, kapocs az idegen bolygó és a Föld népe között. Messianisztikus alak, aki lemond képességei szabad használatáról az emberiség kedvéért. És még sorolhatnánk az ismérveket. Ebből ne lehetne jó filmet készíteni? Márpedig úgy tűnik, nem lehet. Zack Snyder stábjának is beletörött a bicskája. Mégsem a rendező hibáztatható elsősorban. Sőt, megkockáztatom, Hans Zimmer zeneszerző és az effektesek mellett ő végzi a legjobb munkát. A hibapont - mint annyiszor - a sztorit és a forgatókönyvet terheli. Goyer és Nolan nem tudtak épkézláb cselekményt összehozni a címszereplőnek. Karakterét pedig meghagyták az abszolút klisék szintjén. Nagy kár érte. Persze a pénztáraknál jól teljesített, így Az acélember folytatása garantálva van. És hogy mivel telik el a közel két és félórás játékidő, ha már karakterfejlődés nincs? Igen látványos és akciódús eseményekkel, melyeket néha megszakít egy-egy érzelmes beszélgetés. A bennem élő tízéves mindig is vágyott arra, hogy egyszer olyan filmet lássak, ahol a főszereplők bármit egymáshoz vagdoshatnak - legyen az vonat, helikopter vagy ház -, és az abszolút "hihető" legyen. Itt nincs hiány ezekből. Ezért is meglepő, hogy az effektes stáb még az elődöntőbe sem került be az Oscar-díjért vívott küzdelemben. Ezt nyugodtan írhatjuk az általános csalódottság számlájára. A következő felvonásnak mindenképp jobban kell sikerülnie.

Kiknek ajánlom?
Ha valakinek akad egy péntek este szabad két és fél órája, bátran tegye be. Egyszer érdemes.

Értékelésem: 60%

2013. január 1., kedd

2012



Mi mással lehetne kezdeni 2013-at?








Objektíven: A maják ősi naptára bonyolult csillagászati ismereteket és kifinomult matematikai számításokat igénylő tökéletes alkotás. Egy baj van vele: 2012-ben véget ér, és sokan úgy gondolják, nem véletlenül. A világ sem tarthat tovább, mint a misztikus tudást tartalmazó naptár. Néhány vezető tudós 2009-ben igazolta, hogy valóban közel a vég, és segítségükkel a világ leghatalmasabb államainak vezetői el is készítették a tervet, amelynek alapján sok ember megmenthető de távolról sem az összes. Jackson Curtis két gyerekével kirándul a Yellowstone Nemzeti Parkban, amikor véletlenül rátalál egy titkos kutatólaboratóriumra, és rájön, hogy a kormány hallgatott a közelgő apokalipszisről. Kétségbeesett versenyfutásba kezd az idővel, hogy megmentse a családját: földrengéseket, vulkánkitöréseket, szökőárakat kell túlélnie - mindazt, amit a Föld tartogat a halálra ítélt lakóinak.

Szubjektíven: Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ezt a filmet nézték meg a legtöbben 2012. december 21-én. Állítólag erre a napra volt beígérve maja testvéreink által a világ pusztulása. A téma évek óta az asztalon hevert, arra várva, melyik amerikai producer lát benne elég fantáziát ahhoz, hogy belevágjon a megvalósításba. És persze rendezőnek ki mást kérhettek volna fel, mint kedvenc katasztrófa-felelősünket, azt a Roland Emmerich-et, aki már A Függetlenség napjával és a Holnaputánnal is bizonyította, ha le kell rombolni pár várost vagy nagyobb tájegységet, rá mindenképp lehet számítani. Ez eddig rendben is van, csak ne akarna folyton történetet is kreálni akcióbombái mellé. A 2012 látványos, fogyasztható film lenne a ráerőszakolt történet nélkül. Persze mondhatnánk, hogy az előbb említett filmjei sem voltak éppen acélosak ezen a vonalon, és ez igaz is. Az ID4 esetében viszont legalább voltak kikacsintások, működő poénok, nemcsak "műmájer hősködés" és erőltetett családi szál. A fizika törvényszerűségeit már a második percben cáfolja Emmerich mozija, ami abból a szempontból pozitívum, hogy ezután már nem nagyon vannak elvárásaink ezzel a területtel kapcsolatban és vígan tobzódhatunk a nagyvárosok és a gigantikus épületek pusztulásának látványától. Ami elég is lenne a film százhuszadik percéig, de az alkotók érthetetlen módon még egy fél órát és még több drámai szálat rápakoltak a végére. A politikusok bárkás nagyjelenete még csak kicsit, a családi zsilipzárás már nagyon ciki. Miközben a feszültség és a film tétje is jócskán lejjebb szökik, hogy aztán kapjunk egy no comment kategóriás végkifejletet. Kár érte, megnéztem volna, hogy Neill Blomkamp mit hoz ki ebből a témából. Roland Emmerich renoméja tulajdonképpen nem változott, továbbra is várat magára egy újabb Függetlenség napja-színvonalú szórakoztatás. Barátunk legközelebb 2013 júniusában hallat magáról, amikor egy számára új műfajban, az akciódrámában keresgél új utakat. Reméljük nagyobb sikerrel jár, mint a világ elpusztításával.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket nem annyira izgat, hogy egy látványos katasztrófafilm mellé kapnak egy semmitmondó drámainak szánt sztorit is.

Értékelésem: 40%


2012. november 12., hétfő

Scott Pilgrim a világ ellen



I lesbians it!








Objektíven: Scott Pilgrim egy átlagos garázsbandában, a Sex Bob-ban basszgitározik, 22 éves, és most ismerkedett meg álmai nőjével, szó szerint. Scott Pilgrimnek sosem volt gondja a becsajozással. A "kicsajozás" szokott nehéz lenni, vagyis nehezen rázza le a nőit. A szerelem folyton komplikált: onnantól kezdve, hogy egyszer egy lány telibe kapta a szívét - és most visszatért a városba - odáig, hogy valahogy le kéne rázni valahogy ezt a mostani tinit, amikor Ramona begörkorizik a fiú életébe. Scott azonban hamarosan rájön, hogy az új szerelem az eddigi legfurcsább koloncot hozta magával: alávaló ex-pasik csapata irányítja a lány szerelemi életét, és bármit megtesznek, hogy kicsinálják az új udvarlót. Ahogy Scott közelebb kerül Ramonához, egyre gonoszabb figurákkal kell szembenéznie a lány múltjából - a hírhedt deszkástól a vega rocksztáron át a félelmetesen egyforma ikrekig.

Szubjektíven: Komoly előnnyel indultam, hiszen még nem volt kezemben a képregény. Nincs összehasonlítási alapom. Amit viszont a vásznon láttam, az igen-igen tetszett. Olyan vizuális ötletorgiát hozott össze a Vaskabátokat rendező Edgar Wright, hogy más rendezők csak bámulnának. A többek által kritizált címszereplő Michael Cera is remek választás volt, játéka (és persze a többi karakteré is) megadja az alaphangot, hogy remek hangulatot élvezhessünk a teljes játékidő alatt. Meg kell említsem Jonathan Amos és Paul Machliss nevét is, akik vágói munkájukkal járultak hozzá a sikerhez. Persze nem lenne teljes a kép, ha csak a pozitívumokról szólnánk. A játékidő felénél már egyértelmű, hogy sokkal inkább a képi megoldások szolgáltatják a humort, mint a beszólások, szövegek. Így néhány vizuális ötlet túlhasznált lesz a végére, a forgatókönyv lehetett volna jóval erősebb. Sokaknak tetszett, nekem nem annyira jöttek be a zenék - bár kalapot kell emelnem az ikrekkel folytatott zenés csata miatt; az ugyanis hatalmas! Kieran Culkin remek játéka néhány homokos-pisis poént viccessé tesz, de akkor is soknak éreztem ezt a fajta "humort". A szőrözésből viszont most elég ennyi. Scott Pilgrim nagyot hasít és ezt bizony látni kell! Kár, hogy a világ ifjúsága hagyta, hogy Wright filmje hatalmasat zakózzon a jegypénztáraknál. Büdzséjének a felét is alig hozta be a Scott Pilgrim a világ ellen. Többet érdemel, lejátszóba vele!

Kiknek ajánlom?
A '90-es években felnőtt ifjúságnak, és azoknak is, akik szerették/szeretik a képregényt!

Értékelésem: 75%

2012. március 27., kedd

Féltve őrzött titkok


A Hallmark-szint legalja.








Objektíven: Jo Beckett odaadó feleség és anya, ám biztonságos élete hirtelen felborul, amikor nagy szerelme, a kommuna egykori tagja váratlanul a városba költözik. A közös titkok felszínre törnek, ami tönkreteheti őt és a családját. Igazi rémálom veszi kezdetét, amikor Eli bevallja szörnyű tettét, amit a múltban követett el, és Jónak rá kell jönnie, hogy egy gyilkosba volt szerelmes.

Szubjektíven: A film másik magyar címe Keserű ébredés (volt), ami talán még jobban kifejezi az igazságot, csak sajnos a nézőre, rám nézve. Bevallom, egy idő után úgy gondoltam, időfecsérlés lenne végigülnöm Mike Robe alkotását. Ilyen is előfordul néha. A klisék nemcsak feltűnőek, de bosszantóak is, prezentálásuk szintjéről már szó se essék. S ilyetén mód a gondolati mag sem tud felszínre jutni. Egész egyszerűen nem leszek rá kíváncsi, ha egyfolytában azzal foglalkozom, hogy mennyire rossz ez és ez, mennyire kizökkent az és az... Mike Robe nem véletlenül nem tud kitörni a Hallmarkos, Nora Roberts adaptációs skatulyából. A '90-es évek elején volt pár korrekt próbálkozása televíziós szinten, de aztán ki is fújt a dolog. A színészgárda sem tudja felemelni nézhető szintre a Féltve őrzött titkokat. Megpróbálták persze Kirstie Alley-vel népszerűsíteni a filmet, de itt még a Golden Globe díjas színésznő sem tudott csodát tenni. Ötlettelen és panelekre épít a forgatókönyv - nem olvastam az eredeti művet, de az sem lehetett egy nagy eresztés, bár ennél valószínűleg jobban sikerült. Egy szó, mint száz, nálam ez most nagyon nem jött össze. A hibát nem keresem a készülékben, inkább más alkotások felé irányítom.

Kiknek ajánlom?
Hallmark rajongók ide!

Értékelésem: 10%

2012. március 23., péntek

Madame Tutli-Putli


Bámulatos stop-motion technika, erős szürreális atmoszféra és egy nagyszerűen árnyalt karakter.







Objektíven: Egy félős, törékeny kis nő utazik az éjszakai vonaton, ahol szembe kell néznie minden félelmével.

Szubjektíven: Tipikusan az a fajta film, aminek a végén kérdőjelekkel a fejedben ülsz a székben, mégis egy belső elégedettséget nyugtázol, mert a rövid játékidő ellenére is magával szippantott egy varázslatos világba. Így kell kihasználni a stop motion-t, így lehet egy idejétmúltnak kikiáltott technikával együttérzést kiváltani, sőt, a karakter - jelen esetben Madame Tutli-Putli - személyiségét kibontani. A vége persze okoz fejtörést, de így legalább van miről beszélni... utána is. Remekül összerakott Chris Lavis és Maciek Szczerbowski rendezőpáros alkotása, a szürrealitást is csak kevés alkalommal viszik túlzásba. Nem véletlen, hogy a film szinte valamennyi jelentős fesztiválon fődíjat nyert, egyedül az Oscar nem jött össze, azt egy másik film kapta. De itt is jó helyet lett volna. Tetszetős, szép munka született.

Kiknek ajánlom?
Művészfilmek, gondolkodtatóbb alkotások kedvelőinek.

Értékelésem: 85%

2012. március 10., szombat

A dán költő


Torill Kove-nak többet kéne rendeznie, mert van érzéke hozzá. Jó helyre ment az Oscar-díj.







Objektíven: Kasper, a fiatal költő, hogy inspirációra leljen, Norvégiába utazik, hogy találkozzon a híres íróval, Sigrid Undsettel.

Szubjektíven:The Danish Poet. Amerika valószínűleg örök időkre megjegyezte magának ezt a címet. Nem is csak az Oscar-díj miatt, hanem a sajátos animációs megoldások és a letisztult rendezői munka okán. Torill Kove mindössze második rendezése. Ennek ellenére önálló stílus érződik munkáján, nagyszerű dramaturgiai érzékkel építi fel rövid történetét. Bár szívesen megtekintenék egy egész estés verziót is, (minimális hiányérzet maradt bennem) de ez most így is elég volt. A sorsszerűség szépségeiről, a véletlenek erejéről mesél A dán költő, egyszerű képi világgal, az irodalmai érzékenységet sikeresen felébresztve. Bár jó, hogy humor is van benne, nem mindig éreztem a megfelelő helyre beillesztettnek. Liv Ullmann már a hangjával elbűvölő. Nagyszerű választás narrátorként. Olyan, mintha egy kedves anyuka odaülne az ágyunk mellé és mesélne... Egyszer volt, hol nem volt. "Ha nem lett volna a dán költő és Sigrid Undset, egy esős nyár Norvégiában, egy csúszós palló a pajta előtt, egy óvatlan postás, egy éhes kecske, ​​egy törött hüvelykujj és egy zsúfolt vonat, akkor a szüleim talán soha nem találkoztak volna, és ki tudja... talán még mindig egy kis magként lebegnék az égen, várva, hogy valaki értem jöjjön..."

Kiknek ajánlom?
Az északi filmek egyszerű képi világát kedvelőknek, a tartalmas, hagyományos stílusú, mégis modern mesék rajongóinak.

Értékelésem: 80%

2012. február 10., péntek

Franklin, a teknős



Kalandos mese gyermekeknek.







Objektíven: Franklin éppen a nyári szünidejét élvezi, amikor különleges látogató érkezik hozzájuk - Lucia nagynéni, a szenvedélyes kincskereső régész. Franklin Nagymamájának erről eszébe jut a saját "kincse", egy doboz, amit még kisgyermekkorában ásott el. De a múlt felidézésétől hirtelen megbetegszik. Franklin és barátai elhatározzák, hogy megkeresik azt a dobozt, mely talán segít Mamie felgyógyulásában. Lucie néni és keresztlánya, Samantha is csatlakozik az erdő mélyébe tartó expedícióhoz. Franklin-nek nagy türelemről kell tanúbizonyságot tennie, hogy sikerüljön fiatal csapatának figyelmét az elveszett kincsre összpontosítania.

Szubjektíven: Az egyik felem máris azt mondaná, hogy tessenek elolvasni az Új Város folyóiratból az ide vonatkozó cikket, ugyanakkor másik részről azt érzem, bármikor nagyon szívesen írok Dominique Monfery rajzfilmjéről; bele is vágok hamar! Számítógépes animáció ide vagy oda, mégis ez az igazi! Hamisítatlan, kézzel rajzolt figurák, hátterek és színek. Az ismert rajzfilmsorozat egész estés verziója nosztalgikus élmény a hagyományos animáció rajongóinak. Monfery remekül veti be a gyermekek – és a lelkük mélyén gyermekek – számára megkapó elemeket. Tánc, család, kaland és játék minden mennyiségben; gyermeki nyelvhasználattal, végtelen egyszerűségben tálalva. A film közepe táján döbbentem rá, hogy leginkább azért tetszik, mert a divathullámnak ellentmondva az alkotók nem próbálták meg modernizálni Franklint és társait. Minden olyan, mint a nagysikerű sorozatban, mely szintén annak köszönhette nézettségét, hogy a hagyományos értékek mellett tört lándzsát. Az animátorok bedobnak mindent, ami egy kis kölyköt foglalkoztat: Akad itt mesés kincstől elkezdve varázserejű öreg teknősanyóig mindenféle csuda dolog. Nem viszik túlzásba egyik kisebb epizódot sem, és ami a legfontosabb, nem hangsúlyozzák túl a kalandok fontosságát. A barátság és a szeretet lényegesebbek ezeknél. Egyetlen hátránya a filmnek, hogy nyújtják, mint a rétestésztát. Hozzáadnak, beletoldanak, foltozgatják, hogy elérje a megfelelő játékidőt. Ez néhol igencsak érződik, és nem feltétlenül tesz jót az alkotásnak. Ettől eltekintve remek családi program, különösen a legkisebbek fogják élvezni. Nekem is roppant kellemes perceket szerzett Franklin, és piciny csapata. Azon ritka rajzfilmek egyike ez, melyekről elmondható, szívvel-lélekkel készült. Ki jön velem kincset vadászni?

Kiknek ajánlom?
Véleményem szerint egy nagyszerű családi szórakozás a Franklin!

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 23., péntek

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


Ballada a Vadnyugatról, lírai elbeszélésmóddal, epikus hosszúsággal, gyönyörű képekben, nagyszerű színészekkel elbeszélve.






Objektíven: A XIX. század egyik leghírhedtebb bandavezére volt Jesse James; fivérével vonatrablások, bankrablások, gyilkosságok tucatjait tervelték ki, majd megvalósításukhoz kisstílű bűnözőket, gazembereket béreltek fel. Nem ismertek kegyelmet, kíméletet. Még életükben legendákká váltak, cikkek, ponyvaregények, könyvek jelentek meg róluk. Ezek közül szinte mindet olvasta Robert Ford, a 19 éves félszeg fiatalember, és elhatározta, csatlakozik a James fivérek utolsó akciójához. Ez a lépése különös változásokat indít el benne. Rádöbben, hogy Jesse, akit éveken keresztül bálványozott, nem az a regényhős, akinek a könyvek beállítják. Valójában hidegvérű gyilkos, aki ártatlanok ellen fordul, zsákmányát pedig nem osztja szét a szegényeknek, hanem szinte mindent magának tart meg. Csalódása szembe állítja egykori bálványával. Kudarca és a sorozatos megaláztatások hatására jut el odáig, hogy végül megöli a legendát, Jesse Jamest.

Szubjektíven: A film Jesse James balladája, mely azonban legalább annyira szól a gyáva Robert Fordról is (Casey Affleck zseniális Ford szerepében!). Hol is lehetne elkezdeni egy ilyen hatalmas horderejű műnél az értékelést? A cím már önmagában garantálja, hogy nagy meglepetés nem érhet minket. Csak az szánjon az életéből három órát Andrew Dominik filmjére (a rendező egyébként íróként is jegyzi ezt a remek munkát), aki nem fél elmerülni a ballada eseménytelen, párbeszédekkel, hosszú snittekkel tarkított folyamában. Itt minden szónak, szünetnek, lélegzetvételnek súlya van. A nagyszerű Nyugat távolról sem emlékeztet arra a helyre, melyen Maverick vagy Webb generális az úr. Üresség, fájdalom, bizalmatlanság és félelem költözött erre a tájra. Roger Deakins operatőr fakó színei, homályos, ködös képei szellemjárta hellyé „varázsolják” a vadnyugatot; Deakins nem egy snittje fog örökre emlékezetünkbe vésődni (a vonatrablás fényképezése vizuális bravúr). Brad Pitt végig uralja a filmet, pályafutása egyik legjobbját nyújtja a fiatalabbik James fivér szerepében. Külön érdekesség, hogy alakja végig szimpatikusabb, mint a megalázott, félénk Fordé. Erre a kiváló narráció is rásegít, mely vándortársként szegődik mellénk a film során. Néha ugyan bele-beleesik abba a hibába, hogy fontos jellemfejlődéseket csak szóban közöl, de ez mit sem von le az alkotás élvezeti értékéből. A film végén Robert Ford is reflektorfénybe kerül. Tulajdonképpen ez Dominik mozijának legérdekesebb része. Gyors sodrású, mélyen drámai és feszültséggel telített. Egyetlen probléma vele, hogy levezetésnek túl hosszú, önálló mellékszálként pedig túl rövid. Egy-két jelenetre még futhatta volna. De ez legyen a legnagyobb baj. Az ezredforduló merész próbálkozásai után immár bátran kijelenthető: a western él, és ereje teljében van!

Kiknek ajánlom?
Csakis olyanoknak, akik bírják a lassú filmeket, az elmélkedős képeket, a nem könnyen emészthető alkotásokat.
Ők biztosan nem csalódnak majd.

Értékelésem: 90%

2011. február 15., kedd

Barbárok a kapuk előtt


Életed egyik legnehezebb és legkellemetlenebb filmje.








Objektíven: Kórházba kerül az ötvenes évei elején járó Rémy. Volt felesége, Louise, arra kéri a Londonban élő fiukat, jöjjön haza a haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt apjával kapcsolata, nem volt mondanivalójuk egymásnak. Végül mégis Montrealba repül, hogy segítsen és apja támasza legyen a nehéz helyzetben. Sébastien minden követ megmozgat, hogy könnyítsen Rémy szenvedésein. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze a betegágy körül.

Szubjektíven: Az amerikai birodalom bukása -sorozat egyelőre második darabjánál tart, így még nem szélesedett trilógiává. Denys Arcand rendező 1986 után ismét ehhez a témához nyúlt, különbség mindössze annyi, hogy a jelen esetben tárgyalt filmnél 2003-at írtunk. A téma lassan bontakozik ki, helyenként abszurd, helyenként fekete humorral találkozunk, mégis a kőkemény dráma viszi a filmet. A filmet, melyre nem lehet megfelelően felkészülni, olyannyira negatív és borúlátó. Negatív, mert olyan korképet vázol egy idősödő ember történetén keresztül, amely "kis túlzással többet mond az istentelen XX. századról, mint bármely történelemkönyv vagy dokumentumfilm." Ilyen XX. századi lélek a főszereplő is, és szinte mindenki a környezetében. Problémát mindig akkor éreztem a filmmel kapcsolatban, amikor a rendező megpróbálja felmenteni figuráit, akiket láthatóan szeret. De nem. Ezek a karakterek sem különbek, sőt, ők is okozói az egyre mélyülő válságnak, melyről Arcand alkotása szól. A filmben mutatnak egy remek bejátszást, amiben azt elemzik, hogy a World Trade Center elleni merénylet azért rendkívüli, mert a civilizáció szívébe hatolt, mondhatni a barbárok már ott vannak a kapuknál. Az analógia zseniális és kiválóan felépített: ugyanis pont ez a film lényegi része; nem a barbárok vannak a kapuknál. Mi magunk vagyunk a barbárok, mi vagyunk ott a kapuknál. Erre játszik rá az utolsó jelenet is. - Könnyen lehetett volna hibátlan Denys Arcand filmje. Az izmusokról szóló epizód például egészen pazar, ahogy a szeptember 11-es rész is. A rendező azonban - véleményem szerint - óriási hibát vét azáltal, hogy felmenti a figuráit, helyenként igazat ad "barbár" cselekedeteiknek. Pedig pont arra kellene rádöbbenni, hogy ezek okozzák a bajt. Figyelemre méltó filmalkotás ez, mégis kevesen fogják igazán értékelni, mert egyáltalán nem szerethető. Akiknek ez mégis sikerült, ott paradox módon máris van miről elgondolkodni egy fals értékrenddel kapcsolatban...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel a világon senkinek. Aki mégis úgy érzi, hogy nem teljes az élete e nélkül a film nélkül, az készítse fel a lelkét és vágjon bele!

Értékelésem: 75%

2011. január 13., csütörtök

L'homme sans ombre


Schlemil Péter csodálatos története - csodálatosan





Objektíven: Egy ember elveszíti az árnyékát...

Szubjektíven: Georges Schwizgebel Adalbert von Chamisso: Schlemil Péter csodálatos történetét dolgozza fel. A regény 1814-ben íródott, ez Chamisso leghíresebb munkája. Majd minden európai nyelvre lefordították, és többször feldolgozták a történetét, opera, regény illetve a svájci származású rendező jóvoltából animáció formájában is. A főhős körül köröző nézőpont, allegórikus mondanivaló, különleges animációs technika. Művészfilm ez, a jobbik fajtából, éppen nem esik át a nagyot mondok - kategóriájába, megmarad egyszerűnek. A zene rendkívül jó választás volt, támogatja, építi a történetet, mely csak a kidolgozás/megvalósítás szempontjából hagy magán némi támadási felületet. Schwizgebel filmje Cannes-ból a legjobbnak járó díjjal távozott és örömmel fogadták a világ szinte valamennyi animációs filmfesztiválján.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem ezzel az alkotással kezdik az ismerkedést az animációs művészfilmek világával. Érdekes, mert művészfilm és nem is, bőven tudnánk olyan alkotásokat mondani, melyekre sokkal inkább illene ez a jelző. Inkább akkor annyit mondok, hogy nem könnyű emésztés, de megéri.

Értékelésem: 80%

2010. augusztus 27., péntek

Felicia utazása


Első látásra úgy tűnhet egy újabb sorozatgyilkos egy újabb thrillerben. Atom Egoyan filmje jóval többet mutat.






Objektíven: A tizenéves Felicia Írországból érkezett Angliába. Azért lépett le hazulról, mert állapotos. Megpróbálja megkeresni születendő gyereke apját, de csak annyit tud a srácról, hogy egy birminghami fűnyírógyárban vállalt munkát. A lány megismerkedik Hilditchcsel, a magányosan élő középkorú ügynökkel, aki szállást és munkát ajánl neki. Lassanként kiderül, hogy a zavaros rémképektől gyötört férfi korábban is becserkészett több, otthonról megszökött tinédzsert, és ezúttal Feliciára vetette ki a hálóját...

Szubjektíven: A központi téma hasonló, mint Egoyan több ezt megelőző filmjében. Megtisztulás, remény. Az odáig vezető út pedig rögös, akadályokkal és buktatókkal teli. A szereplők vérmérséklete és egymás iránti kapcsolata idomul a szigetország időjárásához; hűvös és kimért. A titokzatos hangulatot a magyar származású operatőr Paul Sarossy képei hatványozzák. Egoyan bravúrja ugyanakkor, hogy kerül mindenféle műfaji zsánert, a nézőt végig az orránál fogva vezeti, szereplői egyszerre visszataszítóak és szánalomra, megértésre méltóak. Senki sem az, akinek elsőre mutatja magát. A felszín alatt durva, nyers világ rejtőzik, ám - és talán ebben kiemelkedő a film - nem állunk meg itt. A dramaturgiai vezérfonal leginkább egy krimire hasonlít. A rendező lassan, fokozatosan vonja be a nézőt a vérfagyasztó történetbe. A két főhős kapcsolata pont azon a ponton vesz fordulatot, amikor megjelenik az első homokszem a gépezetben egy nyilvánvaló hazugság hatására. Innentől kezdve elkerülhetetlen a vég. A feszültség nagyszerűen adagolt, bár kissé lassan indul Egoyan mozija. Érdekesség, hogy a rendező utolsó igazán jól sikerült filmjével van dolgunk, a 2000-es évek első évtizedében nehezebben találta magát. Sebaj. Bízunk benne, hogy a nagy Ego visszatér még az olyan filmekhez, mint az Eljövendő szép napok vagy az Exotica.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan 18 éven felül, az angol színjátszás és a kanadai filmkészítés szerelmeseinek. Multiplexek sablonfilmjein felnőtt egyének kíméljenek! Lehet kezdeni az ismerkedést Egoyannal.

Értékelésem: 85%

2010. május 16., vasárnap

Yellow Cake


Amikor már úgy érzed nem tehetnek rá még egy lapáttal, akkor jön az igazi meglepetés.






Objektíven: Egy békés kisvárosban vagyunk. Mindenki süt-főz, beszélget, teszi a dolgát. Egy egyszerű sárga sütemény elkészítésén fáradoznak nap mint nap, mely megédesíti életüket és közös pontot eredményez a mindennapokban. Egyik nap azonban szörnyű katasztrófa történik, és elszabadul a pokol…

Szubjektíven: Az elgondolkodtató nem jó szó rá, mert annyi elgondolkodtatás van benne, annyi utalás, annyi réteg, hogy nincs idő elgondolkodni, az ember csak kapkodja a fejét. Nehéz szavakba foglalni, látni kell. Többször. Nick Cross rendező nem csak képi síkon játszadozik mesterien, hanem végérvényesen bebizonyítja, hogy mestere a különböző stílusoknak, formáknak, melyeket nagyszerű érzékkel vegyít. És nem ő tehet róla, hogy nem az övé a 2009-es év legjobb animációs rövidfilmje, mert olyan mű, mint a Tsumiki no ie is csak egyszer keletkezik egy évtizedben.

Kiknek ajánlom?
Elsősorban olyan fiataloknak, akiket érdekel egy film formai eszközkészlete is, és nem ragadnak le a tartalomnál.

Értékelésem: 85%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...