A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német film. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 14., szombat

Hajsza a győzelemért




Így kell Forma 1-es mozit csinálni!







Objektíven: 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hat héttel balesete után újra volán mögé ül, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet.

Szubjektíven: "Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb. A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje." - és ezt Ron Howard egyik legkeményebb hazai kritikusa írta le. Ezek után tulajdonképpen felesleges szaporítani a szót. Nem ez a film találja fel a spanyolviaszt, de ahol csak bemutatják, legyen szó autóversenyzőkről, kritikusokról, a Forma 1 világát nagyívben kerülő laikusokról, mindenütt sikert arat. Talán azért, mert ügyesen egyensúlyoz a dráma és a sportfilm határán, talán mert egyszerre tud karaktereivel és az adrenalinnal is jól bánni? Mind igaz lehet, ahogy a technikai kivitelezés kiemelése is megállja a helyét. A vágót szívesen viszontlátnám valami Oscar-gálán, Hans Zimmert meg ugye nem kell bemutatni, most sem adta alább a színvonalat. A film természetesen minden tanulságot, gondolatot kimond, és jóféle hollywoodi dolgozat módjára nem sok helyet ad az értelmezési lehetőségeknek, inkább az érzelmeinkre és az ösztöneinkre van hatással. Azokat viszont úgy megdolgoztatja, mint a versenyzőket fizikailag egy-egy futam. Chris Hemsworth végérvényesen színésszé érik a szemeink előtt, mégis, aki abszolút viszi a prímet, az Daniel Brühl, aki talán még soha nem volt ennyire jó, mint a fegyelmezett osztrák zseni, Niki Lauda szerepében. Tudom, felesleges még ilyenekről írni, amikor még két és fél hónap van hátra a díjszezon kezdetéig, de nagyon szeretném, ha ez a film kitartana odáig. Laudának is tetszett a Hajsza a győzelemért (és ő aztán megmondaná, ha nem). Kiemelte, hogy a kórházas jelenetet, aminél ő a valóságban eszméletlen volt, kifejezetten sokkoló volt látni. Azt kívánta, bár James Hunt is ott lehetett volna a világpremieren. Nagy párviadal volt az övék. Egész életre szóló. Ahogy ez a film is olyan élményt ad...

Kiknek ajánlom?
Nem kell Forma 1 rajongónak lenni hozzá, hogy élvezni lehessen, akit lázba hoznak az érzelmes sportdrámák, az máris indulhat a legközelebbi moziba.

Értékelésem: 85%


2013. szeptember 1., vasárnap

Traffic




A műfajok keverésének egyik mestere igencsak elemében van.






Objektíven: Javier Rodriguez és Manolo Sanchez mexikói rendőrök és jó barátok, akik nap mint nap szembesülnek a hatalom és a pénz kísértésével, és bár ellenállnak, a korrupció mégis olyannyira behálózza őket, hogy végül kilátástalan helyzetbe kerülnek. Az Egyesült Államokban, Ohio Állam Legfelsőbb Bíróságának bírája, Robert Wakefield az Elnöktől fontos megbízatást kap: őt nevezi ki a drog elleni harc új főnökévé. A megalkuvásra képtelen, konzervatív Wakefield a kábítószer elleni küzdelem egész szervezetének felülvizsgálatára készül és a mexikói rendőrséggel való együttműködést tervezi. De otthon, ő is csak szülő - feleségével, Barbarával tinédzser lányuk, Caroline egyre jobban elhatalmasodó kábítószer-függőségével kell szembesülniük. San Diegóban Montel Gordon és Ray Castro DEA-ügynökök a hírhedt Obregon drogmaffia leleplezésén fáradoznak. Foglyuk, a középszintű kábítószer-kereskedő, Eduardo Ruiz hajlandó tanúskodni a gazdag drogbáró, Carlos Ayala ellen. Carlos letartóztatása döbbenetes hír mit sem sejtő feleségének, Helenának, aki gyermeket vár. Pillanatok alatt szörnyű kelepcébe kerül: az egyik oldalon férje cinkosai fenyegetik, míg a másikon a DEA-ügynökök tartják megfigyelés alatt.

Szubjektíven: Egy film, aminek a bemutatójával másfél évet késett a magyar forgalmazó. Sokáig a levegőben lógott, egyáltalán láthatjuk-e moziban vagy meg kell elégednünk a DVD forgalmazással. Végül úgy döntöttek, hogy egy négy Oscar-díjat nyert filmet csak nem lehet kapásból a boltok polcaira száműzni. A közönségsiker persze így is elmaradt, de ez véletlenül sem Steven Soderbergh-en és stábján múlott. Ők ugyanis beleadtak mindent. Kemény drogfilm a Traffic, melynek talán legnagyobb erénye pont az, hogy nem borítja rá az asztalt nézőjére, nem sokkol, hanem okosan építkezve lassan rázza fel a közönséget. A formai változatosság mögül ugyanis szépen lassan egy világos és érthető amerikai közönségfilm sejlik ki. Igen, az. Persze a dokumentarista stílusra hajazó operatőri munka, a színek és szűrők célirányos és pontos használata, a történetszálak egybefonása már-már szerzői filmként vezetik elénk Soderbergh moziját, de itt végső soron semmi ilyesmiről nincs szó, hacsak nem abban az értelemben, hogy Steven ismét remekül csinálja, amihez egyébként is remekül ért. A Traffic hol thriller, hol krimi, de nem marad adós a drámával sem, a megfelelő helyeken pedig humoros tud lenni; arányérzéke tehát most (sem) hagyta cserben a rendezőt. Csendben megjegyzem, rendkívül kevesen tudják ezt napjaink amerikai filmkészítői közül... Visszatérve az előző gondolatmenethez: a stílusos, változatos képi világ mögött Soderbergh beidegződésekkel és klisékkel operál, ezeket veszi elő és ezeket adja újra a szánkra, ezeket dolgozza be az agyunkba. Semmi új nincs benne tematikailag, mégis újszerűen hat, mivel a stáb képes bizonyítani azt az alapigazságot, hogy nem elsősorban hipereredeti ötletekre van szükség, hanem a történetedet elő kell tudni adni. Stephen Gaghan forgatókönyvíró persze nagyot markol, de becsületére legyen mondva, ugyanennyit fog is. A film párhuzamos történetvezetését akármelyik rendező megirigyelné, ahogy a briliáns színészi játékokat is. Benicio Del Toro még sosem volt ilyen jó, ahogy azt is öröm látni, hogy mellette hány és hány világsztár társult be ebbe az alapvetően függetlenfilmbe. Az extravagáns vágástechnika és Cliff Martinez zaklatott, mégis igen ambiciózus filmzenei anyaga is hozzátesznek az élményhez. A film vége nyitott, mégis érezhető a rendező vágya a drogprobléma megoldására. Valószínűleg ezt (is) értékelte az Amerikai Filmakadémia. És ha már itt tartunk, érdekességként hozzáteszem, hogy ez az egyetlen olyan film az Oscar történetében, amely vágói Oscar-díjjal, színészi Oscarral, forgatókönyvírói és rendezői aranyszoborral végül nem(!) nyerte meg a legjobb filmnek járó díjat. Azt egy némileg gyengébb, de rendkívül népszerű és egy halottnak hitt műfajt újraélesztő stúdiófilm nyerte 2001-ben...

Kiknek ajánlom?

Stílusos krimik, drogmaffiás filmek kedvelőinek, és olyanoknak, akik képesek megszokni a film igen sajátos kamerakezelési stílusát (az első 5-6 perc kifejezetten szédítő). 

Értékelésem: 85%



2012. május 1., kedd

Fejvadászok



Szórakoztató darab skandinávéktól.








Objektíven: Roger Brown Norvégia legsikeresebb fejvadásza, aki hivatása mellett titokban műkincs tolvajként tevékenykedik, nem kevés hatékonysággal. Ám amikor eddigi legmerészebb betörését készíti elő, rá kell jönnie, vadászból ezúttal üldözötté vált. Méltó ellenfélre talál, akinek nemcsak műkincsekre fáj a foga, de célja elérése érdekében az emberéletet sem kíméli. Kezdetét veszi az országos hajtóvadászat.

Szubjektíven: Bátor, naturalista, vizualitás szempontjából trendinek nevezhető film, melynek talán pont az a legnagyobb hibája, hogy naturalizmusa mellé kevéssé passzolnak azok a valószerűtlen történések, melyek több helyütt felbukkanva lassan ellepik a filmvásznat. A krimi vonal szempontjából nem szerencsés, ám itt láthatóan északi testvéreink beáldozták a realizmust a szórakoztatás oltárán - mondanám, hogy jellemző rájuk, de orbitálisan nagyot hazudnék. Így kapunk egy néha kifejezetten pörgő ritmusú, néha kifejezetten lassan csordogáló alkotást, mely szerencsénkre egy pillanatra sem fullad unalomba, vagy lesz érdektelen. A kritika szinte minden országban lelkesedett a Fejvadászokért, a közönség pedig szinte törvényszerűen távol maradt tőle, így jókora mínusz keletkezett a film büdzséjében. Pedig szórakoztató film ez, Roger Ebert például az év egyik legjobb thrillereként üdvözölte. Csak hát akkor is. Számomra (is) túl éles a kontraszt. Az említett okok miatt. Bár akkor sem volt szép dolog tőlünk, hogy megbuktattuk ezt a mozit. Mert ennél tényleg sokkal többet érdemelne...

Kiknek ajánlom?
Az északi "gyártmányú" szórakoztató filmekért rajongóknak. Péntek estére két sör mellé.

Értékelésem: 60%


2012. április 30., hétfő

Fogadom



Kiszámíthatóság, biztonsági rendezés... ezúttal ez mégsem jelent komoly problémát.







Objektíven: Az őrülten szerelmes ifjú házaspár, Paige és férje Leo éppen csak elkezdik élvezni közös életüket, amikor váratlan dolog történik. Egy autóbaleset következményeként az ifjú ara kómába esik, azonban miután felébred, amnéziába esik. Nagyon kevés emléke van az addigi életéről, így szerelméről sincsenek emlékképei. Leonak erősnek és kitartónak kell lennie, hogy élete párja újra beleszeressen.

Szubjektíven: Csodálkoztam, hogy a Két nő - Egy ház révén frissen hírnevet (és Golden Globe díjat) szerzett Michael Sucsy-t kérték fel a direktori munkálatokra, ám a film megtekintése után úgy érzem, nehezen kerülhetett volna jobb kezekbe a forgatókönyv. A producerek ugyanis láthatóan egy biztonsági hollywoodi romantikus komédiát akartak, amire könnyen be lehet csalni Valentin-nap környékén a népeket. Így minden eredetiség nélkülözésével a jól bevált panelekre kellett építeni. Félreértés ne essék, pontosan ez történik, csupán sikerült az alapanyagból (megtörtént események ihlették a forgatókönyvet) megfelelő mennyiségű gondolatot kiragadni ahhoz, hogy ne csupán egyszeri szórakozás legyen a Fogadom. Mélyen bevésődni ugyan nem fog, de műfajtársainál mindenképp többet nyújt. És hogy ez mihez elég? Pontosan ahhoz, hogy másfél órával tovább emlékezzünk rá, mint a Túl jó nő a csajomra vagy a Bérgyilkosékra. Az átlagnál tehát egy fokkal messzebb jut Sucsy filmje, csak az alapműfajt kellett volna megváltoztatni ahhoz, hogy valami maradandó szülessen. Ahogy egyik kollégám - szerintem rendkívül találóan - két mondatban megfogalmazta a Fogadom lényegét: "A klisék - amennyiben a hozzávalók összessége megfelelő arányú - biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtanak, a néző mégis várja, szinte vágyja a következő képkockát, hátha nem az történik, mint ami az ő fejében már 5 másodperce lepergett. Aztán rájön, hogy mégis, de ezúttal ez nem olyan rossz."

Kiknek ajánlom?
Romantikusoknak minden körülmények között, házaspárok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát. Romantikus házaspárok meg főleg!

Értékelésem: 50%


2012. március 20., kedd

John Rambo


Rambo még mindig jó, a mészárszék már kevésbé.








Objektíven: John Rambo, a vietnámi veterán húsz évvel az utolsó kalandjai után Thaiföld északi részén, a burmai határhoz közel telepedik le. Visszavonultan él, halászik és kígyóméreggel kereskedik. Sarah, egy humanitárius szervezet munkatársa megkéri, vezesse át őket az elaknásított határvidéken, hogy a külvilágtól elzárt törzseket gyógyszerrel és élelemmel láthassák el, de Rambo visszakozik. Mikor azonban két hét múlva a visszatérő lelkész elmeséli, hogy az önkénteseket a burmai hadsereg foglyul ejtette, Rambo pontosan tudja, mit kell tennie.

Szubjektíven: "A harc a véredben van. Nyomás alatt olyan könnyű ölni, mint levegőt venni."- Rambo találóan fogalmazza meg a negyedik rész lényegét. A második és a harmadik epizód által kijelölt ösvényen járva, minimálisra szorítva a drámai részeket halad ez a amerikai-német koprodukciós termék, ezúttal Stallone irányítása alatt. A 236 haláleset jóval több annál, mint amennyi az eddigi három részben összesen történt, pedig emlékezzünk, a harmadik epizód már akkor bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a valaha volt legerőszakosabb film. Teljesen barátságos volt ehhez képest. És ez itt sajnos számomra zavaró is volt. Bár Rambo két évtized múltán is baromi ütős, a film maga egy mészárszék, teljesen felesleges vérontással. Eddig legalább az akció párosult némi -'80-as évekbeli- ötletcsomaggal, itt viszont csak a brutalitást találjuk, mint megfelelő jelzőt. A kamera nem fél megmutatni a dolgokat, de most a kevesebb több lett volna. A zene ettől függetlenül ismét ütős, ahogy az operatőri munka is kiválóan eltalált. Az utolsó jelenetért pedig külön piros pont. A megfáradt hős megérkezése. Csodálatos. Jó lenne itt lezárni a történetet, mert ez így még pont elfogadható. De úgy hírlik, már gőzerővel készül az ötödik, záró epizód, ahol hősünk utoljára veszi majd fel a fejpántot.

Kiknek ajánlom?
Egyik kollégám sorait idézve: "Fegyverfetisiszták, slasher-kedvelők, akciófilm rajongók, valamint Rambo feltétlen hívei széles mosollyal fogják fogadni..." - Mert Rambo még mindig Rambo. És amíg ez így van, nem lesz rossz a film.

Értékelésem: 60%

2012. február 28., kedd

Suszter, szabó, baka, kém


"A történet, ami újraértelmezte a kémes thrillereket." - hogy miért? Mert akármilyen furcsán hangzik is, tényleg nyomoznak benne.






Objektíven: A hidegháború idején egy félig-meddig nyugalomba vonult kémnek vissza kell térnie, hogy leleplezzen egy állítólagos szovjet kémet, aki az MI6-en belül tevékenykedik. George Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit...

Szubjektíven: John le Carré számtalan bestseller írója. Művei attól különlegesek, hogy nemcsak az akciókra összpontosítanak, hanem a különböző játszmákban résztvevő figurákra is, sőt, rend szerint ők kapják a nagyobb hangsúlyt. Carré maga is mintegy másfél évtizedig dolgozott a hírszerzésben, így abszolút kompetens kémtörténetek írásában. Művei filmvászonra adaptálásánál azonban rendszerint komoly problémaként vetődik fel az ún. kémes lélektan megfelelő ábrázolása. Megfigyelés, aktatologatás, fárasztó megbeszélések teszik ki hétköznapjaikat. Köszöngetés a portás bácsinak, hazaautózás, stb... Mindezt érdekesen, hovatovább izgalmasan vászonra vinni? Komoly feladat. Éppen Tomas Alfredsonnak való, aki hangulatkeltésből már vizsgázott jelesre. Nos, most ismét bejegyezheti leckekönyvébe a legmagasabb osztályzatot. A Suszter, szabó, baka, kém legújabb feldolgozása (1975-ben már készítettek belőle egy tévésorozatot) életszagú és korhű. A hidegháború nyomasztó atmoszférája minden képkockán visszaköszön: pillanatok alatt magába szippantanak a barnás, szürkés árnyalatok, a fojtogató félhomály a belső terek felvételeinél. Mindez megfelelő hátteret biztosít a lassan, de határozottan előrehaladó eseményekhez. Gary Oldman tökéletesen hozza a magányos, magánéletét tekintve igen érzékeny, munkájában viszont az éleslátás magasiskoláját megvalósító figurát. Színészóriások egész serege dolgozik mellette - kiváló munkát nyújtva: Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Ciarán Hinds, Colin Firth, John Hurt és nem utolsó sorban Tom Hardy, aki mostanra már egyértelműen felért színészkollégáihoz. Oldmannel való kettős jelenetük nemcsak beindítja az addig igen döcögősen alakuló cselekményt, az év egyik legkiválóbb szcénájával is megajándékoz. Szívmelengető továbbá, hogy egy rövid budapesti jelenetben láthatjuk Mucsi Zoltánt, Kálloy Molnár Pétert és Csuja Imrét is. A rossz ütemben (nem lassan!) beinduló cselekmény mellett annyi szolgáltat még némi hiányérzetet, hogy a fontosabb szereplők karaktereit nem sikerül kellőképpen árnyalni, kibontani és a nézővel megismertetni. Kár, mert kicsit nagyobb odafigyeléssel zseniális mű születhetett volna, persze ez már így is nagyon jó. Az eddigi legjobb Le Carré adaptáció, amihez szerencsém volt.

Kiknek ajánlom?
A 70-es évekbeli krimik hangulatát kedvelőknek, a lassan csordogáló bűnügyi filmek szerelmeseinek. Nagyon kell rá figyelni. Agytornáztató mozi. Ezt nem árt figyelembe venni.

Értékelésem: 80%

2012. február 16., csütörtök

Aztán mindennek vége


Egy újabb film, melyhez a remek színészek mellé hasonlóan kiváló forgatókönyvírót is szerezhettek volna.






Objektíven: Történelmi dráma Tolsztojról, aki meg akarta találni az egyensúlyt a hírnév, a gazdagság és a saját életfilozófiája között, amiben nem fontosak az anyagiak...

Szubjektíven: Nem kis feladatra vállalkozott 2009-ben Michael Hoffman amerikai rendező és szakmai stábja. A legendás író Lev Tolsztoj életének utolsó hónapjait dolgozták fel Jay Parini Egy élet végállomása című regénye alapján. A játékfilmet Magyarországon február 9-én kezdték vetíteni a mozitermekben, ezért aktuális véleményt formálnunk róla. A kiváló orosz alkotó új vallásos meggyőződése okán lemond nemesi címéről, birtokairól, vegetáriánus lesz és cölibátust fogad. Miután a végrendeletét is megváltoztatja, Tolsztoj közel ötven éve hűséges felesége harcra kel férje egyre szélsőségesebb természetével… Grandiózus, bátor vállalkozás volt mindezt filmvászonra vinni. Összességében a produkció nem vallott kudarcot, kevés hiányzott egy igazán emlékezetes alkotáshoz. Azt már az elején leszögezhetjük, a színészek teljesítménye kiváló: a világ legismertebb filmkritikusa Roger Ebert így nyilatkozott Michael Hoffman alkotásának megtekintése után: „A két főszereplő színész jóval nagyobb súlyt ad a filmnek, mint amit magadtól kinéznél egy történelmi drámából.” Csak már megint a forgatókönyv... Hoffman érdekes húzással helyezi elénk a nagy költőt. Úgy, hogy feleségét teszi meg főszereplőnek. És Sofija (Helen Mirren) nem is okoz csalódást, az összkép mégis meglehetősen homályos marad. A forgatókönyvíró-rendező nem él eléggé azzal a nyilvánvaló helyzettel, hogy a "mozgalom élete", a tolsztoji ideák pont az író saját otthonában nem jutnak érvényre. Ez Jay Parini alapművéből jobban kijön. Magáról Tolsztoj alakjáról, emberi karakteréről is csupán felszínesen, egy ismeretterjesztő film szintjén értesülünk. Aránytalanság, talán ez a legjobb szó. A regényhez képest máshova teszi a hangsúlyokat a film, s így valahogy kevésbé lesz érdekes. De hazudnánk, ha gyenge próbálkozásként állítanánk be az Aztán mindennek vége című filmet. Csodálatos színészek, csodálatos képek, tájak és egy visszafogott, mégis mély lezárás. A rendezésen is érezhető, hogy egy pillanatig sem kontár munka, de ha legközelebb filmet rendez, Michael Hoffmannak át kéne átengednie a forgatókönyv megírásának lehetőségét.

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik nagy rajongói II.Erzsébet királynőnek és Von Trapp kapitánynak, azaz Helen Mirrennek és Christopher Plummernek. Csodálatosat játszanak együtt. Az orosz tájak kedvelői sem fognak rosszul járni, aki azonban irodalmi érdeklődésből nevezne be erre a filmre, inkább ne tegye.

Értékelésem: 70%

2012. február 9., csütörtök

Az elszánt diplomata






Objektíven: Észak-Kenyában meggyilkolják Tessa Quayle politikai aktivistát. A nyomok szenvedélyből fakadó, erős felindultságban elkövetett bűntényre utalnak. Az asszony férje, a szelíd természetű Justin, a Brit Kormány-megbízotti Hivatal munkatársa életében először cselekvésre szánja el magát. Lelkiismeret-furdalástól űzve, és a felesége hűtlenségéről szóló pletykáktól megrendülten beleveti magát a nyomozásba, hogy megtudja, mi történt. Hamarosan összeesküvés nyomára bukkan, amely már eddig is ártatlan életeket követelt, és most már az ő életét is fenyegeti.

Szubjektíven: Többet vártunk, ezt kár lenne tagadni; az alapanyagot tekintve minimum egy vaskos gyógyszervilág-kritikát, vagy reális afrikai helyzetértékelést. Az utóbbi még csak-csak megvan, de egyebet ne is keressünk. A legnagyobb hiba, hogy Az elszánt diplomata egyszerre akar szerelmi történet, afrikai thriller, gyógyszeripari krimi és házastársi elemzéstörténet lenni. Túl sok egyetlen alkotásnak. Hiába a fenomenálisan teljesítő szereplőgárda, a remek hangmérnöki és vágói munka, a zseniális Isten városa című film rendezőjétől több kell. Váltig állította, hogy filmje egy házastársi szerelmes történet. Ha ez igaz, miért csak háromnegyed órát szentel ennek a szálnak? Konkrétan milyen funkciót tölt be a visszaemlékezés? A téma miért igényli a kamerarángásokat? Mindezek ellenére azt lehet mondani, hogy amit Meirelles csinál, azt hellyel-közzel jól csinálja, az alapokat adó narratív szerkezettel nincs gond és a rendezésen is látszik, hogy nem kontár munka. Csak ha már egyszer valaki magasra tette a lécet, nem illik leverni…

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek való film, aminek valaki vagy ráérez az ízére vagy nem. Igazából nem is tudom más jellegű filmhez hasonlítani... Talán annyit, hogy aki kedveli a műfaji vegyesfelvágottakat, az élvezni fogja.

Értékelésem: 65%

2012. január 23., hétfő

Az öldöklés istene


Roman Polanski nem felejtett el filmet rendezni.








Objektíven: Két házaspár találkozik, hogy megvitassák azt a kis incidenst, ami a gyermekeik között történt a játszótéren.

Szubjektíven: A Yasmina Reza tollából származó alapanyag nem szenved csorbát, korrekt adaptáció született. 80 perces kamaradráma egy helyszínen, négy szereplővel, gyakorlatilag komoly hiba nélkül levezényelve. Többen felrótták Roman Polanskinak, hogy nem húzott igazán merészet. Talán így van, de bizony ez még így is vastagon működik. Ami felróható, az a forgatókönyv néhány olyan húzása, ami némileg erőszakoltan tartja benne a négy szereplőt ebben a kényelmetlen helyzetben. Cserébe viszont kapunk remekül teljesítő színészeket, agytornáztató jeleneteket, pszichológiai jellemtanulmányokat, szociológiai helyzetelemzést és persze az elmaradhatatlan fricskát a végén Polanski-módra. Meglehetősen lassan indul be, de aztán egy pillanatra sem enged. Egyik kritikus kollégám szavaival zárva mondandómat: "Ez egy szemlélődő, bátran ironizáló, sziporkázó mozi. A film vége felé Kate Winslet karaktere szörnyetegnek titulálja az opponens házaspárt. Nagyvonalúan erre a megállapításra, mint végső konklúzióra is lehetne tekinteni. A lengyel-francia direktor új filmje első ránézésre ezt is adja; hétköznapi, metropolita házasokat tol a néző elé, mint két pár gusztusos pitét, de a kezdeti rokonszenv után, a személyiségek körvonalazódásával egyenes út vezet a "hányingerhez". Tömény, megkapó látlelet, brillírozó sztárokkal, s nagy erénye, hogy bravúrosan kerüli el, hogy közhelyessé váljon."

2011. november 17., csütörtök

Az Ezüst-tó kincse


Egy gyermekkori klasszikus, mely kiállja az idő próbáját.








Objektíven: Egy tolvajbanda elrabolja az Ezüst-tó kincséhez vezető út térképét a jogos tulajdonosától. Winnettou és Old Shatterhand összefognak, hogy visszaszerezzék a leírást és eljussanak a barlanghoz. "A Sziklás-hegység déli nyúlványai közt van egy szinte megközelíthetetlen tó, melynek nevét sokan hallották, de színét vajmi kevesen látták. Ezüst-tónak nevezték már azok a népek is, akik az indiánok előtt éltek ott. A tó környéke ásványokban gazdag."

Szubjektíven: Létezhet-e olyan férfiember, akinek kölyökkorában nem volt a kezében Karl May megunhatatlan regénye Az Ezüst-tó kincse? Generációk meghatározó olvasmánya, mely a mai napig nem tudott kimenni a divatból. May idős koráig egyszer sem járt a Vadnyugaton, de műveit olvasva ez egyáltalán nem tűnik fel. Páratlan fantáziája kiegészítette a hiányosságokat. És említsük meg Szinnai Tivadar nevét is, aki a "magyar ifjúság" számára élvezhetővé, olvasmányos kalandregénnyé munkálta az eredeti művet - remek stílusérzékkel. Filmes részről bátor dolog volt pont ehhez az alkotáshoz nyúlni. Ráadásul emlékezzünk, ez a mozi nyitotta meg 1962-ben a francia-német-jugoszláv koprodukcióban készülő western filmek sorozatát. Pierre Brice neve egy életre össze is fonódott Winnetou figurájával. A helyszínek varázslatosak, pedig a vadnyugatinak egyáltalán nem mondható Horvátország szolgált háttérként a legtöbb jelenethez. A könyv sztoriját átdolgozták, de megbocsátható mértékben, csak a legfanatikusabb rajongók fogták a fejüket a végeredményt látva. Valóban félre kell tenni a regény ismeretét a film élvezetéhez, de aki ezt megteszi, igazi nosztalgikus kölyökkori kalandélményben lesz része. A kritikusok nem sokra becsülték ezeket a filmeket, viszont nézők milliói estek rabjául. Nem véletlen. Ahogy a többi "német westernnek", ennek is van valami bája, természetessége, egyszerűsége, amitől jó nézni. Pont az az egyszerűség sugárzik át a képkockákon, mint amit az ember Karl May művét olvasva érez. Újra és újra lejátszóban a helye! Öröm a szemnek, felüdülés a gyermeki léleknek!

Kiknek ajánlom?
Férfiaknak minden körülmények között. Korhatár nincs, de a csatajelenetek miatt a 12 éven aluliakat inkább hagyjuk otthon vagy találjunk nekik valami más programot...

Értékelésem: 90%

2011. április 18., hétfő

A zongorista


100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.






Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

2011. március 5., szombat

Mephisto


Szabó István Oscar-díjas filmje az 1920-as, 30-as évek Németországába kalauzolja nézőit, kiváló színészek segítségével.






Objektíven: 1920-as évek. A hamburgi színház társulatának tehetséges színészét, Hendrik Höfgent mérhetetlen becsvágy fűti. Baloldalisága és művészi féltékenysége miatt Höfgen összeütközésbe kerül a színház ugyancsak tehetséges színészével, a nemzetiszocialista Miklasszal. Höfgen érvényesülése érdekében feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert. A Berlini Állami Színházban kap szerződést, ahol végre eljátszhatja álmai szerepét, Mephistót. Ezzel megkezdődik feltartóztathatatlan karrierje, épp az idő tájt, amikor a nemzetiszocialista párt hatalomra kerül...

Szubjektíven: 1982-t a kritikusok a "Mephisto évének" tartották, a filmet szinte minden európai ország és tengerentúli terület megvásárolta, bevételei a szokásos jogdíjak tízszeresére rúgtak. Szabó István alkotásával kapcsolatban a legérdekesebb kérdést persze pont "Mephisto", azaz Klaus Maria Brandauer karaktere szolgáltatja. Ki is volt ő? Valóban gerinctelen, haszonleső, sunyi, minden rendszert kiszolgáló figura lenne? Véleményem szerint nem egyértelmű a válasz. Való igaz, hogy megalkuvó ember, akit elsősorban saját érvényesülése izgat, azonban végig nincs tudatában annak, mi is lehet ennek az egész történetnek a végkicsengése, nincs tisztában a helyzet valós súlyával. Karrierjének építése hajtja előbbre, éppen ezért esik bele abba a hibába, hogy nem tud megállni. Mégsem elsősorban önző, hanem gyenge, sodródó lény. Szabó István filmje remekül mutatja be, hogy nem kell feltétlenül "beállni a sorba"; ha akaratgyenge vagy, a rendszer máris elsodor, beszippant, szövetségesévé tesz. Lassanként adja magát a Mephisto-párhuzam a világirodalomból... A film lényege egyébként pontosan a művész és a kultúra, a színész és a társadalom viszonya. Bekúszik a képbe az anyanyelv használatának szerepe is, amelyet Klaus Maria Brandauer karaktere kiemel. - Az utolsó szcéna kitörölhetetlen emléket nyújt és egy zseniális utolsó mondatot... Mephisto már egyszerűen nem tud visszalépni. Talán látta, talán érezte a veszélyt, de nem akarta beismerni még saját maga előtt sem. Így pedig elkerülhetetlen a bukás...

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek, Szabó István stílusát kedvelőknek. Erős és lassú film, elgondolkodtató alkotás. És persze mindenkinek ajánlom, akik kíváncsiak az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar nagyjátékfilmre.

Értékelésem: 85%

2011. február 21., hétfő

Underground


"Most mi esszük meg a vacsorát, vagy az minket?"







Objektíven: "A soha véget nem érő háború abszurd és lehetetlen, de - mint tudjuk - a Balkán megvalósult meséje. Belgrád 1941-es német megszállását követően több partizáncsalád a pincékbe menekül. Egy "jóbarát" hadiszállító támogatásával fegyvereket készítenek az ellenállásnak - amin a halálgyáros jól keres. A háborúnak egyszer csak vége lesz, de a barát tovább szövi a szilaj harcok történetét, oly hihetően, hogy egész város éldegél immár a felszín alatt. Azonban 1961-ben néhány partizán felmegy a fényre. Meglepődésük leírhatatlan. Azután 1991-ben újra kitör a háború..."

Szubjektíven: Ez bizony 170 percnyi kőkemény balkáni tragikomikum Kusturica-módra. A Macska-jaj ehhez képest Igazából szerelem. Emir Kusturica filmjeit mindig is nagy felbuzdulás kísérte, mégis összes többi alkotásának együttvéve nem volt akkora visszhangja, mint ennek. Nagyon nehéz film. A történések jobb megértése végett közzé teszek két írásrészletet a Creative Commons és a Filmtett jóvoltából, melyek a témával foglalkoznak és betekintést engednek az Underground világába: "A jugoszláv történelem ötven évét feldolgozó, szédületes tempójú vízió azt sugallja, hogy a háború valójában sosem ért véget a Balkánon, csupán az ellenség változott. A helyenként Federico Fellini áradó fantáziáját idéző alkotás szakmai erényeit nemigen vitatta senki, ennek tudható be cannes-i győzelme is. Annál hevesebb viták tárgyát képezte a film politikai tartalma: a nyugati és közép-európai értelmiség úgy ítélte meg, hogy az Underground valójában egy szerb propagandafilm egy bosnyák (!) művész által elkészítve, melyet a Milošević-rezsim finanszírozott. (A mű egyébként francia–jugoszláv–német koprodukció) Elnézőbb kritikusok szerint Kusturica maga sem nagyon értette, mi folyik éppen a Balkánon. A rendezőt rendkívül felzaklatta a sok, szerinte igazságtalan támadás, forró fejűen még azt is kilátásba helyezte, hogy a továbbiakban felhagy a rendezéssel. Műve védelmében annyit mondott, hogy valójában egyetlen fél oldalán sem kívánt állást foglalni, célja annak bemutatása volt, hogy hamis illúzió az egymással békében élő, soknemzetiségű Jugoszlávia titói képének fenntartása. Az idő múlásával lecsillapodtak a kedélyek, az Underground értékelése is egyre árnyaltabb lett, ám az tagadhatatlan, hogy a filmnek köszönhetően Kusturica egy időre kiesett a moziközönség kegyeiből." Filmtett: "Volt egyszer egy ország és a fővárosa Belgrád ... A film rögtön az elején megosztotta a véleményeket. Két fő tábor csapott össze. Aki védte, remekműnek, történelmi allegóriának, mitikus balkáni eposznak tartotta, aki támadta, szerb propagandaszemétnek minősítette. Kusturicának a szemére vetették, hogy megtagadta szarajevói gyökereit és elárulva Boszniát, Belgrád szolgálatába állt. A film kapcsán újra fellángoltak a boszniai háború értelmezési lehetőségei. Az Undergroundon a jugoszláv történelem önkényes félreértelemzése okán tartják hazug, félresikerült alkotásnak. Erre Kusturica személyes, alkotói szabadságával válaszolt, ami érthető. Az önmagát többször az utolsó jugoszlávnak aposztrofáló rendező eredetileg boszniai muzulmánként született. Korábbi, 80-as évekbeli sikeres filmjeivel maga is hozzájárult a multikulturális Szarajevó-kép megjelenítéséhez és népszerűsítéséhez. Ezekben a filmekben sem volt tőle idegen a történelmi háttér. Kusturica az Undergroundon 1993. októbere és 1995. februárja között dolgozott. A boszniai háború 1992. áprilisában kezdődött és két éven keresztül etnikai öldöklések helyszínévé változott. Megjegyzés: a film nem Boszniáról szól, még csak nem is ott forgatták, mégis úgy jelenik meg az emberek fejében, mintha kizárólag a boszniai háborúra vonatkozna." Saját vélemény: Érthetőek Kusturica egyetemes gondolatai, mégis annyira rájátszik a balkáni helyzetre, annyira észrevehetőek alkotói szabadsága okán elkövetett "hanyagságai", hogy nem csoda, hogy támadták. Maga a film gondolatébresztő és figyelemre méltó alkotás.

Kiknek ajánlom?
Az abszurd és a tragikomikum műfaját és a balkáni filmeket kedvelőknek. Csak felnőtt fejjel érdemes belevágni és nem árt némi történelmi háttértudás hozzá.

Értékelésem: 90%

2010. december 3., péntek

Mission: Impossible II


De nagy kár volt ilyen folytatással rontani a '90-es évek egyik legjobb akciófilmjének nimbuszát.







Objektíven: Ethan Hunt különleges ügynök új missziója semmivel sem könnyebb, mint az előző: egy genetikai laborban kikísérletezett biológiai fegyvert kell visszaszereznie. A Chimera nevezetű vírusra más is szemet vetett már. Sean Ambrose régen együtt dolgozott Hunt ügynökkel, de világuralomra törő tervei eltávolították a jó útról. Ambrose-nak megvan a vírus egyetlen hatékony ellenszere, a Bellerophon. Ha megszerzi mindkettőt, senki sem állíthatja meg! Hunt ügynök egyetlen reménye a szépséges Nyah, aki egykor Ambrose szeretője volt. A hölgyet Hunt fel akarja használni, hogy tőrbe csalja riválisát, csakhogy beleszeret a gyönyörű nőbe. Nyah megfertőződik a vírustól: innentől kezdve pedig duplán létkérdés a lehetetlen megbízatás teljesítése.

Szubjektíven: Robert Towne forgatókönyvíró a rendező (John Woo) által megálmodott akciójelenetek köré írta a Mission: Impossible második részét. Ezt - látva a filmet - készséggel el is hiszem. Az akciójelenetek mutatósak, egyik-másik emlékezetes, pörgős és ütős. Azonban könnyen beleesnek abba a hibába, melybe a film többi része is. Újabb vizuális ötletek híján lassítások, stílusosnak szánt mozdulatok és koreográfiák veszik át a főszerepet, ez pedig nem visz jó irányba. Andrew Lesnie operatőr ott is hagyta a forgatást, mivel úgy gondolta, esztétikai értékítélet szempontjából nincsenek egy hullámhosszon a rendezővel. Lesnie inkább a Gyűrűk Urára koncentrált, mindannyiunk legnagyobb örömére. Nélküle azonban marad egy stílusosnak szánt magamutogató ál-thriller, amelyben rendkívüli módon érezhető, hogy mindent a látványra futtatnak ki. Némely dialógus még egy délutáni tévématinéban sem állná meg a helyét, nemhogy a 2000-es év legnagyobb szuperprodukciójában. A hongkongi akciók királyának számító John Woo amerikai kitérője itt vett negatív fordulatot. Hét év után talált vissza hazájába, ahol végre ismét remek mozikat készít. A Mission: Impossible II azonban mellényúlás a részéről. Néhány ötletet ellop az első részből, és megpróbálja őket más stílusban tálalni. Kevés az üdvösséghez. Dougray Scott karakteres gonosz ugyan, de nem tudja elvinni hátán a filmet. Tom Cruise nagyon él az akcióknál, jól áll neki Hunt ügynök szerepe, de a forgatókönyv neki sem kínál erős párbeszédeket. A szerelmi szál meg akár működhetne is, ha nem egy ezerszer lejátszott klisét lovagolna meg újból. A legnagyobb negatívumról pedig még nem is szóltam. Ez pedig a lassításokból, kameramozgásból fakadó művészkedés. Kórus kivégzéshez, belassítás szerelmes pillantásokhoz, laza kézmozdulat (lassítva persze) lövöldözéshez. Szinte a nevetségesség határán táncol a film. Pedig ilyen kiváló zenéje egyik epizódnak sincs, a Limp Bizkit dala pedig szétszaggatja a hangfalakat. Csak minek? Kérdem én... Bizakodjunk, hogy Brad Bird visszahozza az első rész színvonalát a néhány hónap múlva mozikba kerülő negyedik epizódban.

Kiknek ajánlom?
Elvakult Tom Cruise fanatikusoknak. Művészieskedő akciófilmeket kedvelőknek.

Értékelésem: 40%

2010. október 7., csütörtök

A Föld


Bolygónk a Föld veszélyben van. Gigantikus közhely, igaz? Nos, ez után a dokumentumfilm után garantáltan másképp vélekedünk majd a környezet megóvásának fontosságáról.





Objektíven: A film David Attenborough világhírű TV-sorozatának, a "Bolygónk a Föld"-nek a moziváltozata. Az "Earth" mérföldkő a természetfilmek történetében, hiszen az alkotók a legmodernebb technikai vívmányokat hívták segítségül a filmezéshez. A produkció öt éven át készült, több mint 200 helyszínen. Ez a lélegzetelállítóan gyönyörű természetfilm egy felejthetetlen utazásra viszi a nézőt, az Északi-sarktól indulva a Déli-sark felé, követve a Nap útját, és az évszakok változásait. A film főszereplői olyan csodálatos teremtmények, akiknek a mindennapjain keresztül bepillantást nyerhetünk bolygónk varázslatos, de sokszor kegyetlen világába. Lenyűgöző képeket láthatunk egy téli álmából ébredő jegesmedve családról; elefántokról, akik a sivatagon átkelve, számtalan veszéllyel szembenézve igyekeznek, hogy elérjék az Okavango folyót; és bálnákról, aki bejárják az óceánokat, hogy élelemhez jussanak.

Szubjektíven: A Föld tulajdonképpen úgy válik gyönyörű, hiteles természetfilmmé, hogy semmi újat nem mutat fel. Repertoárja mindarra a már ezerszer látott sablonra és klisére épül, melyek a National Geographic-os alkotásokat évek óta jellemzik. Ki nem látott még élelem után kutató jegesmedvét, vacsorája után vágtázó gepárdot, szomjúság elől menekülő elefántcsordát? Mindannyian láttunk már. Csak nem ilyen pontosan, szépen fényképezve, dramaturgiailag precízen végigvezetve. A természet nyers, durva törvényei arcul csapnak és egyúttal ámulatba ejtenek bennünket. Így történhet meg, hogy egy naturális, brutális összecsapást egy olyan snitt követ, mely véleményem szerint a valaha rögzített leggyönyörűbb sarkvidéki naplementét festi a mozivászonra. Az érzelmi azonosulást nem csökkenti az emberi lények hiánya – szinte inkább az ellenkezőjéről beszélhetünk. A Föld nagy előnyévé válik a kiszámíthatatlanság is, nem lehet tudni, a következő pillanatban az anyatermészet gondoskodó vagy gyilkos oldala sújt-e le. (A gepárd üldözési jeleneténél két percig nem kaptam levegőt – megrendítő képsorozat) Összességében A Föld nem olyan felszínes, mint a Vándormadarak, de nem is tud olyan mélyre menni, mint a Pingvinek vándorlása. Túlzásba vitt mellékszálak, esetenként kevésbé érdekfeszítő motívumok hangsúlyozása gyengíthetik a filmes élményt. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy alig néhányan lézengtünk a hatalmas moziteremben. Az emberek nem kíváncsiak a bolygójukat érintő sarkalatos kérdésekre. Egy nagy örömöm azonban mégis volt. Hazafelé baktatva megpillantottam két hölgyet, akik előttem ültek a moziban. Éppen a jegesmedvék és fókák helyzetét tárgyalták elmélyülten. Itt kezdődik…

Kiknek ajánlom?
Minden természetbarátnak, meleg szívvel.

Értékelésem: 80%

2010. szeptember 29., szerda

4 perc


A kicsit semmitmondó cím szerencsénkre meglehetősen jó filmet takar.







Objektíven: A 21 éves Jenny számára bezárult az élet. Tíz évvel ezelőtt zongorán játszott, és csodagyerekként ünnepelték, most viszont gyilkosság miatt életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Csak egy idős zongoratanárnőnek sikerül valamifajta kapcsolatba lépnie a rendkívül agresszív fiatal lánnyal, a börtön-szerte megmosolygott reszocializációs program keretében. A tanárnő vállalja, hogy felkészíti Jennyt egy zenei versenyre, melyet a börtön falain kívül rendeznek. Ez a kőkemény női börtön-dráma négy kategóriában nyerte el a Bajor Filmdíjat, mely az egyik legrangosabb német filmes kitüntetés.

Szubjektíven: A siker nem véletlen. A kortárs európai filmművészet egyik gyöngyszeme a 4 perc, melyben elementáris erő lakozik. Két ember kapcsolatát beszéli el, lehetetlen körülmények között, lehetetlen korban. Személyes tragédiák, a második világháborúig visszanyúló emlékek, erőszak és kétségbeesés. A remény mégis felülemelkedik. Kapcsolataink szebbik arca fényként világíthat. Erről tesz tanúságot a 4 perc, erőteljes zenei betéteivel, hibátlan színészi alakításaival. Senki se számítson egy Zongoralecke kaliberű filmre, bár a fekete-fehér billentyűknek itt is komoly szerep jut. A dráma jelen esetben másmilyen, de ugyanolyan mély és emberi. Amerikai stílusnak nyoma sincs. Egy-két karakter talán túlzottan elnagyolt és sablonos, és a játékidő is hosszabb a kelleténél, de vaskos hibát nem találunk a filmben. Kemény világ ez, keményen bemutatva, egy felejthetetlen 4 perccel lezárva…

Kiknek ajánlom?
Elsősorban a német stílus kedvelőinek, az egyszerű, sallangoktól, érzelgősségtől mentes filmek rajongóinak. Erős film, tizennyolc év alatt nem ajánlom jó szívvel.

Értékelésem: 80%

2010. május 19., szerda

Please say something


Zavarba ejtő animációs film az új generáció egyik nagyratörő alkotójától.







Objektíven: Forma, vizualitás, többféle stílus és minimal art a 25 éves ír rendező David O’Reilly animációs rövidfilmjében, melyet 2009-ben a Berlini Filmfesztivál Arany Medve díjára is jelöltek.

Szubjektíven: Először azt hiszed tönkrement a vetítőgép, vagy a monitoroddal lehet valami. Nehezen kivehető alakok, formák és jelek. Eltelik egy kis idő, míg rádöbben az ember, ez már maga a film. David O’Reilly nem tör gigászi magasságokba képi síkon, amit el akar mondani, elmondja nekünk egyszerűen, velősen. Bizonyítja azt az elfeledettnek látszó tényt, miszerint nem elsősorban eredeti történet kell, hanem elő kell tudni adni az ötletedet, legyen az bármennyire sablonos. Néhány éve ugyanezt tették a Coen testvérek a Nem vénnek való vidékkel. S lőn az évtized egyik legnagyobb kritikai sikere. Nem állítom, hogy fiatal ír rendezőnk hasonló magasságokba fog jutni, de kezdetnek kiváló a Please say something. Talán ha többet foglalkozik a címben foglaltakkal, és nem merül el a szimbólumok világában, kétségek közt hagyva a mezei nézőt, nagyobb sikerrel jár legközelebb. Szimpatikus debütálás, csak így tovább!

Kiknek ajánlom?
Esztétika, vagy filmszakos fiataloknak, szimbolistáknak és formalistáknak.

Értékelésem: 65%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...