A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vígjáték. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vígjáték. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 2., szerda

A Karib-tenger kalózai - Ismeretlen vizeken




Új rendezővel, lefeleződött költségvetéssel.






Objektíven: Johnny Depp ismét Jack Sparrow kapitány bőrébe bújik az akciódús történetben, mely igazságról, cselszövésekről, az ifjúságról és a halálról mesél. Amikor Jack múltjából felbukkan egy nő, elbizonytalanodik, nem tudja, hogy ez igaz szerelem, vagy csak egy szívtelen szélhámos játszik a szívével, felhasználva őt a legendás ifjúság forrása megtalálásához. Angelica kényszeríti, hogy szálljon fel a Queen Anne's Revenge fedélzetére, mely a rettentő Feketeszakáll kalóz hajója, így Jack hirtelen egy olyan váratlan kalandba keveredik, ahol nem tudja kitől is kell jobban félnie: Feketeszakálltól vagy a nőtől a múltjából.

Szubjektíven: Alapvetően ott lehet a "baj", hogy elég érdekesen viszonyulok ehhez a szériához. Az első rész kifejezetten nem tetszett, aztán a második se nagyon. Azt gondoltam, inkább hagyom is... nem nekem találták ki. Aztán megnéztem a harmadikat eredeti nyelven és úgy nem volt rossz. Aztán ugyanígy megnéztem a másodikat is, és az is jobban tetszett. Most pedig ez a negyedik kifejezetten üdítő volt. Lazább, egyszerűbb mint a többi, kevésbé grandiózus... talán pont ezért jött be? Elég komolyan féltem ettől az epizódtól, annyi rosszat hallottam róla. Erre tessék! Persze érdekes volt látni, hogy a lefeleződött költségvetés szinte minden szempontból tetten érhető. Egyszerűbb sztori és karakterek, nincs akkora látvány, az egész film az előző részek adta löketből él. Ezen túl viszont több pozitívumról tudok beszámolni. Végre nem az effektesek, hanem a díszletesek, kosztümösök viszik a munka dandárját. Szerintem így is kell lennie egy kalóz-filmnél. Nincsenek nagy akciók, nincsenek nagy csatajelenetek, szűkebb terek vannak és rengeteg jelmez. Számomra egy oldschool kalandfilm. A rendezésen szintén érezhető a váltás. Marshall musicaleken edződött, ennek megfelelően inkább koreográfiákat rendez, mintsem csatákat, többet ad a színpadiasságra, ami jelen műfajt nézve kifejezetten elnézhető. A zene az eddigi darabokból építkezik, ami új, az viszont nagyszerű. Részemről jöhet(ne) az ötödik rész, amire azonban még várnunk kell 2017 júliusáig.

Kiknek ajánlom?
Régi stílusú kalandfilmek kedvelőinek, a kalózos mozik szerelmeseinek.

Értékelésem: 65%


2014. május 29., csütörtök

Amerikai botrány




Mint mikor Tolkien csatajelenet közben leíró részbe kezd...






Objektíven: Irving egy zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe. Ebben az izgalmas, sok új lehetőséget kínáló és nagyon veszélyes világban politikusok, bűnözők és beépített ügynökök találkoznak. És persze: nők. Ha bármelyikük hibázik, minden összeomlik, és a romok az összes résztvevőt magukkal rántják.

Szubjektíven: David O. Russell a 2010-es rendezői visszatérés óta valamit eszement jól csinál. A nézők, az Amerikai Filmakadémia, a filmértők mind szívükbe zárták az ambiciózus direktort, aki immáron évente gyártja az emlékezetes mozikat. Sokan gondolták úgy, hogy pont az Amerikai botrány hozhatja meg számára az igazi áttörést. Többé-kevésbé így is lett, hiszen kiérlelt munka, mely magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyeket az elmúlt néhány esztendőben megszoktunk tőle. Karakterépítés, színészvezetés, életszerű, pergő dialógok. Russell legfőbb védjegyeivé váltak. Csak nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban nyomatod a filmedben azokat a dolgokat, amelyekben jó vagy. Szerintem itt most a ló túloldalával van dolgunk. Mert hiába a négy (igazából öt) remek karakter, ha a velük való foglalatoskodásnak a sztori látja kárát. Nem is kicsit. A fő probléma ott keresendő - amit David O. Russell egyébként be is vall -, hogy őt sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. És ez egy ilyen volumenű "mindenki mindenkit átver" jellegű sztorinál igenis hiba. Amikor a kamera még akkor is Amy Adams reakcióit pásztázza, amikor pár méterre tőle a végkifejlet szempontjából igen fontos dialógus hangzik el, amikor Christian Bale percekig igazgatja a haját, vagy amikor Jeremy Renner totál funkciótlanul belép a képbe egy Cadillacből a '70-es évek zenéjére, akkor gyanúm igazolódni látszik. Karaktereket kapunk ezerrel, sztorit kevésbé. Így viszont egy idő után nagyon nehéz fenntartani az érdeklődést, ugyanis ezek az alakok szélhámosok, ráadásul nem is a szórakoztató fajtából. Nehéz belépni a történetükbe, egyedül Robert de Niro megjelenése kapcsán kezd el sisteregni a vászon a feszültségtől. Attól a feszültségtől, ami fájóan hiányzik a maradék két órából. Pedig valami átverős-szélhámosos filmet néztem vagy mi a szösz... Mint amikor Tolkien egy csatajelenet közepén belekezd egy ork harcos fegyvereinek leírásába. Biztosan teljesebb képet kapok a nagy egészről, csak ott, abban a pillanatban engem abszolút hidegen hagy.

Kiknek ajánlom?
Azoknak nem, akik Kapj el, ha tudsz-típusú filmre számítanak. Akik szeretik a karakterdrámákat, azok tehetnek vele egy kört.

Értékelésem: 60%

2014. május 3., szombat

Last Vegas




Csak a színészek alakításaitól még nem lesz jó valami.






Objektíven: Billy, Paddy, Archie és Sam gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Amikor a hatvanon túli csapat örök agglegénye, Billy végre beadja a derekát és megkéri harmincas évei elején járó fiatal barátnője kezét, a négyes fogat Las Vegas felé veszi az irányt, hogy egy világra szóló partyval búcsúztassák el Billyt eddigi csajozós életétől. Bár hőseinknél már javában a B oldal forog, amikor a cigi, az alkohol és a sós kaják is a tiltó listán állnak, meg persze a koleszterin szintre is nagyon kell figyelni, nekik ez mit sem számít: itt az idő, hogy újraéljék dicső ifjúságukat. Arra persze hamar rá kell jönniük, hogy a Bűn Városa egy kissé megváltozott a '60-as évek óta és keményen be kell hozniuk a lemaradást a bulizások, a szerencsejáték, a bombázó nők és az alkoholos mámor területén. És ha valahol könnyen átugorható a generációs szakadék, hát akkor az Las Vegas. De ott ahol a Cavinton a legjobb drog és 50 Cent a Jackson's Five egyik tagja, na és a bugi is már csak remeg a lábakban, biztos, hogy még durvább a másnap.

Szubjektíven: Douglas. De Niro. Freeman. Kline. Egy filmben, ráadásul Las Vegasban. Ígéretes alapötlet, szórakozásra váró nézősereg és végül keserves másfél óra. Pedig ha ennyi legenda próbál élvezhetővé tenni egy mozit, akkor ott komoly gondoknak kell megmutatkozniuk, ha ez végül mégsem sikerül. Márpedig én csupán izzadságszagot éreztem, főleg az írói munkát és a rendezést látva. Egyszerűen nem sikerül kidobni az ablakon az elmúlt évek bulizós tinifilmjeinek és a Másnaposok (max. egyszer működő) alapjáraton elszúrt dramaturgiáját. Ami működik pár feltüzelt kamasszal, az miért biztos, hogy működni fog néhány éltesebb korban lévő színészlegendával is? Érthetetlen az a fantáziátlanság, ami percenként sejlik fel a forgatókönyv poénosnak szánt fordulataiból. És ha mindez nem lenne elég, ráadásként még egy drámainak szánt történetet is megpróbálnak lenyomni nekünk, persze csak a barátság szent jegyében. Sokadszorra teszem fel a kérdést; mi van veled Hollywood? Költői kérdések helyett azonban kíséreljünk meg értékelhető dolgokat találni eme produkcióban. Tordy Géza magyar hangja és a színészlegendák néhány gesztusa... szívesen folytatnám a felsorolást, de a kimondhatatlan nevű direktor Jon Turteltaub munkájában már csak nagyító segítségével találhatnék többet. Nagy színészek ide, félresikerült dramaturgia oda, ha már vígjáték szerepel a műfaji besorolásnál, szerettem volna legalább egyszer nevetni. De úgy tűnik ez most is hiú ábránd maradt. És talán ez a legnagyobb csalódás.

Kiknek ajánlom?
Aki bírja a mostanában divatos bulifilmeket és mond neki valamit az, hogy Michael Douglas végre ismét főszerepet játszik, az bepróbálkozhat vele.

Értékelésem: 35%

2014. január 18., szombat

R.I.P.D. - Szellemzsaruk




R.I.P. - ennyi bőven elég lett volna ennek a filmnek.







Objektíven: Roy és Nick két élőhalott zsaru, akiket a túlvilági Nyugodj Békében Osztag, azaz a R.I.P.D. küldött, hogy megvédjék világunkat azon pusztító lények egyre szaporodó hadától, akik nem hajlandók békében távozni az árnyékvilágba.

Szubjektíven: Az R.I.P.D. is csak azt a sokak által hangoztatott tényt kívánta aláhúzni, miszerint az idei nyár filmes termése tragikus volt. Különösen fájó a helyzet, ha ennyire drága produkcióról van szó, mint esetünkben. Sokmillió dollár ment el trükkökre, hogy aztán másodvonalbeli vizuális effekteket kelljen néznünk. Irdatlan pénz ment el sztárokra, akik megírt karakterek híján kolbászolnak a vásznon. Tulajdonképpen bármelyikük behelyettesíthető lenne egy beszélő hamutartóval vagy bevásárlókocsival. Ha már akcióvígjáték, akkor több ötletet, humort, szellemességet várnánk. Nem ezt a fantáziátlan katyvaszt, ami a szemünk előtt kibontakozik. Főleg Robert Schwentkét sajnálom, aki a RED második részét dobta emiatt a förtelmes celluloid-hulladék miatt. Mindenki, hangsúlyozom, mindenki jobban járt volna, ha ez az alkotás soha nem készül el. Nem meglepő módon a közönség is távol maradt. 130 milliós büdzsére jön egy 33 milkás amerikai bevétel? Szerencse, hogy a nemzetközi piacok feltornázták 80 millára, így "csak" egy ötvenest buktak. Bele sem merek gondolni, hogy ez a közel 15 milliárd forintnak megfelelő bukás mégsem ingatja meg az ottani piacot. Valami nagy baj van a világgal.

Kiknek ajánlom?
Senkinek.

Értékelésem: 15%


2013. december 9., hétfő

Változó szerelem




Egy film, amitől lehetetlen nem szerelembe esni...







Objektíven: Amikor a második osztályos Bryce és Juli először találkoznak, Juli azonnal beleszeret a fiúba. Bryce nem viszonozza az érzelmeit, sőt: az elkövetkező években mindent megtesz, hogy távol tartsa magától önjelölt barátnőjét. A talpraesett és szabad szellemű Julit azonban ez a semmiség nem tudja eltántorítani. Rob Reiner rendező kedves romantikus vígjátéka az általánostól a középiskoláig, sikereken és katasztrófákon, családi drámákon és az első szerelmen át követi a pár sorsát.

Szubjektíven: Érdekes figura ez a Rob Reiner. Író, rendező, színész, zeneszerző, producer egyszemélyben. Ha kedve úgy tartja, beugrik színészkedni Scorsese egyik filmjébe, máskor videójáték zenei összeállításán ügyködik. Egyébként pedig rendez. És kevés olyan direktort tudunk mondani, akinek munkái személyesebb hangvételt ütnének meg párkapcsolatról, öregedésről, testvéri kötelékekről. Egyszer elmeséli minden idők talán legszebb történetét a tinédzserkori barátságról (Állj mellém!), aztán felnőtt romantikával folytatja (Harry és Sally), horrorba nyúló thrillert készít (Tortúra), majd a politikai krimi asztalán alkot maradandót (Egy becsületbeli ügy). Csakhogy ne lehessen beskatulyázni. Mostani filmje a kamaszkori szerelem világába repít el minket. Bryce és Juli történetét látva hamarabb a sztoriban érzem magam, mint a fent említett Scorsese akármelyik filmje kapcsán. Másfél óra repült el az életemből, miközben arra gondoltam, talán még még még folytatódik, annyira jó nézni. Igen, pontosan így töketlenkedünk mi fiúk, és igen, pontosan ennyire a megérzéseik rabjai a lányok. A Madeline Carroll alakította Juli vonala erősebb ugyan, de az összhatást ez sem rontja komolyabban. A zene, a narratív megoldások, a nosztalgiafaktor, mind elsőosztályú! A Változó szerelem apró hibáival együtt is zseniális filmalkotás, különösen az elmúlt évek termését tekintve az. Bár több ilyen történet születne az első szerelmek szívvel-lélekkel teli világáról. Ahh, megyek is, kedvem támadt szerelmesnek lenni valakibe.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell. Nem is tudom, mikor írtam le utoljára ilyet.

Értékelésem: 90%  

2013. szeptember 17., kedd

Olivér és társai





New York és állatkái.







Objektíven: Olivér, egy vörös cica New York forgatagában próbál otthonra találni. Felfedező útja során találkozik Dodgerrel, a kutyával és csapatával, akik befogadják és szívükbe zárják a cicát. Életük szép és nyugodt lehetne, ha nem lépne közbe a rosszindulatú gazember, Sykes úr...

Szubjektíven: Nem érzem véletlennek, hogy George Scribnert nem tartották meg sokáig a rendezői székben az Egérbirodalomnál. Neki sokkal jobban ment, amíg a rajzolók között tüskénkedett, esetleg sztorikat készített elő. Az Olivér és társaiban (is) sokkal több volt. Gyengén hajaz az eredeti Twist Olivérre, de bőven többet érdemelne... 
...a sztori: ami valóban remek, csak 65 percben ezt nem lehetett elmesélni, helyenként összecsapottnak hat.
...a karakterábrázolás: főleg főgonoszból kéne több, de Faginból is.
...a főszereplő: a legerősebb alakítást a filmbéli New York nyújtja, elképesztően hangulatos. Olivér karaktere kicsit semmilyen marad.
...a zene: jó aláfestő zenéhez ezúttal elmaradnak a fülbemászó dalok. Szerencsére a következő filmhez már Alan Menken szolgáltatta a muzsikát. Jött is nyolc darab aranyszobor...
Pedig milyen pillanatai vannak az Olivérnek! Ahogy már írtam, New York ábrázolása telitalálat, nincs mit hozzáfűzni. A Fagin-tanyán játszódó jelenetek csodálatosak, meghittek. Nem hiányzik a humor és az animáció is szép. A mellékszereplők armadája pedig kitesz magáért. Viccesek, bájosak, szerethetőek. Összességében jó film, de ugyanakkor azt is sietve hozzáteszem, kár érte. A Disney ennél sokkal többet tud. Érdekesség, hogy ez után indult be az Egérbirodalom reneszánsza. A '90-es évek olyan animációs filmeket hoztak, melyek visszahozták, sőt, némely esetben még túl is szárnyalták a régi idők dicsőségét.


Kiknek ajánlom?
Családi programnak minden további nélkül megfelelő. Még az sem kizárt, hogy egyes lurkóknak a kedvencük lesz...

Értékelésem: 70%


2013. február 22., péntek

Rontó Ralph



Egy kiváló mese nekünk, a '80-as években születetteknek...







Objektíven: Rontó Ralph nem elégedett saját sorsával játékában. Szeretné, ha őt is úgy körberajonganák, ahogy a játék Jófiúját, Fix-It Felixet. A probléma csak annyi, hogy a Rosszfiút senki sem szereti, ám a hősöket annál inkább így, amikor egy modern, fps videojáték érkezik, élén a kőkemény Calhoun őrmesterrel, Ralph meglátja a lehetőséget, amely talán a hősiességhez és a boldogsághoz vezet... 

Szubjektíven: Kezdjük ott, hogy az elmúlt évtizedben egyetlen Disney film sem volt, amelyet ennyire élveztem volna. Ennek oka a rendkívül magas prezentálási szinten kívül egyértelműen az, hogy a célközönség itt nem napjaink 'Zs-generációs' bandája, hanem mi, akik a nyolcvanas évek gyermekeiként kerestük a játéktermi hangulatot a legújabb számítógépes játékokkal játszva és tátott szájjal bámultuk a színesebbnél színesebb pixelhalmokat. Sugar Rush, PacMan, Hero's Duty, Kano... csak néhány a legendás játékok közül, melyek megelevenednek. Merész és egyedi alkotást pakolt le a Disney stúdió égisze alatt Rich Moore, aki először próbálkozott egészestés animációs filmmel, eddig a Simpson család egyik direktoraként tekintettünk rá. Isten tartsa meg jó szokását. Fantáziadús, végig izgalmas történettel szórakoztatja a nagyérdeműt, olyan zenével megtámogatva (respect Henry Jackman!), hogy az összes retro rajongó megnyalja mind a tíz ujját. További erény, hogy az alkotók érezhetően tisztelik az alapanyagot és tisztelik a '80-as, '90-es évek világát, amikor ezek a játékok uralták az elménket. Ennek csupán annyi a hátulütője, hogy a mai gyerekek értetlenül fognak állni/ülni a film poénjai előtt, a helyenként akciófilmes jelleg sem lesz kedvükre. Tehát őket most célszerű lesz otthon hagyni vagy bekapcsolni nekik egy magyar népmesék részt. A másfél órás önfeledt kikapcsolódás végére persze a Disney visszatalál saját magához, de ez még sosem volt ennyire jó és jogos. Igazi katarzis. Nagybetűs. A 3D felesleges, csak ront az élményen. Az ilyen ötletes, eredeti filmeknek van legkevésbé szükségük a feltuningolásra. Az elmúlt évek egyik animációs csúcsteljesítménye született meg. Wreck it Ralph! We are ready!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, akit lenyűgözött a játéktermi hangulat a '80-as, '90-es években. És még most is oda van érte.

Értékelésem: 95%


2012. december 18., kedd

A maflás



Maflás a nézőnek.








Objektíven: Egy középiskolai biológiatanár harcművésznek áll, hogy így szerezzen pénzt az intézmény tanterven kívüli tevékenységeinek megtartására.

Szubjektíven: Még nem tudtam megfejteni, hogy mi szükség van az ilyen típusú vígjátékokra. Hasonló érzésem van, mint évekkel korábban a Gulliver utazásai esetében volt, bár A maflás egy fokkal jobb film. Egyszerűen semmi másra nem lenne szükség, mint a veszélytelen középszerben tartva a film színvonalát és sztoriját, kihozni végeredménynek egy családi vígjátékot, melyre elmehet apuka, anyuka, gyerek... De nem, mert bele kell erőszakolni bárgyú logikátlanságokat, agyatlan idétlenkedéseket, humortalan dialógusokat. Több volt ebben. A színészek egytől-egyig szimpatikus karakterek lennének, de úgy tűnik Frank Coraci nem az a rendező, aki őket, illetve A maflást korrekt családi filmmé tudja összeállítani. Ha Amerikában ez családi film, akkor egyrészt szomorú vagyok, másrészt ideje lenne bizonyos témákon kicsit eltöprengeni. Sajnálom, mert kevés kellene, hogy nézhető alkotás legyen. Az legalább végérvényesen bebizonyosodott, hogy Kevin James egyedül is el tud vinni a vállán egy mozifilmet, és hogy Salma Hayek véglegesen megélhetési mellékszereplő lett. Reméljük, mindkettejüket láthatjuk még ütősebb produkciókban a közeljövőben.

Kiknek ajánlom?
Fogalmam sincs. Akinek a film előzetese bejön, az tehet vele egy próbát.

Értékelésem: 40%

2012. december 17., hétfő

Shrekből az angyal



Ami a pingvinekkel sikerült, az a zöld ogréval már nem.







Objektíven: Shrek ismét visszatért, ám ezúttal nem egy egészestés filmben láthatjuk viszont, hanem rövid időre bepillanthatunk az otthonába a karácsonyi ünnepek közeledtével. Kedvenceink most is, mint mindig mulatságos helyzetekbe keverednek és szívet melengető párbeszédeket folytatnak, s természetesen az összes eddigi szereplő is kivétel nélkül felbukkan. A félórás film Shrek és Fiona karácsonyi készülődését, és az ünnepet mutatja be - amolyan ogre-módra.

Szubjektíven: Szólhattak volna előre, hogy ezek a karácsonyi rövidfilmek nem igazán ütik meg a nézhető színvonalat. Üdítő kivételt a Madagaszkár pingvinjeinek karácsonyi küldetése jelentett, így az azt levezénylő Gary Trousdale-t leszerződtették ide is, hogy valami maradandót alkosson Szamárékkal. Jogos a kérdés... kisülhet valami jó abból, ha A szépség és a szörnyeteg rendezőjét rászabadítjuk a Shrek-sorozatra? Szerintem sem. Kár, mert erős kezdés után a zöld ogre lassan elvész a folytatások tengerében. Ez már nagyon nem az a széria, melynek nyitódarabját még a Cannes-i Filmfesztiválra(!) is nevezték anno. Régen rossz, ha erőlködést, izzadságszagot érezni a képkockák mögül, miközben tökéletesen semmitmondó frázisok puffognak a szeretet ünnepéről. Egynek tulajdonképpen elmegy és a látvány is szemrevaló, de régen rossz, ha csupán emiatt kell felfigyelnünk egy mozgóképes termékre. A biztonság kedvéért azóta még csináltak két epizódot, amelyek megint nem sokat tettek hozzá az alkotók kreatív művészetéhez, de legalább a dollármilliók ezúttal is a zsebükben landoltak. Be kéne már fejezni (ezt is).

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik még mindig nem unták meg kedves zöld szörnyünket.

Értékelésem: 40%


2012. december 16., vasárnap

MadagaszKarácsony



De ki beszél itt a karácsonyról?








Objektíven: Ezúttal az állatkerti baráti csapatnak kell megmentenie a Karácsonyt, miután a Mikulás kényszerleszállást hajt végre a szigetükön és még az emlékezetét is elveszíti. Nincs más hátra, pingvineket a szán-fogatba és kezdődhet az őrült utazás!

Szubjektíven: Valahogy nem érzem véletlennek, hogy David Sorent nem engedték a rendezői szék közelébe ezt a filmet követően négy évig. Ha már a Madagaszkár-sorozat legnagyobb ütőkártyáinak számító pingvineket sem sikerül úgy a történet részeivé tenni, hogy az szórakoztató legyen, ott komoly bajok vannak. Azon már fenn sem akadok, hogy karácsony címszó alatt összehadoválnak mindenfélét, ami még véletlenül sem karácsony - ebben és minőség tekintetében is simán versenyre kelhetnek a Jégkorszak ünnepi kiadásával. Nem tudnék dönteni, melyik gyengébb. Persze azt is célszerű megjegyezni, ha valaki szerette a mozifilmeket, akkor nyugodtan tehet egy próbát ezzel is. A Jégkorszak esetében mérgem azért volt határtalan, mert egyik kedvenc sorozatomról volt szó. De itt? Talán bennem van a hiba, de sosem sikerült megszeretnem ezeket a (minden szempontból) szögletes karaktereket. Arról már nem is beszélve, hogy a Gary Trousdale rendezte előző karácsonyi Madagaszkár-epizód pont attól volt zseniális, hogy kiemelte a leghasználhatóbb karaktereket (pingvinek) és rájuk épített egy átélhető sztorit. Meg aztán Gary Trousdale (A szépség és a szörnyeteg, Atlantisz, A Notre Dame-i toronyőr) nem egy David Soren kategória. David barátunk első rendezésén van túl és szívből reméljük, hogy filmográfiája innentől kezdve csak jobb filmekkel bővül majd.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik végképp semmivel sem tudják eltölteni a szabadidejüket december végén és szembe jön velük egy színes tévé.

Értékelésem: 35%

2012. december 15., szombat

Jégkorszak: Állati nagy karácsony



Merénylet kategória








Objektíven: Sid, a megállíthatatlan dumagép szokásához híven nagy galibát okoz, és ezzel nemcsak Mani barátjának a karácsonyát teszi tönkre, de még a Mikulás is a rosszcsontok közé sorolja. Ő persze azon nyomban szeretné kiköszörülni a csorbát, és megindul az Északi-sark felé. A helyzet odáig fajul, hogy barátainak már nemcsak Siden kell segíteniük: az egész világ karácsonya a tét.

Szubjektíven: Nem tudok rá jobb szót, ez katasztrófa. Szerintem Karen Dishert el kellene kergetni a Jégkorszak-filmek közeléből, mert nem tesz jót a sorozattal. Már az előző eresztése is gyengére sikeredett. Jelen karácsonyi rövidfilmünk pedig a 'lelombozóan kiszámítható' kategória népes táborát gyarapítja innentől kezdve; a sorozat többi részéhez képest ötlettelen és kevésbé humoros. Pedig csupán A dinók hajnala szellemességét, frissességét kellett volna megőrizni. Nem sikerült. Azon már fenn sem akadok, hogy karácsony címszó alatt miket hordanak össze a karakterek... Hagyjuk is. Tiszta szerencse, hogy a negyedik egészestés epizódra Mike Thurmeiert kérték fel Steve Martino mellé és nem Dishert, akit szeretnék tisztes távolban tudni egyik kedvenc sorozatomtól. Csakhogy amíg a Jégkorszak-filmeket ekkora sikerrel játsszák a mozik, addig nem valószínű, hogy lecserélik az alkotógárdát. Pedig én javallanám...nem árt néha a vérfrissítés.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik a karácsonyt idegeskedéssel kívánják tölteni.

Értékelésem: 35%

2012. december 14., péntek

500 nap (nyár)



"This is not a love story. This is a story about love."








Objektíven: A bájos Summer kiadja Tom útját. Ötszáz napot töltöttek együtt, a fiatalember azóta is képtelen felfogni, hogy a felhőtlen boldogságtól hogyan fajulhattak idáig a dolgok. A lány pedig nem érti, hogy a fiú mit nem ért ezen: ő nem vágyott sem házasságra, sem tartós kapcsolatra, számára pusztán csak egy hosszúra nyúlt kaland volt mindez. Tom megpróbálja végiggondolni a múltat, elemezni az együtt töltött időt, hátha megtalálja a szakítás okát, hol követett el hibát. Felidézi találkozásukat, amikor Summer belibbent az irodába, és ő első pillantásra fülig beleszeretett.

Szubjektíven: Egy fiú (Tom) és egy lány (Summer) ötszáz napja. Egy sztoriban, melyet mintha maga az élet vetett volna papírra, hogy aztán Marc Webb megrendezhesse. Kifejezetten jót tesz a romantikus filmek kelléktárának elhagyása, a megjelenő vizuális és nyelvi szellemesség és a hétköznapiság. Esetünkben egy fiú lesz halálosan szerelmes, és egy lány fog ragaszkodni függetlenségéhez. Persze ettől az állapottól a fiú pokolian szenved, a mi reszortunk nézőként pedig az, hogy vele szenvedjünk - vagy ne (nemünktől függően ez változhat). A film a srác szemszögéből közvetíti az eseményeket a boldog és boldogtalan időszakok között szabadon ugrándozva, aminek következtében az 500 nap (nyár) olyanná válik, mint egy ide-oda csapongó (néhol túlzottan is csapongó) emlékfolyam. Az emlékezést segítő zenei album kiötlőjének jár egy hatalmas piros pont, remekül megtámogatják a filmet a dalok. Zseniális pillanatok egész tárházát nyújtja az 500 nap (nyár), melynek megtekintését követően biztosan újabb és újabb szócsaták indulnak majd a szerelem természetéről, a sorsról, a hibázási lehetőségekről... A két főszereplő (Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel) parádésat játszanak. Nincs kölcsönös 'villámcsapás', sem lassan felengedő szív. A konfliktus mindössze annyi, hogy a fiú nagyon akarja a lányt, a lány viszont nem akarja eléggé a fiút. A miértre nincs válasz, csak nem és kész. Illetve mégis van, utolsó beszélgetésük ugyanis kiegyenesít néhány kérdőjelet, persze korán sem mindet. A legtöbbet a nézőre hagyja. És miért hívják a lányt Summernek? A film zárójelenetéből egyértelműen kiderül. A nézők bizonyára legalább annyira elégedettek lesznek a válasszal, mint hősünk. Köszönöm Marc Webb! Az 500 nap (nyár) a legjobb romantikus film nem is tudom mióta.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik voltak már szerelmesek az életben.

Értékelésem: 95%


2012. november 13., kedd

Édesek és mostohák



A Reszkessetek betörők! rendezőjének első próbálkozása a dráma műfajában.







Objektíven: Két asszony harcol egy családért. Az egyik szép, fiatal és öntudatos, a másik is öntudatos de kicsit már megkopott a hosszú minta anya szerepben. Kettejük között a hadszíntér a szeretett férfi, aki elvált az egyiktől, és feleségül akarja venni a másikat, valamint a felbomlott házasság gyümölcsei, két rosszcsont lurkó. Isabel próbál szerelme gyerekeinek jó anyja lenni, de képtelen fölvenni a versenyt a férfi exfeleségével, a gyerekek édesanyjával. Jackie jól ki is használja ezt a helyzetet, s amikor csak teheti, gyerekeit a csinos mostoha ellen uszítja. És ez így menne az idők végezetéig, ha a sors közbe nem szólna.

Szubjektíven: Ha bárki meghallja Chris Columbus nevét, biztosan egyből az amerikai direktor vígjátékaira, ifjúsági kalandfilmjeire fog gondolni. Reszkessetek, betörők!, Mrs. Doubtfire vagy a Harry Potter széria első két része... Most megpróbált valami komolyabbat készíteni, akármilyen különösen is hangzik, de a dráma műfaja felé mozdult el. Tette mindezt érezhető rutintalansággal, de annál nagyobb leleménnyel, hiszen amikor csak tudja, színészeivel igyekszik feledtetni velünk a bátortalan forgatókönyvet és direktori munkát. Susan Sarandon és Julia Roberts parádés játéka nélkül fabatkát sem érne az Édesek és mostohák. Kettejük jutalomjátéka ezen alkotás, mondhatni lubickolnak szerepükben. Isabel és Jackie tűz és víz, egyformán erős, független nők, de ellenfelek is. Mégis meg kell találniuk egymáshoz az utat, mert kiderül, hogy Jackie halálos beteg. Mindketten belátják, hogy félre kell tenni az indulatokat és az ellenségeskedést a család érdekében. De hogyan lehet megmenteni egy családot, ha nem számíthatnak többé arra az emberre, aki eddig összetartotta azt? Helyettesítheti-e bárki is az egyetlen személyt, akinek a vállán nyugodott az egész építmény, s aki élete középpontja volt? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a film, mely alapvetően keserű komédia akar lenni, de nincs elég bátorsága végigvinni alapötletét és inkább egy érzelmesebb végkifejlethez 'menekül'. Ami megint csak a nagyszerűen teljesítő színészek miatt nem törlődik rögtön emlékezetünkből. A felvetődő kérdések és a színészek munkája miatt már megéri megnézni.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kíváncsiak egy vígjáték-rendező másik oldalára és végig szeretnének ülni egy keserédes családi drámát.

Értékelésem: 65%

2012. november 12., hétfő

Scott Pilgrim a világ ellen



I lesbians it!








Objektíven: Scott Pilgrim egy átlagos garázsbandában, a Sex Bob-ban basszgitározik, 22 éves, és most ismerkedett meg álmai nőjével, szó szerint. Scott Pilgrimnek sosem volt gondja a becsajozással. A "kicsajozás" szokott nehéz lenni, vagyis nehezen rázza le a nőit. A szerelem folyton komplikált: onnantól kezdve, hogy egyszer egy lány telibe kapta a szívét - és most visszatért a városba - odáig, hogy valahogy le kéne rázni valahogy ezt a mostani tinit, amikor Ramona begörkorizik a fiú életébe. Scott azonban hamarosan rájön, hogy az új szerelem az eddigi legfurcsább koloncot hozta magával: alávaló ex-pasik csapata irányítja a lány szerelemi életét, és bármit megtesznek, hogy kicsinálják az új udvarlót. Ahogy Scott közelebb kerül Ramonához, egyre gonoszabb figurákkal kell szembenéznie a lány múltjából - a hírhedt deszkástól a vega rocksztáron át a félelmetesen egyforma ikrekig.

Szubjektíven: Komoly előnnyel indultam, hiszen még nem volt kezemben a képregény. Nincs összehasonlítási alapom. Amit viszont a vásznon láttam, az igen-igen tetszett. Olyan vizuális ötletorgiát hozott össze a Vaskabátokat rendező Edgar Wright, hogy más rendezők csak bámulnának. A többek által kritizált címszereplő Michael Cera is remek választás volt, játéka (és persze a többi karakteré is) megadja az alaphangot, hogy remek hangulatot élvezhessünk a teljes játékidő alatt. Meg kell említsem Jonathan Amos és Paul Machliss nevét is, akik vágói munkájukkal járultak hozzá a sikerhez. Persze nem lenne teljes a kép, ha csak a pozitívumokról szólnánk. A játékidő felénél már egyértelmű, hogy sokkal inkább a képi megoldások szolgáltatják a humort, mint a beszólások, szövegek. Így néhány vizuális ötlet túlhasznált lesz a végére, a forgatókönyv lehetett volna jóval erősebb. Sokaknak tetszett, nekem nem annyira jöttek be a zenék - bár kalapot kell emelnem az ikrekkel folytatott zenés csata miatt; az ugyanis hatalmas! Kieran Culkin remek játéka néhány homokos-pisis poént viccessé tesz, de akkor is soknak éreztem ezt a fajta "humort". A szőrözésből viszont most elég ennyi. Scott Pilgrim nagyot hasít és ezt bizony látni kell! Kár, hogy a világ ifjúsága hagyta, hogy Wright filmje hatalmasat zakózzon a jegypénztáraknál. Büdzséjének a felét is alig hozta be a Scott Pilgrim a világ ellen. Többet érdemel, lejátszóba vele!

Kiknek ajánlom?
A '90-es években felnőtt ifjúságnak, és azoknak is, akik szerették/szeretik a képregényt!

Értékelésem: 75%

2012. november 7., szerda

Apa ég!



Vannak dolgok, amikre nehéz jelzőt találni...








Objektíven: Donny tizenévesen apa lett, és egyedül nevelte Toddot annak tizennyolcadik születésnapjáig. Azután évekig nem látták egymást, ám most Todd élete fenekestül felfordul, mikor Donny éppen az esküvője előtt állít be.

Szubjektíven: Legyen elég annyi, hogy kerek hét percig bírtam ezt a celluloid-hulladékot. A Ted-re jobban mérges vagyok, de azt legalább képes voltam végigülni. Ez semmi egyéb, mint a már szokásos Adam Sandler-bukta, amivel bizonyítja, hogy mindig képes lejjebb adni a színvonalból. A kritikai hasalás még csak hagyján, a közönség is távol maradt tőle. Nem tudom meddig lehet ezt így folytatni. Azt már meg sem kérdezem, hogy ilyen filmhez miért adja a nevét egy Susan Sarandon vagy egy James Caan. Nem hiszem, hogy ennyire rá lennének szorulva az anyagiakra. Sandlernek is jobb lenne, ha Spangol vagy Üres város kaliberű filmekkel próbálkozna. Azok jól állnak neki. Ez a humortalan idétlenkedés nem.

Kiknek ajánlom?
Senkinek.

Értékelésem: 0%

2012. november 6., kedd

RED



A Summit Entertainment csattanós válasza a Feláldozhatókra.







Objektíven: Frank, Joe, Marvin és Victoria a CIA legjobb ügynökei, ám a titkok, amiket ismernek, egyben az ügynökség első számú célpontjává is teszi őket. Mivel folyamatosan bérgyilkosok vadásznak rájuk, a túlélés érdekében minden ravaszságukat és tapasztalatukat bevetve csapatként kell dolgozniuk, ez az egyetlen módja, hogy mindig egy lépéssel üldözőik előtt járjanak. Hogy lekerüljenek a céltábláról, egy szinte lehetetlen küldetést kell végrehajtaniuk: betörni egy titkos CIA bázisra, és nyilvánosságra hozni a bizonyítékokat a kormány történelmének eddigi legnagyobb összeesküvéséről.

Szubjektíven: Kár, hogy a 2010-es bemutató alkalmával hagytam magam eltántorítani és nem néztem meg premieren. Végre egy igazán élvezetes akcióvígjáték remek színészekkel! A történetre persze ezúttal sem pazaroltak annyi időt, mint azt megérdemelte volna a gárda. A füst és a láng tipikus esete kerekedik ki a végére, de legalább szórakoztató. Nem is kicsit. Mirren, Malkovich, Freeman és persze Bruce apánk akciózását öröm nézni, beszólásaik közül több is esélyes a klasszikus címre. Mary-Louise Parker derekasan állja a sarat és képes egy szerethető figurát vászonra vinni, és ez igaz a többi nagy színészre is, akik a mellékszerepeket alakítják. Különösen Brian Cox van elemében. A nyugdíjas sztárparádé rendezése ugyan helyenként joggal vádolható némi erőlködéssel, de az összképet illetően nincs mitől tartani. S bár nem lett világraszóló siker Robert Schwentke rendező filmje, árát - főleg az alacsonyan tartott költségvetésnek köszönhetően - pont behozta, sőt, a 200 millás összbevételt látva már a második részt tervezgetik a producerek. Olyannyira, hogy állítólag Anthony Hopkins és Catherine Zeta-Jones is leszerződött a stábhoz. Ha olyan kellemes szórakozás lesz a második rész, mint ez az első volt, akkor biztosan teszek vele egy próbát. Hajrá 'taták!'

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretnék látni, milyen vígjátékot képes összehozni akciózás közben fél tucat remek színész.

Értékelésem: 75%


2012. november 3., szombat

Ted



Ha már az év komédiájaként emlegették, muszáj volt megnézni...







Objektíven: Gyermekkori kívánságának folyományaként John Bennett plüssmackója, Ted, életre kelt, s azóta is ott van mellette. Barátságuk próbára tétetik, mikor John barátnője előrelépést szeretne kapcsolatukban.

Szubjektíven: Bár már eltelt egy kis idő, amióta láttam, de még mindig fel tudom magam húzni, ha eszembe jut. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hány olyan filmet minősítettem nézhetetlennek, amit végig tudtam ülni. Ezt végignéztem, de nem volt benne köszönet... Amerikában mostanában versenyt csinálnak abból, hogy minél több olyan karaktert nyomnak be a filmekbe, akik totálisan antipatikusak? És ha már vígjáték... legalább egyszer el kellett volna mosolyodnom. Nem felröhögni, áhh... csak egy kis mosolyt. De nem. Semmi. Közben meg a sablonhegyek, unalom. Legalábbis számomra. Most az a kihívás, hogy megnézzek egy csomó jó filmet, ami feledteti velem ezt. Nagyon vastag karó. Legközelebb körültekintőbbnek kell lennem, az egészen bizonyos. Az máris elborzaszt, hogy állítólag Seth MacFarlane-t szeretnék házigazdának az Oscarra. Ha nem is hagyom ki emiatt az eseményt, de már előre tudom, hogy mikor fogok kétbetűs kitérőket beiktatni. Ted pedig - rendezőjével együtt - maradjon meg a Family Guy rajongók között, távol a vígjátékot egészen máshogy elképzelőktől...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel senkinek.

Értékelésem: 10%

2012. április 25., szerda

Project X - A buli elszabadul



Ko(ó)rkép








Objektíven: Három végzős középiskolás születésnapi bulit szervez, hogy növeljék népszerűségüket. Ahogy a buli híre terjed, úgy csúszik ki fokozatosan az irányítás kezeik közül.
 
Szubjektíven: Akármilyen hihetetlen, de erősen gondolkodtam egy magasabb osztályzaton. Hogy miért? Azért, mert a Project X egyértelmű hibái ellenére olyan ijesztő és valóságos korképet ad, hogy az döbbenettel tölti el a nézőt. Nincs történetmesélés, videoklipszerű megvalósítás van, a reality-k világának kamerakezelésével. És amíg az van, azt kell mondjam, működik is a kimondhatatlan nevű Nima Nourizadeh mozija. Amint azonban karakterépítéssel vagy sztorival kezdene foglalkozni, hamvába hal a jelenet. Nem tesz jót tehát neki semmi, amitől normális film lehetne, azt viszont az alkotók is érezhették, hogy önmagában egy buli bemutatása kevés. Kell hozzá szerelmi szál, szülőkkel való kapcsolat és a többi. Egyszerűen nem illenek ide. Elég lett volna a buli eldurvulására koncentrálni felesleges kitérők nélkül. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a "görbe tükör" effektus miatt készült ez a mozi. Bár úgy lenne... Még a műfajnál maradva, a vígjátéki besorolás enyhén túlzó, miután egyszer sem sikerült mosolyognom a történéseken. Ezzel együtt ott volt a lehetősége egy jobb alkotásnak, de a lezárás végül teljesen meggyőz arról, hogy ez egy gyenge próbálkozás csupán. Persze mozgásban lévő női mellekkel nehéz mellé nyúlni, az anyagi siker most is megvolt. 100 milliót hozott. Remélem nem itták el a pénzt...

Kiknek ajánlom?
Őszintén szólva senkinek néhány szociológuson kívül... 

Értékelésem: 40%

2012. április 23., hétfő

A párizsi mumus



A franciáknak is lehet rossz napjuk








Objektíven: 1910, Párizs. Emile, a félénk filmvetítő és Raoul, a színes feltaláló beszállnak a párizsi mumus felkutatásába. Egyesítik erejüket Lucille-lal, a nagylelkű kabaré sztárral, egy szeszélyes tudóssal és robbanékony természetű majmával, hogy megmentsék a mumust, mert a kiderül, hogy valójában csak egy nagyra méretezett, de ártatlan bolha.

Szubjektíven: Talán nem is a rossz nap a legjobb kifejezés, hiszen nem tartozik a gyenge eresztések közé A párizsi mumus. Inkább csak fájóan közepes, melynek köszönhetően évek múlva csak egy valóban figyelemre méltó betétdal fog minket arra emlékeztetni, 2012. január 26-án bemutattak valamit a mozikban. És ha már nem a hangulatra, hanem a zenére helyezték a főbb hangsúlyt, illett volna a művet olyan karakterekkel megtámogatni, akik otthonosan mozognak egy fantasyba hajló zenés vígjátékban. Azonban az ellenszenves és kidolgozatlan karakterek csetlése-botlása gyorsan elveszi a kedvünket attól, hogy reménykedjünk. Nem értem, mintha mostanában felesküdtek volna az animációs filmek alkotói, hogy lehetőleg minél több antipatikus karakterrel tömik tele a meséket. Ez lenne az új trend? Bár ha a produceri szék felé pillantok, nem lepődöm meg. Az a Luc Besson csücsül ott, aki lassan teljesen hazavágja a 2000-es évek előtt szerzett reputációját. Ennél már csak az meglepőbb, hogy a tengerentúlon igen magas kritikai átlaggal köszöntötték Besson újabb kitörési kísérletét. Állapodjunk meg abban, hogy most (sem) sikerült. Pedig nem kellett volna sok hozzá. A teljesen átlagos történetvezetést kellett volna felturbózni némi párizsi atmoszférával és néhány szerethető animációs szereplővel. Egyszer nézhető.

Kiknek ajánlom?
Mindent faló animációs ínyenceknek és azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan énekel Vanessa Paradis.

Értékelésem: 50% 


2012. április 22., vasárnap

Hasta la Vista!



Életigenlésből ötös, a többi már döcögősebb...







Objektíven: Lars, Philip és Jozef három flamand jóbarát, akik a többi fiatalhoz hasonlóan egyetlen dolgot szeretnének: minél előbb elveszíteni a szüzességüket. Csakhogy testi fogyatékaik korlátozzák őket a csajozásban: Jozef szeme annyira gyenge, hogy csak nagyítóval lát rendesen, Philip csak fejét és egyik kezét tudja mozgatni, Lars-nak pedig gyógyíthatatlan daganata van, ami Philip-hez hasonlóan tolószékbe kényszeríti. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntenek, Spanyolországba utaznak, ahol van egy speciális bordélyház. Szüleiknek nem merik elmondani az igazságot, ezért azt hazudják, hogy borkóstoló túrára készülnek, így elengedik őket. Lars állapota azonban hirtelen rosszabbra fordul, így az orvos ellenjavallja az utazást. A fiúk végül titokban szöknek külföldre, amihez a zsémbes, túlsúlyos vallon asszonyt, Claude-ot tudják megszerezni ápolónak és túravezetőnek. Együtt egy kis mikrobuszban vágnak neki az életre szóló kalandnak.

Szubjektíven: A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíjasa hozzánk is behajózott. A belgáktól jön, így különösen örülhetünk neki, nem sok filmet hoznak be tőlük. Nem véletlen a sokszoros fesztiválsiker, és az sem, hogy többnyire a közönségdíjjal megy haza a Hasta la Vista! Életigenlő, humoros, ironikus mű, mellyel kapcsolatban azt hiszem igaza van egyik kollégámnak, aki a film vezérgondolatát a vaksága ellenére mindenkinél tisztábban látó Jozefnek tulajdonítja. Egy mondat ez, melyet az ápolónőnek szán: "Claude, a Te fogyatékosságod a hűtlen férjed volt." Mindannyiunknak megvan a maga fogyatékossága. Geoffrey Enthoven filmje nem a mozgássérültek életéről, hanem az életről általában szól. Üzenete, hogy ne csak leéljük a Földön eltöltött rövidke időt, hanem éljük is meg, annak minden felhőtlen és felhős pillanatát, hiszen lehet, hogy az lesz az utolsó. Teljesen mindegy, hogy reggel bal lábbal, vagy láb nélkül kelünk fel. Ha elhisszük, hogy van értelme felkelnünk, már nyertünk. A problémák ott kezdődnek, amikor a film attól való félelmében, hogy túlságosan szájbarágós lesz, bátortalanul nyúl a kapcsolat témaköréhez és rossz helyre teszi a hangsúlyokat. Mert mit ér a mediterrán tengerpart, mit ér a csillagos ég, a gyönyörű tábortűz, egy szép lány társasága, ha közben kapcsolataink csorbát szenvednek... Mintha minduntalan visszakozna a film. Á, én nem vagyok dráma, kezeljetek komoly témájú vígjátékként. Talán ez az oka, hogy a forgatókönyv addigi koncepciójához képest egy csöppet túlcsordul a hatásvadászat-faktor a zárlatnál. Nem lenne rá szükség, ha az alkotók bátran tudnák kifejezésre juttatni, amiben hisznek. Életigenlés, kapcsolatok, barátság. Nem sok hiányzott. A jó szándék és a filmes tudás megvan, megvannak a profi szereplők is. Bátrabb írói és rendezői munka kell helyenként. De ez már így is elismerésre méltó.

Kiknek ajánlom?
Az európai stílusú tragikomikus játékfilmek szerelmeseinek.

Értékelésem: 65%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...