A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajzi film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajzi film. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 8., vasárnap

Az utolsó császár




Efféle koprodukcióból szívesen vennénk többet. Jó érzés ilyen nagyszerű filmet látni, s írni róla.






Objektíven: 1950-ben a kínai-szovjet határállomásra beragasztott ablakú szerelvény gördül be: háborús bűnösöket szállítanak haza. Közöttük van Pu Ji, az utolsó kínai császár, aki uralkodói pályáját a japán bábállam, Mandzsuko névleges uraként fejezte be. Mivel kevés jóra számíthat, a mosdóban fölvágja az ereit - de megmentik, és egy ideológiai átnevelőtáborba viszik. Ott kezd neki önéletrajzának, amelyből kalandos és vadregényes életút rajzolódik ki. 1908-ban vitték a Tiltott Városba a haldokló császárné parancsára, s hamarosan - még kisgyermekként - ő lesz az új uralkodó. Eunuchok serege neveli, s mivel nem léphet ki a palotából, semmit nem tud a világról - arra is csak évek elmúltával jön rá, hogy becsapták: minden pompa és alázat ellenére Kínában már köztársaság van. Ettől fogva erőt vesz rajta a vágy, és mindenáron ki akar törni aranykalitkájából. Mikor a japánok felajánlják neki a megszállt Mandzsúria trónját, nincs ereje visszautasítani, s ezzel végképp tönkreteszi életét.

Szubjektíven: A film, melynek kapcsán rögtön mindenki értetlenkedésbe kezd a plakátokra írt kilenc Oscar-díj (és még számos egyéb díj) miatt. A téma rövidre zárható. 1987 talán a leggyengébb filmes év volt az utóbbi pár évtizedben, az akadémia jelöltjeit nézve mindenképp. Számtalan nagy rendező próbálkozott, de messze alulmaradtak legjobbjukon. Én külön örülök annak, hogy egy nem amerikai, több nemzetet érintő koprodukció volt képes beelőzni Hollywood nagyjait. Alapmű, kétségtelen. Amit Bernardo Bertolucci és filmes stábja véghezvitt, arról jó érzéssel tudok nyilatkozni. Elsősorban persze a rendező és a látványtervekért felelős emberek munkája nyomán jár a pacsi. Tanítanivaló, ahogy a díszletek és a kosztümök révén egy egész kultúra rajzolódik ki előttünk. Véletlenül sem öncélúan, a legkisebb epizódot is pontosan megrendezve a Tiltott Városban, mely először adott otthont filmforgató stábnak. Iskolapéldáját látjuk annak, amikor egy rendkívül látványos filmben a látvány nem csupán, sőt, elsősorban nem önmagáért van, hanem a történetért, mely szintén megérdemli, hogy szóljunk róla. Mark Peploe és Bertolucci már-már emberfeletti munkával rakták össze Pu Ji császár sztoriját az igaz történet alapján. Egyetlen komoly hibája, hogy a cselekményszövésnek és a történelmi jelleget erősítő látványvilágnak áldozatul esik a drámai vonal, a tragikus sorsú vezető benső kálváriája. Ugyan nem teljesen esik kútba, de nem bántam volna többet a személyes lelki vonalból, mely minden bizonnyal rendkívül gazdag lehetett. Az első felét inkább a Tiltott Város atmoszférája uralja egy zseniális Peter O'Toole-lal (aki nyilván nem jött rosszul a film ismertté válásához) és 19000(!) statisztával. A második fele erősen a történelmi szálra megy rá, aláhúzva a mindenkori vezetők csöppet sem könnyű sorsát. Mindezt olyan képekben, hogy még Zeffrirelli is elismerően csettintene. A filmvilágban alighanem az ilyen alkotásokra mondják, hogy epikus. Ennek megfelelő a hossza is, nem kétórás matinéra kell számítani, annál jóval többre. Nem véletlen, hogy Magyarországon is két részletben játszották. Komoly film, komoly tartalommal, lélekemelő zenével. Az utolsó jelenet pedig valahányszor nézem, óriási hatású. A maga bámulatos egyszerűségében.

Kiknek ajánlom?
A történelem iránt érdeklődő filmbarátoknak.

Értékelésem: 80%

2013. szeptember 14., szombat

Hajsza a győzelemért




Így kell Forma 1-es mozit csinálni!







Objektíven: 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hat héttel balesete után újra volán mögé ül, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet.

Szubjektíven: "Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb. A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje." - és ezt Ron Howard egyik legkeményebb hazai kritikusa írta le. Ezek után tulajdonképpen felesleges szaporítani a szót. Nem ez a film találja fel a spanyolviaszt, de ahol csak bemutatják, legyen szó autóversenyzőkről, kritikusokról, a Forma 1 világát nagyívben kerülő laikusokról, mindenütt sikert arat. Talán azért, mert ügyesen egyensúlyoz a dráma és a sportfilm határán, talán mert egyszerre tud karaktereivel és az adrenalinnal is jól bánni? Mind igaz lehet, ahogy a technikai kivitelezés kiemelése is megállja a helyét. A vágót szívesen viszontlátnám valami Oscar-gálán, Hans Zimmert meg ugye nem kell bemutatni, most sem adta alább a színvonalat. A film természetesen minden tanulságot, gondolatot kimond, és jóféle hollywoodi dolgozat módjára nem sok helyet ad az értelmezési lehetőségeknek, inkább az érzelmeinkre és az ösztöneinkre van hatással. Azokat viszont úgy megdolgoztatja, mint a versenyzőket fizikailag egy-egy futam. Chris Hemsworth végérvényesen színésszé érik a szemeink előtt, mégis, aki abszolút viszi a prímet, az Daniel Brühl, aki talán még soha nem volt ennyire jó, mint a fegyelmezett osztrák zseni, Niki Lauda szerepében. Tudom, felesleges még ilyenekről írni, amikor még két és fél hónap van hátra a díjszezon kezdetéig, de nagyon szeretném, ha ez a film kitartana odáig. Laudának is tetszett a Hajsza a győzelemért (és ő aztán megmondaná, ha nem). Kiemelte, hogy a kórházas jelenetet, aminél ő a valóságban eszméletlen volt, kifejezetten sokkoló volt látni. Azt kívánta, bár James Hunt is ott lehetett volna a világpremieren. Nagy párviadal volt az övék. Egész életre szóló. Ahogy ez a film is olyan élményt ad...

Kiknek ajánlom?
Nem kell Forma 1 rajongónak lenni hozzá, hogy élvezni lehessen, akit lázba hoznak az érzelmes sportdrámák, az máris indulhat a legközelebbi moziba.

Értékelésem: 85%


2013. január 21., hétfő

A bennfentes



"Nem a csoda, a hírnév tart három napig. A becstelenség sokkal tovább tart."







Objektíven: Jeffrey Wigand kutatási és fejlesztési vezetőként dolgozik az egyik legnagyobb dohányipari cégnél. Mikor a vezetés olyan kísérletekbe kezd, amely a nikotinfüggés felgyorsítását célozza, Wigand tiltakozik, amiért kirúgják. Mivel elismert tudósnak és abszolút bennfentesnek számít, tanúvallomása felbecsülhetetlen jelentőséggel bír az évszázad legnagyobb perében, amit a dohánygyárak ellen indítottak. Lowell Bergman dörzsölt tévés riporternek sikerül rávennie a megtört embert, hogy álljon a nyilvánosság elé, a dohánygyárak könyörtelen támadására azonban már nem tudja felkészíteni.

Szubjektíven: Két ember drámáját követjük nyomon Michael Mann 1999-es életrajzi filmjében: a sokáig egészségügyesként dolgozó tehetséges tudós rádöbben, hogy a dohánygyár, amelyik magas beosztású kutatóként alkalmazza, olyan nikotinfüggést elősegítő adalékot kever termékébe, amely rákot okoz. A cég elbocsátja, erre emberünk a sajtónyilvánosság felé kezd kacsingatni. Al Pacino, a CBC tévétársaság legmenőbb hírműsorának producere ráharap a sztorira, mert komoly lehetőséget lát benne. Elsőre talán nem tűnik annyira kiélezettnek a konfliktushelyzet, hiszen évek óta tudható, hogy az amerikai dohánygyárakat több bíróság is százmilliós kártérítésre ítélte, valamint újabb perek vannak kilátásban. Az első húsz perc után én is megkérdeztem magamtól; most tényleg ebből lesz a film? Nem ebből lesz, ez csupán eszköz annak bemutatásához, hogy mit tud tenni a média világa. Mi lesz a bennfentesekkel, mi lesz a kisemberrel, a nagyok hatalmával szemben... A cselekmény lassan indul be, viszont feszültség terén így is köröket ver több közelmúltbeli akciófilmre. S bár ez Lowell harca saját műsorának bemutatásáért (Al Pacino színészi munkája ismét remek), a főszereplő mégis Wigand, akinek lassan mindene rámegy a "nagyhatalmakkal" vívott háborúra. A háborúra, ami pürrhoszi módon látszik véget érni. Családi élet, politika, újságírás, médiabirodalmak, csak néhány azok közül a területek közül, melyek között ügyesen lavíroz Michael Mann filmje. A film, mely tévéfilmes közszereplőből ismét A-kategóriás színészóriássá avanzsálta A muzsika hangja Von Trapp kapitányát, Christopher Plummert (már itt Oscar-közeli alakítással rukkolt elő), valamint szintén az elitmezőnybe helyezte Russell Crowe-t, aki bebizonyította, hogy nem volt véletlen a Szigorúan bizalmas sikere. Crowe egyébként a film után egy évvel már egy aranyszobor boldog tulajdonosa volt a Gladiátor révén... Azonban feszültség ide vagy oda, a sztori elbírta volna, ha kicsivel feszesebbre vágják. Ezen kívül kicsit visszásan sül el a média önsajnálata a végén, ami egyszerűen nem illik a képbe. Ha nem lennének ezek az apró hibák, az elmúlt évek egyik legerősebb drámája lehetne A bennfentes. Így is erős, de még inkább elmondható róla, hogy tanulságos és gondolatébresztő.

Kiknek ajánlom?
Olyan fontos témát jár körbe, hogy úgy gondolom, ezt mindenkinek meg kéne néznie, legalább egyszer.

Értékelésem: 80%


2012. november 10., szombat

A király beszéde



"Zárjon ki mindent és mondja ide nekem!"








Objektíven: A király beszéde egy férfi története, aki VI. György brit királyként, II. Erzsébet királynő apjaként vonult be a világtörténelembe. Miután bátyja lemondott, George azaz Bertie foglalta el trónt - igen kelletlenül. A király nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére, mert borzalmas dadogása miatt képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani. Számos eredménytelen beszédterápiás kezelés után találkozott a liberális szellemiségű Lionel Logue-gal, aki csöppet sem hagyományos ülésein nemcsak királya hangját, hanem bátorságát is segített visszaszerezni.

Szubjektíven: A moziteremben még a csillárról is lógtak. Örömmel töltött el, hogy az érdeklődés a film iránt ilyen nagy, még hónapokkal a premier után is. Örülök, bár bevallom én nagy bajban lettem volna, ha rám parancsolnak, hogy döntsem el; Fincher közösségi hálója vagy Hooper királyi kamaradrámája vigye-e haza az aranyszobrokat az Oscar-gáláról. Azóta már tudjuk, hogy végül testvériesnek kevéssé mondható 4:3-as győzelmet aratott a király, ráadásul vitte a fő kategóriákat is. Most már azt mondom: megérdemelten. Jellegéből fakadóan pozitívabb film, amire manapság nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. Összességében a nagyszerű BBC filmek győzelmének tartom A király beszédét, amelyekből többet kéne filmszínházakban játszani, mert megtalálná a közönségét. Színészgárda zseniális, forgatókönyv szinte hibátlan, hagyományos a rendezés. Abszolút nem zavaró a film kiszámíthatósága a magas prezentálási szint miatt. Ami bajom volt vele, az részben dramaturgiai hiányosság, az első felében nem éreztem sorsdöntőnek a konfliktushelyzetet, az elég lassan éleződött ki. Cserébe ugyanakkor kapunk egy lehengerlő Geoffrey Rush-t és egy hibátlan Helena Bonham Carter-t. Hatalmas ötlet volt továbbá, hogy az elmúlt évtized tán legeredetibb zeneszerzőjét kérték fel a filmzenei album elkészítésére. Alexandre Desplat ebben a "szerepben" is lubickol egy abszolút (jó értelemben) visszafogott munkával, mely tökéletesen simul Tom Hooper rendező alkotásába. Nincs mit tenni, hibái ellenére is a 2010-es év egyik legjobbjával van dolgunk. A király beszéde nem hivalkodó film, pont ezért érdemli meg, hogy reflektorfénybe kerüljön.

Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki a 'történelmi' jelző okán nem vár rögtön pergő ritmust, hanem "kiegyezik" egy igényes, profi, karakterközpontú drámával.

Értékelésem: 85%


2012. november 9., péntek

Social Network - A közösségi háló



"Korának és helyének tökéletes szimbóluma."








Objektíven: 2003 egyik őszi éjszakáján a kollégiumi szobájában egy egyetemista új számítógépes programot tervezett - a haverjai közösségi életét áttette a netre, hogy megkönnyítse a kapcsolattartásukat. És ez bomba ötletnek bizonyult. Mark Zuckerberg nem sokkal később már a világ legfiatalabb milliárdosa volt... de ezzel alaposan felkavarta a magán- és szakmai életét is.

Szubjektíven: A mai napig újra és újra előveszem a filmzenei albumot, ami pont olyan, mint David Fincher alkotása. Vérprofi és szerethetetlen. A közösségi hálót szerintem nem lehet szeretni, ugyanis nem hagyja magát. Ez igaz a zenén át a karaktereken keresztül a rendezésig mindenre. Régen volt már 'szerencsém' olyan filmhez, ahol ennyit kellett olvasni a feliratokat, figyelni a szövegre. Aaron Sorkin annyi dumát írt, hogy az elképesztő. Meg is kapta érte az Oscar-díjat, de még véletlenül sem a mennyiség, sokkal inkább a minőség miatt. A sok beszédnek kevés alja-effektust a lehető legprofibb módon keltette életre és vetette papírra. Nincsenek mély kapcsolatok, csak felületes emberek és szövegelés, szövegelés. Jesse Eisenbergnek ez még testhez is áll, nagyon jól nyomja. Pozitívum még ezeken kívül: Az evezős jelenet azért ütős, mert pont olyan, mint egy megszerkesztett Facebook, Youtube vagy akármilyen videó, zenéstül mindenestül... Operatőri munkának repül a piros pont. A színészgárda olyan természetesen játszik, hogy már-már félelmetes. És igen, Justin "N'Sync" Timberlake is teljesen korrekt. A szereplők közül még talán Andrew Garfield karakterével lehetne leginkább szimpatizálni, de ő lesz az, aki elszúrja a dolgokat, és nem ér fel Zuckerberg zsenijéhez. A negatívumok listájára is felkerült egy s más. Néha túlontúl csapongó volt a történetvezetés és sok idő ment el a jogi procedúra bemutatására is. Bár ezt később megértettem, hisz David Fincher valószínűleg a jelenhez keresett fogódzót, ami gyakorlatilag így néz ki. Egyik perelési kísérlet éri a másikat... Aztán ott van még az én régi jó problémám. Értem, hogy elidegenítő effektus, ha senkivel sem tudsz azonosulni, de hogy tényleg senkivel?!?!?! Plusz itt van a film időzítése is. Szerintem néhány év múlva nem ért volna ennyit, mert eredetiségnek és újításnak híján van. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy divathullámot lovagol meg, mert pont nem a divatra, hanem örök érvényű dolgokra koncentrál. David Fincher akkor is megcsinálta volna, ha épp nincs Facebook-láz. Sokáig találgattam miről is akar szólni ez a film? Mert kicsit szól Zuckerbergről, kicsit a Facebook-ról, kicsit a kor (vagy inkább kór)jelenségről, kicsit a kommunikáció-képtelenségről, kicsit a Zuckerberg-Saverin szálról. Aztán arra eszméltem rá, hogy arról szól, ami ezekben közös. A modern kor "modern" magánya, a mély kapcsolatok hiánya, a "közel vagy - mégis távolinak érezlek". Még Facebook-eredetmítosznak se mondanám. Az biztos, hogy szabályosan rossz érzés nézni, annyira semmilyen világot mutat be. A mi világunkat... Kőkeményen szembesítő film. Van valakinek kedve változtatni?

Kiknek ajánlom?
Ezt (sajnos) nagyon sok embernek látnia kéne.

Értékelésem: 85%

2012. április 19., csütörtök

A Vaslady



A film, melyben gyakorlatilag mindent Oscar-díjjal jutalmaztak, ami értékelhető volt benne.







Objektíven: Margaret Thatcher, az egykori brit miniszterelnök története.

Szubjektíven: Portréfilm? Talán. Bár inkább elolvasok Thatcherről egy jó könyvet, akkor többet megtudok róla. A magánemberi vonal csak néha működik, bár akkor is igen felületes. Történelmi dráma? Esélytelen. A forgatókönyv nem sok sanszot ad a történelmi tényeknek, inkább csak felvillant egyet-kettőt és az egykori miniszterelnök közvetlen környezete is megsínyli a slendrián írói munkát. Inkább ajánlom a címszereplő wikipédia oldalát, mely sok szempontból hasznosabb, mint ez a film. Mert mit is akart Phyllida Lloyd? Nyilván bemutatni Margaret Thatcher korszakalkotó személyiségét, hatását a XX. század világára. Ennek az lett a vége, hogy egy kusza, érdektelen, sehova sem tartó mű született, mely egyedül Meryl Streep bámulatos játéka és az igen figyelemre méltó sminkes/maszkos munkának köszönhetően harcolja ki, hogy megmaradjon bennem némi kíváncsiság minden egyes másodpercben... Aztán csalódnom kell, mert a Mamma Mia! musicalt jegyző Lloyd bizonyítja, hogy nem nőtt fel egy életrajzi film elkészítéséhez. A visszaemlékezős technika állandóan kizökkent, nem hagy belépni a történetbe (talán mert nincs is), nem hagy azonosulni a karakterekkel. Kívülállóként nézem végig, ahogy egy idős hölgy elveszíti élete szerelmét. Ráadásul egy olyan módon megrendezett csúcsjelenettel, mely inkább illene fantasyba, musicalbe, mint ide. Ha egy korszakos brit politikusról szóló film egyik legnagyobb érdeme egy olyan szcéna, mely a címszereplő mosogatását járja körbe, azon úgy gondolom lemérhető a film sikere (vagy inkább mélységes kudarca). Azért persze bocsánatot kérek, hogy nem foglalkoztam írásomban jobban Meryl Streep-el, aki tulajdonképpen egyedül menti a mozit nézhető szintre. Játéka hibátlan és csodálatos. Megérdemli a legkiválóbb jelzőket. Kár, hogy nem kapott maga mellé egy normális rendezőt és stábot. Bár becsületére legyen mondva, hogy ő még a szemétből is képes volt katedrálist építeni, már ami az alakítását illeti. Mert hogy a többi nehezen értékelhető.

Kiknek ajánlom?
Őszintén szólva nem tudom. Akiket érdekel Thatcher és a kicsit dokumentarista stílus, az próbálkozhat vele. Nagyon nem fog pórul járni. De nem árt óvatosnak lenni.

Értékelésem: 40% 

2012. április 6., péntek

There be dragons

 

A klasszikus Misszió rendezője hosszú évek után rendezett ismét vallási témájú filmet.








Objektíven: A fiatal, londoni újságíró, Robert Torres Spanyolországba utazik, hogy kutatást végezzen az Opus Dei vallási csoport egykori alapítójáról, a szentté avatás előtt álló Josemaría Escriváról. Robert apjához, Manolo-hoz fordul, akivel már rég elhidegültek egymástól. Az idős férfi személyesen is ismerte Escrivát, sőt sokáig nagyon jó barátok is voltak, ám nem hajlandó segíteni rég nem látott fiának. Robert így hát maga kezdi el felderíteni a két férfi bonyolult kapcsolatának titkait. A nyomozás egyenes a spanyol polgárháborúba vezet vissza…

Szubjektíven: Roland Joffé nem könnyű eset. A Misszióval és a Gyilkos mezőkkel remekműveket ajándékozott az utókornak, hogy aztán két és fél évtized erejéig gyengébbnél gyengébb alkotások kerüljenek ki a kezei közül. Érthetetlen színvonal-csökkenés. Ezért is kapta fel a fejét a filmszakma, amikor kiderült, hogy az Opus dei alapítójáról készíti legújabb moziját. Újabb vallási témájú film. S hogy milyen lett a végeredmény? Meglehetősen felemás... A kritika és a szakma nagy része a film megjelenése után alaposan a földbe döngölte a There be dragons-t, mely minden fogyatékossága ellenére azért mutat biztató jeleket. Joffé nem teljesen felejtett el rendezni, bár ezt csak néhány jelenet erejéig érezzük. Többnyire biztos fogódzókhoz nyúl, a hatáskeltés bevált eszközeihez. A látványtervekhez Oscar-díjas művészeket szerződtetett, az operatőri munkát is értő kezekre bízta. Az írói munkát ugyanígy kiadhatta volna másnak, a forgatókönyv már az elején sem nyújt koherens képet, később sem lesz sokkal jobb a helyzet. Ezt még valószínűleg megbocsátottuk volna, ha nem kapnánk ilyen magas dózisban a hatásvadász elemeket. Könnycsalogató vonósok, drámai erőlködés és minden, amit el lehet képzelni egy már a nyugdíjra készülő direktortól, akinek valóban ideje lenne visszavonulnia. Az sem véletlen viszont, hogy karizmatikus körök, vallásos meggyőződésű filmesek, nézők nagy szeretettel, már-már ünnepléssel fogadták az Opus dei eredettörténetét, mely lelkileg valóban nyújthat sokat, ha valaki képes belehelyezkedni a történetbe. Engem sajnos most nem ragadott magával, bár erényeit elismerem.

Kiknek ajánlom?
Lelki élményre vágyóknak, akiket hidegen hagynak szakmai hibák.

Értékelésem: 55%


2012. február 16., csütörtök

Aztán mindennek vége


Egy újabb film, melyhez a remek színészek mellé hasonlóan kiváló forgatókönyvírót is szerezhettek volna.






Objektíven: Történelmi dráma Tolsztojról, aki meg akarta találni az egyensúlyt a hírnév, a gazdagság és a saját életfilozófiája között, amiben nem fontosak az anyagiak...

Szubjektíven: Nem kis feladatra vállalkozott 2009-ben Michael Hoffman amerikai rendező és szakmai stábja. A legendás író Lev Tolsztoj életének utolsó hónapjait dolgozták fel Jay Parini Egy élet végállomása című regénye alapján. A játékfilmet Magyarországon február 9-én kezdték vetíteni a mozitermekben, ezért aktuális véleményt formálnunk róla. A kiváló orosz alkotó új vallásos meggyőződése okán lemond nemesi címéről, birtokairól, vegetáriánus lesz és cölibátust fogad. Miután a végrendeletét is megváltoztatja, Tolsztoj közel ötven éve hűséges felesége harcra kel férje egyre szélsőségesebb természetével… Grandiózus, bátor vállalkozás volt mindezt filmvászonra vinni. Összességében a produkció nem vallott kudarcot, kevés hiányzott egy igazán emlékezetes alkotáshoz. Azt már az elején leszögezhetjük, a színészek teljesítménye kiváló: a világ legismertebb filmkritikusa Roger Ebert így nyilatkozott Michael Hoffman alkotásának megtekintése után: „A két főszereplő színész jóval nagyobb súlyt ad a filmnek, mint amit magadtól kinéznél egy történelmi drámából.” Csak már megint a forgatókönyv... Hoffman érdekes húzással helyezi elénk a nagy költőt. Úgy, hogy feleségét teszi meg főszereplőnek. És Sofija (Helen Mirren) nem is okoz csalódást, az összkép mégis meglehetősen homályos marad. A forgatókönyvíró-rendező nem él eléggé azzal a nyilvánvaló helyzettel, hogy a "mozgalom élete", a tolsztoji ideák pont az író saját otthonában nem jutnak érvényre. Ez Jay Parini alapművéből jobban kijön. Magáról Tolsztoj alakjáról, emberi karakteréről is csupán felszínesen, egy ismeretterjesztő film szintjén értesülünk. Aránytalanság, talán ez a legjobb szó. A regényhez képest máshova teszi a hangsúlyokat a film, s így valahogy kevésbé lesz érdekes. De hazudnánk, ha gyenge próbálkozásként állítanánk be az Aztán mindennek vége című filmet. Csodálatos színészek, csodálatos képek, tájak és egy visszafogott, mégis mély lezárás. A rendezésen is érezhető, hogy egy pillanatig sem kontár munka, de ha legközelebb filmet rendez, Michael Hoffmannak át kéne átengednie a forgatókönyv megírásának lehetőségét.

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik nagy rajongói II.Erzsébet királynőnek és Von Trapp kapitánynak, azaz Helen Mirrennek és Christopher Plummernek. Csodálatosat játszanak együtt. Az orosz tájak kedvelői sem fognak rosszul járni, aki azonban irodalmi érdeklődésből nevezne be erre a filmre, inkább ne tegye.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 23., péntek

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


Ballada a Vadnyugatról, lírai elbeszélésmóddal, epikus hosszúsággal, gyönyörű képekben, nagyszerű színészekkel elbeszélve.






Objektíven: A XIX. század egyik leghírhedtebb bandavezére volt Jesse James; fivérével vonatrablások, bankrablások, gyilkosságok tucatjait tervelték ki, majd megvalósításukhoz kisstílű bűnözőket, gazembereket béreltek fel. Nem ismertek kegyelmet, kíméletet. Még életükben legendákká váltak, cikkek, ponyvaregények, könyvek jelentek meg róluk. Ezek közül szinte mindet olvasta Robert Ford, a 19 éves félszeg fiatalember, és elhatározta, csatlakozik a James fivérek utolsó akciójához. Ez a lépése különös változásokat indít el benne. Rádöbben, hogy Jesse, akit éveken keresztül bálványozott, nem az a regényhős, akinek a könyvek beállítják. Valójában hidegvérű gyilkos, aki ártatlanok ellen fordul, zsákmányát pedig nem osztja szét a szegényeknek, hanem szinte mindent magának tart meg. Csalódása szembe állítja egykori bálványával. Kudarca és a sorozatos megaláztatások hatására jut el odáig, hogy végül megöli a legendát, Jesse Jamest.

Szubjektíven: A film Jesse James balladája, mely azonban legalább annyira szól a gyáva Robert Fordról is (Casey Affleck zseniális Ford szerepében!). Hol is lehetne elkezdeni egy ilyen hatalmas horderejű műnél az értékelést? A cím már önmagában garantálja, hogy nagy meglepetés nem érhet minket. Csak az szánjon az életéből három órát Andrew Dominik filmjére (a rendező egyébként íróként is jegyzi ezt a remek munkát), aki nem fél elmerülni a ballada eseménytelen, párbeszédekkel, hosszú snittekkel tarkított folyamában. Itt minden szónak, szünetnek, lélegzetvételnek súlya van. A nagyszerű Nyugat távolról sem emlékeztet arra a helyre, melyen Maverick vagy Webb generális az úr. Üresség, fájdalom, bizalmatlanság és félelem költözött erre a tájra. Roger Deakins operatőr fakó színei, homályos, ködös képei szellemjárta hellyé „varázsolják” a vadnyugatot; Deakins nem egy snittje fog örökre emlékezetünkbe vésődni (a vonatrablás fényképezése vizuális bravúr). Brad Pitt végig uralja a filmet, pályafutása egyik legjobbját nyújtja a fiatalabbik James fivér szerepében. Külön érdekesség, hogy alakja végig szimpatikusabb, mint a megalázott, félénk Fordé. Erre a kiváló narráció is rásegít, mely vándortársként szegődik mellénk a film során. Néha ugyan bele-beleesik abba a hibába, hogy fontos jellemfejlődéseket csak szóban közöl, de ez mit sem von le az alkotás élvezeti értékéből. A film végén Robert Ford is reflektorfénybe kerül. Tulajdonképpen ez Dominik mozijának legérdekesebb része. Gyors sodrású, mélyen drámai és feszültséggel telített. Egyetlen probléma vele, hogy levezetésnek túl hosszú, önálló mellékszálként pedig túl rövid. Egy-két jelenetre még futhatta volna. De ez legyen a legnagyobb baj. Az ezredforduló merész próbálkozásai után immár bátran kijelenthető: a western él, és ereje teljében van!

Kiknek ajánlom?
Csakis olyanoknak, akik bírják a lassú filmeket, az elmélkedős képeket, a nem könnyen emészthető alkotásokat.
Ők biztosan nem csalódnak majd.

Értékelésem: 90%

2011. április 18., hétfő

A zongorista


100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.






Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

2010. június 26., szombat

A királynő


„…és a szívek királynője” egy felejthetetlen filmalkotásban.







Objektíven: Az angol Diana hercegnő élete a tündérmese és a rémdráma keveréke, egy életút, mely csillogással és botrányokkal volt kikövezve. Az emberek szerint Diana mindig is szálka volt az angol királyi ház szemében. Nem véletlen, hogy a hercegnő tragikus halálát követően II. Erzsébet és a királyi család nem jelent meg a nép előtt. Anglia értetlenül állt királynője hallgatása előtt, mindenki elítélte a protokollhoz ragaszkodó királyi családot. A történet arról a feszültséggel és érzelmekkel teli hétről szól, amely a szívek hercegnőjének halála után megrendítette az angol monarchiát.

Szubjektíven: A film, melyben végre bepillanthatunk az angol királyi család életébe. A film, melyből végre megismerhetjük a brit politikai elit tagjait. A film, melyből végre megtudhatjuk, mennyire szereti II. Erzsébet a kutyáit. A film, mely mindezek ellenére mégsem fullad unalomba, sőt, a 2006-os év (bár inkább azt mondanám az évtized) egyik legfontosabb és legjobb filmjévé lép elő. Az angol királyi család egy hetét követhetjük figyelemmel. Ez a hét azonban messzemenően más, mint az eddigiek. 1997-et írunk ugyanis, Diana hercegnő balesetének és halálának napjai ezek. Az egész világ megrendül, minden szem a Buckhingham Palotára szegeződik. Gyászjelentés helyett azonban a királyi család vidéki birtokára távozik pihenni… Nem lehet elvárások nélkül beülni a filmre, mégsem okoz csalódást. (Nem véletlenül tartották műsoron a hazai mozik 90 hétig folyamatosan.) Valószínűleg még soha senki nem nyert annyi díjat, nem kapott annyi elismerést a filmtörténelemben egyetlen alakításért, mint a címszerepet játszó Helen Mirren. II. Erzsébet figuráját megeleveníteni a mozivásznon embert próbáló feladat, azonban rossz úton járunk, ha azt hisszük, ez az alkotás egyszemélyes produkció. Egyénieskedés helyett gyönyörű csapatmunka folyik, melyben nem csak a színészek, az egész stáb csúcsformában teszi a dolgát. A forgatókönyv szinte tökéletes, rég találkoztam hasonlóval. A dialógusok rendkívül életszerűek, messze kerülnek mindenfajta mesterkéltséget; ez már a témát tekintve is nagy szó. Ezernyi lehetőség lenne az elcsúszásra, ezeket gondosan kikerüli A királynő. A mellékszerepekben nagyszerű angol színészeket látunk, közülük a Tony Blair-t megformáló Michael Sheen emelkedik ki. Játéka egyszerűen fenomenális, méltó párja Helen Mirrennek, aki természetesen hibátlan a címszerepben. Stephen Frears filmjének talán legnagyobb érdeme, hogy közel hoz és életszerűvé tesz egy olyan világot, melyet mi többnyire roppant távolinak érzünk. Emléket állít egy elvhű embernek egy kihívásokkal teli korban. Még csak egy apróság a végére: Tony Blair első jelenése a királynőnél, szerintem a 2006-os év legviccesebb jelenete. Már csak ezért is érdemes megnézni A királynőt.

Kiknek ajánlom?
Azoknak ajánlom, akik bátran végigülnek egy alapvetően párbeszédekre, dialógusokra épülő filmet. Nem fogják megbánni.

Értékelésem: 95%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...