A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háborús film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háborús film. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. április 15., kedd

Doktor Zsivágó




A líra diadala!(?)







Objektíven: Oroszország a huszadik század első évtizedeiben. Jurij Zsivágó, az érzékeny lelkületű orvos és tehetséges költő mit sem ért abból, ami körülötte történik, tehetetlen bábúként sodorják magukkal az események. A tizenhét éves Larát Moszkvában pillantja meg, majd hosszú évekig nem látja viszont. Jurij orvosként szolgál az első világháborúban. Egy frontkórházban találkozik újra Larával, akibe beleszeret. A régi hatalmat elsöpri az 1917-es forradalom. Az orvos és szerelme megtapasztalja mindazt a szörnyűséget és megpróbáltatást, melyet az új idők hoznak. 

Szubjektíven: Megfilmesíthető? Kérdezte mindenki a hatvanas évek elején Hollywoodban Boris Pasternak regényével kapcsolatban. Doktor Zsivágó története nem csupán történelmi tablóként vagy hiteles kelet-európai krónikaként vált világszerte ismertté, benne a szabadság igénye olyan elemi erővel mutatkozik meg a karaktereken keresztül, ami nem hagyhatott hidegen egyetlen műértőt sem. Pasternak gyakorlatilag rekordidő alatt kapott Nobel-díjat munkájáért. 1955-ben lett kész a regénnyel, két év múlva sikerült nyugati országok kiadóihoz eljuttatnia, újabb egy év múlva már birtokosa volt a legnagyobb irodalmi elismerésnek. Alkotása 26 hétig vezette a New York Times bestseller listáját. A megfilmesítés ötlete szép lassan Robert Bolthoz és David Leanhez került, akik örömmel láttak munkához. Nem volt kétséges, ha Lean rendezőként hozni tudja az Arábiai Lawrence színvonalát, (megint) jönni fog az Oscar-eső. És hogy végül sikerült-e a bravúr? Szerintem nem, de érdemes róla hosszabban is beszélni/írni. A szovjet szocialista forradalom, a két világháború közötti időszak mindennapjai és az uráli vidék grandiózussága elementáris erővel köszönnek vissza, jelennek meg a vásznon. David Lean nagyon ért a képekhez, és ezt a "sajátos képességét" itt bőven kamatoztatni tudta. A lenyűgöző enyhe kifejezés és szinte jelentéktelen jelző a Doktor Zsivágó képsorait látva. A legapróbb beállítás is halálpontos, a plánok pedig inkább hasonlatosak egy-egy szépen komponált festményhez, mintsem átlagos celluloid képkockához. A problémák akkor kezdődnek, amikor a karakterek kerülnek a középpontba. Robert Bolt (akit elképesztő módon tisztelek és kedvelek) forgatókönyve precízen és hűen követi a regény vonalát, több mondatot, dialógust szó szerint átemelve. Itt azonban nem erre lett volna szükség. Pasternak regénye attól élő, hogy az érzelmi vonalat levelek, versek, visszaemlékezések (is) hangsúlyozzák, amelyek filmen nyilván nem tudnak annyira élőek lenni, mint a könyv lapjain. És itt érkezünk meg a leggyengébb ponthoz. A színészeknek - bár sokat szerepelnek - igen nehéz dolguk van karakterépítés szempontjából. Többnyire szépen kell nézniük, szenvedniük vagy sírniuk premier plánban. Omar Sharif nagyjeleneteit szinte kivétel nélkül mind a szemei "adják el", melyeket külön jelölni kellett volna valami díjra. Nem áll rosszabbul a másik főszereplő Julie Christie sem, neki valamivel hálásabb a karaktere; angyali tekintetébe és kék szemeibe feledkezhetünk bele. Geraldine Chaplin dolga talán a legnehezebb, akinek már Pasternak is "unalmas" figurát írt, nem is sikerül kiemelkednie a szürkeségből, pedig kulcsfontosságú a szerepe. Alec Guinness, Rod Steiger és a színészi gárdából egyedül Oscar-jelölésig jutó Tom Courtenay viszik a prímet, tehát a mellékszereplők hada. A nagy érzelmek és a nagy szenvedélyek mozija ez, s mint ilyet, sokan szeretik vagy fogják megszeretni. Hozzám most kevésbé sikerült közel kerülnie, főleg azért, mert a forgatókönyv szolgai másolása figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy ami Zsivágó lírájában - egy könyv hasábjain - élő, az nem biztos, hogy ugyanúgy tud működni egy 197 perces monumentális filmeposzban. Mindig rosszul érzem magam, ha egy klasszikust lepontozok, de most nem tudok mit tenni. 

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik szeretik a nagyszabású történelmi filmeket, melyeket romantika fűszerez. Nem hiszem, hogy csalódni fognak.

Értékelésem: 65%

2012. április 20., péntek

Hadak útján



Hova lettél drága lovunk?








Objektíven: A Hadak útján egy Albert nevű fiú és Joey névre hallgató lovának elsöprő erejű története. Nehéz idők járnak, nemsokára kitör az I. világháború. Albert édesapja eladja Joey-t a brit lovasságnak, akik rögtön be is vetik őt a frontvonalakon túl - így megkezdődik Joey kalandos utazása, háttérben az első világháborúval. A temérdek akadály ellenére Joey mindig bátran szembenéz a veszéllyel, megérinti az embereket, és megváltoztatja mindenkinek az életét, akivel útközben találkozik. Albert azonban képtelen elfelejteni hű hátasát és egyben legjobb barátját, így hátrahagyva otthonát, a francia harcmezőket veszi célba, hogy megtalálja, és hazavigye csatalovát.

Szubjektíven: Technikailag kiváló, büszkén szentimentális és szégyentelenül régimódi. A Hadak útján egy érzelmes dráma, melyben a szív húrjait a megszokott Spielberg-hangulattal pengeti a nagyszerű rendező. Már A muzsika hangja és az Elfújta a szél című klasszikusokat idéző nyitány gyanússá válhat a rutinos filmbarátoknak... itt bizony kőkeményen az érzelmi vonalra megy rá a paci története. Mert akármilyen furcsán is hangzik, egy ló a főszereplő. És ami még különösebb, hogy viszi is a filmet "alakításával", nagyszerűen teljesít mint címszereplő. A probléma ott kezdődik, hogy a régimódi mozifilmeket idéző történetkezelés és fényképezés kapcsán kicsit elfelejt saját maga lenni Spielberg mozija. Bár végig megbízható szintet tart a rendezés, a Schindler listája direktora csak néha köszön be valami igazán emlékezetes megoldással. Ezek általában a harcmezőhöz és a francia szereplőkhöz köthetőek, összességében kevés egy igazán ütős filmhez. Nehezen indul be a történet, de aztán mind jobban felkelti az érdeklődést Joey, akinek díszletesek, hangmérnökök és egy legendás zeneszerző is besegít a vásznon túlról, hogy a hadak útján célba érjen. A záró szcéna talán a leginkább hatásvadász jelenet, amit Spielberg valaha leforgatott, de egyszerűen nincs mit tenni, illik ehhez a filmhez. Ehhez az érzelemdús, helyenként könnycsalogató filmhez. Kevés embertől viselünk el manapság ilyet, Spielberg közéjük tartozik. Profin vezényli le a Hova lettél drága lovunk?-at, s bár most nem gyarapodott filmográfiája egy újabb klasszikussal, nem kell szégyenkeznie a Texasi Filmkritikusok Szövetségétől a 2011-es év legjobb filmjéért járó díjat besöprő műért.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik az érzelmes, háborús témájú filmeket és a lovakat.

Értékelésem: 70%
 

2012. március 21., szerda

Az angol beteg


A filmtörténelem talán legprofesszionálisabb hatásvadászata.







Objektíven: Egy olasz katonai kórházba szörnyű égési sérüléseket szenvedett pilótát szállítanak be, akit lángoló gépe roncsai közül mentettek ki. Egy kanadai nővér, Hana ápolja az ismeretlen beteget, aki nem emlékszik a nevére, nem tudja honnan jött és mi történt vele. A férfit csak az "angol beteg"-ként emlegetik, akcentusa miatt ugyanis azt hiszik, a szigetországból érkezett. Lassan visszatérnek a férfi emlékei - pontosabban emléktöredékei. Kiderül, hogy nem angol, hanem magyar - Almásy László grófnak hívják, aki Észak-Afrikai felfedező-útjaival szerzett hírnevet magának. Miközben a nővér és a beteg egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Almásy-ban egy másik szerelem emlékei is megelevenednek...

Szubjektíven: Sokat vártam arra, hogy leírhassam ezt a mondatot egy lead-be, és ez a film meg is érdemli. Döbbenetesen erős az összhatás. Több ezer filmes élmény után is azt mondom, minden idők 10 leghatásosabb filmje között van Az angol beteg. Olyan képi világot vonultat fel, hogy egy életre nem szabadulsz az élménytől. Talán az Arábiai Lawrence tudott hasonló képeket elénk varázsolni a sivatagról, a sivatag színeiről... de talán még az sem. John Seale operatőri munkáját látva cserbenhagynak a szavak és a jelzők. Jogosan kapott díjakat a földgolyó szinte minden elképzelhető sarkából. Michael Ondaatje regényét adaptálva Anthony Mighella rendező és főleg Harvey Weinstein producer igazi bennfentesek szedett össze a stábba, akik mind jól ismerték egymást, így remekül tudtak együtt dolgozni. Itt van egy legendás gyártási szakember, egy legendás vágó, egy legendás díszlettervező, egy legendás kosztümtervező, és még pár gyönyörűen csengő név, nem is beszélve a már említett Harvey Weinstein producerről, aki itt mutatta ki igazán a foga fehérjét, és csinált egy független filmalkotásból egy 9(!) Oscar-díjas szupermozit. Mesés helyszínekhez mesés zene - Gabriel Yared zeneszerző nevéről se feledkezzünk meg. És ha már itt tartunk, nem lenne illendő kihagyni a magyar vonatkozást és a dramaturgiai vonalat, amivel kezdetét is veszik a problémák. Ralph Fiennes -rajta nem múlott semmi- csak addig magyar, amíg Sebestyén Márta elhiteti velünk, hogy az. Alakját vonzóvá teszi az egzotikus idegenség, de mélyebbre nem tud leásni a forgatókönyv ebben a tekintetben. Colin Firth figurája mintha nem is élne, pedig igen fontos szerepe volt már a regényben is. Ő nem volt hasznos alapanyag "hatásosság" szempontjából, ezért hagyták és behoztak egy jóval feleslegesebb mellékvonalat Willem Dafoe karakterén keresztül. Ebből is következik, hogy az egyetlen igazán összetett, valós személyiség a filmben a Juliette Binoche által játszott Hana (nem volt véletlen az Oscar). Alakjával lehet szimpatizálni, együttérezni, érzéseket vált ki - jó ötlet volt az ő "szemén keresztül" láttatni a történetet. A film valóban kevésbé értékes, ha csak sima love story-ként fogjuk fel, de valami értelmet nyer, ha elszakadunk a szerelemtől. És ez az, amit én kevéssé éreztem, vagy pontosabban szerettem volna többször érezni. Mert a potenciál megvan/megvolt benne. Nincs szívem azt mondani rá, hogy rossz film. Sokszor eszembe jut a vége felé az a rész, amikor a sivatagi szélben, hatásos vonós zenével megtámogatva a magyar gróf karjában viszi a barlang felé haldokló szerelmét. Hatalmas giccs így leírva, a nézők nagy része mégis könnyeivel küszködik. Mert a hatás letaglóz, emberből vagyunk. Számomra is megrázó képsorozat volt... Mégsem feledhetem annak a filmnek lehetőségét, mely Michael Ondaatje regénye alapján sajnos a forgatókönyvben maradt.

Kiknek ajánlom?
Bármennyire nem így tűnik a leírás alapján, de úgy gondolom, egyszer mindenkinek meg kell néznie. Messze-messze nem hibátlan mozi, de alapmű.

Értékelésem: 60%

2012. március 9., péntek

Ellenállók


Ha Edward Zwick rendez filmet, akkor hatásvadászat, komoly(nak szánt) gondolatok és sablonok. Sikerült már ezeket neki egész kiváló alkotássá összegyúrni, így kíváncsian vártuk az Ellenállókat is, mire jut most...





Objektíven: 1941-et írunk, a kelet-európai zsidók tömegeit hurcolják el és mészárolják le a náci betolakodók. Miután sikerrel megmenekülnek a biztos halálból, három fivér abban a sűrű erdőben keres menedéket, melyet gyerekkoruk óta úgy ismernek, mint a tenyerüket. Hamarosan elkeseredett harc veszi kezdetét, mely kezdetben pusztán a túlélésről szól, ám ahogy egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk rejtekhelyükön, a fivérek rádöbbennek, hogy ezrek életének megmentésével elhunyt szeretteikért állnak bosszút.

Szubjektíven: Ha Edward Zwick filmre ül be az ember, akkor nagyjából tudja, mire számíthat. Amerikai típusú mondanivaló, amerikaias stílusban prezentálva, nyíltan vállalt hatásvadászattal, helyenként giccsel körítve. És ez vagy működik, vagy nem. Az Ellenállók esetében meglehetősen felemás a végeredmény. Igaz történettel van dolgunk, legalábbis valami hasonló bizonyosan megtörtént korabeli dokumentumok alapján. A Bielski fivérek története megfilmesítésért kiált, hiszen 1200 főt mentett meg összefogásuk a legkeményebb üldöztetés idején. Ráadásul nem is akárhol küzdöttek az életben maradásért, a legvadabb erdőség jutott osztályrészül számukra. Már az első jelenettel modellezni lehetne a filmet és az is szembetűnő, hogy a rendkívül hosszú játékidő ellenére túl sok dolog nem történik. Ennek megfelelően - különösen az első órában - szinte kiütik a szemünket a drámainak szánt, ugyanakkor sokszor vérlázítóan hanyagul és tiszteletlenül megrendezett jelenetek. A hatáskeltés olyan szinten arcba mászó, hogy próbára teszi még a leginkább edzett mozibarátokat is. Szerencsénkre finomodik a rendezői stílus, ahogy haladunk előre az időben, Zwick egyre ügyesebben lavíroz a személyes és közösségi vonalak, drámai történések mezsgyéjén. Technikai hibák így is bőven akadnak, az érzelmi azonosulást számomra például többször nehezítette a meglehetősen trehány vágás. Csak annyit írok ide megint, hogy a kevesebb több! És ebből már mindenki tudhatja, mi az ábra a filmmel. Hiába a 2008-as év egyik legszebb zenei főtémája és az igen impozáns operatőri munka. Nem tudják menteni Edward Zwick rendezését. A színészek hozzák fel nézhető szintre. Daniel Craig vonala végig hiteles ás átélhető, Liev Schriebernek sem kell elbújnia mellette, hozza a tőle megszokott remek formát. Jamie Bell ugyancsak érett színésszé érett és ezt jó látni. Testvéri vonaluk és az általuk megmenteni kívánt közösség kérdései bőven adnának elég táptalajt egy nagyjából kétórás filmhez. Sajnálom, hogy most nem volt elég ennyi. Így csak egy feledhető mozi marad az Ellenállók. Vagy inkább úgy fogalmazok, aki egyszer képes volt egy Szenvedélyek viharában-t, vagy egy Utolsó szamuráj-t rendezni, attól ez kevés.

Kiknek ajánlom?
Még így is sokak számára kedves filmről van szó. Sorsdrámákat, második világháborús megmenekítős alkotásokat kedvelők benevezhetnek rá. A megtekintés következményeiért viszont nem vállalok felelősséget...

Értékelésem: 50%

2011. április 18., hétfő

A zongorista


100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.






Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

2011. március 3., csütörtök

A misszió


A 2006-os Holiday című filmben, Miles felkapja A misszió kétlemezes DVD kiadását egy videotékában azt bizonygatva, hogy Irisnek meg kellene néznie csodálatos zenéje miatt. - Én csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak amiatt érdemes megnézni.



Objektíven: A tizennyolcadik században, az Amazonas esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya missziós állomást alapít. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza, aki szakított korábbi életével és menedéket keresve a rendbe is belép. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. Ám a kapzsiság és a hatalomvágy sötét erői alattomos támadást indítanak a helybéliek ellen. Veszélybe kerül jóhiszeműségük, ártatlanságuk, tisztaságuk. Itt már kevés az ima ereje...

Szubjektíven: Ez a film sokkal többet érdemel, minthogy így emlékezzünk rá hosszú évek távlatából; "ez volt az az alkotás, amiért Ennio Morricone nem kapta meg az Oscart 1986-ban." Valóban fájó pont, de nemcsak ezen múlik a dicsőség. Az operatőri munka például megkapta az aranyszobrot. Golden Globe-díjas a forgatókönyv. És persze itt van az Arany Pálma is. Hagyjuk azonban a díjakat. Azok sok esetben nem a filmet, hanem a díjat átadókat minősítik. - Jelen esetben pozitívan. A misszió remekül szemlélteti a világi és az egyházi hatalom egymásnak feszülését, ahol fájdalmas kompromisszumokat kell hozni. A dúsgazdag európai uralkodócsaládok állnak az egyik oldalon, a másikon az egyház missziós tevékenysége. A két fél már többször keveredett összetűzésbe a történelem során, végül - általában - a pénz és a gazdasági érdekek győzedelmeskedtek a hit felett. "Ennek a harcnak az egyik színhelye a dél-amerikai gyarmatvilág, a telepesek és Isten szolgálóinak pártfogásába vett őslakosok harca. A történet középpontjában pedig Rodrigo Mendoza áll, aki a telepeseket kiszolgáló rabszolgavadászból a bűn-bűnhődés-megváltás útvonalon keresztül az Úr kegyelme által, az Ő szolgája és végül védelmező katonája lett." - És ha nem lenne elég, amiről az elején szóltunk, mindez fantasztikus képekben, remek színészi munka által kerül tolmácsolásra a néző számára. A vége erőteljes hatású, mégis De Niro intenzívebb játéka miatt mintha kicsit felborulna az egyensúly az ő javára. De egy újranézés után valószínűleg már nem gondolnám így, hisz azóta Jeremy Irons is bizonyította zsenijét, és itt is remekül játszik. Ray McAnally zseniális, de ugyanez elmondható az összes szereplőről. Lassan kibontakozó film, de aki nem sajnálja rá az időt, nagyon jól jár. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy Roland Joffe néhány nagyszerű film után (Play for today, Gyilkos mezők, A misszió) a kilencvenes évektől jócskán lejjebb vitte a színvonalat. Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét magára talál, mert ez az elmúlt két évtizedben nem igazán sikerült.

Kiknek ajánlom?
Remek film, sok erős jelenettel. Mégis úgy gondolom, 16 éves kor felett minden embernek látnia kell(ene). - Köszönet osi az idézetért!

Értékelésem: 95%

2010. július 25., vasárnap

A bombák földjén


A háború valóban a legerősebb drog...








Objektíven: Az Irakban dolgozó amerikai bombaosztag tagjai talán a világ legveszélyesebb munkáját végzik. Nap mint nap bombákat hatástalanítanak a háborús övezet kellős közepén. Életük azon múlik, hogy sikerül-e a megfelelő zsinórt elvágni idejében, mielőtt valaki felrobbantaná az elrejtett tölteteket. Számukra Bagdadban mindenki potenciális ellenség, ezért belső konfliktusaik ellenére össze kell tartaniuk. William James bombaspecialista őrmester megszállottan nem vesz tudomást a halál közelségéről társaitól eltérően, akik egyszerűen csak túl akarják élni a már alig néhány napos küldetést. Összebarátkozik egy helyi kisgyerekkel, Beckhammel, és amikor egy bombaraktárban hozzá hasonlító holttestre bukkan, keresni kezdi a tetteseket.

Szubjektíven: Adott egy mottó és egy erre épülő film. A készítők nem sokat törődtek a sztori aprólékos kidolgozásával, nem erre került a hangsúly. Minden egyes jelenet a mottót erősíti és viszont, ez tartja össze a szálakat. Epizodikus, emberközeli, s mint ilyen, szépen teljesít Kathryn Bigelow rendező alkotása. Sőt, friss szemléletével kitűnik az utóbbi évek műfaji filmjei közül. A bombák földjén abban tud új lenni, ahogy a háború mechanizmusát prezentálja. Az Apokalipszis most! óta nem emlékszem háborús eposzban ilyen delíriumos, lélekölő momentumokra, melyek a harcok monotonságából, a gyilkolás szenvtelenségéből adódnak, s melyeket ez a film - ha percekre is - de hitelesen mutat fel. A legnagyobb bravúr mégis az, hogy A bombák földjén úgy válik egy minden tizedmásodpercében háborúellenes filmalkotássá, hogy főszereplőjét pont a háború, az adrenalin, az izgalom és a bombák világa élteti. A Jeremy Renner által alakított William James törzsőrmester figurája mégsem marad távol a nézőtől, lassanként az ő személyes világát is megismerjük. Ahogy a támaszponton élő társaiét is, akik remek jellemtanulmányok egytől egyig - köszönhetően a nagyszerű színészvezetésnek. Bigelow filmje tele van emlékezetes epizódokkal, ugyanakkor nem hibátlan alkotás. A felvezetés elbírt volna egy kicsivel gyorsabb tempót és a közepe táján megjelenő "akciókrimi" műfaji sablon sem feltétlenül kedvez az összképnek, mert belerántja a nézőt néhány olyan - a helyszíni és háborús hitelességgel kapcsolatos - kérdésbe, melyeket a forgatókönyv odáig tudatosan kikerült. Nagy szerencse, hogy a végére kapunk egy remekül megrendezett, elgondolkodtató, elemi erejű finálét. A film egyébként nagyjából hasonló utat járt be a legjobb filmnek járó Oscarig, mint tavaly a Gettómilliomos. Már 2008-ban elkészült, először a velencei filmfesztiválon mutatták be, ahonnan el is hozott 5 díjat, de hazájában nem sikerült terjesztőt, forgalmazót találni neki, így a bemutató csak csúszott és csúszott. Majd végül a Summit Entertainment megoldotta a problémákat és 2009 nyarán jöhetett az amerikai bemutató. A kritika pedig olyannyira le volt nyűgözve, hogy kisebb diadalmenet kezdődött, melynek betetőzése volt a 2010-es Oscar-gála, ahonnan a film nem kevesebb, mint 6 díjjal távozhatott, köztük a legjobb rendezőnek és a legjobb filmnek járóval. A díjak jogosságáról most nem akarok vitát nyitni, lényeg, hogy egy valóban felkavaró, remek film került a mozikba, amit kár kihagyni!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem jönnek zavarba egy lassú folyású háborús filmtől, melynél a hangsúly az embereken van, kevésbé a konkrét akción. Egy-két erősebb vagy gyomorforgató jelenet miatt nem javaslom gyerekeknek és szelídebb lelkivilágúaknak. Kemény, férfias film ez, melyet nem mellesleg egy nő rendezett.

Értékelésem: 85%

2010. június 17., csütörtök

Hideghegy


A polgárháború egy újabb megközelítése. A nemzet születése helyett itt egy nemzet haldoklása látszik kiteljesedni; a nemrég elhunyt Anthony Minghella talán legjobb filmjében.





Objektíven: Ada (Nicole Kidman) kényelemben nevelkedett. Apja (Donald Sutherland) bár Charlstonból egy eldugott, hegyvidéki településre költözött, a széltől is óvja lányát. Inman (Jude Law) ott született a Hideghegyen, és egyszerű ember: ács. Ám nem sokkal azelőtt, hogy kitörne a polgárháború, megtetszenek egymásnak, és bár csupán egyszer csókolták meg egymást, mielőtt Inman bevonul, hogy a konföderáció oldalán harcoljon az északiak ellen, örök hűséget esküsznek egymásnak. És bármi történjék is velük, ragaszkodnak ígéretükhöz. A férfit elnyeli a háború. Borzasztó dolgokat lát és él át. Petersburgnál súlyosan megsebesül, de túléli, kórházba kerül. Megelégelte az öldöklést, csupán egyetlen dolog élteti: a hazatérés. Megszökik, és bujkálva, menekülve, gyalogol a Hideghegy felé. Szerelme eközben magára marad, és az egyre zordabbra forduló világban igyekszik túlélni a háború hozta szörnyűségeket. Ő is csak azért küzd olyan elszántan, mert bízik benne, hogy Inman egyszer megérkezik hozzá: hiszen megígérte neki.

Szubjektíven: Charles Frazier amerikai szerző regénye azonnal óriási siker lett: neves írók nyilatkoztak elismerően róla. A csodálatos nyelven írott és nagyszerűen fordított regényben lebilincselő élményre leltek mindazok, akik nem felejtették el a hagyományos nagyregények megkapó világát. Ehhez képest Anthony Minghella filmje már jóval hányattatottabb sorsú volt. A nagy díjátadókon rengeteg jelölést kapott ugyan, de végül szinte mindenhol mellőzték, a kritika sem fogadta egyértelmű lelkesedéssel. Néhány - a filmmel kapcsolatos - félreértésről szeretném rögtön az elején fellebbenteni a fátylat. Ez nem egy hagyományos romantikus háborús film. Ez egy kőkemény háborús, romantikus eposz. Így ebben a sorrendben. A tengerentúliak elkényeztettek bennünket abból a szempontból, hogy egy polgárháborús moziban a szerelem marad mindig és minden körülmények között a legyőzhetetlen erő. A harcmezők kegyetlen valóságához közelebb álló, amit itt látunk; ha Illyés-féle terminológiával szeretnék élni azt mondanám, ahol háború van, ott háború van. Az erőszak és a gyűlölet mindent megöl és állattá alacsonyítja az embert. Keserves és fájdalmas utat kell végigjárni ahhoz, hogy végül a szerelemé legyen az utolsó szó. De az övé lesz-e? Jude Law élete alakítását nyújtja és Nicole Kidman is brillírozik kettős jeleneteiknél. Renée Zellweger ugyan tisztességesen hozza az érző szívű parasztlány karakterét, de ez nálam nem érdemelt volna Oscart. A vizuális megvalósítás ezúttal is remek - az Amerikába áthelyezett modern Odüsszeia-történet minden képkockája igényesen és profin tálalt, ahogy Gabriel Yared filmhez írt muzsikája is. A problémák akkor kezdődnek, amikor Anthony Minghella rendező egyszerre akar formabontó és hagyományos lenni. Nagyon nehezen jön össze a kettő. Néhány igencsak erőltetett romantikus kellék kimaradhatott volna, így a túlzott hatásvadászat csapdájába sem esne bele a Hideghegy. A Hideghegy, amely azért is figyelemre méltó munka, mert ennek köszönhetően lett igazán nagy színész Natalie Portman, aki már beskatulyázódni látszott a Csillagok Háborúja miatt. Zárszóként efes kollégám gondolataival búcsúzom: "Nagy film a Hideghegy. Értem ezt nem csak a mintegy 155 perces hosszára, minden ízében, minden képkockájában igazi veretes filmszínmű, amennyiben a filmszínház nagyon nagy és nagyon elegáns mozit jelent."

Kiknek ajánlom?
Nehezen tartom számon filmélményeim számát, jelenleg 1500 körülire saccolom, de meg kell említsem, hogy a Hideghegy a 15-20 legerőszakosabb, legdurvább film között van, amit életemben láttam, ezt nem árt észben tartani. (a Monroe-család szomszédainak lemészárlása felett a mai napig nem tértem napirendre) Nem ajánlanám akárkinek. Történelmi érdeklődésűeknek, erős gyomorúaknak és a romantika szenvedő és véres oldalát felkutatni igyekvőknek.

Értékelésem: 80%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...