A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál film. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. július 4., szombat

Mad Max: A harag útja

Objektíven: A bolygó legtávolabbi vidékén, végeláthatatlan sivatagban küzd a meggyötört emberiség a túlélésért. Akad két renegát, akik talán rendet tehetnek ebben az őrült világban: a családja halálát követően lelki békét kereső Max, aki a szavak helyett a tettekben hisz, illetve a szintén harcedzett Furiosa, aki a további élet lehetőségét abban látja, ha nekivág a sivatagnak és megkeresi gyermekkori otthonát.

Szubjektíven: Fogalmam sincs mikor láttam utoljára ennyire jó akciófilmet. Körülbelül egy évtizedet kell visszaugranom az időben, hogy hasonló kaliberű alkotásra leljek filmes naplómban. Az akció tehát kolosszális. Gyakorlatilag egyetlen (három részre osztott) százhúsz perces akciójelenetet nézünk, ami kreativitásában, koreográfiájában a műfaj legnagyobbjaihoz zárkózik fel. Nincs nagyon mit hozzátenni, aki kedveli a Mad Max világát, az remekül fog szórakozni. Ami hiányosságot magam részéről felrovok a készítőknek, az másból fakad. Alapvetően bírom, ha tartalmat akarnak belenyomni az ilyen filmekbe is, ezért a megváltás/visszatérés/fordulat kombináció sem zavart. A végét picit sutának éreztem és nekem valahogy hiányzott a világ kidolgozottsága. John Seale-nél ugyan senki sem tud jobban sivatagot fényképezni, ez tény, de az országutak "szagára", a benzinkutak és a városok kevésbé steril bemutatására is kíváncsi lettem volna. Hiányzott nekem pl. a V8 tétje... apróságok, amik sokat dobhattak volna. Az előző Mad Max filmek nem csupán a vizualitásban bíztak, ha drámát kellett csinálni.

Értékelés: 80%



2012. november 10., szombat

A király beszéde



"Zárjon ki mindent és mondja ide nekem!"








Objektíven: A király beszéde egy férfi története, aki VI. György brit királyként, II. Erzsébet királynő apjaként vonult be a világtörténelembe. Miután bátyja lemondott, George azaz Bertie foglalta el trónt - igen kelletlenül. A király nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére, mert borzalmas dadogása miatt képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani. Számos eredménytelen beszédterápiás kezelés után találkozott a liberális szellemiségű Lionel Logue-gal, aki csöppet sem hagyományos ülésein nemcsak királya hangját, hanem bátorságát is segített visszaszerezni.

Szubjektíven: A moziteremben még a csillárról is lógtak. Örömmel töltött el, hogy az érdeklődés a film iránt ilyen nagy, még hónapokkal a premier után is. Örülök, bár bevallom én nagy bajban lettem volna, ha rám parancsolnak, hogy döntsem el; Fincher közösségi hálója vagy Hooper királyi kamaradrámája vigye-e haza az aranyszobrokat az Oscar-gáláról. Azóta már tudjuk, hogy végül testvériesnek kevéssé mondható 4:3-as győzelmet aratott a király, ráadásul vitte a fő kategóriákat is. Most már azt mondom: megérdemelten. Jellegéből fakadóan pozitívabb film, amire manapság nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. Összességében a nagyszerű BBC filmek győzelmének tartom A király beszédét, amelyekből többet kéne filmszínházakban játszani, mert megtalálná a közönségét. Színészgárda zseniális, forgatókönyv szinte hibátlan, hagyományos a rendezés. Abszolút nem zavaró a film kiszámíthatósága a magas prezentálási szint miatt. Ami bajom volt vele, az részben dramaturgiai hiányosság, az első felében nem éreztem sorsdöntőnek a konfliktushelyzetet, az elég lassan éleződött ki. Cserébe ugyanakkor kapunk egy lehengerlő Geoffrey Rush-t és egy hibátlan Helena Bonham Carter-t. Hatalmas ötlet volt továbbá, hogy az elmúlt évtized tán legeredetibb zeneszerzőjét kérték fel a filmzenei album elkészítésére. Alexandre Desplat ebben a "szerepben" is lubickol egy abszolút (jó értelemben) visszafogott munkával, mely tökéletesen simul Tom Hooper rendező alkotásába. Nincs mit tenni, hibái ellenére is a 2010-es év egyik legjobbjával van dolgunk. A király beszéde nem hivalkodó film, pont ezért érdemli meg, hogy reflektorfénybe kerüljön.

Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki a 'történelmi' jelző okán nem vár rögtön pergő ritmust, hanem "kiegyezik" egy igényes, profi, karakterközpontú drámával.

Értékelésem: 85%


2012. április 30., hétfő

Fogadom



Kiszámíthatóság, biztonsági rendezés... ezúttal ez mégsem jelent komoly problémát.







Objektíven: Az őrülten szerelmes ifjú házaspár, Paige és férje Leo éppen csak elkezdik élvezni közös életüket, amikor váratlan dolog történik. Egy autóbaleset következményeként az ifjú ara kómába esik, azonban miután felébred, amnéziába esik. Nagyon kevés emléke van az addigi életéről, így szerelméről sincsenek emlékképei. Leonak erősnek és kitartónak kell lennie, hogy élete párja újra beleszeressen.

Szubjektíven: Csodálkoztam, hogy a Két nő - Egy ház révén frissen hírnevet (és Golden Globe díjat) szerzett Michael Sucsy-t kérték fel a direktori munkálatokra, ám a film megtekintése után úgy érzem, nehezen kerülhetett volna jobb kezekbe a forgatókönyv. A producerek ugyanis láthatóan egy biztonsági hollywoodi romantikus komédiát akartak, amire könnyen be lehet csalni Valentin-nap környékén a népeket. Így minden eredetiség nélkülözésével a jól bevált panelekre kellett építeni. Félreértés ne essék, pontosan ez történik, csupán sikerült az alapanyagból (megtörtént események ihlették a forgatókönyvet) megfelelő mennyiségű gondolatot kiragadni ahhoz, hogy ne csupán egyszeri szórakozás legyen a Fogadom. Mélyen bevésődni ugyan nem fog, de műfajtársainál mindenképp többet nyújt. És hogy ez mihez elég? Pontosan ahhoz, hogy másfél órával tovább emlékezzünk rá, mint a Túl jó nő a csajomra vagy a Bérgyilkosékra. Az átlagnál tehát egy fokkal messzebb jut Sucsy filmje, csak az alapműfajt kellett volna megváltoztatni ahhoz, hogy valami maradandó szülessen. Ahogy egyik kollégám - szerintem rendkívül találóan - két mondatban megfogalmazta a Fogadom lényegét: "A klisék - amennyiben a hozzávalók összessége megfelelő arányú - biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtanak, a néző mégis várja, szinte vágyja a következő képkockát, hátha nem az történik, mint ami az ő fejében már 5 másodperce lepergett. Aztán rájön, hogy mégis, de ezúttal ez nem olyan rossz."

Kiknek ajánlom?
Romantikusoknak minden körülmények között, házaspárok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát. Romantikus házaspárok meg főleg!

Értékelésem: 50%


2012. április 29., vasárnap

Az orvvadász



Egy figyelemre méltó film Ausztráliából.








Objektíven: Martin profi zsoldos, legújabb megbízatását egy rejtélyes, biotechnikával foglalkozó cégtől kapja. Az egyre fogyó, mégis elképesztő szépségű tasmán vadonba kell utaznia, hogy a kihaltnak hitt erszényesfarkasok ismét látni vélt példányaiból hozzon egyet. Martin fedő sztorival fog hozzá feladatához: a helyiek körében tudósként jár-kel, egy család farmjának közelében telepedik le. Miközben egyre mélyebbre jut a vadonban, akaratlanul is egyre közelebb kerül a székhelye mellett élőkhöz.

Szubjektíven: Az ember elsőre nem is gondolná, hogy a forgatókönyv alapanyagául annak a Julia Leigh-nek az írásműve szolgál, aki néhány hónapja dobott a mozikba egy saját filmet (a Sleeping Beauty-t inkább jobb szó nélkül hagyni). Érdekes, mert a két alkotás egyáltalán nem hasonló és én örülök, hogy inkább erre tettem a voksom. Figyelemre méltó film Az orvvadász, nem érezhető rajta, hogy egy mozivilágban járatlan, tévéfilmes direktor (Daniel Nettheim) műve. Tapasztalatlanságra utaló jelek persze érzékelhetők, hiszen Nettheim túl sokszor bízza magát operatőrére és zeneszerzőjére, hogy mentsék lassan csordogáló sztoriját. És igazán nem is azzal van a baj, hogy lassan csordogál, hanem hogy a környezetvédelmi krimi és a személyes drámai vonal is erősebb súlyt érdemelne. Inkább a címszerepet alakító Willem Dafoe-n múlik, hogy végül elégedetten állunk fel a székből és kevésbé az őt dirigáló rendezőn. Dafoe végérvényesen bizonyítja, hogy bármilyen szerepet eljátszik. Az előzetest olvasva nem hittem volna, hogy egy ilyen történetet is képes katarzisra kifuttatni, de végül láss csodát, bejött. Nem mehetünk el Robert Humphreys munkája mellett sem, aki bámulatos képeivel olyan hangulatot varázsol elénk, mintha magunk is a tasmán vadonban kutatnánk egy elveszettnek hitt faj után. Ebben a szintén pazarul teljesítő zeneszerzői hármas, Andrew Lancester, Michael Lira és Matteo Zingales vannak segítségére - a filmzenei anyag önálló lábon is abszolút megáll, a film közben sem hivalkodó. További sok sikert kívánunk a fiatal ausztrál direktornak, akinek reméljük meghozta a kedvét ez a mozi. Legközelebb még jobban fog sikerülni, de ez már így is igen jó...

Kiknek ajánlom?
Természetfilmek világát is kedvelő mozibarátoknak, akik kaland és dráma mellé a lassú tempót is bevállalják.

Értékelésem: 70%


2012. április 4., szerda

Táncoló talpak


A közhiedelemmel ellentétben nem a zöld-propagandával van itt a legnagyobb baj.







Objektíven: A császárpingvinek hazájában, az Antarktiszon senki vagy, ha nem tudsz énekelni. Ám mit tegyen a kis Topi, akinek semmi hangja? Szívhez szóló dal nélkül sosem élhet boldog szerelemben. Nem mentség számára, hogy a jégparkett ördöge, lévén a kis pingvin táncra született. Kiközösítik a pingvintársadalomból. Miután életében először távol kerül az otthonától, Topi találkozik egy csapat másfajta pingvinnel. Ramont és társait lenyűgözik a kis pingvin tánclépései, és meghívják, hogy bulizzon velük. Az új barátainak segítségével azután Topi végre megtalálja helyét a világban.

Szubjektíven: Az elmúlt évtized második felében rendkívül kelendőek voltak a sarki pingvinek. Nem egy, nem két alkotás foglalkozott velük, hétköznapjaikkal, vándorlásaikkal, családi életükkel. Hétköznapjaikkal, bizony! Hisz minden kis pingvin iskolába jár, énekelni tanul… Már akinek sikerül. Van, akinek ez nem jön össze, és inkább táncolásra adja a fejét, hogy aztán sok-sok kalandon és új baráton keresztül elfogadtassa magát a „társadalommal”. Azt, hogy a 2007-es díjátadón George Miller animációs alkotását tüntették ki Oscar-szobrocskával a Verdák helyett, azóta sem bocsátottam meg az Amerikai Filmakadémiának. De hát mire is számíthatunk? „Végre” egy animációs film, amely bátran szembe megy a hagyományos értékekkel, a családdal, mindenféle hierarchikus intézményrendszerrel... Érthető karikírozás, meg kell hagyni, csak sablonos és többnyire ötlettelen. „Végre” egy animációs film, melyben az alkotók nem bajlódtak a dalok feliratozásával, hadd okuljon a magyar kisgyermek a számára érthetetlen angol szövegből. És „végre” egy animációs film, melyben egyik mellékszereplő sem okoz különösebb meglepetést, a nagydumás, a végletekig gonosz, a pancser banda és a szimpatikus, önmagát kereső főhős egyaránt megtalálható benne. Kivétel talán az apuka-pingvin. Figurája és karaktere átélhetőre és hitelesre sikerült. Az akciók többségének konkrét szerepe nincs, csak a látvány és a történet továbblendítése végett kerültek a filmbe. A Táncoló talpak – mint arra címe is utal – akkor működik a legjobban, amikor éppen táncos betét következik, akkor igazán magával ragadó. Szerencsére ilyenben nem szűkölködünk a másfél órás játékidő alatt, így mégsem kell csalódottan elhagynunk a mozitermet. A keserű szájíz azért marad meg, mert egy kedves, humoros film ígérete van benne az első félórában, hogy aztán a színvonal egyre lejjebb kússzon. Kár érte. Második rész persze ebből is van...

Kiknek ajánlom?
Szerintem nem családi film, bármilyen sokan szeretik is. Én még nem ajánlottam jó szívvel senkinek. Egyszer nézhető kategória.

Értékelésem: 50%

2012. március 25., vasárnap

Képlet


Meg kell védenem Alex Proyast, aki szerintem tehetséges rendező. Korrekt mozit hozott össze a Képlettel, melynél azonban már a sztori is sántít kicsit, a forgatókönyv meg aztán pláne.





Objektíven: 1959-ben egy új általános iskola avatóünnepségén megkérik a diákokat, hogy rajzolják meg: szerintük milyen lesz a jövő? A képeket bezárják egy időkapszulába, és elraktározzák 50 évre. Egy titokzatos kislány rajz helyett véletlenszerűnek tűnő számokkal írja tele a papírját. Azt állítja, láthatatlan emberek suttogták a fülébe a számokat. Félévszázaddal később szintén diákok kapják a feladatot, hogy vizsgálják meg az ötven évvel ezelőtti gyermekrajzokat, a kislány rejtélyes üzenete pedig Caleb Koestlerhez kerül. Caleb apja, az asztrofizikus John Koestler fantasztikus és egyben félelmetes felfedezést tesz: a kislány által leírt számok dátumok. Az utóbbi ötven év minden egyes katasztrófájának időpontjai.

Szubjektíven: Nagyon szurkoltam, hogy a film végén ne (az) derüljön ki, hogy csak egy hatalmas blöff az egész. Csalódnom kellett. Az egész sokáig hatásos sci-fi thrillerként haladó mozi végül nem teljesíti az elvárásokat. Egy bizonyos pontig magyarázatot lehet találni a forgatókönyv következetlenségeire, de egyre gyanúsabbá és gyanúsabbá válik a dolog az idő előrehaladtával. A családi dráma sem annyira hiányzik a képből. Vagy legyen az, vagy szorítsuk minimálisra a játékidő érzelmes felét. Valaki beszélhetne már ilyen szempontból (is) az amerikai producerek fejével. A sci-fi vonal működik és amíg van benne spiritusz, élvezhető a Képlet. Proyas egy ideig korrekt módon eladja nekünk a sablonokat és rendezésével befedi az írói hiányt. Csodát azonban ő sem tud tenni és rossz érzés tölt el, ha adatlapjára nézve azt látom, hogy alig kap munkát. Pedig megérdemelné. Már az Én, a robot is abszolút élvezhető, korrekt akciómozi volt. Ez is az, bár gyengébb annál. Mi lesz, ha majd egyszer lesz valaki, aki normálisan megírja a filmjeit? Érdekesség, hogy a mozit eredetileg Richard Kelly írta és rendezte volna. Kíváncsi vagyok, mit hozott volna ki a Donnie Darko direktora ebből az alapsztoriból. Már sosem tudjuk meg, ne is tépelődjünk rajta. Örüljünk inkább annak, hogy Alex Proyas már leszerződött következő rendezői munkájára.

Kiknek ajánlom?
Nicolas Cage rajongóinak és a tudományos-fantasztikus filmek kedvelőinek.

Értékelésem: 60%

2011. január 5., szerda

Animal Instincts


Az ausztrálok is megmutatják ki az úr e tájon.








Objektíven: Egy kos és egy bika küzdelme a "farm királya" címért.

Szubjektíven: Öt percben összefoglalt háborús helyzet. Ez a nem túlságosan népszerű filmecske nemrég jutott el hazánkba. Fogadtatása itt is felemás volt, pedig a gyurmaszerű látvány, a kellemes animáció és a főszereplő figurák sokat ígérnek. Csak az eredeti ötletek hiányoztak. Hasonló érzésem volt, mint a Big Buck Bunny esetében. A Cameron Edser - Michael Richards rendezőpáros sokszor használt paneleket használ, a baj csupán annyi, hogy filmjükön inkább az sejlik át, hogy ők itt bizony komoly munkát végeztek a szórakoztatási faktor feljebb tornázására. Pedig ez egy egyszerű film, és láttunk már hasonlót. Attól tartani azonban hiba lenne, hogy csalódnunk kell. Csak kezeljük helyén ezt a jó kis rövidfilmet.

Kiknek ajánlom?
Az ausztrál filmek kedvelőinek, és azoknak, akiknek tetszett a Big Buck Bunny.

Értékelésem: 65%

2010. december 22., szerda

Reach

If I can reach…





Objektíven: Ausztrál animáció a Kiwi! alapötletére.

Szubjektíven: Ha nem láttam volna a Kiwi!-t talán még tetszene is ez a pofás kis animáció, de így nem több számomra, mint egy nézhető próbálkozás szép grafikával és némi tartalmi mélységgel. Mi következik ebből? Hogy akik nem látták a kis madár szívbemarkoló történetét, feltétlenül nézzék meg a Reach című animációs rövidfilmet, mert igazán hasznos és értékes pár percnek örülhetnek majd. Én pedig csendben maradok, mert általában igyekszem függetleníteni magam az előző filmélményektől, de itt most oly mértékű volt a hasonlóság, hogy nem sikerült.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem látták a Kiwit.

Értékelésem: 65%

2010. december 6., hétfő

Mátrix


"Mi az a valóság? Erre a kérdésre valószínűleg igen nehéz lenne pontos, találó választ adni. Az 1999-es Mátrix című film az ezredfordulón, a modern korban ismét fellendítette a filmes filozófiát. Az alkotás legendává vált." - HL





Objektíven: Két valóság létezik. Az egyik mindennapi életünk - a másik az, ami mögötte van. Az egyik álom. A másik a mátrix. Neo kétségbeesetten kutatja az igazságot a mátrixról. Erről a titokzatos és ismeretlen valamiről. Neo csak mendemondákból hallott - de biztos benne, hogy ez az elképzelhetetlen dolog rosszindulatú, és titokban irányítja az életét. Neo úgy véli, Morpheus, ez a legendák övezte férfi, akit a világ legveszélyesebb emberének tartanak, megmutatja neki az igazságot. Egy éjszaka Neo találkozik egy gyönyörű ismeretlennel, Trinityvel, aki elvezeti őt egy másik világba, ahol Neo találkozik Morpheusszal és személyesen megtapasztalja az igazságot a mátrixról. Neónak egy kérdésre is választ kell találnia, amely ugyanolyan mellbevágó, mint az első. Vajon ő a kiválasztott? Még mielőtt felfoghatná, miről van szó, Neo biztos abban, hogy a kérdésre nem a válasz. Mások, mint Morpheus társa, Cypher egyetértenek. Ám akadnak olyanok is, akik nem egészen biztosak ebben. A mátrixnak védelmezői is vannak. Vezetőjük a könyörtelen és szó szerint fékezhetetlen Smith ügynök. A mátrix őreinek módszerei egyszerre ámulatba ejtőek és rémisztőek. Neo, Morpheus és Trinity élethalálharcot folytat a mátrix gonosz és szinte legyőzhetetlen őrei ellen, hogy választ találjanak kérdéseikre, ráeszméljenek valódi erejükre, és megismerjék sorsukat. Minden mozdulat, minden másodperc, minden gondolat döntő jelentőségre tesz szert, ha ki akarnak szabadulni a mátrix rabságából, és elpusztítani mindazt, amit képvisel.

Szubjektíven: A Mátrixot 1999. március 31-én mutatták be, és néhány hónap alatt megkerülhetetlen ikonjává vált a science-fiction műfajnak. A filmet rendező Wachowski-testvérek valószínűleg megunták, hogy a legmerészebb sci-fik sem hoznak nagyobb újítást a mozikba egy-két járműnél, fegyvernél, esetleg más galaxisból érkezett idegen lénynél. Ezért bedobták a köztudatba az ötleteikből összetákolt filmecskét, melyhez előzőleg hosszan vadásztak támogatókat. És lett olyan világosság és felbuzdulás, mint csak kevésszer a sci-fi történelemben. A Mátrix azért az utóbbi évtizedek egyik legjobb filmje, mert mindenki azt találhatja benne, amit akar: a sci-fi rajongók érdekes jövőképet, az akció-orientáltak zseniálisan megkoreografált akciójeleneteket, a filozofálgatásra hajlamosak pedig egy-két érdekes dilemmát. Nem hiányoznak a filozófiai és vallási gondolatok, a platóni, szókratészi vagy éppen orwelli elméletek. Mindez olyan képi világgal körítve, melyhez még csak hasonlót sem láttunk 1999-ig. Három éven belül több mint 20 moziban használták fel a film forradalmi trükkjét, a bullet-time-ot. A szintén abban az évben bemutatott Csillagok Háborúja - Baljós árnyak című film 95%-ban digitális trükkökre épült, (ami egyébként a mai napig rekord), míg a Mátrix jóval kevesebb trükkel felvértezve vágott neki a moziforgalmazásnak. A világ mégis úgy hasra esett - vagy inkább térdre -, hogy egyszeriben 4 technikai kategória Oscarja vándorolt a készítők zsebébe. Ennyit a külsőségről. A film alapkérdése az, hogy jobb-e magunkat boldognak képzelve, de a minket körülvevő világról semmit sem tudva élni, vagy feltétlenül meg kell tudnunk az igazságot, még ha ez az életünkbe is kerül. “A tudatlanság hatalom”, mondja az egyik szereplő. Sokan egyetértenének az előző állítással, de főszereplőinknek nincs és nem is lehet választása, harcolniuk kell. Az akciójelenetek pedig egész egyszerűen óriásiak, legyen szó tűzpárbajról, vagy közelharcról. Az alkotók a komoly témát olyan egyedi stílusban forgatott, szédítő összecsapások közé helyezték, amelyek egyedülállóak vizualitásukban, ugyanakkor a humort sem nélkülözik. Keanu Reeves pedig pályafutásának legjobb alakítását nyújtja (bár ezzel nem mondtunk sokat), sőt, tökéletesen testhezálló neki ez a szerep. Nekem személyesen pedig életem eddigi legnagyobb filmes élményét nyújtotta a movie minden más elemével együtt. Hatalmas film a Mátrix, melyet lehet utálni, kedvelni, de megkerülhetetlen részévé vált a modern kori tömegkultúrának és a sci-fi műfajának is.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik a cikk alapján kedvet kaptak megnézni a filmet. :)

Értékelésem: 100%

2010. május 16., vasárnap

The Cat Piano


Az utóbbi évek egyik leghangulatosabb animációs rövidfilmjének főszereplője horrorisztikusabb hangszeren játszik, mint amit el tudnánk képzelni.






Objektíven: Valaki a világítótorony mélyén szörnyű merénylet megvalósításán dolgozik. Sikerül-e szembeszállni az elvakult őrülttel? Visszaköltözik-e a béke és a zene a macskák városába?

Szubjektíven: A macskák városa. A zene városa. A szépség városa. A ritmus városa. – A félelem városa. Valaki a sötét sikátorokban ólálkodva, a hangok, a zene nyomába férkőzik, és kíméletlenül magával ragadja a megfelelő hangok tulajdonosait. A macskákon úrrá lesz a rettegés, mígnem egyikük rájön a világítótorony szörnyű rejtélyére… Magával ragadó és vérprofi animáció, mely kategóriájában a 2009-es esztendő 10 legjobbja közé került, és kétségkívül ott is a helye. Nick Cave narrátori munkáját csak dicséret illetheti, az angol nyelv legjavából kapunk itt ízelítőt. A történet magával szippant és 8 percen át alaposan próbára teszi még az edzett filmkedvelőket is. Ami miatt mégis erős hiányérzet maradt bennem, az az, hogy ez a sztori nem ennyi játékidőt érdemelne. Túl rövidnek éreztem a jeleneteket, nem volt idő az igazi elmélyülésre. Bár nem csodálkoznék, ha egy nagyobb stúdió beajánlkozna a film készítőinél, vállalva az egész estés verziót – emlékezhetünk pár évvel ezelőtt hasonlóan járt a 9 című animáció. Addig is marad ez a pár perc, mely a maga nemében nagyszerű ugyan, de nekem most kevés volt…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik vágynak egy kis borzongásra, és nem gondolják úgy, hogy egy animációs film csak gyerekeknek szólhat. Mert ez nem gyerekeknek szól.

Értékelésem: 80%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...