A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol film. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 9., szombat

Trash

Objektíven: A riói nyomornegyedben két srác egy tárcát talál a helyi szeméttelep napi hulladéktömegében. Amikor megjelenik a rendőrség és komoly summát ajánlanak a tárca megtalálóinak, a fiúk, Rafael és Gardo ráébrednek, hogy valami nagy dologra bukkantak. Barátjukkal Ratóval kiegészülve útnak indulnak, hogy megtudják, ki a tárca tulajdonosa. Arra nem számítanak, hogy hamarosan életveszélybe kerülnek.

Szubjektíven: Komoly kérdés volt, Stephen Daldry filmográfiája milyen irányt vesz a Rém hangosan és irtó közel után. Visszatér-e az Órák típusú karakterközpontú adaptációk felé, avagy tovább halad a szélesebb tömegeket megszólító drámai/tragikus témák útján. A Trash nagyon határozott választ hordoz. Abszolút az utóbbi. Filmjét sokan propagandának fogják értékelni, egyértelmű és talán művészembertől túlságosan is nyílt állásfoglalásnak a politikai bűnözés, a korrupció ellen. Nem véletlen a helyszín - Brazília. És nem véletlen a tematika sem - nyomornegyedek világa kontra gazdagok, szegények kontra rendőrök és politikusok. Ijesztően valóságos, ráadásul még a bemutató dátuma sem beszél mellé. 2014. Annál jobban csodálkozom azon, hogy a magyarországi forgalmazó mindössze néhány héttel a hazai premier előtt "megfutamodott" és bejelentette, hogy mégsem vetítik itthon Daldry moziját. Mert mihez is kezdene a magyar ember egy ilyen filmmel, amiben politikusokat szapulnak és a rendőrséget vonják kérdőre, mindezt ráadásul - Stephen Daldrytól kifejezetten szokatlan - kereszténybarát és humanista retorikával. Egy Gettómilliomos és egy Isten városa van elrejtve ebben a filmben, csak fényévekre jár a nagy elődöktől. Minden tekintetben. Sőt, megkockáztatom, hogy Daldry eddigi leggyengébb rendezése. A technikai megvalósítás és különösen a három főszereplő srác őszinte játéka azonban sok dologért kárpótol. Megtekintésre javasolt!


Értékelés: 65%


2013. december 8., vasárnap

Az utolsó császár




Efféle koprodukcióból szívesen vennénk többet. Jó érzés ilyen nagyszerű filmet látni, s írni róla.






Objektíven: 1950-ben a kínai-szovjet határállomásra beragasztott ablakú szerelvény gördül be: háborús bűnösöket szállítanak haza. Közöttük van Pu Ji, az utolsó kínai császár, aki uralkodói pályáját a japán bábállam, Mandzsuko névleges uraként fejezte be. Mivel kevés jóra számíthat, a mosdóban fölvágja az ereit - de megmentik, és egy ideológiai átnevelőtáborba viszik. Ott kezd neki önéletrajzának, amelyből kalandos és vadregényes életút rajzolódik ki. 1908-ban vitték a Tiltott Városba a haldokló császárné parancsára, s hamarosan - még kisgyermekként - ő lesz az új uralkodó. Eunuchok serege neveli, s mivel nem léphet ki a palotából, semmit nem tud a világról - arra is csak évek elmúltával jön rá, hogy becsapták: minden pompa és alázat ellenére Kínában már köztársaság van. Ettől fogva erőt vesz rajta a vágy, és mindenáron ki akar törni aranykalitkájából. Mikor a japánok felajánlják neki a megszállt Mandzsúria trónját, nincs ereje visszautasítani, s ezzel végképp tönkreteszi életét.

Szubjektíven: A film, melynek kapcsán rögtön mindenki értetlenkedésbe kezd a plakátokra írt kilenc Oscar-díj (és még számos egyéb díj) miatt. A téma rövidre zárható. 1987 talán a leggyengébb filmes év volt az utóbbi pár évtizedben, az akadémia jelöltjeit nézve mindenképp. Számtalan nagy rendező próbálkozott, de messze alulmaradtak legjobbjukon. Én külön örülök annak, hogy egy nem amerikai, több nemzetet érintő koprodukció volt képes beelőzni Hollywood nagyjait. Alapmű, kétségtelen. Amit Bernardo Bertolucci és filmes stábja véghezvitt, arról jó érzéssel tudok nyilatkozni. Elsősorban persze a rendező és a látványtervekért felelős emberek munkája nyomán jár a pacsi. Tanítanivaló, ahogy a díszletek és a kosztümök révén egy egész kultúra rajzolódik ki előttünk. Véletlenül sem öncélúan, a legkisebb epizódot is pontosan megrendezve a Tiltott Városban, mely először adott otthont filmforgató stábnak. Iskolapéldáját látjuk annak, amikor egy rendkívül látványos filmben a látvány nem csupán, sőt, elsősorban nem önmagáért van, hanem a történetért, mely szintén megérdemli, hogy szóljunk róla. Mark Peploe és Bertolucci már-már emberfeletti munkával rakták össze Pu Ji császár sztoriját az igaz történet alapján. Egyetlen komoly hibája, hogy a cselekményszövésnek és a történelmi jelleget erősítő látványvilágnak áldozatul esik a drámai vonal, a tragikus sorsú vezető benső kálváriája. Ugyan nem teljesen esik kútba, de nem bántam volna többet a személyes lelki vonalból, mely minden bizonnyal rendkívül gazdag lehetett. Az első felét inkább a Tiltott Város atmoszférája uralja egy zseniális Peter O'Toole-lal (aki nyilván nem jött rosszul a film ismertté válásához) és 19000(!) statisztával. A második fele erősen a történelmi szálra megy rá, aláhúzva a mindenkori vezetők csöppet sem könnyű sorsát. Mindezt olyan képekben, hogy még Zeffrirelli is elismerően csettintene. A filmvilágban alighanem az ilyen alkotásokra mondják, hogy epikus. Ennek megfelelő a hossza is, nem kétórás matinéra kell számítani, annál jóval többre. Nem véletlen, hogy Magyarországon is két részletben játszották. Komoly film, komoly tartalommal, lélekemelő zenével. Az utolsó jelenet pedig valahányszor nézem, óriási hatású. A maga bámulatos egyszerűségében.

Kiknek ajánlom?
A történelem iránt érdeklődő filmbarátoknak.

Értékelésem: 80%

2013. december 3., kedd

Az acélember




Döbbenetes, hogy pont az egyik legérdekesebb szuperhős-karakterrel nem tud mit kezdeni a filmvilág.






Objektíven: A Krypton bolygón született, ám a Földön nevelkedett egy egyszerű farmercsaládnál. A világ legnagyobb hősének ezúttal nemcsak a gonosz Zod tábornokkal és szövetségeseivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie.

Szubjektíven: Ha Hollywood olyan filmeket produkálna, mint amilyen előzeteseket legyárt hozzájuk, akkor azt hiszem, jóval többen hagynák el elégedetten a nézőteret egy-egy vetítés után. Így van ez Az acélemberrel is. Ilyen profi marketing-hadjárata talán még egyetlen szuperhősös filmnek sem volt. Aztán érkezett a koppanás az első kritikákat olvasva, amelyek sajnos most kevéssé tévednek. Hihetetlen számomra, hogy huszonkét Superman film után is adósak maradtak a készítők egy igazán zseniális mozival - persze, ha leszámítjuk Richard Donner 1978-as dobását, mely új löketet adott a sorozatnak. Hol lehet a baj? Miért megfoghatatlan a Krypton bolygó szülöttének története? Talán pont az lehet a probléma, hogy olyannyira távoli. Superman a híresebb figurák közül az egyetlen, aki nem vált szuperhőssé, hanem már eleve akként született. Ő akkor bújik álruhába, amikor felveszi azt a lehetetlen szemüvegét... Egy barát az emberek számára, kapocs az idegen bolygó és a Föld népe között. Messianisztikus alak, aki lemond képességei szabad használatáról az emberiség kedvéért. És még sorolhatnánk az ismérveket. Ebből ne lehetne jó filmet készíteni? Márpedig úgy tűnik, nem lehet. Zack Snyder stábjának is beletörött a bicskája. Mégsem a rendező hibáztatható elsősorban. Sőt, megkockáztatom, Hans Zimmer zeneszerző és az effektesek mellett ő végzi a legjobb munkát. A hibapont - mint annyiszor - a sztorit és a forgatókönyvet terheli. Goyer és Nolan nem tudtak épkézláb cselekményt összehozni a címszereplőnek. Karakterét pedig meghagyták az abszolút klisék szintjén. Nagy kár érte. Persze a pénztáraknál jól teljesített, így Az acélember folytatása garantálva van. És hogy mivel telik el a közel két és félórás játékidő, ha már karakterfejlődés nincs? Igen látványos és akciódús eseményekkel, melyeket néha megszakít egy-egy érzelmes beszélgetés. A bennem élő tízéves mindig is vágyott arra, hogy egyszer olyan filmet lássak, ahol a főszereplők bármit egymáshoz vagdoshatnak - legyen az vonat, helikopter vagy ház -, és az abszolút "hihető" legyen. Itt nincs hiány ezekből. Ezért is meglepő, hogy az effektes stáb még az elődöntőbe sem került be az Oscar-díjért vívott küzdelemben. Ezt nyugodtan írhatjuk az általános csalódottság számlájára. A következő felvonásnak mindenképp jobban kell sikerülnie.

Kiknek ajánlom?
Ha valakinek akad egy péntek este szabad két és fél órája, bátran tegye be. Egyszer érdemes.

Értékelésem: 60%

2013. szeptember 14., szombat

Hajsza a győzelemért




Így kell Forma 1-es mozit csinálni!







Objektíven: 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hat héttel balesete után újra volán mögé ül, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet.

Szubjektíven: "Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb. A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje." - és ezt Ron Howard egyik legkeményebb hazai kritikusa írta le. Ezek után tulajdonképpen felesleges szaporítani a szót. Nem ez a film találja fel a spanyolviaszt, de ahol csak bemutatják, legyen szó autóversenyzőkről, kritikusokról, a Forma 1 világát nagyívben kerülő laikusokról, mindenütt sikert arat. Talán azért, mert ügyesen egyensúlyoz a dráma és a sportfilm határán, talán mert egyszerre tud karaktereivel és az adrenalinnal is jól bánni? Mind igaz lehet, ahogy a technikai kivitelezés kiemelése is megállja a helyét. A vágót szívesen viszontlátnám valami Oscar-gálán, Hans Zimmert meg ugye nem kell bemutatni, most sem adta alább a színvonalat. A film természetesen minden tanulságot, gondolatot kimond, és jóféle hollywoodi dolgozat módjára nem sok helyet ad az értelmezési lehetőségeknek, inkább az érzelmeinkre és az ösztöneinkre van hatással. Azokat viszont úgy megdolgoztatja, mint a versenyzőket fizikailag egy-egy futam. Chris Hemsworth végérvényesen színésszé érik a szemeink előtt, mégis, aki abszolút viszi a prímet, az Daniel Brühl, aki talán még soha nem volt ennyire jó, mint a fegyelmezett osztrák zseni, Niki Lauda szerepében. Tudom, felesleges még ilyenekről írni, amikor még két és fél hónap van hátra a díjszezon kezdetéig, de nagyon szeretném, ha ez a film kitartana odáig. Laudának is tetszett a Hajsza a győzelemért (és ő aztán megmondaná, ha nem). Kiemelte, hogy a kórházas jelenetet, aminél ő a valóságban eszméletlen volt, kifejezetten sokkoló volt látni. Azt kívánta, bár James Hunt is ott lehetett volna a világpremieren. Nagy párviadal volt az övék. Egész életre szóló. Ahogy ez a film is olyan élményt ad...

Kiknek ajánlom?
Nem kell Forma 1 rajongónak lenni hozzá, hogy élvezni lehessen, akit lázba hoznak az érzelmes sportdrámák, az máris indulhat a legközelebbi moziba.

Értékelésem: 85%


2013. március 8., péntek

Dredd



Nem kell teljesen elfelejtenünk Danny Cannon '95-ös filmjét, de ez szinte minden szempontból jobb.







Objektíven: A lidércnyomásos jövőben tombol a bűnözés, bírók, rendőrök és ítéletvégrehajtók próbálják megvédeni az ártatlan polgárokat. Dredd bíró, a törvényesség elkötelezett híve mindent megtesz, hogy fenntartsa a rendet és a békét.

Szubjektíven: A Sylvester Stallone nevével fémjelzett verzió többet merített az eredeti képregényből, és talán magának Stallonenak is jobban testhez állt a szerep, mint itt Karl Urbannak - aki egyébként teljesen korrekt, remekül hozza a kőkemény bíró karakterét. És akkor ezen a ponton kell továbblépnünk a '95-ös verzión, mert alaposan megnézve, a fasorban sincs Pete Travis munkájához képest. Dühöngtem is eleget, amikor a mélyen tisztelt moziközönség anyagi bukáshoz "segítette" Dredd bírót, akit éppen hogy nagyobb becsben kéne tartani, mint elődjét. Brutális, tökös, vad akciófilm született, mely olyan egyszerű, mint egy darab kő. Nincsenek nagy, változatos terek, nincsenek poénhalmok, sosem látjuk meg a főhős arcát, nincsenek emlékezetes egymondatos beszólások, csak egy halálosan kemény sci-fi világ van, amely beszippant, mihelyt rázárják a kapukat a bírákra. Igaz, hogy a film vége felé érezhetően gyengül az alkotók muníciós készlete és egyre inkább nyúlnak bevált klisékhez, de addigra már azt is megbocsátjuk. A finálé pedig odavág. Kellene még Dreddből, de nem hiszem, hogy - miután kétszeri próbálkozás is vaskos kudarcot vallott - adnának még esélyt a sisakos zsaru figurájának. Ez nagy valószínűség szerint ennyi volt. Kár, pedig megnéztünk volna még pár részt. Ha Pete Travis rendezi Karl Urbannal a főszerepben, akkor biztosan...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvet éreznek hozzá és kellően erős gyomruk van.

Értékelésem: 70%


2012. december 27., csütörtök

A nyomorultak



A BBC filmek, a zenés és a színpadi előadások erényeit ötvöző mozi A király beszéde rendezőjétől.







Objektíven: A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jean Valjeant, az egykori elítéltet évtizedeken át üldözi a könyörtelen Javert felügyelő, miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik. Victor Hugo klasszikus regényének filmmusical-változata.

Szubjektíven: Szinte minden igaz, amit eddig leírtak róla a különböző recenziók és kritikák. A musical műfaját megszeretni nem ettől fogjuk, nem született klasszikus remekmű, többen bátrabb rendezésre számítottunk Tom Hoopertől, de még így is jóleső érzéssel sétálhat ki a moziteremből A nyomorultak filmmusical verzióját megtekintő, a könyvet és a színpadi előadást ismerő (és kedvelő) néző. Hooper mintha A király beszéde rendezői székéből dirigálta volna le ezt a filmet is. Ugyanazok a kamerabeállítások, ugyanazok a közelik, plánok, a szereplők mintha ugyanúgy egy BBC tévéfilmből pattantak volna elő. Különös volt ez az "angolos" stílus, de hamar hozzá lehetett szokni, jobban jártunk, mintha amerikaiak kezébe került volna az alapanyag. Bár nem hagy nyugodni, hogy Baz Luhrmann vajon milyen filmet rendezett volna ebből. Koncentráljunk inkább a szereplőkre, hisz nagyobbnál nagyobb nevek sorakoznak a stáblistán. Hugh Jackman több mint korrekt, keményen odatette magát, valószínűleg karrierjének eddigi legnagyobb sikereit könyvelheti majd el Jean Valjean szerepéért (elismerések tekintetében). Különös visszagondolni, hogy alig négy éve milyen furcsán mutatott az Oscar-gála jelöltjei között a neveletlen hercegnő, Anne Hathaway. Nos, pár év telt csak el és győztesként fogják szólítani a 2013-as ceremónián Fantine megformálásáért. A kritikai díjszezont utcahosszal vezeti és nem valószínű, hogy pont a szakma szavazna ellene. Ugyanebben a kategóriában (női mellékszereplő) Samatha Barks is szépen teljesít (Eponine), holott mindössze első mozifilmes munkáján van túl A nyomorultakkal. Csodálkozva állapítottam meg, hogy a musical több lapot oszt neki, mint Cosette-nek, aki az eddigi filmverziókban valahogy jobban reflektorfénybe került. Lényeg, hogy Amanda Seyfried abszolút korrekt, ahogy a szép színészi karrier elé néző Eddie Redmayne (Marius) is. Hosszan lehetne még sorolni a neveket és dicsérni a színészek kiváló munkáját. Hooper érezhetően inkább velük foglalkozott, minthogy újabb és újabb rendezési bravúrelemekkel villanyozza fel művét. Akivel többet sörözhetett volna, az a Javert felügyelőt alakító Russell Crowe, aki messze elmarad kollégáitól, egyszerűen nem illik hozzá a könyörtelen rendőr szerepe. Jackman extra dala viszont jelentem működik, bár nem annyira fülbemászó, hogy ezt kezdjük el dúdolgatni a kádban a "Look down" helyett. Összességében különleges és aprólékos műgonddal elkészített filmcsemegével van dolgunk, mely méltóvá válik a színpadi elődhöz. És hogy hány aranyszoborral távozik majd a február végi Oscar-gáláról? Nem tudom, de egyet már gyakorlatilag megszavazott neki a filmvilág, aztán ki tudja, mennyi jön még össze...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik a musical műfaját és bírják, ha egy filmben 15-20 sort kivéve mindent énekelnek. Plusz nem árt ismerni az alapművet.

Értékelésem: 75%


2012. november 12., hétfő

Scott Pilgrim a világ ellen



I lesbians it!








Objektíven: Scott Pilgrim egy átlagos garázsbandában, a Sex Bob-ban basszgitározik, 22 éves, és most ismerkedett meg álmai nőjével, szó szerint. Scott Pilgrimnek sosem volt gondja a becsajozással. A "kicsajozás" szokott nehéz lenni, vagyis nehezen rázza le a nőit. A szerelem folyton komplikált: onnantól kezdve, hogy egyszer egy lány telibe kapta a szívét - és most visszatért a városba - odáig, hogy valahogy le kéne rázni valahogy ezt a mostani tinit, amikor Ramona begörkorizik a fiú életébe. Scott azonban hamarosan rájön, hogy az új szerelem az eddigi legfurcsább koloncot hozta magával: alávaló ex-pasik csapata irányítja a lány szerelemi életét, és bármit megtesznek, hogy kicsinálják az új udvarlót. Ahogy Scott közelebb kerül Ramonához, egyre gonoszabb figurákkal kell szembenéznie a lány múltjából - a hírhedt deszkástól a vega rocksztáron át a félelmetesen egyforma ikrekig.

Szubjektíven: Komoly előnnyel indultam, hiszen még nem volt kezemben a képregény. Nincs összehasonlítási alapom. Amit viszont a vásznon láttam, az igen-igen tetszett. Olyan vizuális ötletorgiát hozott össze a Vaskabátokat rendező Edgar Wright, hogy más rendezők csak bámulnának. A többek által kritizált címszereplő Michael Cera is remek választás volt, játéka (és persze a többi karakteré is) megadja az alaphangot, hogy remek hangulatot élvezhessünk a teljes játékidő alatt. Meg kell említsem Jonathan Amos és Paul Machliss nevét is, akik vágói munkájukkal járultak hozzá a sikerhez. Persze nem lenne teljes a kép, ha csak a pozitívumokról szólnánk. A játékidő felénél már egyértelmű, hogy sokkal inkább a képi megoldások szolgáltatják a humort, mint a beszólások, szövegek. Így néhány vizuális ötlet túlhasznált lesz a végére, a forgatókönyv lehetett volna jóval erősebb. Sokaknak tetszett, nekem nem annyira jöttek be a zenék - bár kalapot kell emelnem az ikrekkel folytatott zenés csata miatt; az ugyanis hatalmas! Kieran Culkin remek játéka néhány homokos-pisis poént viccessé tesz, de akkor is soknak éreztem ezt a fajta "humort". A szőrözésből viszont most elég ennyi. Scott Pilgrim nagyot hasít és ezt bizony látni kell! Kár, hogy a világ ifjúsága hagyta, hogy Wright filmje hatalmasat zakózzon a jegypénztáraknál. Büdzséjének a felét is alig hozta be a Scott Pilgrim a világ ellen. Többet érdemel, lejátszóba vele!

Kiknek ajánlom?
A '90-es években felnőtt ifjúságnak, és azoknak is, akik szerették/szeretik a képregényt!

Értékelésem: 75%

2012. november 10., szombat

A király beszéde



"Zárjon ki mindent és mondja ide nekem!"








Objektíven: A király beszéde egy férfi története, aki VI. György brit királyként, II. Erzsébet királynő apjaként vonult be a világtörténelembe. Miután bátyja lemondott, George azaz Bertie foglalta el trónt - igen kelletlenül. A király nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére, mert borzalmas dadogása miatt képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani. Számos eredménytelen beszédterápiás kezelés után találkozott a liberális szellemiségű Lionel Logue-gal, aki csöppet sem hagyományos ülésein nemcsak királya hangját, hanem bátorságát is segített visszaszerezni.

Szubjektíven: A moziteremben még a csillárról is lógtak. Örömmel töltött el, hogy az érdeklődés a film iránt ilyen nagy, még hónapokkal a premier után is. Örülök, bár bevallom én nagy bajban lettem volna, ha rám parancsolnak, hogy döntsem el; Fincher közösségi hálója vagy Hooper királyi kamaradrámája vigye-e haza az aranyszobrokat az Oscar-gáláról. Azóta már tudjuk, hogy végül testvériesnek kevéssé mondható 4:3-as győzelmet aratott a király, ráadásul vitte a fő kategóriákat is. Most már azt mondom: megérdemelten. Jellegéből fakadóan pozitívabb film, amire manapság nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. Összességében a nagyszerű BBC filmek győzelmének tartom A király beszédét, amelyekből többet kéne filmszínházakban játszani, mert megtalálná a közönségét. Színészgárda zseniális, forgatókönyv szinte hibátlan, hagyományos a rendezés. Abszolút nem zavaró a film kiszámíthatósága a magas prezentálási szint miatt. Ami bajom volt vele, az részben dramaturgiai hiányosság, az első felében nem éreztem sorsdöntőnek a konfliktushelyzetet, az elég lassan éleződött ki. Cserébe ugyanakkor kapunk egy lehengerlő Geoffrey Rush-t és egy hibátlan Helena Bonham Carter-t. Hatalmas ötlet volt továbbá, hogy az elmúlt évtized tán legeredetibb zeneszerzőjét kérték fel a filmzenei album elkészítésére. Alexandre Desplat ebben a "szerepben" is lubickol egy abszolút (jó értelemben) visszafogott munkával, mely tökéletesen simul Tom Hooper rendező alkotásába. Nincs mit tenni, hibái ellenére is a 2010-es év egyik legjobbjával van dolgunk. A király beszéde nem hivalkodó film, pont ezért érdemli meg, hogy reflektorfénybe kerüljön.

Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki a 'történelmi' jelző okán nem vár rögtön pergő ritmust, hanem "kiegyezik" egy igényes, profi, karakterközpontú drámával.

Értékelésem: 85%


2012. november 8., csütörtök

Lélektől lélekig



Szükség volt már egy ilyen filmre.








Objektíven: Jamie Dodd, a fiatal tudós az emberi faj titokzatos eredetét és a legendás pigmeusok életét vizsgálja az 1870-es évek Afrikájában. A vadonban kalandozva összetalálkozik egy titokzatos segítőtárssal, a gyönyörű Elenával, aki európai állatkertek számára ejt foglyul oroszlánokat. Egy veszélyes vadászat során oroszlánok helyett végül két fiatal pigmeust ejtenek csapdába. Jamie egyedülálló felfedezésre jut e két rabul ejtett lény magas szintű intelligenciájával és érzelmi gazdagságával kapcsolatban. Ez a felfedezés oda vezeti, hogy megvívja saját harcát az igazságáért és a pigmeus törzs szabadságáért.

Szubjektíven: A Lélektől lélekig jólesően hagyományőrző alkotás. Régis Wargnier meg sem kísérelt kilépni a jól bevált zsánerből, pigmeusos filmjét régimódi eleganciával helyezi a vászonra. Ennek következménye, hogy filmje kiszámítható, viszont végig megbízható minőséget szállít. "Nagyvonalú, okosan felépített orvos portré ez, némi kalandos felhanggal. A gondolkodó ember, a civilizáció és az ártatlan természet belső harca a századforduló idején. Rég nem látott kurrens darab." - írta Kostyál Andrea a film bemutatója alkalmával és úgy gondolom igaza van. Bátortalansága ellenére hiánypótló, magas színvonalú alkotás a Lélektől lélekig, melyben a brit - kissé színpadias, de még véletlenül sem ripacs - színész játékot ugyanúgy öröm nézni, mint Laurent Dailland operatőr művészi igényességgel filmvászonra vitt képeit. Joseph Fiennes pályája talán legérettebb, legjobb alakítását hozza a tudásvágytól vezérelt kutató szerepében. Túlzásoktól mentes játéka mindvégig működőképes. Kiegészíti őt Kristin Scott Thomas, aki érzéketlen karakterében remekel, még testhez is áll neki a szerep. A természetes közegéből erőszakkal kiemelt élőlény ismerős figura mindannyiunk számára. Nem is történik világmegváltás, meghökkentő rendezői megoldásokról sem számolhatok be. Régis Wargnier alkotása mégis példás történetté válik a humánus viselkedésről, s bizony ilyen filmhez régen volt szerencsénk. "Tiszteletreméltó filmalkotás." - írta a Variety magazin. Én még azt is hozzáteszem, hogy példamutató...

Kiknek ajánlom?
Kisgyermekeknek nem, de azon felül bárki tehet vele egy próbát.

Értékelésem: 75%


2012. május 5., szombat

Az illuzionista



Animációs csoda a Belleville randevú rendezőjétől.







Objektíven: Az illuzionista egyike az előadóművészet kihalóban levő fajából. Feltörekvő rock sztárok aratják le babérjait, így arra kényszerül, hogy egyre kétesebb megbízásokat vállaljon alternatív színházakban, kerti partikon, bárokban és kávézókban. Egészen addig, amíg Skócia nyugati partján egy falusi kocsmában nem találkozik Alice-szel, az ártatlan kislánnyal, aki örökre megváltoztatja életét. Alice-t teljesen lenyűgözik hősünk trükkjei, és azt hiszi ez igazi varázslat, látva a falusiak izgatottságát amikor azt ünneplik, hogy bevezetik az áramot távoli szigetükre. Követi őt Edinburgh-ba, vezeti, amíg a bűvész egy kis helyi színházban dolgozik. A lány rajongása lenyűgözi, jutalmul pazar ajándékokat "varázsol" neki elő. Félve attól, hogy csalódást okoz neki, nem tudja magát rávenni, hogy felfedje a valóságot...

Szubjektíven: Nehéz elkezdeni, nehéz bármit írni. Az bizonyos, hogy az igen tetszetős külcsín alól egy mély és drámai filmalkotás tör felszínre. Olyannyira, hogy több kritika is szóvá teszi a "túlontúl drámai és szomorú" történetet. Megvan ennek az oka. Sylvain Chomet precíz rendező, műveit alaposan átgondolja, nem véletlen, hogy csak ritkán ül a rendezői székbe. Legfrissebb filmjében a művészetről, az emberi kapcsolatokról mesél és bizony egy világ haláláról is. Főhősünk öregedő bűvész, aki fölött eljárt az idő. Közönsége teljesen érdektelen produkciói iránt, és hamar világossá válik, hogy mesterségének a beatkorszak hajnalán már leáldozott. Reménysugár vagy az utolsó tőrdöfés a rajongó skót munkáslány? Ahogy Chomet-től megszokhattuk a mellékszereplők egytől egyig szórakoztató, jól megírt figurák. Vizuálisan sem lehet panaszunk a filmre. Talán a Suszter, szabó, baka, kém nyűgözött le utoljára ennyire képeivel és hangulatával, de talán még az sem. Varázslatos, gyönyörű, amit a filmvásznon látunk. Szükségünk is van rá, mert súlyos történetet hordoz Az illuzionista. A bűvész a végére megtanulja, hogy nem kell színlelnie, megtanulja a lány is. Kicsit talán "visszanyerik az életüket", különösen az öregember. Zseniális az utolsó vonatos jelenet, ahol a bűvész először dönt úgy, hogy a varázslatot nem használja "átverésre", hanem ajándékként közelít hozzá. Ezáltal bölcsebb emberré válik. Nekünk filmnézőknek ugyan addigra már megszakadt a szívünk, de ez most jóleső fájdalom. Letűnt az öreg bűvész világa, tovább kell hát létezni, de bölcsebben és tapasztaltabban tesszük. Ugyanis az illuzionista igazi csodája a fejlődő emberi lélek.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik bírják a majd' másfél órás lassú tempójú némafilmeket.

Értékelésem: 90%


2012. április 30., hétfő

Fogadom



Kiszámíthatóság, biztonsági rendezés... ezúttal ez mégsem jelent komoly problémát.







Objektíven: Az őrülten szerelmes ifjú házaspár, Paige és férje Leo éppen csak elkezdik élvezni közös életüket, amikor váratlan dolog történik. Egy autóbaleset következményeként az ifjú ara kómába esik, azonban miután felébred, amnéziába esik. Nagyon kevés emléke van az addigi életéről, így szerelméről sincsenek emlékképei. Leonak erősnek és kitartónak kell lennie, hogy élete párja újra beleszeressen.

Szubjektíven: Csodálkoztam, hogy a Két nő - Egy ház révén frissen hírnevet (és Golden Globe díjat) szerzett Michael Sucsy-t kérték fel a direktori munkálatokra, ám a film megtekintése után úgy érzem, nehezen kerülhetett volna jobb kezekbe a forgatókönyv. A producerek ugyanis láthatóan egy biztonsági hollywoodi romantikus komédiát akartak, amire könnyen be lehet csalni Valentin-nap környékén a népeket. Így minden eredetiség nélkülözésével a jól bevált panelekre kellett építeni. Félreértés ne essék, pontosan ez történik, csupán sikerült az alapanyagból (megtörtént események ihlették a forgatókönyvet) megfelelő mennyiségű gondolatot kiragadni ahhoz, hogy ne csupán egyszeri szórakozás legyen a Fogadom. Mélyen bevésődni ugyan nem fog, de műfajtársainál mindenképp többet nyújt. És hogy ez mihez elég? Pontosan ahhoz, hogy másfél órával tovább emlékezzünk rá, mint a Túl jó nő a csajomra vagy a Bérgyilkosékra. Az átlagnál tehát egy fokkal messzebb jut Sucsy filmje, csak az alapműfajt kellett volna megváltoztatni ahhoz, hogy valami maradandó szülessen. Ahogy egyik kollégám - szerintem rendkívül találóan - két mondatban megfogalmazta a Fogadom lényegét: "A klisék - amennyiben a hozzávalók összessége megfelelő arányú - biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtanak, a néző mégis várja, szinte vágyja a következő képkockát, hátha nem az történik, mint ami az ő fejében már 5 másodperce lepergett. Aztán rájön, hogy mégis, de ezúttal ez nem olyan rossz."

Kiknek ajánlom?
Romantikusoknak minden körülmények között, házaspárok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát. Romantikus házaspárok meg főleg!

Értékelésem: 50%


2012. április 19., csütörtök

A Vaslady



A film, melyben gyakorlatilag mindent Oscar-díjjal jutalmaztak, ami értékelhető volt benne.







Objektíven: Margaret Thatcher, az egykori brit miniszterelnök története.

Szubjektíven: Portréfilm? Talán. Bár inkább elolvasok Thatcherről egy jó könyvet, akkor többet megtudok róla. A magánemberi vonal csak néha működik, bár akkor is igen felületes. Történelmi dráma? Esélytelen. A forgatókönyv nem sok sanszot ad a történelmi tényeknek, inkább csak felvillant egyet-kettőt és az egykori miniszterelnök közvetlen környezete is megsínyli a slendrián írói munkát. Inkább ajánlom a címszereplő wikipédia oldalát, mely sok szempontból hasznosabb, mint ez a film. Mert mit is akart Phyllida Lloyd? Nyilván bemutatni Margaret Thatcher korszakalkotó személyiségét, hatását a XX. század világára. Ennek az lett a vége, hogy egy kusza, érdektelen, sehova sem tartó mű született, mely egyedül Meryl Streep bámulatos játéka és az igen figyelemre méltó sminkes/maszkos munkának köszönhetően harcolja ki, hogy megmaradjon bennem némi kíváncsiság minden egyes másodpercben... Aztán csalódnom kell, mert a Mamma Mia! musicalt jegyző Lloyd bizonyítja, hogy nem nőtt fel egy életrajzi film elkészítéséhez. A visszaemlékezős technika állandóan kizökkent, nem hagy belépni a történetbe (talán mert nincs is), nem hagy azonosulni a karakterekkel. Kívülállóként nézem végig, ahogy egy idős hölgy elveszíti élete szerelmét. Ráadásul egy olyan módon megrendezett csúcsjelenettel, mely inkább illene fantasyba, musicalbe, mint ide. Ha egy korszakos brit politikusról szóló film egyik legnagyobb érdeme egy olyan szcéna, mely a címszereplő mosogatását járja körbe, azon úgy gondolom lemérhető a film sikere (vagy inkább mélységes kudarca). Azért persze bocsánatot kérek, hogy nem foglalkoztam írásomban jobban Meryl Streep-el, aki tulajdonképpen egyedül menti a mozit nézhető szintre. Játéka hibátlan és csodálatos. Megérdemli a legkiválóbb jelzőket. Kár, hogy nem kapott maga mellé egy normális rendezőt és stábot. Bár becsületére legyen mondva, hogy ő még a szemétből is képes volt katedrálist építeni, már ami az alakítását illeti. Mert hogy a többi nehezen értékelhető.

Kiknek ajánlom?
Őszintén szólva nem tudom. Akiket érdekel Thatcher és a kicsit dokumentarista stílus, az próbálkozhat vele. Nagyon nem fog pórul járni. De nem árt óvatosnak lenni.

Értékelésem: 40% 

2012. április 1., vasárnap

Vaskabátok


A britek egy füst alatt kipipálták a 2008-as év vígjátékát és akciófilmjét. Vigyázat! Angol humor!







Objektíven: Nicholas Angel a legjobb zsaru Londonban, letartóztatási rátája 400 százalékkal jobb, mint bármely más rendőrtiszté. Annyira jó, hogy mindenki mást rossz színben tüntet fel. Ezért a felettesei száműzik egy olyan helyre, ahol tehetsége nem lesz kínos másoknak - egy Sandford nevű idilli, álmos, és látszólag teljesen bűnmentes kis faluba. Itt a jó szándékú de túlzottan lelkes Danny lesz a társa, aki a helyi rendőrfőnök fiacskája, és folyton az amerikai akciófilmekben látott lövöldözésekről és autósüldözésekről ábrándozik. A nagyvárosi Angelben igazi kemény zsarut, vaskabátot vizionál, akivel majd felpörög a rendőrélet. Angel hamar lehűti forrófejű partnerét, ám amikor a békés falucskában brutális halálesetek történnek, a szuperzsaru gyanakodni kezd, hogy valami rút gazság zajlik a barátságos kulisszák mögött.

Szubjektíven: Ritkaság, hogy egy ilyen jellegű filmet több mint fél éven keresztül a mozikban hagynak. De a közönség csak jött és jött... A filmet forgalmazó UIP Duna pedig szíves-örömest tett eleget a nézők igényeinek. Mi a vége annak, ha a londoni elit rendőrt a vidéki falvak legnyugalmasabbikába helyezik? A válasz: bő másfél órányi önfeledt kikapcsolódás és térdcsapkodós röhögés – nekünk, filmbarátoknak. Nem véletlenül emeltem ki azonban az angol humor jelentőségét. És nem véletlenül virít hatalmasra méretezett 16-os karika a film mellett (ami igazából 18-as kellene legyen). No, nem a trágárság túlzásba viteléről van szó, hanem bizony-bizony igencsak bravúros sminkes, maszkos és egyéb vizuális megoldásokról, ami a különböző gyilkosságokat (lefejezést, arcszétszabdalást, fejszétrobbantást) illeti. Gyenge gyomrúak hátrébb! Fárasztó angol humortól kiborulók hátrébb! Mindenki más előre! Mel Gibsontól elkezdve Will Smith-ig mindenki kap egy kicsit az arcocskájába a paródia koronázatlan királyaitól. A Vaskabátoknak tulajdonképpen egyetlen olyan perce sincs, melyben ne „emlékezne meg” egy klasszikus vagy B-kategóriás akciófilmről. A szellemesebbnél szellemesebb megoldásokhoz napjaink legnagyszerűbb színészei adták a nevüket Timothy Dalton (ex-James Bond), Jim Broadbent (Narnia Krónikái), Cate Blanchett (Gyűrűk Ura, Bábel) és még sokan mások. A főszereplő párost pedig a film után Steven Spielberg már le is szerződtette, hogy velük készítse el a nagysikerű sorozat, a Tintin filmváltozatát (az is parádés lett!). Nem vitás, az ő filmjeikre mindig benevezünk! Szóljon az a sziréna!!

Kiknek ajánlom?
A szubjektív részben már benne van. Aki nem bírja a ketchupot és az angol humort, az ne vegye elő. Mindenki más igen!

Értékelésem: 90%

2012. március 31., szombat

Narnia krónikái - Caspian herceg


Nem kell tovább várnia, itt van végre Narnia!








Objektíven: Egy év telt el Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény története óta, s Narnia Királyai és Királynői meglepve tapasztalják, hogy ebben a csodás lényekkel teli világban 1300 év telt el narniai idő szerint, mióta itt jártak. Távollétük alatt a birodalom aranykora véget ért, a világot most a Telmarinok uralják, élükön a gonosz Miraz királlyal, aki nem ismer kegyelmet. A gonosz uralkodót csak a jogos trónörökös, Caspian herceg, a lázadók vezére győzheti le, aki visszaállíthatja a régi rendet. Narnia lakói és különös lényei a két bátor lovag, Caspian és Peter vezetésével szállnak harcba, visszaállítsák a birodalom régi tündöklő fényét és dicsőségét.

Szubjektíven: A sorozat második megfilmesített része pontosan úgy viselkedik, ahogy egy második résztől általában elvárják. Nagyobb, több, viccesebb, akciósabb, szerelmesebb, látványosabb… és talán jobb is. Az első rész gigantikus sikere azonban szinte predesztinálta Caspian-t a bukásra. A legjobban jövedelmező filmek listájáról hamar lecsúszott, sőt, még szomorúbb adat, hogy minden idők 100 legnagyobb pénzügyi/anyagi hasalásának listáján igen előkelő helyet bérel Narnia második része, így nem meglepő, hogy a projektet pénzelő Disney kiszállt a további munkálatokból. A már emlegetett harmadik részig itt van az elűzött herceg története, aki a négy Pevensie-testvér segítségével igyekszik visszaszerezni trónját a gonosz Miraz királytól. Harcukban segítségükre siet ezernyi különös lény és mitológiai alak. (Azért sem árulom el, hogy sikerül-e nekik!) Ám semmi sem megy könnyen; Aslan nélkül, úgy tűnik, nincs esélyük a telmarinok ellen. De eljön-e a nagy oroszlán? A fiataloknak nemcsak a bátorság, a hit próbáját is ki kell állniuk. Nekünk meg a türelem próbáját a film első félórájában – kicsit kevesebb nosztalgiázásnak jobban örültem volna. Ezzel együtt valamivel magasabb színvonalról számolhatok be, mint az első részben. Színészeink – örömmel jelentem - elkezdtek játszani (most főleg a fiatalokra gondolok). Narnia sötétebb és fakóbb, ez most egyértelműen előnyére válik; bár nem állom meg, hogy le ne írjam – megkövezés és fejvesztés terhe mellett természetesen - meseszerűség tekintetében továbbra sem veszi fel a versenyt Frodóékkal, de még A végtelen történettel sem. Attól viszont nem kell félni, hogy bibliai párhuzamok nélkül maradnánk; C.S. Lewist lehetetlen annyira megvágni, hogy kívül rekedjen a lényegi mondanivaló. Úgy gondolom, mindenki találni fog benne valami számára kedves dolgot: Ötletes harci koreográfiák és hibátlan számítógépes animáció a high-tech szerelmeseinek, szerethető és aranyos mellékszereplők a család gyermeklelkű tagjainak egy valóban „továbbfejlesztett” filmben. Aki pedig ennél is többre vágyik, az olvasson!

Kiknek ajánlom?
Tizenévesek és Narnia rajongók hamar a képernyők elé!

Értékelésem: 80%

2012. március 22., csütörtök

Galaxis útikalauz stopposoknak


Biztosan feljebb kúszik majd az értékelésnél adott százalékos szám, ha társasággal nézem meg.







Objektíven: Arthur Dentnek rossz napja van. A házát egy gyorsforgalmi út építése miatt lerombolják, megtudja, hogy a legjobb barátja egy másik bolygóról jött, és mindennek tetejébe a Földet egy hiperbekötőút építése miatt néhány percen belül megsemmisítik. Dent a legjobb barátja, Ford Perfect segítségével az utolsó pillanatban lelép egy űrhajóval, és ezzel kezdetét veszi a fantasztikus űrodüsszeia. Űrbéli kalandjai során Dent nagy hasznát veszi a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvnek, amely minden tudás és bölcsesség tárháza.

Szubjektíven: Bár tele van emlékezetes idézetekkel, a film nézése közben nincs az a benyomásom, hogy az angol humor csúcstermékével lenne dolgunk. A könyv olvasása alatt töprengtem is magamban egy sort; ebből vagy nagyon jó film születhetne, vagy katasztrofálisan gyenge. S bár nem rossz a végeredmény szélesvásznon, mégis sokáig gondolkodtam, hol lehet a hiba, hogy saját regényükből nem tudnak tisztességes feldolgozást készíteni brit barátaink. Visszafogottság érhető tetten úton-útfélen, becsúszik több amerikai stílusú megoldás és még érdektelenségbe is belefutunk. Na, ezeket mind alaposan kikerüli Douglas Adams könyve. Az ő frissessége az, ami hiánycikk ebben az adaptációban - ez alapján egyébként külön furcsa, hogy a forgatókönyvet ő maga jegyzi. Valószínűleg annyi kellett volna, hogy az angolok saját maguk készítsék el ezt a filmet, az amerikai bábáskodást elhagyva. Akinek nem volt szerencséje D.A. művéhez, az akár még egy nagyon szellemes, megfelelően fárasztó műnek is tarthatja a Galaxis útikalauzt, ellenkező esetben viszont csak egy közepes filmalkotáshoz lesz szerencsénk. Ezért ildomos társasággal megnézni. Ahogy kedves narrátorunk is mondja: "A Galaxis útikalauz stopposoknak szerfelett figyelemreméltó könyv. Talán a legfigyelemreméltóbb és legsikeresebb könyv, ami valaha megjelent a Kis Göncöl kiadóinak gondozásában. Népszerűbb, mint a Mennyei házi mindentudó. Többen veszik, mint az 53 dolog, amit a súlytalanságban csinálunk-ot és ellentmondásosabb, mint Oolon Colluphid filozófiai trilógiája, a "Miben tévedett Isten", az "Isten még néhány tévedése" és az "Egyáltalán ki az isten ez az Isten?" A könyv két dolognak köszönheti, hogy immáron ezt tartják minden bölcsesség és tudás tárházának és nem az Encyclopedia Galactica-t. Egyrészt, mert némileg olcsóbb, másrészt, mert borítójára a következő szavakat írták szép nagy betűkkel: "Ne ess pánikba!""

Kiknek ajánlom?
Az angol humor szerelmeseinek. Kizárólag haverokkal!

Értékelésem: 65%

2012. március 21., szerda

Az angol beteg


A filmtörténelem talán legprofesszionálisabb hatásvadászata.







Objektíven: Egy olasz katonai kórházba szörnyű égési sérüléseket szenvedett pilótát szállítanak be, akit lángoló gépe roncsai közül mentettek ki. Egy kanadai nővér, Hana ápolja az ismeretlen beteget, aki nem emlékszik a nevére, nem tudja honnan jött és mi történt vele. A férfit csak az "angol beteg"-ként emlegetik, akcentusa miatt ugyanis azt hiszik, a szigetországból érkezett. Lassan visszatérnek a férfi emlékei - pontosabban emléktöredékei. Kiderül, hogy nem angol, hanem magyar - Almásy László grófnak hívják, aki Észak-Afrikai felfedező-útjaival szerzett hírnevet magának. Miközben a nővér és a beteg egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Almásy-ban egy másik szerelem emlékei is megelevenednek...

Szubjektíven: Sokat vártam arra, hogy leírhassam ezt a mondatot egy lead-be, és ez a film meg is érdemli. Döbbenetesen erős az összhatás. Több ezer filmes élmény után is azt mondom, minden idők 10 leghatásosabb filmje között van Az angol beteg. Olyan képi világot vonultat fel, hogy egy életre nem szabadulsz az élménytől. Talán az Arábiai Lawrence tudott hasonló képeket elénk varázsolni a sivatagról, a sivatag színeiről... de talán még az sem. John Seale operatőri munkáját látva cserbenhagynak a szavak és a jelzők. Jogosan kapott díjakat a földgolyó szinte minden elképzelhető sarkából. Michael Ondaatje regényét adaptálva Anthony Mighella rendező és főleg Harvey Weinstein producer igazi bennfentesek szedett össze a stábba, akik mind jól ismerték egymást, így remekül tudtak együtt dolgozni. Itt van egy legendás gyártási szakember, egy legendás vágó, egy legendás díszlettervező, egy legendás kosztümtervező, és még pár gyönyörűen csengő név, nem is beszélve a már említett Harvey Weinstein producerről, aki itt mutatta ki igazán a foga fehérjét, és csinált egy független filmalkotásból egy 9(!) Oscar-díjas szupermozit. Mesés helyszínekhez mesés zene - Gabriel Yared zeneszerző nevéről se feledkezzünk meg. És ha már itt tartunk, nem lenne illendő kihagyni a magyar vonatkozást és a dramaturgiai vonalat, amivel kezdetét is veszik a problémák. Ralph Fiennes -rajta nem múlott semmi- csak addig magyar, amíg Sebestyén Márta elhiteti velünk, hogy az. Alakját vonzóvá teszi az egzotikus idegenség, de mélyebbre nem tud leásni a forgatókönyv ebben a tekintetben. Colin Firth figurája mintha nem is élne, pedig igen fontos szerepe volt már a regényben is. Ő nem volt hasznos alapanyag "hatásosság" szempontjából, ezért hagyták és behoztak egy jóval feleslegesebb mellékvonalat Willem Dafoe karakterén keresztül. Ebből is következik, hogy az egyetlen igazán összetett, valós személyiség a filmben a Juliette Binoche által játszott Hana (nem volt véletlen az Oscar). Alakjával lehet szimpatizálni, együttérezni, érzéseket vált ki - jó ötlet volt az ő "szemén keresztül" láttatni a történetet. A film valóban kevésbé értékes, ha csak sima love story-ként fogjuk fel, de valami értelmet nyer, ha elszakadunk a szerelemtől. És ez az, amit én kevéssé éreztem, vagy pontosabban szerettem volna többször érezni. Mert a potenciál megvan/megvolt benne. Nincs szívem azt mondani rá, hogy rossz film. Sokszor eszembe jut a vége felé az a rész, amikor a sivatagi szélben, hatásos vonós zenével megtámogatva a magyar gróf karjában viszi a barlang felé haldokló szerelmét. Hatalmas giccs így leírva, a nézők nagy része mégis könnyeivel küszködik. Mert a hatás letaglóz, emberből vagyunk. Számomra is megrázó képsorozat volt... Mégsem feledhetem annak a filmnek lehetőségét, mely Michael Ondaatje regénye alapján sajnos a forgatókönyvben maradt.

Kiknek ajánlom?
Bármennyire nem így tűnik a leírás alapján, de úgy gondolom, egyszer mindenkinek meg kell néznie. Messze-messze nem hibátlan mozi, de alapmű.

Értékelésem: 60%

2012. március 13., kedd

Tiltott föld


Ha valakinek bizonyítanom kéne, hogy mennyit tud emelni egy film színvonalán a színészi játék és jelenlét, akkor valószínűleg ezt mutatnám meg.






Objektíven: 1869-ben rejtélyes körülmények között eltűnik Afrika dzsungelének mélyén Dr. Livingstone, a híres tudós. Henry Morton Stanley a New York Herald Tribune megbízásából útnak indul, hogy felkutassa Afrika dzsungelében. A mostoha körülmények között gyakran korbáccsal és fegyverrel képes csak embereit továbbhaladásra bírni, de a legnagyobb küzdelmet mégis önmagával vívja. A Tanganyika tó festői partjainál a tudóson kívül a Nílus forrásvidékét is fel akarja kutatni, feltett szándéka, hogy addig nem utazik haza, amíg "a forrást, amelyből az igazság és az élet ered".

Szubjektíven: Nem véletlenül fog gyanút az olvasó. Ebből a történetből nehezen lehetne száműzni a hatásvadászatot és a sablonokat. Majdnem bele is törött a bicska, de Simon Langton rendező helyén kezelte a dolgokat. Két fokkal rutintalanabb stábbal elkészítve valószínűleg most valahol ismeretlen országok ismeretlen tévécsatornáin vetítenék, de megfelelő színészekkel és nem utolsó sorban Emmy-jelölésig jutó zenével megtámogatva igen tetszetős a végeredmény. Nigel Hawthorne alakja remek. Egy ideig krimiszerűen háttérben marad, majd amikor főszereplővé lép elő, egyszerűségével uralja a vásznat. Ugyanígy Aidan Quinn, korosztályának egyik legtehetségesebb színésze, aki hiteles tud maradni egy nagyon is amerikai típusúra megírt karakterben. Benső útkeresése átélhető, emberi. Párosuk nagyszerű, bár nem szerepelnek kimondottan sokat együtt - két különböző figura, két különböző embertípus, akik hatnak egymásra. A dramaturgia kiszámítható, minden eredetiséget nélkülöző, ahogy a fordulatok és a mondanivaló is klisékre épülnek. Az előadásmód viszont szimpatikus, helyenként ügyesen rendezett. Szerencsénkre egy amerikai szagú forgatókönyvet angol színészek játszanak el, angol rendezővel.

Kiknek ajánlom?
12 éven felül hasznos, építő kikapcsolódás lehet, különösen a téma iránt érdeklődők számára.

Értékelésem: 70%

2012. március 4., vasárnap

The Sandman


Rettegés és zsigeri félelem a '90-es évek elejének egyik leghangulatosabb angol rövidfilmjében.







Objektíven: Egy kisgyerek készül lefeküdni a szobájában egy sötét éjszakán - de nincs egyedül...

Szubjektíven: A Homokember az angolszász folklór egyik mitikus alakja, aki - miközben a gyerekek éjszaka alszanak - mágikus homokot szór az alvók szemére, hogy szépet álmodjanak. A mítosz alapja megmarad, a Homokember tényleg megérkezik, de érezhetően nem annyira barátságos szándékkal. Paul Berry stop-motion technikával készült filmje E.T.A. Hoffmann romantikus verzióját vette alapul a népmesei elődhöz képest. Így több borzongás, félelem költözik a történetbe. A nyolcvanas évek stílusát idéző megvalósítás kicsit furcsa lehet, de ha túltesszük magunkat ezen, elképesztően erős filmet kapunk. A feszültség lassan és megfelelően adagolt, a hangulatról már nem is beszélve. Régi idők rettegése tér vissza, amikor megrémültünk a furcsa zajoktól és a sötét árnyaktól az ágyunkban fekve. Paul Berry - bár szegény nem érte meg a negyvenet - kiváló munkákat tett le az asztalra. Kár, hogy nem próbálkozott többször rendezéssel.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretnének egyet borzongani lefekvés előtt.

Értékelésem: 90%

2012. február 28., kedd

Suszter, szabó, baka, kém


"A történet, ami újraértelmezte a kémes thrillereket." - hogy miért? Mert akármilyen furcsán hangzik is, tényleg nyomoznak benne.






Objektíven: A hidegháború idején egy félig-meddig nyugalomba vonult kémnek vissza kell térnie, hogy leleplezzen egy állítólagos szovjet kémet, aki az MI6-en belül tevékenykedik. George Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit...

Szubjektíven: John le Carré számtalan bestseller írója. Művei attól különlegesek, hogy nemcsak az akciókra összpontosítanak, hanem a különböző játszmákban résztvevő figurákra is, sőt, rend szerint ők kapják a nagyobb hangsúlyt. Carré maga is mintegy másfél évtizedig dolgozott a hírszerzésben, így abszolút kompetens kémtörténetek írásában. Művei filmvászonra adaptálásánál azonban rendszerint komoly problémaként vetődik fel az ún. kémes lélektan megfelelő ábrázolása. Megfigyelés, aktatologatás, fárasztó megbeszélések teszik ki hétköznapjaikat. Köszöngetés a portás bácsinak, hazaautózás, stb... Mindezt érdekesen, hovatovább izgalmasan vászonra vinni? Komoly feladat. Éppen Tomas Alfredsonnak való, aki hangulatkeltésből már vizsgázott jelesre. Nos, most ismét bejegyezheti leckekönyvébe a legmagasabb osztályzatot. A Suszter, szabó, baka, kém legújabb feldolgozása (1975-ben már készítettek belőle egy tévésorozatot) életszagú és korhű. A hidegháború nyomasztó atmoszférája minden képkockán visszaköszön: pillanatok alatt magába szippantanak a barnás, szürkés árnyalatok, a fojtogató félhomály a belső terek felvételeinél. Mindez megfelelő hátteret biztosít a lassan, de határozottan előrehaladó eseményekhez. Gary Oldman tökéletesen hozza a magányos, magánéletét tekintve igen érzékeny, munkájában viszont az éleslátás magasiskoláját megvalósító figurát. Színészóriások egész serege dolgozik mellette - kiváló munkát nyújtva: Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Ciarán Hinds, Colin Firth, John Hurt és nem utolsó sorban Tom Hardy, aki mostanra már egyértelműen felért színészkollégáihoz. Oldmannel való kettős jelenetük nemcsak beindítja az addig igen döcögősen alakuló cselekményt, az év egyik legkiválóbb szcénájával is megajándékoz. Szívmelengető továbbá, hogy egy rövid budapesti jelenetben láthatjuk Mucsi Zoltánt, Kálloy Molnár Pétert és Csuja Imrét is. A rossz ütemben (nem lassan!) beinduló cselekmény mellett annyi szolgáltat még némi hiányérzetet, hogy a fontosabb szereplők karaktereit nem sikerül kellőképpen árnyalni, kibontani és a nézővel megismertetni. Kár, mert kicsit nagyobb odafigyeléssel zseniális mű születhetett volna, persze ez már így is nagyon jó. Az eddigi legjobb Le Carré adaptáció, amihez szerencsém volt.

Kiknek ajánlom?
A 70-es évekbeli krimik hangulatát kedvelőknek, a lassan csordogáló bűnügyi filmek szerelmeseinek. Nagyon kell rá figyelni. Agytornáztató mozi. Ezt nem árt figyelembe venni.

Értékelésem: 80%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...