A következő címkéjű bejegyzések mutatása: western. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: western. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 4., szerda

A magányos lovas




Egy korszak vége a filmtörténelemben...







Objektíven: Tonto, az amerikai bennszülött lélekharcos számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során.

Szubjektíven: Vagy akár az is lehet, hogy több korszak végét jelenti. A legendás Jerry Bruckheimer - Walt Disney Pictures együttműködés végét már egész biztosan, ahogy az is borítékolható, hogy ezt követően a nagy stúdiók nem fognak százmilliókat költeni kísérletezésre, azaz újabb franchise-ok indítására. Maradni fognak a jól bevált folytatásoknál. Ezen kívül a western blockbustereknek is leáldozott. 200 milliót kifizetni azért, hogy aztán sóval lehessen behinteni a sikervárományos csekkeket? Végérvényesen bebizonyosodott, hogy a western útját A félszemű, a Jesse James meggyilkolása vagy a Django elszabadul jelzik, melyek általában harmadannyiba sem kerülnek, mint az Egérbirodalom mostani dobása. Az igazán szomorú az benne, hogy A magányos lovas nem rossz film, csak egyszerűen nem találja saját magát. Egy már bevett elbeszélési sémát (Karib-tenger kalózai) próbáltak meg átültetni a vadnyugatra az alkotók, és kudarcot vallottak. Ez a vidék nem hagyta magát. Ide másfajta szórakoztatás kell, amire egyébként Gore Verbinski rendező a Rango című filmjében már majdnem ráérzett. Csak most valahogy mégsem jött ki a lépés, valószínűleg az erős produceri és stúdiónyomásnak hála. Akik minél szélesebb közönséget akartak a mozikba csábítani. Családokat mindenek előtt. Csak akkor azt nem értem, hogyan sikerült egy ennyire sötét, kifejezetten durva, sok esetben erőszakos, hangulatilag teljesen ambivalens művet összehozniuk. Egyik pillanatban seggrecsüccs-poén, másik pillanatban brutálisan lemészárolnak egy komplett törzset, hogy aztán egy kalapot viselő lovon röhögjünk. És most sajnos nem túlzok. Tényleg ilyen jelenetek követik egymást. Viszont akik ismernek már valamennyire, azok tudják, hogy ilyenkor szoktam tenni az irományom közepére egy nagy "DE!" szócskát és igyekszem összeszedni a pozitívumokat. Ami bármilyen hihetetlen, de van dögivel. Ha pontosan akarok fogalmazni azt írom, hogy a felszín alatt az utóbbi évek egyik legambiciózusabb blockbustere rejtőzik. Meglepően finoman adagolt "túlvilági" szál, nem erőltetett romantika, elképesztően kreatív akciók és abszolút látványorgia a díszletesek, sminkesek munkájának hála. Ha nem lenne az akadémiának egy olyan kimondatlan szabálya, hogy kizárólag sikeres film vihet (akármilyen kategóriában) aranyszobrot, akkor nem tartom kizártnak, hogy Verbinski stábja 3, akár 4 Oscar-díjjal is távozhatna jövőre a gáláról. Igen, ennyire ütős a látvány. A képek pedig tágasak és gyönyörűek. Vakítóan fehér, minden percben epikus, rengeteg légi felvétellel, sok-sok lóval és lovaglással – ráadásul mindez gyöngyvásznon elénk varázsolva. Már Gore Verbinsi nagy példaképe, Sergio Leone is ilyennek képzelte el a vadnyugati tájat. És ne higgye senki, hogy A magányos lovas híján van a jó részeknek. Kiemelkedően szórakoztató és ötletes a film mindkét vonatos-üldözős epizódja, melyekben végre remekül adagolják a feszültséget és a humort is. Zseniális Depp akciója, mikor egy barlang sötétjéből tart sakkban egy egész hadsereget, és ügyeskedve igyekszik egymaga kiszabadítani bajtársát. Verbinski tehát szereti a westernt, annak minden zsánerelemével. Szereti Sergio Leone alkotásait, így egyik jelenete nem csupán megidézi, de le is másolja a Volt egyszer egy vadnyugat nyitányát. Ennek ne örülne egy filmbarát? Viszont aminek már kevésbé örülök, hogy Johnny Depp láthatóan nem lépett túl Jack Sparrow karakterén. Valószínűleg nem alakított még indiánt, ezért úgy érezte, jó lenne valami kombinációval előállni. Csúfos színészi kudarc a vége. De azért filmjét nem temetjük el - mint tette ő azt a címszereplővel. Még akkor sem, ha ilyen közepeske lett. Kicsit sajnálom, hogy valószínűleg nem látunk több hasonló próbálkozást, de ennek most így kell lennie.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik képesek voltak végigolvasni a cikkelyt. Ők mindenképp tegyék be a DVD lejátszóba!

Értékelésem: 55% 

2013. február 15., péntek

Django elszabadul




Megérte várni a Tarantinóval való újabb találkozásra.







Objektíven: Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász egy rabszolga segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét, akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra.

Szubjektíven: Az első találkozás a mozi fenegyerekével nem sikerült valami jól, így éveket vártam, mire elérkezettnek éreztem az időt, hogy újból összefussunk. Django már számomra is hozta a szintet. Nem ért csalódás, bár az még úgy tűnik odébb van, hogy Quentin igazán lenyűgözzön. Legújabb alkotásából  már visszaköszön a celluloidszalag, a nagybetűs Film szeretete. B kategóriás mozik, spagettiwesternek, bosszúfilmek elemeiből építkezik a Django elszabadul, képi megoldásaival hozza a polgárháború előtti vadnyugat hangulatát. A Tarantinóra jellemző betegesen abszurd és őrült ötletek most nem lepik el oly intenzitással a vásznat, mint egyébként, de ez most nem hátrány. Ilyen módon nagyobb súllyal esik a latba a western-hagyomány ápolása és a történetmesélés, melyekből jelesre vizsgázik a stáb. Csak befejezni nem sikerül időben. Semmi sem indokolja a két és félórás játékidőt, ráadásul úgy, hogy elkezdik nyújtani, mint a rétestésztát. Feleslegesen, mert csak ásítozni kezdek, nem tapsolni, mint K. Washington az utolsó jelenetben. Ha már a színészeknél tartunk, Jamie Foxx hozza a kötelezőt, de nem tud igazán emlékezetes lenni, a mellékszereplők maradandóbbat alkotnak. Christoph Waltz és Leonardo di Caprio is uralják a vásznat jelenlétükkel, Samuel L. Jackson pedig zsigerből hozza a férget. Waltz esélyes is egy aranyszoborra és én még inkább neki adnám, mint a helyenként túlírt forgatókönyvnek. De ez már az akadémiára tartozik. Én most jól szórakoztam és várakozással tekintek az újabb Tarantino-mozik elébe.

Kiknek ajánlom?
A spagettiwesternek és Tarantino feltétlen híveinek. Megfelelően erős gyomorral persze.

Értékelésem: 75%


2013. január 28., hétfő

Fékezhetetlen



Férfias mozi férfiaknak.








Objektíven: A nagy gazdasági világválság idején járunk. A Bondurant-fivérek, Forrest, Jack és Howard igazi legendának számítanak a Virginia állambeli Franklin megyében, hiszen a szesztilalom idején jól menő csempészüzletet tudhatnak magukénak. A jólét azonban veszélybe kerül, amikor feltűnik a színen Charles Rakes különleges ügynök, a törvény új ura, aki azonban korruptabb mindenkinél, és részesedést követel magának a fivérek üzletéből. Ők azonban nem hajtanak fejet senki előtt, így felveszik a harcot Rakes ellen.
 
Szubjektíven: John Hillcoat másodszor teszi tiszteletét az 'amerikai film' területén, s ahogy hírlik, máris újabb munkával bízták meg, így biztosítva látszik neki a betevő falat és a kreatív munka. Hogy az utókor mennyire fogja kreatívnak értékelni jelen filmjét, arra még várnunk kell, de mindenesetre mi már most megállapíthatjuk, hogy csak részben fogott mellé a Fékezhetetlennel. Melléfogott, mert sokszor szabályosan olyan érzésem volt, mintha a rendezés és az írói munka egymás ellen dolgoznának. A biztonsági történetpaneleket, szerelmi szálat, családi drámát, bosszúsztorit hozó forgatókönyv túl sokat akar, ahogy Hillcoat is. Akciódús gengsztereposz és a szesztilalom alatti vidéki Amerika brutális tablója. Nem kevesebb. Érezhetően ezt tűzték ki célul. Csakhogy rosszul jönnek ki ebből a 'mindenbe belekapok, mindent megmutatok'-féle cselekményvezetésből. És így az erőlködés is jobban érződik. Viszont csak helyenként ölt zavaró méreteket (például a teljességgel elszúrt fináléjelenetnél), mert a színészek, a zene, a díszletek adta hangulat hozzák a kötelezőt. Mi több. Élvezetessé teszik a tűzharcokat, ezt a nyers világot, a korszak szinte minden kisebb-nagyobb jellegzetességét. Nem állítom, hogy gyenge próbálkozás, sőt. Jó nézni a Bondurant-fivérek küzdelmét. Férfias kikacsintás ez, borostás, italozós, mogorva... Néha komolyan mondom attól féltem, hogy Nick Cave és Warren Ellis (jelenlegi kedvenc zeneszerzőpárosom újfent kiváló munkát végzett) korhű zenéje, vagy Tom Hardy borostája szanaszéjjel fogja karcolni a képernyőt. Az a fajta film ez, melyet egyszerűen nem tudsz lepontozni, mert erőlködésében is stílusos, merész és kőkemény western. Szóljon az a kénköves, tüzes dal!

Kiknek ajánlom?
Kizárólag férfiaknak. Nők nélkül.

Értékelésem: 70%



2012. február 1., szerda

Hidalgo - A tűz óceánja


A film, melyből kiderül, hogy az egész világnak van mit tanulnia Amerikától...








Objektíven
:
Egy beduin sejk felfigyel arra, hogy az ex-katona milyen ügyesen üli meg a lovat, és meggyőzi a férfit, hogy induljon el egy 3000 mérföldes lóversenyen Arábia és Irak között. A verseny igazi erőpróba, és az a hír járja, hogy az indulók fele soha nem éli túl a futamot.

Szubjektíven: Bár még sosem csináltam ilyet, egyszerűen kénytelen vagyok két különböző véleményt megfogalmazni Joe Johnston filmjéről.
I. Ez egy egész jó alkotás. Gratulálok a kellékeseknek és a díszletért felelős szakembereknek. Nagyszerű munkát végeztek, minden a helyén van. Nem hivalkodó, mégis tetszetős és pontos az arab és az amerikai világ tálalása. Gratulálok a zeneszerzőnek James Newton Howardnak, aki elképesztően erős zenei anyagot hozott össze. Ha kell érzelmes, ha kell pergő és dinamikus dallamokkal tartja fenn a figyelmet. Azóta is ezt az albumot hallgatom. Gratulálok Shelly Johnsonnak, aki bámulatos operatőri munkával szabályosan beleégeti a memóriánkba a szebbnél szebb képeket. Kifejezetten jó érzés nézni a sivatagot, a nagytotálokat és a hosszabb-rövidebb plánokat. Gratulálok annak a rengeteg embernek (elképesztően hosszú a stáblista), akik a látványtervek megvalósításán fáradoztak. A gyártási költségvetés minden egyes dollárja meglátszik a végeredményen. És gratulálok Viggo Mortensen főhősünknek is, aki felismerte, hogy a Hidalgohoz nem kell majd két-három arckifejezésnél többet produkálnia, és ezekkel is bőven elviszi majd a hátán a mozit. Be is jött neki. Úgyhogy ezeket figyelembe véve ez egy jó film.
II. Fogalmam sincs, hova pakolták az eszüket a kedves filmkészítők. Már az elején gyanút kellett volna fogjak. Igaz történetként beállítani valamit, amiről soha nem bizonyították, hogy valóban megtörtént, elég merész feltételezés és felelőtlen is (no, nem a várható anyagiak szempontjából). Összes erénye mellett a Hidalgo nem lett más, mint egy újabb Amerika-film, méghozzá az igazán keményvonalas fajtából. Mert itt az arab uralkodóról kiderül, hogy titokban amerikai regényt olvas, az arab nőről, hogy csak az amerikai férfi mellett lehet igazán önmaga, hogy az amerikai lovak a legjobbak a világon, hogy az amerikaiak minden nehézségen túl tudnak lépni, hogy becsülettel harcolnak és küzdenek a végsőkig. Kicsit sok lett az Amerika. És ez nagyot ront az élvezhetőségen. A kiszámíthatóságról már szót sem ejtek, ahogy a dramaturgiai döccenőket is jobb figyelmen kívül hagyni. Karakterközpontú drámának indul a Joe Johnston dirigálta mozi, hogy aztán átcsapjon egy lovas kalandfilmbe. Az első háromnegyed órát ily módon nem igazán értem, simán elkezdődhetett volna a verseny a tizedik percnél is, mivel az amerikai történésekre később nagyon kevés konkrét visszautalás történik. A végére legalább a naplementés romantizálástól megmenekülünk, cserébe kapunk sok-sok vágtató lovat, ami azért valljuk be mégis jobban passzol ehhez a filmhez.
Nagyon vegyes érzéseim vannak, egyszerre rossz és figyelemre méltó filmalkotás a Hidalgo. Úgyhogy egyezzünk ki egy közepesben, amíg jobban bele nem gondolok a hibákba.

Kiknek ajánlom?
Lovak szerelmesei, Viggo Mortensen szerelmesei, az arab világ szerelmesei, a gyönyörű panorámaképek szerelmesei ne hagyják ki. A többiek viszont inkább nevezzenek be valami másra.

Értékelésem: 60%

2012. január 27., péntek

Rango


Nem gondoltam volna, hogy két talán legkedveltebb műfajom ilyen különös módon találkozik egymással. A 2011-es év legfurább filmje.






Objektíven: A történet hőse egy kaméleon, aki védett, egyhangú életét éli házi kedvencként, miközben komoly identitásválságban van. Végül is hogyan legyen valaki kiemelkedő, amikor az egész életének célja a beolvadás? Amikor Rango véletlenül egy törvényen kívüli, fura lényekkel benépesült sivatagi helységben, a zordon Por városában találja magát, ahol a pisztolyok könnyen elsülnek, a nem éppen bátor gyík azon veszi észre magát, hogy ki kell tűnnie a többiek közül, ha életben akar maradni.

Szubjektíven: A játékidő felénél komolyan elkezdtem azon gondolkodni, kik lehettek a film célközönsége? Családok? Aligha. A western-téma általában nem nyerő náluk. Gyerekek? Szintén kizárt. Néhány jelenet még számomra is gyomorforgató volt, pedig láttam már Rango előtt ezt-azt. Ráadásul a szcénák egyik része dögunalmas lesz számukra az újabb és újabb szellemesnek szánt dialógusok miatt, a másik részét pedig a trendi akciófilmes jelleg miatt nem tudják majd követni. Tulajdonképpen még akkor sem tudtam hova tenni Gore Verbinski filmjét, amikor már rég lepergett az utolsó képkocka is. Kezdjük ott, a sztori olyan sovány, hogy már-már rossz nézni. A karakterekből viszont jobb lett volna kevesebbre koncentrálni, akkor talán nem marad mindenki - Rangot kivéve - ennyire egydimenziós figura. A krimi szál "csúcsjeleneténél" döbbentem rá arra, hogy valószínűleg itt egyáltalán nem is volt cél az eredetiség a történet és a szereplők tekintetében. A készítők nem akartak világot váltani a forgatókönyvvel, inkább a biztos fogódzókhoz nyúltak és készítettek egy posztmodern vadnyugati mozit. Csak valami okból ez az egész véletlenül egy animációs filmben valósult meg, ezért sokan azt hitték gyereket lehet rá vinni. De nem. Mert a Rango egy tipikus kritikuskedvenc film, nem csoda, hogy utcahosszal nyerte a 2011-es díjszezont az ítészeknél. A "Nem eredeti történet kell, hanem elő kell tudni adni!"-elv minden képkockán tetten érhető. A Rango sikerrel eleveníti fel a legnagyobb vadnyugati klasszikusokat; hangulat, érzésvilág tekintetében (néhány jelenetben) alig marad el tőlük és ez nagy szó. Finom utalások, innováció és játékosság teszik ki a játékidő nagy részét. - Mondjuk az nem ártott volna, ha legalább kétszer el tudok mosolyodni, ez most sajnos elmaradt. - A film legnagyobb erénye kétségkívül a megvalósítás, a szemkápráztató animáció. A képkockák többsége akár festménynek is elmehetne, minden bizonnyal az utóbbi évek (egyik) legszebb munkája született meg, ezt bátran ki lehet jelenteni. Úgyhogy posztmodern vadnyugati filmként egész tisztességesen helyt áll Rango barátunk, de ebből még így is sokkal de sokkal többet illett volna kihozni. Főleg a karakterek és a sztori terén.

Kiknek ajánlom?
Gyerekeknek még véletlenül sem, fiatalok közül is csak nagyon kevesen fogják élvezni. Szeretni kell hozzá egyfajta humort. Azt mondanám, hogyha a nézőnek nem megy el a kedve Gore Verbinski filmjétől az első jelenet után, akkor érdemes végignézni.

Értékelésem: 65%

2011. november 17., csütörtök

Az Ezüst-tó kincse


Egy gyermekkori klasszikus, mely kiállja az idő próbáját.








Objektíven: Egy tolvajbanda elrabolja az Ezüst-tó kincséhez vezető út térképét a jogos tulajdonosától. Winnettou és Old Shatterhand összefognak, hogy visszaszerezzék a leírást és eljussanak a barlanghoz. "A Sziklás-hegység déli nyúlványai közt van egy szinte megközelíthetetlen tó, melynek nevét sokan hallották, de színét vajmi kevesen látták. Ezüst-tónak nevezték már azok a népek is, akik az indiánok előtt éltek ott. A tó környéke ásványokban gazdag."

Szubjektíven: Létezhet-e olyan férfiember, akinek kölyökkorában nem volt a kezében Karl May megunhatatlan regénye Az Ezüst-tó kincse? Generációk meghatározó olvasmánya, mely a mai napig nem tudott kimenni a divatból. May idős koráig egyszer sem járt a Vadnyugaton, de műveit olvasva ez egyáltalán nem tűnik fel. Páratlan fantáziája kiegészítette a hiányosságokat. És említsük meg Szinnai Tivadar nevét is, aki a "magyar ifjúság" számára élvezhetővé, olvasmányos kalandregénnyé munkálta az eredeti művet - remek stílusérzékkel. Filmes részről bátor dolog volt pont ehhez az alkotáshoz nyúlni. Ráadásul emlékezzünk, ez a mozi nyitotta meg 1962-ben a francia-német-jugoszláv koprodukcióban készülő western filmek sorozatát. Pierre Brice neve egy életre össze is fonódott Winnetou figurájával. A helyszínek varázslatosak, pedig a vadnyugatinak egyáltalán nem mondható Horvátország szolgált háttérként a legtöbb jelenethez. A könyv sztoriját átdolgozták, de megbocsátható mértékben, csak a legfanatikusabb rajongók fogták a fejüket a végeredményt látva. Valóban félre kell tenni a regény ismeretét a film élvezetéhez, de aki ezt megteszi, igazi nosztalgikus kölyökkori kalandélményben lesz része. A kritikusok nem sokra becsülték ezeket a filmeket, viszont nézők milliói estek rabjául. Nem véletlen. Ahogy a többi "német westernnek", ennek is van valami bája, természetessége, egyszerűsége, amitől jó nézni. Pont az az egyszerűség sugárzik át a képkockákon, mint amit az ember Karl May művét olvasva érez. Újra és újra lejátszóban a helye! Öröm a szemnek, felüdülés a gyermeki léleknek!

Kiknek ajánlom?
Férfiaknak minden körülmények között. Korhatár nincs, de a csatajelenetek miatt a 12 éven aluliakat inkább hagyjuk otthon vagy találjunk nekik valami más programot...

Értékelésem: 90%

2011. november 11., péntek

Szilaj, a vad völgy paripája


A Szilajt annak idején úgy vártam, mint addig talán egyetlen rajzfilmet sem. És ehhez kapcsolódik az első komolyabb csalódás is. Nem sok filmet ismerek, amely csak egyetlen aspektusában kiváló, abban viszont nagyon.





Objektíven: Szilaj, a vad és fékezhetetlen paripa társainak vezetője, védelmezője. Egy napon harmonikaszót hoz felé a szél a hegyekből, ő pedig elindul, hogy megtudja az ismeretlen hangok eredetét. A távolban szokatlan fényeket pillant meg, és ez végképp felkelti kíváncsiságát. Egy tábor tüzét fedezi fel, körülötte pedig furcsa lények - emberek -, akiket szintén sosem látott. Az első találkozás azonban drámai fordulatot hoz: az emberek lasszóval elfogják Szilajt, magukkal viszik, majd eladják a lovasság katonáinak. Az Ezredes megparancsolja, hogy törjék be a lovat, de az egymás után próbálkozó katonák nem járnak sikerrel. Az Ezredes ekkor taktikát vált, kikötözi Szilajt - de enni-inni nem ad neki. Ekkor felbukkan egy "kétlábú", egy fiatal dakota indián, Kis Patak, aki maga is az ezredes foglya.

Szubjektíven: Az alkotók egy merész húzással rábízták a rajzokra és a visszaemlékező narrációra a film jelentős részét, de teljesen valami oknál fogva mégsem bíztak ebben a technikában, mert a drámaibb hatás kedvéért igen erőteljessé tették a "szavak nélküli kommunikációt", ami csak néha sül el jól. A lovak párbeszéde furcsa, és nem elsősorban azért, mert animációs filmben szokatlan az ilyen megoldás, hanem mert életszerűtlenre sikerült. Ezt tovább tetézik a grandiózus nagytotálok, melyekből csak kevéssel kellett volna kevesebb és máris harmonikusabb lett volna az összkép. Megsüvegelendő a hagyományos animációs technika felé történő elmozdulás. - Később kiderült, hogy tényleg csak elmozdulás volt. Ami azonban feledhetetlen filmmé varázsolja a Szilajt, az a zenéje! Fogalmam sincs, hogy Hans Zimmer-t és Bryan Adams-et hogyan tudta elkerülni az Oscar, szerintem laposra verték a mezőnyt (bár tény, erős volt a Frida is). Zimmer a klasszikus amerikai westernek elemeit és a tőle megszokott akciódúsabb dallamokat pazar módon vegyíti, aláfestő zenéje igazi telitalálat! Bryan Adams-et pedig mintha az Isten is arra teremtette volna, hogy egy vadnyugati filmhez énekeljen és írjon dalokat, művei megunhatatlanok. Így tehát nem egyértelműen negatív vagy pozitív az összkép, megtekintésre mindenképp ajánlott!

Kiknek ajánlom?
A lovak szerelmeseinek nem érdemes kihagyni, ahogy azoknak sem, akik egy kellemes családi kikapcsolódásra vágynak. A százalékok közül sok a zenének köszönhető!

Értékelésem: 70%

2011. november 9., szerda

Volt egyszer egy Vadnyugat


Vannak filmek, melyek nevét csak a legnagyobb tisztelettel illik kiejteni, és szinte kötelező újra és újra elővenni őket.







Objektíven: Az elmaradhatatlan szájharmonikájáról nemes egyszerűséggel csak Harmonikának nevezett rejtélyes idegen már régóta hajszolja Franket, a gyilkos bandavezért, akivel sürgős párbajozni valója van. Frank azonban mással van elfoglalva: a nyugat felé terjeszkedő mohó vasúttársaság megbízásából meg kell tisztítania a terepet, hogy potya áron jussanak hozzá a tervezett pálya melletti földekhez. Most azonban komoly gondja akad Jill, az egykor örömlányként hírnevet szerző, gyönyörű özvegy személyében, aki körömszakadtáig ragaszkodik a birtokához. A tablót még Cheyenne, a szökött bandita színesíti, akiről senki sem tudja, melyik oldalon áll. A Vadnyugat hőskorának színes forgataga lenyűgözően tárul elénk Sergio Leone világsikert aratott, klasszikus mesterművében.

Szubjektíven: Lehetetlen újat írni róla, így csak a legfontosabbakra és a személyesen fontosnak érzett részekre szorítkozom. Frenetikus élményt nyújt sokadik megtekintés után is. Örökzöld klasszikus, melyen nem fog az idő vasfoga. A film keletkezéséről, forgatásáról, kritikai visszhangjáról legendák keringenek könyvekben, újságcikkekben, a világhálón. Valószínűleg minden idők legjobb westernjéről van szó, hiszen legtöbbünknek ez az első film, ami eszünkbe ötlik a western műfajáról. Arról a westernéről, amely tetőpontját élte Sergio Leone alkotásával és amelyre komolyan hatott a '60-as évek végének értékeket vesztett világa. A Volt egyszer egy Vadnyugat nosztalgikus pillantás az eltűnőben lévő vadnyugati hősre és otthonára, a Vadnyugatra. Egy világ haldoklik itt és adja át helyét egy újnak, mely civilizációval, pénzzel, munkával kecsegtet, de vajon javulást hoz-e? Leone nem foglalkozik a válasszal, elsősorban a karakterek érdeklik és az atmoszféra-teremtés, melynek bizonyítottan mestere. A változás szelét ellentétek, meghökkentő események, vezérmotívumok segítségével érzékelteti. A négy főhős négy teljesen különböző figurát és élettapasztalatot hoz a képbe, melyek lassan kezdik el keresztezni egymást az elkerülhetetlen végső összecsapásig. Henry Fonda karakterében érhető leginkább tetten a western hangnem és stílusváltása. Henry Fonda a film bemutatása előttig az amerikai hős egyik mintaképe volt, gondoljunk csak háborús filmjeire, kamaradrámáira. Fonda a forgatás alatt valamilyen módon el akarta takarni kék szemeit, mert úgy gondolta, a sötétebb szemszín jobban kifejezi a gonoszságot. Sergio Leone viszont lebeszélte erről, ugyanis ő azon a véleményen volt, hogy a kék szemek jobban visszaadják a gyilkolás fagyos, hideg természetét. Nem véletlenül lett tananyag a film elején az a felejthetetlen jelenet, melyben Leone késleltetést használ a McBain családdal történtek után. A kisfiú kirohan az udvarra, felcsendülnek a dallamok, hosszúkabátos alakok bújnak elő rejtekhelyeikről, majd az egyik figurára hátulról ráközelít a kamera, elhalad a válla mellett, majd meglátjuk kék tekintetét és mosolyát. A következő snittben pedig összeomlik a vadnyugati hős modellje és elkerülhetetlenné válik a régi világ pusztulása... Ne feledkezzünk meg Ennio Morricone szintén világhírű zenéjéről sem. Érdekesség, hogy a zene hamarabb volt készen, mint maga a film: Sergio Leone rendező Morricone dallamai alapján tervezte a jeleneteket. A zeneszerző mind a 4 főszereplő számára külön témát komponált, és ahogy a figurák kapcsolatba kerültek egymással, úgy ezek a zenei témák is keveredtek. Briliáns munka, de ezt kár ragozni. Ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat nagyszerűségét is. A készítők tucatnyi nagy western jellegzetességeit gyúrták össze, hogy aztán mégis valami egészen egyedi szülessen. Ez a Vadnyugat pedig lehet, hogy csak "volt", de újra és újra a képernyő elé fog ültetni bennünket.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan 16 éven felülieknek, lassú, háromórás eposzokat jól bíróknak. Érzékeny lelkűek, egyedi rendezési stílusokat nehezen viselők inkább kerüljék Leone moziját.
A 100% mellé egy csillagot is érdemel.

Értékelésem: 100%

2011. október 26., szerda

A párbaj


Nem Steven Spielberg nehezen felejthető klasszikusáról van szó, hanem Derek Eastham filmjéről, melynek megtekintése után pár perccel már arra sem fogunk emlékezni, hogy kik voltak a szereplők.




Objektíven: Két cowboy a végső leszámolásra készül.

Szubjektíven: Mindenképpen értékelendő a kísérlet, hogy a készítők filmjükkel a western egyik kulcsmozzanatának hódolnak. Értékelendő, hogy volt kitartásuk pénzt összeszedni vágóra, operatőrre... Értékelendő, hogy valószínűleg nem egy perc alatt találták ki a forgatókönyvet. De ez még nem jelenti azt, hogy mindez jó is lenne. Mert nem az. Az igyekezet érezhető, de az önmagában még kevés. Kevés a feszültséghez, kevés a belehelyezkedéshez, kevés a hangulat kialakulásához, kevés a maradandó filmélményhez. Ebből az alkotásból annyi marad majd meg az utókornak, amennyit Janet Jackson megénekelt abban a bizonyos dalában.

Kiknek ajánlom?
Senkinek.

Értékelésem: 30%

2011. október 24., hétfő

Farkasokkal táncoló


Sokszor leírták már, de nem lehet elégszer. Egy műfaj nyert új életet minden idők egyik legnagyobb sikerű filmjének segítségével.






Objektíven: Tennessee-ben javában dúl a polgárháború. Dunbar hadnagy az áthelyezést választja a nyugati frontra - egy hőstett elismeréseként. Amikor megérkezik a Sedgewick erődbe, rá kell döbbennie, hogy az már régóta magányosan áll, és ő az egyetlen lakója. Hamarosan kapcsolatba kerül a sziú törzzsel, köztük a szent emberrel (Vergődő Madár), a harcossal (Szélfútta Haj), a törzsfőnökkel (Tíz Medve), valamint Álló Ököllel, egy fehér nővel, akit még gyermekként fogadott be a törzs. Dunbar becsületes és bátor cselekedetei nyomán fokról fokra kölcsönös elismerés és csodálat épül ki közte és a sziú törzs tagjai között. Dunbar egyre inkább beépül a törzsbe, és életre szóló barátságot köt a bennszülöttekkel.

Szubjektíven: Egy film, amiről még az is hallott, aki tegnap bújt ki a tojásból. A filmtörténelem megkerülhetetlen pontjává lett Kevin Costner rendezői debütálása, mely rögtön olümposzi magasságokba repítette a fiatal filmest. Michael Blake saját regénye alapján írta meg a forgatókönyvet, Costner pedig lecsapott rá Jim Wilson producerrel. A western a hollywoodi aranykor egyik legnépszerűbb műfaja volt, de a hetvenes évek elejének mindent felforgató és megkérdőjelező világnézete divatjamúltnak, ósdinak minősítette. Másfél évtizeddel később jött a Farkasokkal táncoló és nem csupán újjáélesztette, hanem gazdagította és komoly magasságokba emelte a műfajt. Maga a film keretes szerkesztésű - döbbenetes jelenetsorok az első félórában, nem értjük a gyilkolások miértjét és dühödtségét, különösen az indiánok kegyetlenségén botránkozunk meg. Bő 3 óra múlva egy ugyanolyan jelenetnél már szinte "nekik szurkolunk", a fehér ember népe tűnik erkölcstelennek, gerinctelennek. A film mégsem áll meg itt, hanem a felejthetetlen téli zárlatban örök érvényű gondolatokat fogalmaz meg a barátságról és a kultúrák találkozásáról. A négy órás játékidő alatt néhány zseniális karakterábrázolás, bámulatos operatőri munka és a filmzenetörténet tán legszebb darabja (John Barry) színesítik az élményt. A mindössze 22 millió dollárból készült felejthetetlen film több mint 400 milliós haszonnal zárt és nem kevesebb, mint 7 Oscar díjjal távozott az 1991-es ceremóniáról. Ez is fontos, de az igazán lényeges pontok a film alatt jönnek elő John Dunbar életének viszontagságai közepette. "Sosem tudtam igazán ki is volt John Dunbar. Talán mert ez a név önmagában nem jelent semmit. De amikor mindenki a sziú nevemen szólított újra és újra, akkor tudtam életemben először, hogy ki is vagyok valójában."

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek még nem volt szerencséjük hozzá. A kemény vadnyugati világot bíró, erős lelkű, gondolkodni vágyó, szépre érzékeny felnőtteknek és ifjaknak.

Értékelésem: 100%

2011. szeptember 29., csütörtök

Az utolsó pisztolyos

Tiszteletadás egy műfajnak és egy karakternek. A pisztolyos westernhős figurája a végső leszámolásra készül.



Objektíven: Magányos férfi sétál egy elhagyatott gyárüzem raktáraiban. Derekára öv van csatolva, az övből fegyver látszik kivillanni. Kalap, csizma, bőröv... és az elmaradhatatlan pisztoly. És a végzet elkerülhetetlenül közel...

Szubjektíven: Paradox módon pont akkor támadt fel a western, amikor mindenki temetni kezdte... A Farkasokkal táncoló hatalmas sikerét számtalan rendező próbálta megismételni a '90-es években, de nem sokra futotta erejükből. A western inkább szórakoztató filmekben, vígjátékokban kelt új életre (Maverick, Bunyó karácsonyig, Manitu bocskora, Vadiúj vadnyugat) ott sem túl nagy sikerrel. Az ezredfordulóra így maradt a memoárok lehetősége. Ilyen film Alessandro Dominici alkotása is. Emlékirat egy hajdan tündöklő műfajnak és hősének, a pisztolyosnak. Nagyszerű ötlet volt Franco Nero a címszerepre, a klasszikus western a Django köszön vissza minden mozdulatában. A rendezés erőtlenségét a múltidézés hangulata és Nero testreszabott játéka ellensúlyozza. Dominici valószínűleg még nem sejtette, hogy néhány éven belül a műfaj ismét felvirágzik. Ez persze semmit sem von le abból, hogy fontos filmmel van dolgunk Az utolsó pisztolyos esetében.

Kiknek ajánlom?
Franco Nero és a western szerelmeseinek.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 23., péntek

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


Ballada a Vadnyugatról, lírai elbeszélésmóddal, epikus hosszúsággal, gyönyörű képekben, nagyszerű színészekkel elbeszélve.






Objektíven: A XIX. század egyik leghírhedtebb bandavezére volt Jesse James; fivérével vonatrablások, bankrablások, gyilkosságok tucatjait tervelték ki, majd megvalósításukhoz kisstílű bűnözőket, gazembereket béreltek fel. Nem ismertek kegyelmet, kíméletet. Még életükben legendákká váltak, cikkek, ponyvaregények, könyvek jelentek meg róluk. Ezek közül szinte mindet olvasta Robert Ford, a 19 éves félszeg fiatalember, és elhatározta, csatlakozik a James fivérek utolsó akciójához. Ez a lépése különös változásokat indít el benne. Rádöbben, hogy Jesse, akit éveken keresztül bálványozott, nem az a regényhős, akinek a könyvek beállítják. Valójában hidegvérű gyilkos, aki ártatlanok ellen fordul, zsákmányát pedig nem osztja szét a szegényeknek, hanem szinte mindent magának tart meg. Csalódása szembe állítja egykori bálványával. Kudarca és a sorozatos megaláztatások hatására jut el odáig, hogy végül megöli a legendát, Jesse Jamest.

Szubjektíven: A film Jesse James balladája, mely azonban legalább annyira szól a gyáva Robert Fordról is (Casey Affleck zseniális Ford szerepében!). Hol is lehetne elkezdeni egy ilyen hatalmas horderejű műnél az értékelést? A cím már önmagában garantálja, hogy nagy meglepetés nem érhet minket. Csak az szánjon az életéből három órát Andrew Dominik filmjére (a rendező egyébként íróként is jegyzi ezt a remek munkát), aki nem fél elmerülni a ballada eseménytelen, párbeszédekkel, hosszú snittekkel tarkított folyamában. Itt minden szónak, szünetnek, lélegzetvételnek súlya van. A nagyszerű Nyugat távolról sem emlékeztet arra a helyre, melyen Maverick vagy Webb generális az úr. Üresség, fájdalom, bizalmatlanság és félelem költözött erre a tájra. Roger Deakins operatőr fakó színei, homályos, ködös képei szellemjárta hellyé „varázsolják” a vadnyugatot; Deakins nem egy snittje fog örökre emlékezetünkbe vésődni (a vonatrablás fényképezése vizuális bravúr). Brad Pitt végig uralja a filmet, pályafutása egyik legjobbját nyújtja a fiatalabbik James fivér szerepében. Külön érdekesség, hogy alakja végig szimpatikusabb, mint a megalázott, félénk Fordé. Erre a kiváló narráció is rásegít, mely vándortársként szegődik mellénk a film során. Néha ugyan bele-beleesik abba a hibába, hogy fontos jellemfejlődéseket csak szóban közöl, de ez mit sem von le az alkotás élvezeti értékéből. A film végén Robert Ford is reflektorfénybe kerül. Tulajdonképpen ez Dominik mozijának legérdekesebb része. Gyors sodrású, mélyen drámai és feszültséggel telített. Egyetlen probléma vele, hogy levezetésnek túl hosszú, önálló mellékszálként pedig túl rövid. Egy-két jelenetre még futhatta volna. De ez legyen a legnagyobb baj. Az ezredforduló merész próbálkozásai után immár bátran kijelenthető: a western él, és ereje teljében van!

Kiknek ajánlom?
Csakis olyanoknak, akik bírják a lassú filmeket, az elmélkedős képeket, a nem könnyen emészthető alkotásokat.
Ők biztosan nem csalódnak majd.

Értékelésem: 90%

2011. szeptember 21., szerda

The Backwater Gospel


Valahogy sosem tudtam megbarátkozni az északiak filmművészetével.







Objektíven: Mióta az emberek az eszüket tudják, az Undertaker (rejtélyes temetkezési vállalkozó) sötét alakjának feltűnése azt jelenti, hogy aznap meghal valaki. Mikor egy nap megjelenik Backwaterban, a kisváros istenfélő polgárai pánikba esnek és várják, hogy valaki meghaljon, titkon remélve, hogy nem ők lesznek azok. De amikor több napon át sem történik semmi a passzív halálvárás átmegy aktív cselekvésbe, hiszen kell találni egy bűnbakot, aki felelős az Undertaker megjelenéséért …

Szubjektíven: Valahogy nem az én világom a dán filmművészet. Pontosabban az északi filmkultúra. Zsigeri élményük, hogy valami alapvetően nincs rendben a világgal, hogy valami nagyon el van rontva egészen a kezdeteknél. Erre épül legtöbb mozgóképes alkotásuk és ez az, ami annyira nehézzé teszi befogadásukat. Mert értem én és józan ésszel fel is fogom, hogy a maga nemében egyedülálló filmmel van dolgunk. Olyan képi hatást, zenei aláfestést és egyáltalán olyan hangulatot kapunk az arcunkba, hogy évekre a retinánkba és érzékszerveinkbe vésődik. Számomra azonban nem tudott zseniális, de még elviselhető magasságokba sem emelkedni. A brutálisan erős első fele után valami csattanós lezárást vártam, de semmiképp sem ilyen végkifejletet. Ez számomra nem hogy megalapozatlan volt, de egyenesen hatásvadásznak éreztem egy idő után az újabb és újabb horrorisztikus elemeket. De hát mit várjon az ember egy horrorfilmtől? Valószínűleg a párosítás volt rossz: egy dán horror és én? Ugyan már...

Kiknek ajánlom?
Akiket érdekel egy dán animációs horror.

Értékelésem: 45%

2011. szeptember 18., vasárnap

A Mississippi fekete angyala


Elfeledett spanyol film a spagettiwestern felvirágzásának évéből, fontos témával.







Objektíven: 1873-ban Golden Cityt, az amerikai kisvárost fegyveres bandák tartják a kezükben. A seriffet meggyilkolják, mert szabadlábra akart helyezni egy bűntettel gyanúsított négert. A felheccelt tömeg azonban ebbe nem törődik bele, és nyilvánosan felakasztják Jérome-ot. A város törvényes képviselői nem tudják, hogyan állítsák helyre a rendet és a szomszédos egyházközségtől kérik, hogy egy fiatal, energikus papot küldjenek hozzájuk, aki jó hatással lehet a népre. A kisváros lakói izgatottan várják Murray atyát. Az üdvrivalgás azonban megakad a torkukon, amikor meglátják, hogy az atya néger. Ettől kezdve minden gyökerestől felbolydul a kisvárosban...

Szubjektíven: Pedig minden adva volt ahhoz, hogy maradandó filmalkotás szülessen. Emlékezzünk, 1964-et írt a naptár. Ebben az évben indult hódító útjára a spagettiwestern, és ebben az évben nyert először a filmtörténelemben főszerepért Oscar-díjat fekete bőrű színész. A Mississippi fekete angyala mindkét témában valamilyen módon érintett volt, ráadásul nem olasz és nem is amerikai, hanem spanyol tálalásban került a nagyközönség elé. A bátortalan rendezés azonban kis híján teljesen elveszi a téma élét. A felvezetés és a film első fele remek, aztán valahogy kifogy belőle a szufla. Bár egy remek zárójelenetre még így is futja, de az összkép még így is hiányos. Minden kicsit steril marad. A téma a végére veszít súlyából, mintha útközben meggondolták volna magukat az alkotók. A rendezés tehát nem hoz igazán maradandót, hiába igyekeztek nagyon a díszletesek, kosztümtervezők. Akit úgy érzem ki kell emelni, az Rene Munoz, aki visszafogottan, mégis intenzív jelenléttel kelti életre Murray atya karakterét. Nélküle kevesebbet érne a film, mely így is kis híján kiesett az évtizedek rostáján. Szereplői mentik meg A Mississippi fekete angyalát és az a tény, hogy a bátortalanság mellett nem hozható fel komoly hiba ellene. Sőt, méltányolandó, hogy fontos témához nyúl és van mondanivalója. Ez már 1964-ben is számított.

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy, mert akik a téma miatt néznék meg, azoknak a western-típusú tálalás nem fog tetszeni, a western rajongóknak meg kevéssé lesz magával ragadó Ramon Torrado rendező mozija. Egyszer azért érdemes nekiveselkedni.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 16., péntek

Egérmese 2. - Egérkék a Vadnyugaton


Amerikai álom amerikai tájon amerikai animációban. Mégis működik... Mégis? Miért olyan hihetetlen ez? Talán azért, mert egy legendás kasszasiker folytatásáról van szó, ami kvázi "megrendelésre" készült. Lehet így jó filmet csinálni? Úgy tűnik lehet.




Objektíven: A Mousekewitz családnak rá kell jönnie, hogy az utcakő Amerikában sincsen sajtból és az egérlyuk sem kényelmesebb, mint máshol, de azért a gyerekek álmodoznak. Tánya arról, hogy egy napon híres énekesnő lesz, Fievel pedig arról, hogy példaképe, Wylie Burp, a híres seriff nyomdokaiba léphet. A Vadnyugat új kalandokat kínál. De a gonosz Karmanyúznak ördögi tervei vannak, s Fievel rájön, hogy becsapta az egereket. Karmanyúz egyetlen célja egy kiadós egérburgert készíteni a macskáknak, amint felépült a vadnyugati városka. Szerencsére Fievelnek jó barátai vannak, Tigris, a macska és Wylie Burp, a seriff. Az ő segítségükkel veszi fel a harcot Karmanyúz és bandája ellen.

Szubjektíven: Sokan néznek rossz szemmel Don Bluth ténykedésére. Tény, az ő égisze alatt készült rajzfilmek szinte mindegyike az amerikai álommal foglalkozik vagy így, vagy úgy. Bluth nem is tagadhatná le, hogy nagy hazafi. Ebbe a rajongásba pedig képes volt milliókat magával vonzani, miközben sokszor érzékeny társadalmi témákat is elővett. Itt elég a Minden kutya a mennybe jut döbbenetes alvilág-ábrázolására vagy az Egérmese emigránsokkal kapcsolatos égető kérdésfelvetéseire gondolni. Ez utóbbi azért is jelentős alkotás, mert - Steven Spielberg megelégelvén a Disney egyeduralmát - először volt képes bevételi mutatókban túlszárnyalni egy, az Egérbirodalom égisze alatt készült rajzfilmet. A siker óriási volt, még egy Oscar-jelölés is jutott az alkotóknak. Így tehát jöhetett a folytatás... Mely nem sikerült rosszul. Sőt! A kulcsfogalom talán az őszinteség. Minden gondolatot a lehető legkomolyabban vesz és tár a néző elé. Álmok megvalósítása? Hát persze! Gonosz legyőzése? Mi az hogy! Lehetetlen helyzetből visszatérés? Hajrá! Többnyire nem ezt szoktam írni, de ennek a filmnek kifejezetten jót tesz, hogy nem ironizál, hanem komolyan végigviszi az általa fontosnak gondolt elveket. Az egész prímán sikerült kezdés után "menjünk a Vadnyugatra, mert ott az ígéret földje" cselekmény következik, az egerek nyugatra indulnak, mert úgy hallották, hogy ott a macskák és az egerek békében élnek, és együtt munkálkodnak egy jobb világért. Ebből persze vajmi kevés az igazság... A megérkezés után tulajdonképpen egy hagyományos western következik. Megjelenik az öreg, tapasztalt westernhős alakja, aki egy fiatalabbat tanít be, hogy leszámoljon a gonosztevőkkel. Vannak indiánok, akik érdekes módon üde színfoltját adják a mozinak azáltal, hogy inkább trópusi bennszülöttekre emlékeztetnek... A film a nagy lehetőségekről mesél. Nem helyezi magasra a lécet, így nem is veri le. Az első rész erős társadalom-kritikája a múlté, de ide nem is illett volna. A második Egérmese gyerekbarát film lett, melynek megnézése közben a gyermeklelkű felnőttek is elgondolkodhatnak arról, mivé lettek fiatalkori álmaik... És ehhez nem kell amerikainak lenni.

Kiknek ajánlom?
Don Bluth rajongók ne hagyják ki, ahogy azok se, akik szívesen néznek végig gyermekükkel egy vadnyugati rajzfilmet. Iskolás kortól szerintem bátran megnézhető.

Értékelésem: 80%

2011. szeptember 4., vasárnap

DC Showcase: Jonah Hex


A felnőtt korba lépő DC Comics Animation egyik legsikerültebb darabja, mely utcahosszal veri a moziváltozatot.






Objektíven: A sebhelyesarcú fejvadász egy kisvárosba érkezik, ahol a helyi madame elcsábítja, majd meggyilkolja a tehetős átutazókat.

Szubjektíven: A DC Showcase animációs sorozata még a '90-es évek elején indult útjára, de a különböző részek igazán akkor váltak népszerűekké, amikor a képregény-filmek világszerte divatba jöttek az új évezred első éveiben. Különösen a fiatal srácok közül ismerik sokan a DC karaktereit; The Spectre, Green Arrow, Black Adam és a többiek. Most Johah Hex, a vadnyugati fejvadász története kerül terítékre. Érdekes, hogy pont ezen a ponton támadható leginkább Joaquim Dos Santos alkotása. Bármennyire is rövid, egy hangyányival több történetbonyolítás ráfért volna a filmre, legalább a címszereplő esetében. Ugyanakkor fejet kell hajtani a bámulatos hangulat és képi világ előtt. Amivel The Spectre esetében hosszan próbálkoztak, az itt szinte egyetlen snittel létrejön. Vadnyugati légkör, érdekes karakterek, pompás, mégis visszafogott színvilág. A sorozat még megfilmesítésre váró részeinek is legalább ilyen magas színvonalat kívánunk!

Kiknek ajánlom?
Fiatal képregény-fanatikusok ne hagyják ki, rajtuk kívül kevesen fogják élvezni.

Értékelésem: 75%

2011. augusztus 29., hétfő

Drip-Along Daffy


Így kell nyolc percben mesélni a Vadnyugatról.





Objektíven: Daffy kacsa megérkezik a Vadnyugat legbűnösebb városába és elhatározza, hogy rendet vág.

Szubjektíven: Ami sok társának másfél óra alatt sem megy, az Chuck Jonesnak és stábjának sikerül. Rövid játékidő alatt igazi vérbeli szórakoztatás. Az 1951-ben készült rövidfilm ügyesen használja a western műfaj elmaradhatatlan kellékeit, a csúcspontokat jelentő pillanatokat egy-egy apró geggel intézve el. Jót tesz továbbá az is, hogy a film feléig "csak" alapozás folyik, hangulatteremtés, ismerkedés a helyzettel. A közepén kicsit túlzásba esik Jones mozija poénkodás tekintetében, de a vége megint remek. Az 'I hate you!" beszólásért pedig külön piros pont jár!

Kiknek ajánlom?
Kellemes vadnyugati esti mesére vágyóknak.

Értékelésem: 85%

2011. július 20., szerda

Vadnyugaton

Többen átkozzák azt a percet, amikor 1961-ben Gene Deitch átvette a Tom és Jerry sorozatot. Hátraarc a Hanna & Barbera szériához képest, vagy egyszerűen csak új irány?



Objektíven: Egy kis western-városkában Jerryt sajtlopásért körözik. Tom sarkantyúkon "lovagolva" érkezik az elfogására.

Szubjektíven: Az ember elsőre nehezen hiszi el, hogy Gene Deitch rajzfilmjei később készültek, mint a William Hanna és Joseph Barbera nevével fémjelzett alkotások. Valahogy kidolgozatlanabbnak, puritánabbnak tűnnek és kevésbé célozzák a fiatal és felnőtt közönséget. A Deitch-féle művek gyerekfilmek, csehszlovákos animációs megoldásokkal, a legkisebbek számára befogadható történettel, egyszerű poénokkal. A Vadnyugaton is illeszkedik a sorba. Allen Swift egyszemélyes hangjátékára már itt is épített a stáb, ő később még olyan sorozatoknál közreműködött, mint a Bátor, a gyáva kutya vagy a Barbapapa. Nehéz elfelejtenünk a '40-es és '50-es évek Tom és Jerry rajzfilmjeit, de még azokban is marad némi hiányérzet, akiknek ez sikerül. Ugyanis kevés az eredeti ötlet, egyáltalán az ötlet és a kreativitás. Néhány megtekintés után megunható, felejthető művekről van szó, ilyen a Vadnyugaton is, mely csak kevés lurkónál fogja elindítani az indián-korszakot.

Kiknek ajánlom?
Fékevesztett Tom és Jerry rajongóknak, illetve azoknak, akiknek bejönnek a No, megállj csak! - típusú animációk.

Értékelésem: 65%

2011. július 18., hétfő

Blueberry - A fejvadász


Messze van attól, hogy jó legyen, mégsem mondanám rossz próbálkozásnak Kounen moziját.






Objektíven: A tizenéves Mike Blueberry életét egy indiánok törzsnek köszönheti, akik befogadják maguk közé. Évekkel később Mike visszatér a fehérek világába, ő lesz Palomito város seriffje. Egy nap a helyi italmérésben verekedés robban ki, a bajkeverők egyikéről pedig kiderül: valójában Werner Amadeus von Luckner báró. Ráadásul von Luckner birtokában van egy puska, amely egy halott helybelié volt, így első számú gyanúsítottá lép elő a gyilkosság ügyében. Az emberek felháborodottan meg akarják lincselni a bárót, de Blueberry megmenti őt, hogy átadhassa két fejvadásznak. A bárónak azonban sikerül egérutat nyernie.

Szubjektíven: Zavarba ejtő film, az biztos. Mondjuk mi másra számítson az ember, ha a Dobermann rendezőjének alkotására ül be. Ráadásul képregény-adaptáció, mindez a vadnyugaton, az elképesztően karizmatikus színész, Vincent Cassel főszereplésével. A kritika mégis a sárga földig döngölte a mozit a bemutató után - meg kell jegyezni, sok tekintetben jogosan. Az egy dolog, hogy gyakorlatilag két filmet látunk (egy fantasyba hajló álomlátósat és egy kalandosnak szánt westernfilmet), ettől még mindez működhetne, ahogy papíron működött is. Az adaptálás során azonban az alkotók érezhetően nem a karakterek felé fordultak, hanem a vizuális lehetőségeknek adtak nagyobb teret, amelyet aztán ki is használtak a konkrét megvalósítás során a trükkmesterek. A számítógépes animáció minőségéről legyen elég annyi, hogy 11 évvel korábban a Jurassic Park hitelesebb és szebben kinéző "lényeket" vonultatott fel. Ilyen módon a transzcendens világ atmoszférája is kevésbé jön át, az érthetetlen szövegek pedig inkább zavaróak, tovább kuszálják az amúgy is zűrzavaros képet. Hogy mégsem kapcsolja ki az ember az egészet, az véleményem szerint Vincent Casselnek köszönhető, akinek remekül áll ez a szerep (is). Hiteles marad és élettel telíti karakterét az elejétől a végéig. Színészkollégái már nem teljesítenek ilyen fényesen. Michael Madsen középszerű, Ernest Borgnine-t mintha csak dísznek tették volna be, Djimon Hounsou kevéske szerepét elképzelés nélkül hozza, Juliette Lewis pedig szerintem még életében nem volt ennyire rossz, mint itt. Pedig mennyi nagy név! - Hiába, nem garancia a sikerre. A látvány és díszlettervezők munkáját újfent csak dicséret illetheti, ahogy azt is érzi a rutinos filmnéző, hogy itt tehetséges rendező áll a háttérben. Tehetséges, akinek ez most csak félig-meddig jött be. A fantasy része és a western része is csak félig.

Kiknek ajánlom?
A western szerelmeseinek érdemes egy próbát tenni vele, egyéb esetben csak akkor ajánlom, ha valaki gyógyíthatatlan Vincent Cassel-fanatikus.

Értékelésem: 55%

2011. július 17., vasárnap

Wild Wild West - Vadiúj Vadnyugat


Hiába, nem sikerülhet minden. Barry Sonnenfeld az Addams Family után igencsak mellényúlt.







Objektíven: A büszke déliek visszavágásra készülnek az elvesztett polgárháború után. Hadseregük nem lévén új és minden eddiginél hatékonyabb harci eszköz kifejlesztésén és Grant elnök meggyilkolásán dolgoznak. Vezérük a zseniális és bosszúéhes háborús veterán, Arliss Loveless (Kenneth Branagh). Az agytröszt parancsára elrabolják az Államok legnagyobb tudósait, hogy titkos rejtekhelyükön a félelmetes Tarantula nevű harci szerkezet megvalósításán dolgozzanak. A kormány két legjobb titkos ügynökét küldi a mindenre elszánt lázadók megállítására. Az egyik James West (Will Smith), akinek sármja, nagy dumája és gyors keze a fegyvere. A másik Artemus Gordon (Kevin Kline), aki pedig az álcázás, az intelligencia és az ügyes kis szerkezetek nagymestere. A két ügynök kezdetben egymással rivalizálva vág neki a feladatnak, de gyorsan rájönnek, hogy ezzel az ellenféllel szemben csakis egymással társulva érhetik el céljukat.

Szubjektíven: Az egy dolog, hogy bukás volt a mozipénztáraknál. Viszont a (sokkal) szebb napokat látott Barry Sonnenfeldet is ez a western-vígjátéknak szánt produktum indította el a süllyesztő felé és ez már inkább szomorú. Olyan rendező, akinek a világ egy galád családot és pár sötét zsarut köszönhet, nem elégedhetne meg ilyen alapanyaggal. Pedig ketten dolgoztak a sztorin és négyen (!) a forgatókönyv kimunkálásán. Mégis egy káosz lett belőle. A sci-fi, a vígjáték és a western vonal nem állt össze egésszé, az egymásra dobált ötletek sokasága pedig önmagában kevés. Sonnenfeld láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ahogy színészei is inkább a ripacskodás felé fordultak határozott koncepció hiányában. Szinte rossz érzés olyan nagyszerű színészeket látni, mint Kevin Kline vagy Kenneth Branagh, akikről tényleg halvány fogalmam sincs, miért kötöttek ki egy ilyen film forgatásán. A látvány, néhány jól elsütött poén és a gondosan kimunkált díszletek segítenek a mozi túlélésében. Egyébként a film - ahogy ezt már mások is többször leírták - önmaga paródiája. De még annak is gyenge.

Kiknek ajánlom?
Senkinek, Sonnenfeld rajongótáborának legfőképp nem, mert ők elég nagyot csalódhatnak a Men in Black és az Addams Family után.

Értékelésem: 30%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...