A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai film. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 13., hétfő

MÚLT IDŐ


Akár gondtalan, akár nehéz korszak, középiskolás időnk mély nyomot hagy életünkben, rengeteg színes emlékképpel. Történetünk hősnője, Amber visszatér iskolavárosába, ahol akaratán kívül újra elkezdenek benne dolgozni azok az évek…
A „gimis” filmekről már az ezredforduló előtt kialakulhatott a közvélekedésben, hogy felszínes, a szexualitást túladagoló kliséhegyek, ahol minden fél kiérdemli a hierarchiában neki megfelelő párt. Regina Crosby amerikai szerző 2009-es Teenage dirtbag című drámájával szakít ezekkel a beidegződésekkel, szereplőit saját élményei alapján érző-lélegző figurákká varázsolja. Thayer, az őrült és különc srác az iskola bolondja, de nehézfiúja is egyben, súlyos terhet cipel. Amber, a csini pom-pom lány az elittel próbál lépést tartani, valójában korántsem boldog az élete. Kettejük útja egy közös irodalom kurzuson kezdődik, de a közöttük feszülő társadalmi különbség, és a csoportnyomás fokozatosan mérgezi, hátráltatja a kapcsolatot.
Könnyen érezhetjük zavarban magunkat a film nézése közben, hisz a sablonok helyett valódi, intim érzelmeket, szenvedést, tépelődést mérnek nekünk, és ebből a tálból tapasztalatunk, vérmérsékletünk szerint muszáj kivennünk, nem maradhatunk közömbösek. Arra indíthat, lássunk a felszín mögé, ne várjunk, amíg a pillanat múlt idővé halványul, mert akkor nem tér vissza a lehetőség. És talán mindig bánni fogjuk.


Gőbel Gergely
 
A cikk az Új Város magazin 2017. évi 1. számában jelent meg.



2015. július 4., szombat

Mad Max: A harag útja

Objektíven: A bolygó legtávolabbi vidékén, végeláthatatlan sivatagban küzd a meggyötört emberiség a túlélésért. Akad két renegát, akik talán rendet tehetnek ebben az őrült világban: a családja halálát követően lelki békét kereső Max, aki a szavak helyett a tettekben hisz, illetve a szintén harcedzett Furiosa, aki a további élet lehetőségét abban látja, ha nekivág a sivatagnak és megkeresi gyermekkori otthonát.

Szubjektíven: Fogalmam sincs mikor láttam utoljára ennyire jó akciófilmet. Körülbelül egy évtizedet kell visszaugranom az időben, hogy hasonló kaliberű alkotásra leljek filmes naplómban. Az akció tehát kolosszális. Gyakorlatilag egyetlen (három részre osztott) százhúsz perces akciójelenetet nézünk, ami kreativitásában, koreográfiájában a műfaj legnagyobbjaihoz zárkózik fel. Nincs nagyon mit hozzátenni, aki kedveli a Mad Max világát, az remekül fog szórakozni. Ami hiányosságot magam részéről felrovok a készítőknek, az másból fakad. Alapvetően bírom, ha tartalmat akarnak belenyomni az ilyen filmekbe is, ezért a megváltás/visszatérés/fordulat kombináció sem zavart. A végét picit sutának éreztem és nekem valahogy hiányzott a világ kidolgozottsága. John Seale-nél ugyan senki sem tud jobban sivatagot fényképezni, ez tény, de az országutak "szagára", a benzinkutak és a városok kevésbé steril bemutatására is kíváncsi lettem volna. Hiányzott nekem pl. a V8 tétje... apróságok, amik sokat dobhattak volna. Az előző Mad Max filmek nem csupán a vizualitásban bíztak, ha drámát kellett csinálni.

Értékelés: 80%



2015. április 27., hétfő

Blackhat

Objektív: Egy férfit kiengednek a börtönből, hogy segítsen az amerikai és kínai hatóságoknak egy titokzatos kiberbűnöző elfogásában.

Szubjektív: Nem tudni, mostanában milyen füvet szív Michael Mann, de köszönjük, nem kérünk belőle. Legújabb filmje leginkább két részre osztható. Amikor Mann lövöldözést rendez és amikor nem. Amikor lövöldözés van, elégedetten csettintünk a nézőtéren. Ennek dirigálását még mindig senki sem csinálja jobban nála. Csak a film többi része... A félresikerült kérdésfeltevések a kiberterrorizmus kapcsán, a szerelmi szál, ami ezekkel a párbeszédekkel inkább röhejes, mintsem drámai és az egész film erőtlensége. Pedig nem rossz téma ez, csak értő kezű stábtagok kellenek hozzá. Olyan alkotás a Blackhat, melyet évek múlva úgy emlegetünk majd, hogy: ja, azt is Mann rendezte? Kár. Helyenként látszik, hogy tehetséges a fickó, egyszer meg lehet nézni, de azon nyomban is el felejtjük.


Értékelés: 45%

2014. július 8., kedd

Non-stop



Erős kezdés, majd szó szerint zuhanó színvonal a végére.







Objektíven: Bill Marks szövetségi légi marsallként ingázik a New York és London közti non-stop járaton. Egy átlagos útnak indult ez a napja is, amikor a telefonjára egy fenyegető sms-t kap: 20 percenként megölnek egy utast a fedélzeten, ha nem utalnak át 150 millió dollárt egy megadott bankszámlára. Egyedül Marks az, aki aggódik az utasok életéért, a pilóta és a teljes legénység meg van róla győződve, hogy az Atlanti-óceán felett nem érheti őket baj. Az első gyilkosság után pánik tör ki a fedélzeten. A marsall próbálja kézben tartani az káosz uralta helyzetet, de egy nem várt fordulat felforgatja az eseményeket: az FBI, az Interpol, és még a Fehér Ház is azzal vádolja Marksot, hogy ő az, aki eltérítette a non-stop járatot. Senki nem hisz a marsallnak, pedig az idő egyre fogy, és már senki nincs biztonságban.

Szubjektíven: Csatlakozni tudok az interneten keringő vélemények többségéhez. Feszültséggel teli, erős kezdés, majd a várva várt csavar előtt zuhanórepülés. Jaume Collet-Serra már az előző filmjénél is eljátszotta, hogy a fináléra esett teljesen szét az általa dirigált mozi. Ami jelen filmje esetében érdekes volt számomra, hogy Liam Neeson megunhatatlan akcióhősként. Az előzeteseket látva arra számítottam, hogy megint ugyanazt látom tőle, erre remek színészi repertoárral rukkolt elő. Hol kemény, hol gyanúsan labilis, hol érzékeny, végig emberi. Hátán viszi a filmet, amire ez rá is fér. A dramaturgia bukfenceivel ő sem tud mit csinálni. A film végi fordulat olyan fájóan semmilyen, hogy nem is találok szavakat, de nem is ez a legnagyobb bajom. Mozifilmek nézőjeként hozzászoktam, hogy a megoldás - főleg a hasonszőrű krimik és thrillerek esetében - megnyugtató magyarázattal szolgál az előtörténetre, a szereplők közti viszonyrendszerre vonatkozólag. Na, itt most ezt felejtsük el. Megtörténik a csúcspont, de pont általa sok zavaros tényező, jelenet vagy esemény a levegőben marad - most nem szó szerint. A színészek akadályozzák meg, hogy a tévématiné szintjén landoljunk. A producereket nyilván nem zavarják ilyen apróságok, zöld utat kapott a Neeson-Serra páros következő filmje is, mely jövő év vége felé várható a mozikba. Liam következő öt filmjéből három akciófilm lesz, úgyhogy lassan küzdenie kell, hogy ne essen skatulyába. Úgy tűnik, pont erről akar gondoskodni Marton Scorsese rendezőlegenda, aki leszerződtette a zseniális színészt 2015-ös Csend című mozifilmjéhez. Addig pedig várjuk a további keménykedéseket. Még nem unjuk.

Kiknek ajánlom?
Egyszer nézős, barátokkal, lazulás mellé.

Értékelésem: 55%


2014. július 5., szombat

Transformers: A kihalás kora




Milliárd dollár felett az összbevétel... mi másra számítottunk? Talán jobb filmre.







Objektíven: A film története azután indul, hogy az előző részben egy nagyszabású csata elpusztított egy nagyvárost, de megmentette a világot. Ahogy az emberiség újra kezdi megszokott életét, egy titkos csoport bukkan fel, amely megpróbálja befolyásolni a történelem menetét. Eközben egy új, hatalmas, ősi veszedelem veszi célkeresztjébe a Földet. Az emberek egy új csoportjának segítségével Optimus Fővezér és az Autobotok az eddigi legfélelmetesebb kihívásukkal néznek szembe. Egy hihetetlen kaland során újból kibontakozik a jó és a rossz harca, mely végül nagyszabású összecsapásba torkollik, szerte a világon.

Szubjektíven: A szokásos pontozás itt talán félrevezető lehet. Ugyanis viszonylag magas értéket adok majd, ami nem feltétlenül fedi a valóságot. Magam sem tudom, hogy miért. Némi tépelődés után azt fogalmaztam meg magamnak, hogy amíg mindenféle járművé (vagy élőlénnyé) alakuló robotok vannak a filmben, amíg ilyen zenék vannak a támadások, akciók során, amíg ennyire egyben van a látványvilág, addig egyszerűen nem megy lejjebb. Pedig Michael Bay keményen megdolgozik azért, hogy lepontozzuk. A szinte már hagyományos eye-candy itt most semmi újat nem nyújt kreativitásban, maximum az agyunkat égeti ki a rengeteg zúzda. Az "emberi vonal" persze erősebb, most nem Witwicky-szintű ökörködéssel kell szembenéznünk, hanem néhány olyan figurával, akikért tényleg lehet szurkolni. Amíg az is át nem ömlik a klisétengerbe. Steve Jablonsky ütős gárdát hozott össze a zenéhez, kellett is Hans Zimmer vagy az Imagine Dragons szakértelme, hogy negyedszer is segítsenek eladni a robotok harcait. A közönség persze zabálja az új részt, úgyhogy Baynek nem kell aggódnia, lesz lehetősége javítani. Csak tud-e, akar-e, az a kérdés. Mert ezzel a negyedik résszel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ő kezei között immár semmi másra nem számíthatunk Transformers-címszó alatt, mint értelmetlen sztorira, kidolgozatlan karakterekre, egyre kevésbé kreatív látványvilágra. Hol vannak már olyan epizódok, mint az ütközet Shanghai mellett? Vagy az ostrom Chicagonál? Bay csak megjátssza, hogy tanult az előző részek hibáiból, valójában semmi előremutató nem történik. A robotokat jobban meg lehet különböztetni egymástól, de minek, ha nincs kidolgozott jellemük? Az új találmányok vérlázítóak egy olyan ember számára, aki még kézzel rakott össze transformereket gyerekként. Optimus Prime már nem fővezérként, hanem egyszerű bosszúállóként viselkedik, elvesztette karizmáját. A finálé és a dinoszaurusz-robotos rész után pedig már csak az agysejtjeimet keresgélem és áhítozom az első rész stílusos sivatagi harca és némi ötlet, kreativitás után, mert az szép lassan teljesen eltűnt a szériából. Érdekesség, hogy az eddigi részek igyekeztek kerek, egész történetek lenni, talán most éreztem azt először, hogy keményen megágyaznak egy... ... ... folytatásnak.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik még mindig hisznek Michael Baynek.

Értékelésem: 45%

2014. július 2., szerda

A Karib-tenger kalózai - Ismeretlen vizeken




Új rendezővel, lefeleződött költségvetéssel.






Objektíven: Johnny Depp ismét Jack Sparrow kapitány bőrébe bújik az akciódús történetben, mely igazságról, cselszövésekről, az ifjúságról és a halálról mesél. Amikor Jack múltjából felbukkan egy nő, elbizonytalanodik, nem tudja, hogy ez igaz szerelem, vagy csak egy szívtelen szélhámos játszik a szívével, felhasználva őt a legendás ifjúság forrása megtalálásához. Angelica kényszeríti, hogy szálljon fel a Queen Anne's Revenge fedélzetére, mely a rettentő Feketeszakáll kalóz hajója, így Jack hirtelen egy olyan váratlan kalandba keveredik, ahol nem tudja kitől is kell jobban félnie: Feketeszakálltól vagy a nőtől a múltjából.

Szubjektíven: Alapvetően ott lehet a "baj", hogy elég érdekesen viszonyulok ehhez a szériához. Az első rész kifejezetten nem tetszett, aztán a második se nagyon. Azt gondoltam, inkább hagyom is... nem nekem találták ki. Aztán megnéztem a harmadikat eredeti nyelven és úgy nem volt rossz. Aztán ugyanígy megnéztem a másodikat is, és az is jobban tetszett. Most pedig ez a negyedik kifejezetten üdítő volt. Lazább, egyszerűbb mint a többi, kevésbé grandiózus... talán pont ezért jött be? Elég komolyan féltem ettől az epizódtól, annyi rosszat hallottam róla. Erre tessék! Persze érdekes volt látni, hogy a lefeleződött költségvetés szinte minden szempontból tetten érhető. Egyszerűbb sztori és karakterek, nincs akkora látvány, az egész film az előző részek adta löketből él. Ezen túl viszont több pozitívumról tudok beszámolni. Végre nem az effektesek, hanem a díszletesek, kosztümösök viszik a munka dandárját. Szerintem így is kell lennie egy kalóz-filmnél. Nincsenek nagy akciók, nincsenek nagy csatajelenetek, szűkebb terek vannak és rengeteg jelmez. Számomra egy oldschool kalandfilm. A rendezésen szintén érezhető a váltás. Marshall musicaleken edződött, ennek megfelelően inkább koreográfiákat rendez, mintsem csatákat, többet ad a színpadiasságra, ami jelen műfajt nézve kifejezetten elnézhető. A zene az eddigi darabokból építkezik, ami új, az viszont nagyszerű. Részemről jöhet(ne) az ötödik rész, amire azonban még várnunk kell 2017 júliusáig.

Kiknek ajánlom?
Régi stílusú kalandfilmek kedvelőinek, a kalózos mozik szerelmeseinek.

Értékelésem: 65%


2014. május 29., csütörtök

Amerikai botrány




Mint mikor Tolkien csatajelenet közben leíró részbe kezd...






Objektíven: Irving egy zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe. Ebben az izgalmas, sok új lehetőséget kínáló és nagyon veszélyes világban politikusok, bűnözők és beépített ügynökök találkoznak. És persze: nők. Ha bármelyikük hibázik, minden összeomlik, és a romok az összes résztvevőt magukkal rántják.

Szubjektíven: David O. Russell a 2010-es rendezői visszatérés óta valamit eszement jól csinál. A nézők, az Amerikai Filmakadémia, a filmértők mind szívükbe zárták az ambiciózus direktort, aki immáron évente gyártja az emlékezetes mozikat. Sokan gondolták úgy, hogy pont az Amerikai botrány hozhatja meg számára az igazi áttörést. Többé-kevésbé így is lett, hiszen kiérlelt munka, mely magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyeket az elmúlt néhány esztendőben megszoktunk tőle. Karakterépítés, színészvezetés, életszerű, pergő dialógok. Russell legfőbb védjegyeivé váltak. Csak nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban nyomatod a filmedben azokat a dolgokat, amelyekben jó vagy. Szerintem itt most a ló túloldalával van dolgunk. Mert hiába a négy (igazából öt) remek karakter, ha a velük való foglalatoskodásnak a sztori látja kárát. Nem is kicsit. A fő probléma ott keresendő - amit David O. Russell egyébként be is vall -, hogy őt sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. És ez egy ilyen volumenű "mindenki mindenkit átver" jellegű sztorinál igenis hiba. Amikor a kamera még akkor is Amy Adams reakcióit pásztázza, amikor pár méterre tőle a végkifejlet szempontjából igen fontos dialógus hangzik el, amikor Christian Bale percekig igazgatja a haját, vagy amikor Jeremy Renner totál funkciótlanul belép a képbe egy Cadillacből a '70-es évek zenéjére, akkor gyanúm igazolódni látszik. Karaktereket kapunk ezerrel, sztorit kevésbé. Így viszont egy idő után nagyon nehéz fenntartani az érdeklődést, ugyanis ezek az alakok szélhámosok, ráadásul nem is a szórakoztató fajtából. Nehéz belépni a történetükbe, egyedül Robert de Niro megjelenése kapcsán kezd el sisteregni a vászon a feszültségtől. Attól a feszültségtől, ami fájóan hiányzik a maradék két órából. Pedig valami átverős-szélhámosos filmet néztem vagy mi a szösz... Mint amikor Tolkien egy csatajelenet közepén belekezd egy ork harcos fegyvereinek leírásába. Biztosan teljesebb képet kapok a nagy egészről, csak ott, abban a pillanatban engem abszolút hidegen hagy.

Kiknek ajánlom?
Azoknak nem, akik Kapj el, ha tudsz-típusú filmre számítanak. Akik szeretik a karakterdrámákat, azok tehetnek vele egy kört.

Értékelésem: 60%

2014. május 3., szombat

Last Vegas




Csak a színészek alakításaitól még nem lesz jó valami.






Objektíven: Billy, Paddy, Archie és Sam gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Amikor a hatvanon túli csapat örök agglegénye, Billy végre beadja a derekát és megkéri harmincas évei elején járó fiatal barátnője kezét, a négyes fogat Las Vegas felé veszi az irányt, hogy egy világra szóló partyval búcsúztassák el Billyt eddigi csajozós életétől. Bár hőseinknél már javában a B oldal forog, amikor a cigi, az alkohol és a sós kaják is a tiltó listán állnak, meg persze a koleszterin szintre is nagyon kell figyelni, nekik ez mit sem számít: itt az idő, hogy újraéljék dicső ifjúságukat. Arra persze hamar rá kell jönniük, hogy a Bűn Városa egy kissé megváltozott a '60-as évek óta és keményen be kell hozniuk a lemaradást a bulizások, a szerencsejáték, a bombázó nők és az alkoholos mámor területén. És ha valahol könnyen átugorható a generációs szakadék, hát akkor az Las Vegas. De ott ahol a Cavinton a legjobb drog és 50 Cent a Jackson's Five egyik tagja, na és a bugi is már csak remeg a lábakban, biztos, hogy még durvább a másnap.

Szubjektíven: Douglas. De Niro. Freeman. Kline. Egy filmben, ráadásul Las Vegasban. Ígéretes alapötlet, szórakozásra váró nézősereg és végül keserves másfél óra. Pedig ha ennyi legenda próbál élvezhetővé tenni egy mozit, akkor ott komoly gondoknak kell megmutatkozniuk, ha ez végül mégsem sikerül. Márpedig én csupán izzadságszagot éreztem, főleg az írói munkát és a rendezést látva. Egyszerűen nem sikerül kidobni az ablakon az elmúlt évek bulizós tinifilmjeinek és a Másnaposok (max. egyszer működő) alapjáraton elszúrt dramaturgiáját. Ami működik pár feltüzelt kamasszal, az miért biztos, hogy működni fog néhány éltesebb korban lévő színészlegendával is? Érthetetlen az a fantáziátlanság, ami percenként sejlik fel a forgatókönyv poénosnak szánt fordulataiból. És ha mindez nem lenne elég, ráadásként még egy drámainak szánt történetet is megpróbálnak lenyomni nekünk, persze csak a barátság szent jegyében. Sokadszorra teszem fel a kérdést; mi van veled Hollywood? Költői kérdések helyett azonban kíséreljünk meg értékelhető dolgokat találni eme produkcióban. Tordy Géza magyar hangja és a színészlegendák néhány gesztusa... szívesen folytatnám a felsorolást, de a kimondhatatlan nevű direktor Jon Turteltaub munkájában már csak nagyító segítségével találhatnék többet. Nagy színészek ide, félresikerült dramaturgia oda, ha már vígjáték szerepel a műfaji besorolásnál, szerettem volna legalább egyszer nevetni. De úgy tűnik ez most is hiú ábránd maradt. És talán ez a legnagyobb csalódás.

Kiknek ajánlom?
Aki bírja a mostanában divatos bulifilmeket és mond neki valamit az, hogy Michael Douglas végre ismét főszerepet játszik, az bepróbálkozhat vele.

Értékelésem: 35%

2014. április 15., kedd

Doktor Zsivágó




A líra diadala!(?)







Objektíven: Oroszország a huszadik század első évtizedeiben. Jurij Zsivágó, az érzékeny lelkületű orvos és tehetséges költő mit sem ért abból, ami körülötte történik, tehetetlen bábúként sodorják magukkal az események. A tizenhét éves Larát Moszkvában pillantja meg, majd hosszú évekig nem látja viszont. Jurij orvosként szolgál az első világháborúban. Egy frontkórházban találkozik újra Larával, akibe beleszeret. A régi hatalmat elsöpri az 1917-es forradalom. Az orvos és szerelme megtapasztalja mindazt a szörnyűséget és megpróbáltatást, melyet az új idők hoznak. 

Szubjektíven: Megfilmesíthető? Kérdezte mindenki a hatvanas évek elején Hollywoodban Boris Pasternak regényével kapcsolatban. Doktor Zsivágó története nem csupán történelmi tablóként vagy hiteles kelet-európai krónikaként vált világszerte ismertté, benne a szabadság igénye olyan elemi erővel mutatkozik meg a karaktereken keresztül, ami nem hagyhatott hidegen egyetlen műértőt sem. Pasternak gyakorlatilag rekordidő alatt kapott Nobel-díjat munkájáért. 1955-ben lett kész a regénnyel, két év múlva sikerült nyugati országok kiadóihoz eljuttatnia, újabb egy év múlva már birtokosa volt a legnagyobb irodalmi elismerésnek. Alkotása 26 hétig vezette a New York Times bestseller listáját. A megfilmesítés ötlete szép lassan Robert Bolthoz és David Leanhez került, akik örömmel láttak munkához. Nem volt kétséges, ha Lean rendezőként hozni tudja az Arábiai Lawrence színvonalát, (megint) jönni fog az Oscar-eső. És hogy végül sikerült-e a bravúr? Szerintem nem, de érdemes róla hosszabban is beszélni/írni. A szovjet szocialista forradalom, a két világháború közötti időszak mindennapjai és az uráli vidék grandiózussága elementáris erővel köszönnek vissza, jelennek meg a vásznon. David Lean nagyon ért a képekhez, és ezt a "sajátos képességét" itt bőven kamatoztatni tudta. A lenyűgöző enyhe kifejezés és szinte jelentéktelen jelző a Doktor Zsivágó képsorait látva. A legapróbb beállítás is halálpontos, a plánok pedig inkább hasonlatosak egy-egy szépen komponált festményhez, mintsem átlagos celluloid képkockához. A problémák akkor kezdődnek, amikor a karakterek kerülnek a középpontba. Robert Bolt (akit elképesztő módon tisztelek és kedvelek) forgatókönyve precízen és hűen követi a regény vonalát, több mondatot, dialógust szó szerint átemelve. Itt azonban nem erre lett volna szükség. Pasternak regénye attól élő, hogy az érzelmi vonalat levelek, versek, visszaemlékezések (is) hangsúlyozzák, amelyek filmen nyilván nem tudnak annyira élőek lenni, mint a könyv lapjain. És itt érkezünk meg a leggyengébb ponthoz. A színészeknek - bár sokat szerepelnek - igen nehéz dolguk van karakterépítés szempontjából. Többnyire szépen kell nézniük, szenvedniük vagy sírniuk premier plánban. Omar Sharif nagyjeleneteit szinte kivétel nélkül mind a szemei "adják el", melyeket külön jelölni kellett volna valami díjra. Nem áll rosszabbul a másik főszereplő Julie Christie sem, neki valamivel hálásabb a karaktere; angyali tekintetébe és kék szemeibe feledkezhetünk bele. Geraldine Chaplin dolga talán a legnehezebb, akinek már Pasternak is "unalmas" figurát írt, nem is sikerül kiemelkednie a szürkeségből, pedig kulcsfontosságú a szerepe. Alec Guinness, Rod Steiger és a színészi gárdából egyedül Oscar-jelölésig jutó Tom Courtenay viszik a prímet, tehát a mellékszereplők hada. A nagy érzelmek és a nagy szenvedélyek mozija ez, s mint ilyet, sokan szeretik vagy fogják megszeretni. Hozzám most kevésbé sikerült közel kerülnie, főleg azért, mert a forgatókönyv szolgai másolása figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy ami Zsivágó lírájában - egy könyv hasábjain - élő, az nem biztos, hogy ugyanúgy tud működni egy 197 perces monumentális filmeposzban. Mindig rosszul érzem magam, ha egy klasszikust lepontozok, de most nem tudok mit tenni. 

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik szeretik a nagyszabású történelmi filmeket, melyeket romantika fűszerez. Nem hiszem, hogy csalódni fognak.

Értékelésem: 65%

2014. március 15., szombat

Volt egyszer egy Amerika




Kortalan remekmű Sergio Leonétól.







Objektíven: A két barát - Noodles és Max - New York zsidó negyedében nőtt fel. Hamar rájönnek, hogy a szegénységből egyetlen kiút van számukra, a bűnözés, de álmukban sem fordul meg a fejükben, hogy egy napon egymásra kezdenek majd vadászni. 1933-ban kezdődik a történet. Három gengszter halálra keresi Noodlest, mert szerintük spicli. A menekülő Noodles előtt felrémlik, amint az utcán a zuhogó esőben letakarják három szeszcsempész barátjának holttestét. Végül sikerül meglépnie üldözői elől. 1968-ban tér újra vissza New Yorkba. Egy barátja éttermében visszaemlékszik rá, miként jött össze a banda kölyökkorukban, a zsidónegyedben és hogyan is vezettek el az események a film elején látott tragikus napig.

Szubjektíven: Létezhet olyan film, mely képes ötvözni az itáliai western kegyetlen, nyers világát a legnagyobb gengsztereposzok hangulatával, és az amerikai, letisztult, lírai hősköltemények sajátosságaival? 1984 óta tudjuk, hogy a válasz: Volt egyszer egy Amerika. Sergio Leone a vadnyugat után a szesztilalom Amerikájához is rendezett egy elégikus balladát, melyben a gengsztervilág szépen lassan háttérbe szorul, pontosabban a karakterek drámáját húzza alá, emeli ki. Négyórás játékidő nagyon kevés alkalommal repült el így az életemből, még elnéztem volna egy darabig a '30-as évek Amerikáját vagy a hatvanas évek végének nosztalgikus képsorait. Nehezen követhető filmalkotás, a három idősíkon kibontakozó cselekmény nem könnyíti meg a befogadó dolgát, de Leone egyik hírhedtté vált értelmezése alapján pont, hogy indokolt. Valahol hasonló, valahol teljesen más, mint A keresztapa vagy A sebhelyesarcú. Líraibb hangvételű, szebb film, mint azok, pedig itt sem vagyunk híján a gyomorforgató jeleneteknek. Csakhogy a Volt egyszer egy Amerika az érzelmi többletre helyezi a hangsúlyt... ezáltal persze vékonyabb jégre is merészkedik. A jelenetek Leonéhoz mérten hosszúak, néhol az a benyomásunk, hogy nem is segítik a cselekmény előrehaladását; a kor hangulatának mélyítését illetve a karakterdrámák kibontakozását azonban annál jobban. A legsikerültebb részek a fiatalkori epizódok és az időskori visszaemlékezés képei. Pont, amikor a legnagyobb sztárparádé tűnik fel a színen, Leone akkor a leginkább visszafogott a történet adagolásával. Így annál nagyobbat üt a már hagyományosan hosszú és kőkemény finálé. Egyik kollégám szavait idézve a zenével kapcsolatban: "A pánsíp legalább annyira illik New York ködös-gőzös utcáihoz, mint a harmonika a Volt egyszer egy vadnyugatban a végtelen pusztához." Ennio Morricone tehát ismét nagyot alkotott, tulajdonképpen az ő munkája emeli ki leginkább a lírai jelleget. Halhatatlan eposz született, mely évtizedek múlva is a filmrajongók kedvenc időtöltése lesz.

Kiknek ajánlom?
Erős gyomorral az amerikai gengszterromantika világába! Nem érdemes kihagyni!

Értékelésem: 95%


2014. január 18., szombat

R.I.P.D. - Szellemzsaruk




R.I.P. - ennyi bőven elég lett volna ennek a filmnek.







Objektíven: Roy és Nick két élőhalott zsaru, akiket a túlvilági Nyugodj Békében Osztag, azaz a R.I.P.D. küldött, hogy megvédjék világunkat azon pusztító lények egyre szaporodó hadától, akik nem hajlandók békében távozni az árnyékvilágba.

Szubjektíven: Az R.I.P.D. is csak azt a sokak által hangoztatott tényt kívánta aláhúzni, miszerint az idei nyár filmes termése tragikus volt. Különösen fájó a helyzet, ha ennyire drága produkcióról van szó, mint esetünkben. Sokmillió dollár ment el trükkökre, hogy aztán másodvonalbeli vizuális effekteket kelljen néznünk. Irdatlan pénz ment el sztárokra, akik megírt karakterek híján kolbászolnak a vásznon. Tulajdonképpen bármelyikük behelyettesíthető lenne egy beszélő hamutartóval vagy bevásárlókocsival. Ha már akcióvígjáték, akkor több ötletet, humort, szellemességet várnánk. Nem ezt a fantáziátlan katyvaszt, ami a szemünk előtt kibontakozik. Főleg Robert Schwentkét sajnálom, aki a RED második részét dobta emiatt a förtelmes celluloid-hulladék miatt. Mindenki, hangsúlyozom, mindenki jobban járt volna, ha ez az alkotás soha nem készül el. Nem meglepő módon a közönség is távol maradt. 130 milliós büdzsére jön egy 33 milkás amerikai bevétel? Szerencse, hogy a nemzetközi piacok feltornázták 80 millára, így "csak" egy ötvenest buktak. Bele sem merek gondolni, hogy ez a közel 15 milliárd forintnak megfelelő bukás mégsem ingatja meg az ottani piacot. Valami nagy baj van a világgal.

Kiknek ajánlom?
Senkinek.

Értékelésem: 15%


2014. január 17., péntek

The Master




Mesteri...







Objektíven: Az író-rendező Paul Thomas Anderson ezúttal a második világháború utáni Amerikáról készített felkavaró portrét. A film története az ex-tengerészgyalogos Freddie-t követi nyomon, aki leszerelését követően az alkoholhoz fordul, és sehogy sem találja a helyét. Az élete azonban gyökeres fordulatot vesz, miután megismerkedik egy elhivatott és karizmatikus szellemi vezetővel, Lancaster Doddal, aki egyre több követőt szervez maga köré.

Szubjektíven: Szinte történés nélküli két és negyed óra, bámulatosan szuggesztív erővel, színész jelenléttel. Paul Thomas Anderson így nyilatkozott saját filmjéről: "A The Master története nem véletlenül épp az ötvenes években játszódik. Miután az apám visszatért a háborúból, egész életében nyugtalan volt. Mondhatnánk, hogy bármikor létre lehet hozni spirituális szervezeteket vagy újabb vallásokat, de a legtermékenyebb időszak a háború utáni; ennyi tragédia után mindenki felteszi a kérdéseket: "Hogy lehet ez?" és "Hova mennek a holtak?". Az indítás és a végpont valóban a háború nyugtalansága, de közben kevésbé kapcsolódunk ehhez a valósághoz, legalábbis nem mindenáron és ez nagyon jót tesz Anderson mozijának. A háború ugyanis a lélekben folytatódik. A film sokrétű, mégis leginkább azt mutatja be, ami manapság hatványozottan érvényes, azt, hogy a hétköznapokból kiszakadni kívánó magányos emberek problémáját egyes klubok vagy szekták "kihasználják". A Mester lehetne bármilyen manipulátor, vagy akár egy hírhedt weboldal tulajdonosa is. Jelen esetünkben hasonló történik. A mester (P. S. Hoffman) hasonló nyelvet beszél, jó érzéssel viszonyul a kitaszítotthoz, válaszokat kínál megválaszolhatatlannak hitt problémákra... és a kapcsolat kezdetét veszi. P. T. Anderson pedig belehelyezi stílustanulmányába A vérző olaj őrültségét és kimértségét is. Félelmetes, hogy mennyi Freddie Quell mászkál körülöttünk a mindennapi életünkben. Engem talán leginkább ez vágott mellbe. "Senki sem élhet anélkül, hogy ne szolgáljon egy mestert." Hogy ez milyen indíttatásból, milyen körülmények között megy végbe, az már kényelmetlenebb kérdés. De valakire, Valakire szükségünk van, ez egészen bizonyos. Személyi kultusz, fanatizmus, vallás, spiritualitás, csalás, lelki érettség és még sok-sok téma mélyére nézünk, egy igen kellemetlen utazás során, melyet ez a 140 perc jelent. Egyik kollégám fogalmazott a filmmel kapcsolatban úgy, hogy olyan, mint egy mocsár. Míg Az élet fája című film inkább virágoskerthez hasonlít, mely újabb és újabb kalandozásra kínálja magát, a The Master egy szutykos mocsár, melyet nincs kedve az embernek újból végigjárni. Márpedig az ilyen lelkek miatt, mint Freddie, kell. Nincs mese. Be kell mennünk a mocsárba ezekért az emberekért. Nem lehet otthagyni őket. Mert minden emberhez vezet egy út... ... Paul Thomas Andersonnak már megint sikerült felráznia.

Kiknek ajánlom?
Annyi ember van, aki szereti a témafelvetős, gondolkodós filmeket. Hát tessék! De köszönet nem lesz benne!

Értékelésem: 90%


2014. január 15., szerda

A hobbit - Smaug pusztasága



Az akciózást és a kalandozást választja. Pergőbb, mint az első rész, de majdnem rajtaveszt.







Objektíven: Miután Zsákos Bilbó, Gandalf, Thorin és a törpök sikeresen átkeltek a Ködhegységen (illetve alatta), úgy döntenek, hogy keletre, a Bakacsinerdő felé indulnak. Mielőtt a többiek bevetnék magukat a sűrűbe, Gandalf elbúcsúzik a csapattól és másfelé veszi az irányt. Az erdőben rögvest óriáspókok támadnak a társaságra, majd erdőtündék ejtik fogságba őket, Bilbó kivételével, aki segít megszökni a többieknek, hogy együtt haladjanak tovább az emberek lakta Tóvárosba. Innen vezet a folyó a Magányos Hegyhez, ahol Bilbó megmutathatja, mit tud. Meg kell találnia a titkos ajtót, majd szembe kell néznie Smauggal, a rettenetes sárkánnyal. Eközben Gandalf sem rest, a Fehér Tanács felkeresése után elutazik Dol Guldurba, ahol megtudja, valójában ki az ott tanyázó Feketemágus. Bakacsinerdő tündéi pedig Thranduil király és fia, Legolas vezetésével kénytelenek megütközni a Dol Guldurból özönlő ork sereggel.

Szubjektíven: Előre leszögezem, szerintem sem nem jobb, sem nem rosszabb az első résznél. Ott a második felét éreztem felpumpáltnak, itt a bevezető, ráhangolódó szakaszt. Ez különösen is fájó abból a szempontból, hogy a könyv leghangulatosabb részei lettek "elintézve" egy-egy akciójelenettel, vagy néhány jelentőségteljes mondattal. A bakacsinerdő végéig gyakorlatilag folyamatosan szalad, mozog a kamera, ami igencsak megdolgoztatja a látószerveket, a szívhez viszont nem tud közel jönni a film. Csak amikor megnyugszik. Számomra akkor költözött végre némi hangulat, varázslat a képek mögé, amikor megérkeztünk Tóvárosba. Nem véletlen. Mindez összefüggésben van Peter Jackson mozijának tán legnagyobb hibájával: már az előzeteseken is látszott, de akkor még reménykedtünk, hátha tévedünk. Sajnos nem. Egyszerűen agyon vagyunk lőve CGI-vel. A stáblistát végigülve kb. 20-szor annyi név szerepelt az effektesek munkacsoportjában, mint a díszletekkel, a maszkokkal, a jelmezekkel foglalkozóknál. Meglátszik a végeredményen. Tóváros csodálatos díszletei, a tündebörtön kialakítása vagy Brí hangulatos kocsmavilága nem kapnak elég hangsúlyt, pedig csúcsteljesítményekről beszélünk. Az első rész a maga komótosságában megtalált egyfajta arányt, itt pont a végére esik szét a film a túlspilázott fináléval, ami még Jackson-mércével mérve is meglehetősen hihetetlenre sikerült. De még a végét is menti valami/valaki, akivel szemben óriási elvárásaim voltak, mégis vastagon vitte a magasságot: Smaug szenzációs. Megvalósítása, személyisége, jelenléte. Lehengerlő figura. De nem ő a második rész egyetlen pozitívuma. A dörgedelmes jelzők mellett sok kisebb-nagyobb pozitívumról tudok beszámolni. A törpök infantilizmusa végre háttérbe szorul; nem tolakodóan, de megjelenik a gyűrű negatív hatása Bilbóra; a Dol Guldur mellékszál végig feszült, izgalmas, látványban is lehengerlő. Smaug mellé felzárkózik Bard alakja. Emberi hős, helyén az esze, a szíve és a bátorsága. Komoly szerepe van abban, hogy végül jó szájízzel gondolok vissza a filmre. Tauriel karaktere úgyszintén. Persze tudom, hogy most mindenki a szerelmi szálon van kiakadva, de ennyit pont elbírt Peter Jackson mozija. Nem kiemelkedő a filmzenei album, de nagyon kellemes muzsikák vannak benne egy egészen egyedi és a filmhez meglepően jól passzoló betétdallal. A legnagyobb hiba mellett pedig engedtessék meg szólni a legnagyobb pozitívumról is. Peter Jacksonnak most végre lehetősége van arra, ami a Gyűrűk ura-filmeknél nem volt: részletekre kiterjedő, nagyívű történetmesélést vihet végbe. Amit többnyire igen jó nézni. Összességében még mindig nem az igazi, de nincs csökkenés a színvonalban, mely továbbra is magas.

Kiknek ajánlom?
Ezt úgyis csak az nézi meg, akit érdekel a Tolkien-univerzum és a Jackson-fantáziavilág.

Értékelésem: 75%

2013. december 10., kedd

Szemfényvesztők




Az a helyzet, hogy tényleg működik.







Objektíven: A világ legjobb illuzionistának egy csapata bankot rabol, de nem is akárhogyan: a mindenkit megtévesztő műsorszámuk végeztével a közönség sorai közé szórják a megszerzett pénzt. Az FBI értetlenül áll az agyafúrt attrakció előtt, nem is sejtve, hogy egy sokkal nagyobb dobásra készülnek a szemfényvesztők.

Szubjektíven: Nincs rá jobb kifejezés, össznépileg bekajáltuk a Szemfényvesztők első eresztését. Az alkotók pedig nem is voltak restek újabb csontot dobni a nagyérdeműnek, már a nyár végén bejelentették, hogy jön a következő rész. A kritika és a közönség is elégedett volt, komoly anyagi siker mellett; miért ne jönne még legalább egy rész? Bármennyire is féltettem eleinte ezt a projektet Louis Leterrier-től, úgy tűnik, az ürge megtalálta azt, amit a Marvellel, vagy Jason Stathammel hiába keresett. Szórakoztatás magas fokon. Pergő, lendületes, izgalmas film, remek zenével megtámogatva, ráadásként kiváló színészekkel. A különböző fórumokon sokszor emlegetett - bőven fellelhető - logikai bakikkal elsősorban nem az a baj, hogy vannak, hanem hogy teljesen rendszertelenül vannak. Az egyik trükköt megmagyarázzák, a másikat nem, a harmadikat félig és így tovább... A vége is csak tessék-lássék módon oldja fel ezt az ellentétet. Ok, hogy az utóbbi években komoly divathullám lett a fantasy, a sci-fi és a földhöz ragadt valóság összeházasítása, de ezt pont egy vizuális trükkökre és az átverésre épülő filmben megjátszani, ráadásul így? Nem tudom. Én szeretem, ha tisztább a kép. Ez nem egy Lynch-film, hogy bogozni kelljen a szálakat. Ettől eltekintve nagyszerűen szórakoztam, a filmhez készült albumot pedig már rongyosra hallgattam. Még az is simán lehetséges, hogy benevezek a folytatásra is.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik egy kis átveréssel vegyített szórakoztatásra vágynak.

Értékelésem: 65%


2013. december 9., hétfő

Változó szerelem




Egy film, amitől lehetetlen nem szerelembe esni...







Objektíven: Amikor a második osztályos Bryce és Juli először találkoznak, Juli azonnal beleszeret a fiúba. Bryce nem viszonozza az érzelmeit, sőt: az elkövetkező években mindent megtesz, hogy távol tartsa magától önjelölt barátnőjét. A talpraesett és szabad szellemű Julit azonban ez a semmiség nem tudja eltántorítani. Rob Reiner rendező kedves romantikus vígjátéka az általánostól a középiskoláig, sikereken és katasztrófákon, családi drámákon és az első szerelmen át követi a pár sorsát.

Szubjektíven: Érdekes figura ez a Rob Reiner. Író, rendező, színész, zeneszerző, producer egyszemélyben. Ha kedve úgy tartja, beugrik színészkedni Scorsese egyik filmjébe, máskor videójáték zenei összeállításán ügyködik. Egyébként pedig rendez. És kevés olyan direktort tudunk mondani, akinek munkái személyesebb hangvételt ütnének meg párkapcsolatról, öregedésről, testvéri kötelékekről. Egyszer elmeséli minden idők talán legszebb történetét a tinédzserkori barátságról (Állj mellém!), aztán felnőtt romantikával folytatja (Harry és Sally), horrorba nyúló thrillert készít (Tortúra), majd a politikai krimi asztalán alkot maradandót (Egy becsületbeli ügy). Csakhogy ne lehessen beskatulyázni. Mostani filmje a kamaszkori szerelem világába repít el minket. Bryce és Juli történetét látva hamarabb a sztoriban érzem magam, mint a fent említett Scorsese akármelyik filmje kapcsán. Másfél óra repült el az életemből, miközben arra gondoltam, talán még még még folytatódik, annyira jó nézni. Igen, pontosan így töketlenkedünk mi fiúk, és igen, pontosan ennyire a megérzéseik rabjai a lányok. A Madeline Carroll alakította Juli vonala erősebb ugyan, de az összhatást ez sem rontja komolyabban. A zene, a narratív megoldások, a nosztalgiafaktor, mind elsőosztályú! A Változó szerelem apró hibáival együtt is zseniális filmalkotás, különösen az elmúlt évek termését tekintve az. Bár több ilyen történet születne az első szerelmek szívvel-lélekkel teli világáról. Ahh, megyek is, kedvem támadt szerelmesnek lenni valakibe.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell. Nem is tudom, mikor írtam le utoljára ilyet.

Értékelésem: 90%  

2013. december 7., szombat

A Föld után




Shyamalant vagy nyugdíjazzák, vagy tartson minimum tíz év pihenőt mozifilmes pályafutásában.






Objektíven: Az emberiség ezer évvel ezelőtt elmenekült a lakhatatlan Földről, és új otthonra talált egy másik bolygón. De egy apa és egy fia visszasodródik a pusztasággá vált vidékre. Cypher Raige parancsnok és fia csak egy családi kirándulást terveztek kettesben, azután, hogy a férfi hosszú, távoli szolgálat után végre hazaért, és rájött: túl régen nem látta kamaszodó fiát, és már alig köti hozzá valami. Az űrhajójukat baleset éri, Cypher súlyosan megsebesül, és ők az emberiség régi otthonában hajtanak végre kényszerleszállást. Kitai már nem számíthat senkire, csak magára. Hatalmas távolságot kell megtennie az ellenséges pusztaságban, ha segíteni akar a sebesültön, és haza szeretne jutni végül. Világ életében csodálta az apját, és remélte, egyszer ő is hozzá hasonlóan férfias feladatot kap: most itt az alkalom, hogy kipróbálja, mire képes - de a tét hatalmas.

Szubjektíven: Láttam már rosszabb filmet is... az erdő látványvilága pazar... csodálatos a zene... az alaptörténet jó... Ilyen véleményeket olvasok az interneten, melyek igyekeznek menteni a Hatodik érzék (de régen is volt már az!) rendezőjének újabb ámokfutását. Sajnos nem tudok csatlakozni ezekhez a kommentelőkhöz, A Föld után című filmet teljes egészében elhibázott próbálkozásnak érzem. Nem tudott beszippantani egy percre sem, nem éreztem a történetben magam, ezért persze okolhatnánk már megint az írói munkát, de olyannyira semmilyennek érzem ezt az egész mozgóképes dolgozatot, hogy kár a szóért. És igen, az ilyen filmek miatt éri meg arról beszélni, hogy milyen egységes, pazar látványvilágot vonultatnak fel olyan filmek, mint A magányos lovas vagy Az acélember. Azok közepes filmek, de legalább nem súrolják a nézhetetlenség határát. Amikor azt érzem, hogy az effektusok egy régebbi repülőgép-szimulációra vagy egy '90-es évekbeli számítógépes játékra hajaznak, akkor arra már nincs mentség. Ahogy az észveszejtően gyenge dialógokra sincs. A színészi játékot meg inkább hagyjuk. Az egyetlen pozitívum, hogy igen jó alapgondolattal operál a félelemről, amit persze egy félperces monológ után hagy is a csudába. A Föld után mindössze újabb bizonyítéka kíván lenni annak, hogy az idei nyári blockbuster termés hosszú évek óta a leggyengébb volt. Jó hír viszont, hogy Shyamalan következő projektje már a televíziózás világába szólítja a szebb napokat megélt filmest... ott talán nagyobb szerencsével jár majd. Mindenesetre én még szeretnék A falu kaliberű műveket látni tőle. Az elmúlt tíz évet meg inkább felejtsük el.

Kiknek ajánlom?
Senkinek. Megveszekedett Shyamalan rajongóknak talán.

Értékelésem: 20%

2013. december 6., péntek

RED 2.



Pont annyi stílus, ötlet és energia szorult bele, hogy még nézhető legyen.







Objektíven: Frank Mosest, a visszavonult titkosügynököt megint utoléri a múltja. Mikor Frank egykori társa temetésére érkezik, az FBI már tárt karokkal várja őt. Egy rég elfeledett üggyel kapcsolatban hallgatnák ki, de nem sok sikerrel: Franket még azelőtt megszöktetik, hogy bármilyen hasznos információt kiszedtek volna belőle. Marvin felbukkanásával világkörüli útra indul a profi duó, Sarah-val kiegészülve. A cél: Párizs, Moszkva, London. Persze ez most nem a turistáskodás ideje. Terroristákkal, bérgyilkosokkal a nyomukban próbálják kideríteni, hogy miért akarja mindenki őket eltenni láb alól. A csapathoz a halálosan elegáns jó barát, Victoria is csatlakozik. A félelmet nem ismerő ex-ügynökök terve: megmenteni a világot, és közben valahogy életben maradni. Mit nekik fegyveres túlerő, vagy nukleáris fenyegetés! A legjobbak sosem pihennek.

Szubjektíven: Nem lesz egyhamar trilógia belőle, az biztos. Amikor egy második rész gyengébben muzsikál elődjénél, szinte törvényszerű, hogy erre a sorsra jut a sorozat, pláne, ha nincs közelben egy nagyobb stúdió, aki anyagilag mentené a helyzetet. Az ötvenpluszos akcióhősök huszárkodásai nem hozzák lázba korunk moziközönségét, ez már végérvényesen bebizonyosodni látszik. Itt annyira volt elég a muníció, hogy ne legyen belőle komoly elhasalás. Nem is lett, de az kár, hogy nem érnek oda az első rész szintjére. Több akció, több sztár, hosszabb játékidő, csavarosabb(nak szánt) történet. Ismerős recept, igaz? Nem tettek semmi újat a fazékba. Sokan már azt sem értették, hogy erre a részre miért volt szükség: Én többnyire élveztem, egyszeri szórakoztatásnak minden további nélkül elment. Egy-két jelenetébe pedig még kreativitásra is futotta. A Brian Cox - Helen Mirren kettőssel nem lehet betelni, nagy kár, hogy kevés közös jelenetük van. A többi "kettős" vagy szerelmi háromszög már korán sem működőképes, ahogy az ütősnek szánt egysorosok is nagyobbat szóltak az első részben. A rendező Dean Parisot, akit nyolc évnyi televíziós rendezés után hurcoltak vissza a szélesvászon és a mozi elé. Filmjeivel kevéssé alkotott eddig maradandót (Dick és Jane trükkjei, Galaxy Quest - Galaktitkos küldetés), inkább arról híres, hogy az ő felesége volt a három évvel ezelőtt elhunyt Sally Menke, Quentin Tarantino vágója. Igazán meríthettek volna kis ihletet QT forgatókönyveiből. Akkor talán kevésbé lenne erőlködő. Ezt a szériát itt kell befejezni.

Kiknek ajánlom?
Egyszeri. Popcorn. Kóla. Haver.

Értékelésem: 55%


2013. december 5., csütörtök

Turbo



Amikor már kezdenénk reménykedni, a Dreamworks Animation produkál egy újabb gyenge évet. Talán majd az Így neveld a sárkányodat 2. jövőre bizonyít...






Objektíven: Minden álom valóra válhat. Minden álmodozó elérheti, amiről álmodik. Csak nagyon gyorsnak kell lennie. Turbo hisz a saját vágyai megvalósulásában: a sebesség megszállottja, a száguldás szerelmese, és tudja, hogy a versenypályán a helye. Még akkor is, ha a csigák nem a gyorsaságukról híresek, és a többnyire lassú és visszahúzódó csiga-társadalom nem is nagyon érti pörgős csigatársát. Ő azonban nem adja fel, és amikor egy furcsa baleset még jobban felgyorsítja, nekifut élete - és minden csiga - legnagyobb vállalkozásának: indulni akar az Indianapolis 500-on. Esélytelennek látszik, mégis a győzelem felé száguld.

Szubjektíven: Nem azzal van bajom, hogy veretes tanulságokat akarnak lenyomni, nem azzal, hogy már megint akciófilmes jelleggel viszik vászonra a gyerekeknek szánt kalandokat, és nem is csak azzal, hogy fikarcnyi eredetiség sem szorult bele. Egyszerűen az a bajom, hogy érdektelen. Már az elejétől kezdve nem tudott érdekelni, pedig az első fele az erősebb. Verdák-paródiának indul, aztán hamar kiderül, hogy nem képes parodizálni a nagy elődöt, éppen csak egy gyenge lenyúlásra futotta az alkotók erejéből. Számtalan remek lehetőség lenne arra, hogy a történetet érdekesebb mederbe tereljék, de nem és nem. Minden ilyen kanyarnál megbicsaklik a szerkezet. Mondhatnánk: de hát az álmok... igen, pont az álmok érdemelnének ennél jóval többet. Nem annyit, hogy benned van, oszt kész, majd úgyis sikerülni fog. Bár mire is számítsunk a tehetségkutatók instant örömöket kereső világában? Abba ez tökéletesen beleillik. Ahogy a képi világ is. Színes, szagos, látványos. Tényleg profin kivitelezett. Baj, hogy én ennél többet szeretnék?

Kiknek ajánlom?
Ha van másik animációs film, amit megnéznétek, akkor inkább azt...

Értékelésem: 35%

2013. december 4., szerda

A magányos lovas




Egy korszak vége a filmtörténelemben...







Objektíven: Tonto, az amerikai bennszülött lélekharcos számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során.

Szubjektíven: Vagy akár az is lehet, hogy több korszak végét jelenti. A legendás Jerry Bruckheimer - Walt Disney Pictures együttműködés végét már egész biztosan, ahogy az is borítékolható, hogy ezt követően a nagy stúdiók nem fognak százmilliókat költeni kísérletezésre, azaz újabb franchise-ok indítására. Maradni fognak a jól bevált folytatásoknál. Ezen kívül a western blockbustereknek is leáldozott. 200 milliót kifizetni azért, hogy aztán sóval lehessen behinteni a sikervárományos csekkeket? Végérvényesen bebizonyosodott, hogy a western útját A félszemű, a Jesse James meggyilkolása vagy a Django elszabadul jelzik, melyek általában harmadannyiba sem kerülnek, mint az Egérbirodalom mostani dobása. Az igazán szomorú az benne, hogy A magányos lovas nem rossz film, csak egyszerűen nem találja saját magát. Egy már bevett elbeszélési sémát (Karib-tenger kalózai) próbáltak meg átültetni a vadnyugatra az alkotók, és kudarcot vallottak. Ez a vidék nem hagyta magát. Ide másfajta szórakoztatás kell, amire egyébként Gore Verbinski rendező a Rango című filmjében már majdnem ráérzett. Csak most valahogy mégsem jött ki a lépés, valószínűleg az erős produceri és stúdiónyomásnak hála. Akik minél szélesebb közönséget akartak a mozikba csábítani. Családokat mindenek előtt. Csak akkor azt nem értem, hogyan sikerült egy ennyire sötét, kifejezetten durva, sok esetben erőszakos, hangulatilag teljesen ambivalens művet összehozniuk. Egyik pillanatban seggrecsüccs-poén, másik pillanatban brutálisan lemészárolnak egy komplett törzset, hogy aztán egy kalapot viselő lovon röhögjünk. És most sajnos nem túlzok. Tényleg ilyen jelenetek követik egymást. Viszont akik ismernek már valamennyire, azok tudják, hogy ilyenkor szoktam tenni az irományom közepére egy nagy "DE!" szócskát és igyekszem összeszedni a pozitívumokat. Ami bármilyen hihetetlen, de van dögivel. Ha pontosan akarok fogalmazni azt írom, hogy a felszín alatt az utóbbi évek egyik legambiciózusabb blockbustere rejtőzik. Meglepően finoman adagolt "túlvilági" szál, nem erőltetett romantika, elképesztően kreatív akciók és abszolút látványorgia a díszletesek, sminkesek munkájának hála. Ha nem lenne az akadémiának egy olyan kimondatlan szabálya, hogy kizárólag sikeres film vihet (akármilyen kategóriában) aranyszobrot, akkor nem tartom kizártnak, hogy Verbinski stábja 3, akár 4 Oscar-díjjal is távozhatna jövőre a gáláról. Igen, ennyire ütős a látvány. A képek pedig tágasak és gyönyörűek. Vakítóan fehér, minden percben epikus, rengeteg légi felvétellel, sok-sok lóval és lovaglással – ráadásul mindez gyöngyvásznon elénk varázsolva. Már Gore Verbinsi nagy példaképe, Sergio Leone is ilyennek képzelte el a vadnyugati tájat. És ne higgye senki, hogy A magányos lovas híján van a jó részeknek. Kiemelkedően szórakoztató és ötletes a film mindkét vonatos-üldözős epizódja, melyekben végre remekül adagolják a feszültséget és a humort is. Zseniális Depp akciója, mikor egy barlang sötétjéből tart sakkban egy egész hadsereget, és ügyeskedve igyekszik egymaga kiszabadítani bajtársát. Verbinski tehát szereti a westernt, annak minden zsánerelemével. Szereti Sergio Leone alkotásait, így egyik jelenete nem csupán megidézi, de le is másolja a Volt egyszer egy vadnyugat nyitányát. Ennek ne örülne egy filmbarát? Viszont aminek már kevésbé örülök, hogy Johnny Depp láthatóan nem lépett túl Jack Sparrow karakterén. Valószínűleg nem alakított még indiánt, ezért úgy érezte, jó lenne valami kombinációval előállni. Csúfos színészi kudarc a vége. De azért filmjét nem temetjük el - mint tette ő azt a címszereplővel. Még akkor sem, ha ilyen közepeske lett. Kicsit sajnálom, hogy valószínűleg nem látunk több hasonló próbálkozást, de ennek most így kell lennie.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik képesek voltak végigolvasni a cikkelyt. Ők mindenképp tegyék be a DVD lejátszóba!

Értékelésem: 55% 

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...