2015. január 6., kedd

Best of 2014 - zenék

Nem sok új kedvencet gyűjtöttem tavaly, inkább régebbi zenéket hallgattam újra és újra. Persze itt sem hiányozhat az az öt szerzemény, melyeknél a leggyakrabban nyomtam a lejátszás nevű gombra.

Chim Chim Cher-ee (East Wind) - zeneszerző: Thomas Newman és a Sherman fivérek
Egyszerűségében nagyszerűsége. A Sherman fivérek eredetijére Thomas Newman alapozott egy egész filmzenei albumot, ami sokadik Oscar-jelöléséhez juttatta a kiváló zeneszerzőt. 

Ironfoot - zeneszerző: Howard Shore
Bíztam benne, hogy ebben az évben sem marad le A hobbit és valamelyik listámon üdvözölhetem. Ha Peter Jackson nem is, de Howard Shore cseppet legalább összeszedte magát az utolsó epizódra, ismét emlékezetes dallamok vannak benne.

Day One Dark - zeneszerző: Hans Zimmer
Hiányozhat Hans Zimmer év végi listáról? Úgy tűnik, megint nem. Napjaink egyik leginkább foglalkoztatott zeneszerzője még mindig kiapadhatatlan, ha az ütős szerzeményekről és ötletekről van szó. Lehet ezt még fokozni? Most épp orgonával teszi. Legnagyobb örömünkre.

Wanderers - zeneszerző: Cristian Sandquist
A rövidfilm témájához tökéletesen passzoló, hangulatát megalapozó zene. Cristian Sandquist munkásságára a továbbiakban is érdemes lesz odafigyelni. 

A tenger dala (bármelyik track) - zeneszerző: Bruno Coulais
Felesleges minden szó, ez az év több szempontból is A tenger daláé. Bruno Coulais és az ír Kíla zenekar együttműködéséből igazán remek kis muzsika kerekedett. Érdemes megvárni, amíg normálisabb, hallgatható verzióban is felkerül az internetre és akkor rongyosra hallgatni.

2015. január 5., hétfő

Best of 2014 - Nem idei filmek

A dalok után következzenek azok a filmek, melyek idén kerültek be a filmes naplómba, de nem 2014-ben készültek és nem is idén játszották őket a hazai filmszínházak. Ha csak ezt a felhozatalt nézném, akkor (megint) azt mondanám, hogy nagyon jó évünk volt. Egyébként majdnem azt mondom e nélkül is. De az majd egy következő lista anyaga lesz. Lássuk most ezt!

Almási Tamás dokumentumfilmje feliratkozik a kötelezően megnézendő alkotások közé migráns-emigráns témakörben, szorosan a Szlovákmagyarok és a Szomszédaink, a magyarok mellé. Rendkívül személyes, alapos, precíz munka egy remek szakembertől. Pont. Örülök, hogy belebotlottam.

    Zodiákus
Holtversenyben itt a helye az ötödik pozícióban. Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Lassan folydogáló, barna, hatvanas, cigiszagú, először gyilkosságokkal, majd remek karakterekkel, a végén őrült nyomozással sakkban tartó mestermű. Kétszer is megnéztem két nap leforgása alatt, ami rám nagyon nem jellemző. Bravó ezért (is) Mr. Fincher!

Mekkora film! A filmkészítés mostani nagyjai bőven tanulhatnának Hitchcock mestertől feszültségteremtést, atmoszférakezelést. Alfred úgy játszik a műfaj jellegzetességeivel, mint macska a gombolyaggal. Bőven tesz bele hihetetlen vagy kevéssé elegáns elemeket is, de minden azért van, hogy pokolian szórakoztató legyen a végeredmény. És az. Lejátszóba vele!

"A The Master története nem véletlenül épp az ötvenes években játszódik. Miután az apám visszatért a háborúból, egész életében nyugtalan volt. Mondhatnánk, hogy bármikor létre lehet hozni spirituális szervezeteket vagy újabb vallásokat, de a legtermékenyebb időszak a háború utáni; ennyi tragédia után mindenki felteszi a kérdéseket: "Hogy lehet ez?" és "Hova mennek a holtak?". (P.T.Anderson) Az a "baj", hogy nagyon nagy film. Elképesztően gondolatgazdag, szókimondó, magával ránt egy feneketlennek tűnő mocsárba. Kellemetlen utazás, mely a lélek bugyraival szembesít, annak tán legsötétebb zugaival. Beszélgetés- és vitaindítónak kiváló.

Ott a helye minden idők legnagyobb filmalkotásai között, ezt már én is belátom. Ahogy néztem, egyre csak az tűnt fel, a későbbi nagy elődök mennyit "loptak" ebből a moziból. Scorsese egész jeleneteket szinte. A montázsok, a kamerabeállítások újszerűsége... majd rádöbbentem, hogy a "szerzői film" egyik első, de mindenképp legjelentősebb darabját nézem, melyben minden - a szó legjobb értelmében vett - kísérletezés végeredménye. Egy embertől, aki imádta a mozit, egy embertől, aki minden idők tán legszívszorítóbb fináléjában tart tükröt az amerikai filmgyártásnak és az aranypolgárok életének. Rózsabimbó.

1. Volt egyszer egy Amerika
Itt a legtöbb dolgot már leírtam róla, amit le lehetett írni. A legnagyobb bűneposzokkal egyenértékű, westernből gengszterbe érkező klasszikus. Sergio Leone utolsó filmjével méltó koronát tett pályafutására!


2015. január 2., péntek

Best of 2014 - dalok

A szokásos filmes összefoglalót most a dalokkal kezdem.
Sorrend nélkül, tavaly ez az öt volt a kedvencem.

Hikoukigumo (Vapor trails) - Szél támad
Yumi Matsutoya dala olyan, mint Hayao Miyazaki életműzáró filmje. Keserédes boldogság, öröm és szomorúság kevercse. Nem tudom nem elszoruló torokkal hallgatni, mert egy csodálatos alkotó elköszön tőlünk, ugyanakkor boldog vagyok legendás, más művészhez nem hasonlítható pályafutásától. "Felkél a szél! Meg kell próbálni élni!" - Köszönet minden percért!

Yellow Flicker Beat - Az éhezők viadala: A kiválasztott (I. rész)
Nem történhetett jobb dolog ezzel a filmmel, minthogy Lorde énekli a betétdalát. Rajongója se az énekesnőnek, se a sorozatnak nem vagyok, de a párosítás most telitalálat volt szerintem. Meghallgatva az Oscarra esélyes 8-10 dalt, ez és a Lost stars kimagaslik a mezőnyből.

Please Mr. Kennedy - Llewyn Davis világa
Kész. Egyszerűen fenomenális. Amit Justin Timberlake, Oscar Isaac és Adam Driver előadnak, arra nehéz szavakat találni. A filmhez készült klipben talán még jobban megjelenik a hangulat, a játék... Megunhatatlan számomra. Üde színfoltja a tavalyi évnek.

Lost stars - Szerelemre hangszerelve
Emlegetett. John Carney nagyon tud valamit zenei vonalon, gyakrabban kéne filmet rendeznie. Az Egyszer sikere után most a Szerelemre hangszerelve gyűjtheti be az újabb elismeréseket.

Song of the sea - A tenger dala
Rettentően sajnálom, amiért csak ilyen gyenge minőségben tudom megmutatni, sokkal többet érdemelne ez a gyöngyszem, mely 2014 tán legnagyobb filmes élményéhez juttatott. Varázslatos dal, varázslatos mese. Ki tudja, mikor érünk meg rá, hogy Tomm Moore egyik filmjét a magyar mozikban láthassa a közönség... addig maradnak a fesztiválok. Amint megjön egy normális verzió, kinevezem az év legjobbjának. Hála az énekesnőnek - Nolwenn Leroy-nak is! 


2014. november 25., kedd

Az évtized legjobbjai ('90-es évek)

Éppen 200 hete, hogy a legutóbbi "évtized legjobbjai" elkészült. Gondoltam, ideje lenne már valamit feldobni a halódó blogra. Lesz még folytatás, csak éppen azon tépelődöm, hogy elfoglaltságaim mellett mi az a forma, amit én is, a csekély számú, de lelkes közönség is élveznénk. Erre szívesen veszek ötleteket is. Addig is íme néhány filmcím. Egyelőre csak jelöltek. Lehet, hogy azok is maradnak. Van, ahol könnyű szívvel választanék egyetlen legjobbat, van, ahol már ezeket is 30 másik közül választottam vérző szívvel. Nektek melyek voltak a kedvenceitek kedvenc évtizedünkből? Íme az enyémek:

Legjobb rövidfilm
  • Året gjennom Børfjord
  • Beastie Boys: Sabotage
  • When the Day Breaks
  • Szél
  • The Lunch Date


Legjobb animációs rövidfilm
  • More
  • Rusalka
  • A négy évszak
  • Father and Daughter
  • The Sandman


Legjobb dokumentumfilm
  • ABBA - 25 év
  • A tánc ura
  • Egerszegi
  • Feet of flames
  • Egy nap szeptemberben


Legjobb smink/maszk
  • A rettenthetetlen
  • Men in Black - Sötét zsaruk
  • Ollókezű Edward
  • Schindler listája
  • Addams family - A galád család


Legjobb kosztümterv
  • Anna és a király
  • A rettenthetetlen
  • Robin Hood, a tolvajok fejedelme
  • Jane Eyre
  • Farkasokkal táncoló


Legjobb operatőri munka
  • John Seale (Az angol beteg)
  • Koltai Lajos (Az óceánjáró zongorista legendája)
  • John Toll (Szenvedélyek viharában)
  • Dean Semler (Farkasokkal táncoló)
  • Russell Carpenter (Titanic)


Legjobb filmzene (dráma)
  • Ennio Morricone (Az óceánjáró zongorista legendája)
  • James Horner (Titanic)
  • John Williams (Star Wars I. rész: Baljós árnyak)
  • Zbigniew Preisner (Három szín: Piros)
  • Alan Silvestri (Forrest Gump)


Legjobb filmzene (musical vagy vígjáték)
  • Hans Zimmer (Az oroszlánkirály)
  • Alan Menken (Pocahontas)
  • Alan Menken (A Notre Dame-i toronyőr)
  • John Williams (Reszkessetek, betörők!)
  • James Newton Howard (Space Jam - Zűr az űrben)


Legjobb betétdal
  • Circle of Life (Az oroszlánkirály)
  • Somewhere in My Memory (Reszkessetek, betörők!)
  • Be Our Guest (A szépség és a szörnyeteg)
  • Once upon a december (Anasztázia)
  • Heaven's Light/Hell Fire (A Notre Dame-i toronyőr)
  • Oh, Maria! (Apáca show)


Legjobb vizuális effektusok
  • Mátrix
  • Star Wars I. rész: Baljós árnyak
  • Csodás álmok jönnek
  • Forrest Gump
  • A múmia


Legjobb művészeti rendezés/látványterv
  • Puszta formalitás
  • Az óceánjáró zongorista legendája
  • Titanic
  • Álmosvölgy legendája
  • 1492: A paradicsom meghódítása


Legjobb animációs film
  • Az oroszlánkirály
  • Aladdin
  • A szépség és a szörnyeteg
  • Üstökös Mumin-völgy fölött
  • Fantázia 2000


Legjobb eredeti forgatókönyv
  • Truman Show
  • Az oroszlánkirály
  • Az élet szép
  • Hetedik
  • Diszkópatkányok


Legjobb adaptált forgatókönyv
  • A bárányok hallgatnak
  • Árnyékország
  • Az ördög ügyvédje
  • Schindler listája
  • Szenvedélyek viharában


Legjobb nem angol nyelvű film
  • Az élet szép
  • Underground
  • Három szín: Piros
  • Puszta formalitás
  • Üstökös Mumin-völgy fölött


Legjobb férfi mellékszereplő
  • Alan Rickman (Robin Hood, a tolvajok fejedelme)
  • John Malkovich (Célkeresztben)
  • Ed Harris (Truman Show)
  • Michael Caine (Árvák hercege)
  • Bob Hoskins (Felícia utazása)


Legjobb női mellékszereplő
  • Juliette Binoche (Az angol beteg)
  • Gloria Stuart (Titanic)
  • Mélanie Thierry (Az óceánjáró zongorista legendája)
  • Helena Bonham Carter (Hamlet)
  • Amanda Plummer (A Halászkirály legendája)


Legjobb férfi főszereplő
  • Tom Hanks (Philadelphia)
  • Robin Williams (A Halászkirály legendája)
  • Anthony Hopkins (Árnyékország)
  • Roberto Benigni (Az élet szép)
  • Jean-Louis Trintignant (Három szín: Piros)


Legjobb női főszereplő
  • Jodie Foster (A bárányok hallgatnak)
  • Debra Winger (Árnyékország)
  • Juliette Binoche (Három szín: Kék)
  • Susan Sarandon (Ments meg, Uram!)
  • Whoopi Goldberg (Apáca show)


Legjobb rendezés
  • Terrence Malick (Az őrület határán)
  • Giuseppe Tornatore (Az óceánjáró zongorista legendája)
  • Roberto Benigni (Az élet szép)
  • Robert Zemeckis (Forrest Gump)
  • David Fincher (Harcosok klubja)


Az évtized legjobb filmjei
  • Az óceánjáró zongorista legendája
  • Az élet szép
  • Az oroszlánkirály
  • Hetedik
  • Árnyékország
  • A rettenthetetlen


2014. július 8., kedd

Non-stop



Erős kezdés, majd szó szerint zuhanó színvonal a végére.







Objektíven: Bill Marks szövetségi légi marsallként ingázik a New York és London közti non-stop járaton. Egy átlagos útnak indult ez a napja is, amikor a telefonjára egy fenyegető sms-t kap: 20 percenként megölnek egy utast a fedélzeten, ha nem utalnak át 150 millió dollárt egy megadott bankszámlára. Egyedül Marks az, aki aggódik az utasok életéért, a pilóta és a teljes legénység meg van róla győződve, hogy az Atlanti-óceán felett nem érheti őket baj. Az első gyilkosság után pánik tör ki a fedélzeten. A marsall próbálja kézben tartani az káosz uralta helyzetet, de egy nem várt fordulat felforgatja az eseményeket: az FBI, az Interpol, és még a Fehér Ház is azzal vádolja Marksot, hogy ő az, aki eltérítette a non-stop járatot. Senki nem hisz a marsallnak, pedig az idő egyre fogy, és már senki nincs biztonságban.

Szubjektíven: Csatlakozni tudok az interneten keringő vélemények többségéhez. Feszültséggel teli, erős kezdés, majd a várva várt csavar előtt zuhanórepülés. Jaume Collet-Serra már az előző filmjénél is eljátszotta, hogy a fináléra esett teljesen szét az általa dirigált mozi. Ami jelen filmje esetében érdekes volt számomra, hogy Liam Neeson megunhatatlan akcióhősként. Az előzeteseket látva arra számítottam, hogy megint ugyanazt látom tőle, erre remek színészi repertoárral rukkolt elő. Hol kemény, hol gyanúsan labilis, hol érzékeny, végig emberi. Hátán viszi a filmet, amire ez rá is fér. A dramaturgia bukfenceivel ő sem tud mit csinálni. A film végi fordulat olyan fájóan semmilyen, hogy nem is találok szavakat, de nem is ez a legnagyobb bajom. Mozifilmek nézőjeként hozzászoktam, hogy a megoldás - főleg a hasonszőrű krimik és thrillerek esetében - megnyugtató magyarázattal szolgál az előtörténetre, a szereplők közti viszonyrendszerre vonatkozólag. Na, itt most ezt felejtsük el. Megtörténik a csúcspont, de pont általa sok zavaros tényező, jelenet vagy esemény a levegőben marad - most nem szó szerint. A színészek akadályozzák meg, hogy a tévématiné szintjén landoljunk. A producereket nyilván nem zavarják ilyen apróságok, zöld utat kapott a Neeson-Serra páros következő filmje is, mely jövő év vége felé várható a mozikba. Liam következő öt filmjéből három akciófilm lesz, úgyhogy lassan küzdenie kell, hogy ne essen skatulyába. Úgy tűnik, pont erről akar gondoskodni Marton Scorsese rendezőlegenda, aki leszerződtette a zseniális színészt 2015-ös Csend című mozifilmjéhez. Addig pedig várjuk a további keménykedéseket. Még nem unjuk.

Kiknek ajánlom?
Egyszer nézős, barátokkal, lazulás mellé.

Értékelésem: 55%


2014. július 5., szombat

Transformers: A kihalás kora




Milliárd dollár felett az összbevétel... mi másra számítottunk? Talán jobb filmre.







Objektíven: A film története azután indul, hogy az előző részben egy nagyszabású csata elpusztított egy nagyvárost, de megmentette a világot. Ahogy az emberiség újra kezdi megszokott életét, egy titkos csoport bukkan fel, amely megpróbálja befolyásolni a történelem menetét. Eközben egy új, hatalmas, ősi veszedelem veszi célkeresztjébe a Földet. Az emberek egy új csoportjának segítségével Optimus Fővezér és az Autobotok az eddigi legfélelmetesebb kihívásukkal néznek szembe. Egy hihetetlen kaland során újból kibontakozik a jó és a rossz harca, mely végül nagyszabású összecsapásba torkollik, szerte a világon.

Szubjektíven: A szokásos pontozás itt talán félrevezető lehet. Ugyanis viszonylag magas értéket adok majd, ami nem feltétlenül fedi a valóságot. Magam sem tudom, hogy miért. Némi tépelődés után azt fogalmaztam meg magamnak, hogy amíg mindenféle járművé (vagy élőlénnyé) alakuló robotok vannak a filmben, amíg ilyen zenék vannak a támadások, akciók során, amíg ennyire egyben van a látványvilág, addig egyszerűen nem megy lejjebb. Pedig Michael Bay keményen megdolgozik azért, hogy lepontozzuk. A szinte már hagyományos eye-candy itt most semmi újat nem nyújt kreativitásban, maximum az agyunkat égeti ki a rengeteg zúzda. Az "emberi vonal" persze erősebb, most nem Witwicky-szintű ökörködéssel kell szembenéznünk, hanem néhány olyan figurával, akikért tényleg lehet szurkolni. Amíg az is át nem ömlik a klisétengerbe. Steve Jablonsky ütős gárdát hozott össze a zenéhez, kellett is Hans Zimmer vagy az Imagine Dragons szakértelme, hogy negyedszer is segítsenek eladni a robotok harcait. A közönség persze zabálja az új részt, úgyhogy Baynek nem kell aggódnia, lesz lehetősége javítani. Csak tud-e, akar-e, az a kérdés. Mert ezzel a negyedik résszel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ő kezei között immár semmi másra nem számíthatunk Transformers-címszó alatt, mint értelmetlen sztorira, kidolgozatlan karakterekre, egyre kevésbé kreatív látványvilágra. Hol vannak már olyan epizódok, mint az ütközet Shanghai mellett? Vagy az ostrom Chicagonál? Bay csak megjátssza, hogy tanult az előző részek hibáiból, valójában semmi előremutató nem történik. A robotokat jobban meg lehet különböztetni egymástól, de minek, ha nincs kidolgozott jellemük? Az új találmányok vérlázítóak egy olyan ember számára, aki még kézzel rakott össze transformereket gyerekként. Optimus Prime már nem fővezérként, hanem egyszerű bosszúállóként viselkedik, elvesztette karizmáját. A finálé és a dinoszaurusz-robotos rész után pedig már csak az agysejtjeimet keresgélem és áhítozom az első rész stílusos sivatagi harca és némi ötlet, kreativitás után, mert az szép lassan teljesen eltűnt a szériából. Érdekesség, hogy az eddigi részek igyekeztek kerek, egész történetek lenni, talán most éreztem azt először, hogy keményen megágyaznak egy... ... ... folytatásnak.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik még mindig hisznek Michael Baynek.

Értékelésem: 45%

2014. július 2., szerda

A Karib-tenger kalózai - Ismeretlen vizeken




Új rendezővel, lefeleződött költségvetéssel.






Objektíven: Johnny Depp ismét Jack Sparrow kapitány bőrébe bújik az akciódús történetben, mely igazságról, cselszövésekről, az ifjúságról és a halálról mesél. Amikor Jack múltjából felbukkan egy nő, elbizonytalanodik, nem tudja, hogy ez igaz szerelem, vagy csak egy szívtelen szélhámos játszik a szívével, felhasználva őt a legendás ifjúság forrása megtalálásához. Angelica kényszeríti, hogy szálljon fel a Queen Anne's Revenge fedélzetére, mely a rettentő Feketeszakáll kalóz hajója, így Jack hirtelen egy olyan váratlan kalandba keveredik, ahol nem tudja kitől is kell jobban félnie: Feketeszakálltól vagy a nőtől a múltjából.

Szubjektíven: Alapvetően ott lehet a "baj", hogy elég érdekesen viszonyulok ehhez a szériához. Az első rész kifejezetten nem tetszett, aztán a második se nagyon. Azt gondoltam, inkább hagyom is... nem nekem találták ki. Aztán megnéztem a harmadikat eredeti nyelven és úgy nem volt rossz. Aztán ugyanígy megnéztem a másodikat is, és az is jobban tetszett. Most pedig ez a negyedik kifejezetten üdítő volt. Lazább, egyszerűbb mint a többi, kevésbé grandiózus... talán pont ezért jött be? Elég komolyan féltem ettől az epizódtól, annyi rosszat hallottam róla. Erre tessék! Persze érdekes volt látni, hogy a lefeleződött költségvetés szinte minden szempontból tetten érhető. Egyszerűbb sztori és karakterek, nincs akkora látvány, az egész film az előző részek adta löketből él. Ezen túl viszont több pozitívumról tudok beszámolni. Végre nem az effektesek, hanem a díszletesek, kosztümösök viszik a munka dandárját. Szerintem így is kell lennie egy kalóz-filmnél. Nincsenek nagy akciók, nincsenek nagy csatajelenetek, szűkebb terek vannak és rengeteg jelmez. Számomra egy oldschool kalandfilm. A rendezésen szintén érezhető a váltás. Marshall musicaleken edződött, ennek megfelelően inkább koreográfiákat rendez, mintsem csatákat, többet ad a színpadiasságra, ami jelen műfajt nézve kifejezetten elnézhető. A zene az eddigi darabokból építkezik, ami új, az viszont nagyszerű. Részemről jöhet(ne) az ötödik rész, amire azonban még várnunk kell 2017 júliusáig.

Kiknek ajánlom?
Régi stílusú kalandfilmek kedvelőinek, a kalózos mozik szerelmeseinek.

Értékelésem: 65%


2014. május 29., csütörtök

Amerikai botrány




Mint mikor Tolkien csatajelenet közben leíró részbe kezd...






Objektíven: Irving egy zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe. Ebben az izgalmas, sok új lehetőséget kínáló és nagyon veszélyes világban politikusok, bűnözők és beépített ügynökök találkoznak. És persze: nők. Ha bármelyikük hibázik, minden összeomlik, és a romok az összes résztvevőt magukkal rántják.

Szubjektíven: David O. Russell a 2010-es rendezői visszatérés óta valamit eszement jól csinál. A nézők, az Amerikai Filmakadémia, a filmértők mind szívükbe zárták az ambiciózus direktort, aki immáron évente gyártja az emlékezetes mozikat. Sokan gondolták úgy, hogy pont az Amerikai botrány hozhatja meg számára az igazi áttörést. Többé-kevésbé így is lett, hiszen kiérlelt munka, mely magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyeket az elmúlt néhány esztendőben megszoktunk tőle. Karakterépítés, színészvezetés, életszerű, pergő dialógok. Russell legfőbb védjegyeivé váltak. Csak nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban nyomatod a filmedben azokat a dolgokat, amelyekben jó vagy. Szerintem itt most a ló túloldalával van dolgunk. Mert hiába a négy (igazából öt) remek karakter, ha a velük való foglalatoskodásnak a sztori látja kárát. Nem is kicsit. A fő probléma ott keresendő - amit David O. Russell egyébként be is vall -, hogy őt sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. És ez egy ilyen volumenű "mindenki mindenkit átver" jellegű sztorinál igenis hiba. Amikor a kamera még akkor is Amy Adams reakcióit pásztázza, amikor pár méterre tőle a végkifejlet szempontjából igen fontos dialógus hangzik el, amikor Christian Bale percekig igazgatja a haját, vagy amikor Jeremy Renner totál funkciótlanul belép a képbe egy Cadillacből a '70-es évek zenéjére, akkor gyanúm igazolódni látszik. Karaktereket kapunk ezerrel, sztorit kevésbé. Így viszont egy idő után nagyon nehéz fenntartani az érdeklődést, ugyanis ezek az alakok szélhámosok, ráadásul nem is a szórakoztató fajtából. Nehéz belépni a történetükbe, egyedül Robert de Niro megjelenése kapcsán kezd el sisteregni a vászon a feszültségtől. Attól a feszültségtől, ami fájóan hiányzik a maradék két órából. Pedig valami átverős-szélhámosos filmet néztem vagy mi a szösz... Mint amikor Tolkien egy csatajelenet közepén belekezd egy ork harcos fegyvereinek leírásába. Biztosan teljesebb képet kapok a nagy egészről, csak ott, abban a pillanatban engem abszolút hidegen hagy.

Kiknek ajánlom?
Azoknak nem, akik Kapj el, ha tudsz-típusú filmre számítanak. Akik szeretik a karakterdrámákat, azok tehetnek vele egy kört.

Értékelésem: 60%

2014. május 3., szombat

Last Vegas




Csak a színészek alakításaitól még nem lesz jó valami.






Objektíven: Billy, Paddy, Archie és Sam gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Amikor a hatvanon túli csapat örök agglegénye, Billy végre beadja a derekát és megkéri harmincas évei elején járó fiatal barátnője kezét, a négyes fogat Las Vegas felé veszi az irányt, hogy egy világra szóló partyval búcsúztassák el Billyt eddigi csajozós életétől. Bár hőseinknél már javában a B oldal forog, amikor a cigi, az alkohol és a sós kaják is a tiltó listán állnak, meg persze a koleszterin szintre is nagyon kell figyelni, nekik ez mit sem számít: itt az idő, hogy újraéljék dicső ifjúságukat. Arra persze hamar rá kell jönniük, hogy a Bűn Városa egy kissé megváltozott a '60-as évek óta és keményen be kell hozniuk a lemaradást a bulizások, a szerencsejáték, a bombázó nők és az alkoholos mámor területén. És ha valahol könnyen átugorható a generációs szakadék, hát akkor az Las Vegas. De ott ahol a Cavinton a legjobb drog és 50 Cent a Jackson's Five egyik tagja, na és a bugi is már csak remeg a lábakban, biztos, hogy még durvább a másnap.

Szubjektíven: Douglas. De Niro. Freeman. Kline. Egy filmben, ráadásul Las Vegasban. Ígéretes alapötlet, szórakozásra váró nézősereg és végül keserves másfél óra. Pedig ha ennyi legenda próbál élvezhetővé tenni egy mozit, akkor ott komoly gondoknak kell megmutatkozniuk, ha ez végül mégsem sikerül. Márpedig én csupán izzadságszagot éreztem, főleg az írói munkát és a rendezést látva. Egyszerűen nem sikerül kidobni az ablakon az elmúlt évek bulizós tinifilmjeinek és a Másnaposok (max. egyszer működő) alapjáraton elszúrt dramaturgiáját. Ami működik pár feltüzelt kamasszal, az miért biztos, hogy működni fog néhány éltesebb korban lévő színészlegendával is? Érthetetlen az a fantáziátlanság, ami percenként sejlik fel a forgatókönyv poénosnak szánt fordulataiból. És ha mindez nem lenne elég, ráadásként még egy drámainak szánt történetet is megpróbálnak lenyomni nekünk, persze csak a barátság szent jegyében. Sokadszorra teszem fel a kérdést; mi van veled Hollywood? Költői kérdések helyett azonban kíséreljünk meg értékelhető dolgokat találni eme produkcióban. Tordy Géza magyar hangja és a színészlegendák néhány gesztusa... szívesen folytatnám a felsorolást, de a kimondhatatlan nevű direktor Jon Turteltaub munkájában már csak nagyító segítségével találhatnék többet. Nagy színészek ide, félresikerült dramaturgia oda, ha már vígjáték szerepel a műfaji besorolásnál, szerettem volna legalább egyszer nevetni. De úgy tűnik ez most is hiú ábránd maradt. És talán ez a legnagyobb csalódás.

Kiknek ajánlom?
Aki bírja a mostanában divatos bulifilmeket és mond neki valamit az, hogy Michael Douglas végre ismét főszerepet játszik, az bepróbálkozhat vele.

Értékelésem: 35%

2014. április 15., kedd

Doktor Zsivágó




A líra diadala!(?)







Objektíven: Oroszország a huszadik század első évtizedeiben. Jurij Zsivágó, az érzékeny lelkületű orvos és tehetséges költő mit sem ért abból, ami körülötte történik, tehetetlen bábúként sodorják magukkal az események. A tizenhét éves Larát Moszkvában pillantja meg, majd hosszú évekig nem látja viszont. Jurij orvosként szolgál az első világháborúban. Egy frontkórházban találkozik újra Larával, akibe beleszeret. A régi hatalmat elsöpri az 1917-es forradalom. Az orvos és szerelme megtapasztalja mindazt a szörnyűséget és megpróbáltatást, melyet az új idők hoznak. 

Szubjektíven: Megfilmesíthető? Kérdezte mindenki a hatvanas évek elején Hollywoodban Boris Pasternak regényével kapcsolatban. Doktor Zsivágó története nem csupán történelmi tablóként vagy hiteles kelet-európai krónikaként vált világszerte ismertté, benne a szabadság igénye olyan elemi erővel mutatkozik meg a karaktereken keresztül, ami nem hagyhatott hidegen egyetlen műértőt sem. Pasternak gyakorlatilag rekordidő alatt kapott Nobel-díjat munkájáért. 1955-ben lett kész a regénnyel, két év múlva sikerült nyugati országok kiadóihoz eljuttatnia, újabb egy év múlva már birtokosa volt a legnagyobb irodalmi elismerésnek. Alkotása 26 hétig vezette a New York Times bestseller listáját. A megfilmesítés ötlete szép lassan Robert Bolthoz és David Leanhez került, akik örömmel láttak munkához. Nem volt kétséges, ha Lean rendezőként hozni tudja az Arábiai Lawrence színvonalát, (megint) jönni fog az Oscar-eső. És hogy végül sikerült-e a bravúr? Szerintem nem, de érdemes róla hosszabban is beszélni/írni. A szovjet szocialista forradalom, a két világháború közötti időszak mindennapjai és az uráli vidék grandiózussága elementáris erővel köszönnek vissza, jelennek meg a vásznon. David Lean nagyon ért a képekhez, és ezt a "sajátos képességét" itt bőven kamatoztatni tudta. A lenyűgöző enyhe kifejezés és szinte jelentéktelen jelző a Doktor Zsivágó képsorait látva. A legapróbb beállítás is halálpontos, a plánok pedig inkább hasonlatosak egy-egy szépen komponált festményhez, mintsem átlagos celluloid képkockához. A problémák akkor kezdődnek, amikor a karakterek kerülnek a középpontba. Robert Bolt (akit elképesztő módon tisztelek és kedvelek) forgatókönyve precízen és hűen követi a regény vonalát, több mondatot, dialógust szó szerint átemelve. Itt azonban nem erre lett volna szükség. Pasternak regénye attól élő, hogy az érzelmi vonalat levelek, versek, visszaemlékezések (is) hangsúlyozzák, amelyek filmen nyilván nem tudnak annyira élőek lenni, mint a könyv lapjain. És itt érkezünk meg a leggyengébb ponthoz. A színészeknek - bár sokat szerepelnek - igen nehéz dolguk van karakterépítés szempontjából. Többnyire szépen kell nézniük, szenvedniük vagy sírniuk premier plánban. Omar Sharif nagyjeleneteit szinte kivétel nélkül mind a szemei "adják el", melyeket külön jelölni kellett volna valami díjra. Nem áll rosszabbul a másik főszereplő Julie Christie sem, neki valamivel hálásabb a karaktere; angyali tekintetébe és kék szemeibe feledkezhetünk bele. Geraldine Chaplin dolga talán a legnehezebb, akinek már Pasternak is "unalmas" figurát írt, nem is sikerül kiemelkednie a szürkeségből, pedig kulcsfontosságú a szerepe. Alec Guinness, Rod Steiger és a színészi gárdából egyedül Oscar-jelölésig jutó Tom Courtenay viszik a prímet, tehát a mellékszereplők hada. A nagy érzelmek és a nagy szenvedélyek mozija ez, s mint ilyet, sokan szeretik vagy fogják megszeretni. Hozzám most kevésbé sikerült közel kerülnie, főleg azért, mert a forgatókönyv szolgai másolása figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy ami Zsivágó lírájában - egy könyv hasábjain - élő, az nem biztos, hogy ugyanúgy tud működni egy 197 perces monumentális filmeposzban. Mindig rosszul érzem magam, ha egy klasszikust lepontozok, de most nem tudok mit tenni. 

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik szeretik a nagyszabású történelmi filmeket, melyeket romantika fűszerez. Nem hiszem, hogy csalódni fognak.

Értékelésem: 65%

2014. április 7., hétfő

Akira




A 2000 oldalas manga alapján...







Objektíven: Évtizedek teltek el a Harmadik Világháború kitörése és a Tokiót romba döntő hatalmas robbanás óta. 2019-re a várost újjáépítették, de Neo Tokió gengszterek, terroristák, vallási fanatikusok és motoros bandák polgárháborúk dúlta városa lett. Egy ilyen banda, a Kapszulák vezetője a 16 éves Kaneda is. Csapatának legfiatalabb tagja Tetsuo, akit a többi bandatag állandóan ugrat. A fiú ezért folyton bizonyítani akarja bátorságát, s egy ilyen alkalommal fegyveresek fogságába kerül, akik egy laborba szállítják, ahol mindenféle vizsgálatnak vetik alá. Amikor kiengedik, Tetsuo megváltozik: agresszív lesz, fájdalmai és szörnyű látomásai vannak. Rájön, hogy újfajta képességekre tett szert, egyetlen kézmozdulattal könnyedén tud embereket ölni. S mindez valamiképpen kapcsolatban áll a misztériummal, amit Akirának hívnak.

Szubjektíven: A film Katsuhiro Otomo kétezer oldalas mangája alapján készült. Elképesztő vállalkozás volt mozivászonra vinni ezt a hatalmas terjedelmű művet, mely mai napig a cyberpunk műfaj legnépszerűbbjei közül való. A kilencvenes évek elején még az amerikai Sony filmstúdió is tervbe vette az élőszereplős verziót, ám hamarosan kiderült, hogyha hűek szeretnének maradni az eredeti műhöz, akkor a költségvetés legalább 300 millió dollárra rúgna, így elvetették az ötletet. Epikus, elképesztően hangulatos, elemi erővel bíró alkotás született meg, mely alaptétel a mangák rajongóinak széles köreiben. Brutális apokalipszis vízió, melynek részletgazdagságához páratlan fantáziája mérhető csupán. A tudományos-fantasztikus vonalhoz ugyan néha jobban fel kellene nőnie a drámai szálaknak, mégsem ez tölt el a leginkább hiányérzettel. Egyszerűen ötpercenként hasít belém az érzés a filmet látva, hogy ez bizony egy lerövidített verzió, mely sokszor kiegészítésre szorulna. Sokkal több rejlik a képek mögött, mint amit végül látunk. Így is kétórás, fékevesztett cyberpunk kalandot hozott össze a stáb, panaszra csak nagyon halkan lehet okunk. Kétezer oldalt így "összeollózni" emberfeletti teljesítményt kívánt. Így viszont kevesebb jutott karakterfejlődésből és drámából, melyeket a misztikus vonal próbál kiegészíteni - többnyire igen sikeresen. Érdekesség, hogy a film lehengerlő zenéje úgy született meg, hogy az alkotók egy képkockányit sem láttak a filmből, de még a forgatókönyvet sem olvashatták. Szintén említésre méltó, hogy az Akira ugyanazt az utat járta be a tengerentúlon, mint a hasonló stílusú filmek - először hatalmas bukás jutott neki osztályrészül, majd évekkel később felismerték nagyszerűségét és most páratlan kultusz övezi. Megérdemelten. Aztán, hogy melyik nagy stúdió mer majd hozzányúlni élőszereplős megfilmesítés szempontjából, az már egy másik kérdés... de az biztos, hogy hatalmas fába fogja vágni a fejszéjét.

Kiknek ajánlom?
Apokaliptikus víziók, Blade Runner típusú filmek, animék, kreatív akciófilmek rajongóinak mindenképp.

Értékelésem: 80%


OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...