Elment a legnagyobb

Hosszan tartó betegség után 2013. április 4-én elhunyt Roger Ebert, a világ talán legismertebb és legelismertebb filmkritikusa. Véleményei, kritikái számomra is sarokkövek voltak, kedvenc ítészem távozott az élők közül.  - "Roger Ebert volt az első filmkritikus, akit munkájáért Pulitzer-emlékdíjjal tüntettek ki 1975-ben, harminc évvel később pedig csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. 2007-ben a Forbes Amerika legbefolyásosabb szakírójának választotta. Ebert 1967 óta írt filmkritikákat, ezen kívül forgatókönyvei és tévés műsorai által vált híressé. Utolsó tévéshowját 2011. január 21-én sugározták. Ebertnél 2002-ben diagnosztizáltak pajzsmirigyrákot, majd a kór a nyálmirigyeit is megtámadta. A kritikus több műtéten és kemoterápián is átesett, az egyik műtét következtében nem tudott beszélni, azóta egy speciális számítógép segítségével kommunikált, valamint egy csövön keresztül táplálta magát. A kritikus nemrég jelentette be, hogy betegsége kiújult, ezért szünetet tart több évtizedes pályafutásában. Nem akart visszavonulni, mert tervei között újabb filmkritikák szerepeltek. Halálakor 70 éves volt."

Legutóbb akkor keltett feltűnést, amikor az évtized elején nyilvánosságra hozta személyes listáját, amely minden idők 10 legnagyobb filmjét tartalmazta. A filmkritikusok, nagyobb kritikai szaklapok általában az egyes évek, évtizedek elejére időzítik ezeket a listákat. Komoly változást rendszerint nem hoznak, általában ugyanazok a filmek szerepelnek rajtuk váltakozó sorrendben. Ebertnél most mégis volt változás, hosszú évtizedek után egy film "befért a legnagyobbak közé." Ez pedig Terrence Malicktől Az élet fája című filmalkotás volt, mely nálam is pályázik egy hasonlóan előkelő pozícióra. Megemlékezésképpen én is közzéteszem TOP10-es listámat, azt a tíz filmet, melyet mindenképp magammal vinnék a következő évezredekbe. Köszönet Roger minden egyes leírt sorért és azért a feltétlen szeretetért, mellyel a hetedik művészet irányába viseltettél! Nyugodj békében!

Dredd

Nem kell teljesen elfelejtenünk Danny Cannon '95-ös filmjét, de ez szinte minden szempontból jobb.

Objektíven: A lidércnyomásos jövőben tombol a bűnözés, bírók, rendőrök és ítéletvégrehajtók próbálják megvédeni az ártatlan polgárokat. Dredd bíró, a törvényesség elkötelezett híve mindent megtesz, hogy fenntartsa a rendet és a békét.

Szubjektíven: A Sylvester Stallone nevével fémjelzett verzió többet merített az eredeti képregényből, és talán magának Stallonenak is jobban testhez állt a szerep, mint itt Karl Urbannak - aki egyébként teljesen korrekt, remekül hozza a kőkemény bíró karakterét. És akkor ezen a ponton kell továbblépnünk a '95-ös verzión, mert alaposan megnézve, a fasorban sincs Pete Travis munkájához képest. Dühöngtem is eleget, amikor a mélyen tisztelt moziközönség anyagi bukáshoz "segítette" Dredd bírót, akit éppen hogy nagyobb becsben kéne tartani, mint elődjét. Brutális, tökös, vad akciófilm született, mely olyan egyszerű, mint egy darab kő. Nincsenek nagy, változatos terek, nincsenek poénhalmok, sosem látjuk meg a főhős arcát, nincsenek emlékezetes egymondatos beszólások, csak egy halálosan kemény sci-fi világ van, amely beszippant, mihelyt rázárják a kapukat a bírákra. Igaz, hogy a film vége felé érezhetően gyengül az alkotók muníciós készlete és egyre inkább nyúlnak bevált klisékhez, de addigra már azt is megbocsátjuk. A finálé pedig odavág. Kellene még Dreddből, de nem hiszem, hogy - miután kétszeri próbálkozás is vaskos kudarcot vallott - adnának még esélyt a sisakos zsaru figurájának. Ez nagy valószínűség szerint ennyi volt. Kár, pedig megnéztünk volna még pár részt. Ha Pete Travis rendezi Karl Urbannal a főszerepben, akkor biztosan...

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akik kedvet éreznek hozzá és kellően erős gyomruk van.

Értékelésem: 70%

Forró éjszakában

"They call me Mr. Tibbs!"

Objektíven: Gyilkosság történik egy amerikai kisvárosban, Mississippi államban. Colbert építész az áldozat, Chicagóból. Ugyanezen éjszaka az állomáson elfogják Virgil Tibbst, a néger férfit, s bekísérik a rendőrőrsre. Bill Gillespie a helyi rendőrfőnök fogva akarja tartani egyszerűen azért, mert néger. Ám egy pillanat alatt kiderül, hogy Virgil Tibbs rendőr, s kíváló nyomozó Memphisből. Colbert egy gyárat akart felépíteni itt, ahol sok színes bőrű kapott volna állást. Talán ez lett a veszte. Nem tudni. Bill rendőrfőnök ki akarja utasítani a néger nyomozót, Colbert felesége azonban ragaszkodik, hogy a nyomozást Ő vezesse.

Szubjektíven: Több kritikus egyetért abban, hogy a hatvanas évek végének termése kiemelkedik az évszázad filmográfiájából. Megjelenik egy új nemzedék az amerikai álomgyárban, aktuális, mindenkit foglalkoztató, hétköznapi kérdések felé húznak a filmesek, képbe kerülnek addig érintetlen, kellemetlen témák. Az akadémia is változtat, lassan leszokik a musicalek és a nagy volumenű eposzok díjazásáról és a figyelem középpontjába a magas színvonalon elkészített, örök érvényű, komoly társadalmi vetülettel szolgáló filmek kerülnek. 1967 különösen erős év volt, így nagy várakozással tekintettem az Oscar-fődíjas megtekintésének elébe. Gondoljunk csak bele. Egyetlen esztendő alatt olyan klasszikusok, mint A piszkos tizenkettő, A dzsungel könyve, A diploma előtt, a Bonnie és Clyde, a Tűz van, babám!, a Vámpírok bálja vagy a Bilincs és mosoly. Közben már készült a Volt egyszer egy vadnyugat, A majmok bolygója és a 2001: Űrodüsszeia is... hogy csak a legismertebbeket említsük. Ebbe a sorba illeszkedik Norman Jewison Forró éjszakában című mozija. A John Ball regényéből adaptált filmalkotás forgatókönyvírói és rendezői koncepciójának lényege, hogy háttérbe szorítja (szerintem túlzottan is) a cselekménybonyolítást, a főszereplők közti viszonyok, illetve a filmben kibontakozó társadalmi problematika javára. Manapság, amikor semmi feltűnő nincs abban, hogy a mozivásznat színesbőrű hősök is benépesítik, és az USA elnökét Barack Obamának hívják, nem könnyű átérezni annak a filmtörténeti pillanatnak a jelentőségét, amikor a Sidney Poitier karaktere a Rod Steiger alakította rendőr szemébe vágja: „I’m a police officer!” A déli seriff köpni-nyelni nem tud, hisz először találkozik fekete rendőrtiszttel, és igazság szerint el sem tudta képzelni, hogy létezhet ilyen. És hogy ráadásul állítólag Philadelphia egyik legjobb gyilkossági szakértője, aki nagyságrendekkel jobb fizetést kap és jóval magasabb társadalmi státusú férfinak számít, mint a Mississipi állambeli Sparta városka újonnan kinevezett rendőrfőnöke. 1967-et írunk, Martin Luther Kinget még éppen nem gyilkolták meg, de már gőzerővel működik a polgárjogi mozgalom, zajlik a feketék megállíthatatlan emancipációja Amerikában. Csakhogy a fülledt és poros déli kisvárosban ebből szinte semmi nem látszik, a szimbólumaiban és mentalitásában elevenen élő konföderációs hagyomány számára a faji és szociális szerepek adottnak számítanak. Ebbe a térbe lép be Norman Jewison kamerájával és olyan kérdéseket kezd feszegetni, melyekkel még pont a nézőközönség ingerküszöbén innen tudott maradni. Mr. Tibbs és Gillespie sajátos párviadalára ma azt mondanánk, hogy "politikailag korrekt" és erre mindig is nagyon vigyázott Hollywood. Elég csak a legutóbbi díjszezonra és az Argo-akció győzelmére gondolni. Tökéletesen egyetértek Papp Attila Zsolt rövid összegzésével, aki így írt a filmről: "A Forró éjszakában szerethető, igényes és fordulatos alkotás akkor is, ha eltekintünk attól, hogy amit látunk, voltaképp Hollywood és a faji kérdés szerencsés találkozása a bűnügyi film boncasztalán."

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akiket érdekel, hogyan találkozik egy bűnügyi krimi a faji előítéletek kérdésével.

Értékelésem: 80%

Die Hard - Drágább, mint az életed

Sosem hittem volna, hogy eljutok a második rész visszasírásáig...

Objektíven: Igazi New York-i zsaru: kopott, fáradt, de a humora és a bátorsága a legváratlanabb helyzetekben sem hagyja cserben. John McClane megtudja, hogy a fia, Jack bajba került Moszkvában, és bár régóta nem beszélnek egymással, habozás nélkül a segítségére siet - és természetesen a küzdelem közepében találja magát. McClane többnyire véletlenül keveredik a terroristák útjába, a fia viszont mindig tudja, mit csinál: és ő sem ijed meg könnyen. Két generáció együtt száll szembe a lehetetlennel: New Yorktól Moszkváig és tovább, egészen Csernobilig.

Szubjektíven: Tegye föl a kezét, aki nem kapott a szívéhez, amikor megtudta, hogy egy eddig kizárólag kritikai és anyagi buktákat produkáló rendező (John Moore) kapta a feladatot, hogy bizonyos Skip Woods (Hitman) nevű íródeákkal az oldalán nekiveselkedjen az akciófilm-történelem egyik legtökösebb sorozatának. Egész konkrétan az ötödik résznek, melynek már a címe is erőltetett. Az a tény legalább picikét melegséggel töltheti el a szívünket, hogy Budapest nagyszerűen alakítja Moszkvát. Felfigyelhetünk az ismerős helyszínekre, az ismerős arcokra a magyar televíziózás világából. Ennyi jut. Plusz, ha jószívűek akarunk lenni, akkor egy korrekt autós üldözés. Ezen felül akár John Smith-nek is hívhatnák a főhőst, mert ebben aztán annyi Die Hard sincs, mint egy makaróniban. Nemhogy a fenyegetettséget nem érezni, Bruce apánk is megmarad kedves faternak, aki szívhez szóló dialógusokat vált kölkével. Egy ideig azt hittem majd elpoénkodják persze, majd jön valami fricska, majd ironizálni kezdenek, de nem... Az utolsó jelenet pedig végképp földig rombolja és szembe köpi a Die Hard széria jellegzetességeit. Az a baj, hogy John McTiernan már több mint tíz éve nem készített filmet, márpedig minimum őt kéne előásni a hatodik részre, mert ha az is valami tehetségtelen újoncnál landol, akkor a világ ifjai sosem tudják meg, ki az a John McClane, akiért a nyolcvanas évek vége óta lelkesedünk.

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akik beérik egy B-kategóriás akciófilmmel, amiben egy kopasz fickó meg a fia próbálják aprítani az ellent.

Értékelésem: 35%

Pi élete

Ha már négy Oscar-szobor tulajdonosa lett, nem úszom meg, hogy írjak róla.

Objektíven: Pi Patel különös fiú. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni, hanem keresztény és muszlim vallású is. Egy állatkertben lakik Indiában, ami azonban nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt és átköltöznek Kanadába. Hajójuk viszont a Csendes-óceán közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi és néhány állat, köztük egy bengáli tigris. Kezdetét veszi Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mire van szükség ahhoz, hogy egy kamasz fiú és egy hatalmas tigris kialakítson valamiféle kapcsolatot? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk?

Szubjektíven: Gyanút fogtam, amikor családok, papa-mama és lurkók érkeztek a moziterembe, jól megrakott pattogatott kukoricás zacskókkal... Ezek mit kereshetnek itt? Valószínűleg megtévesztette őket az előzetes és a filmhez készült plakát. Meg az újabb haiku-kritika az origón. Átverve érzik majd magukat... Többnyire így is lett, de ezt valahogy kevéssé érzem a film hibájának. Mert mi is történt? Ang Lee négy évet áldozott életéből, hogy napjaink talán legnépszerűbb könyvét filmvászonra varázsolja. A Pi élete írója Yann Martel, aki egy csapásra világhírű lett 2001-ben. Művét számtalan nyelvre fordították le és persze megfilmesíthetetlennek tartották. Maga Ang Lee így nyilatkozott erről: „Ez egy filozofikus könyv és egy drága film találkozása, amely ijesztő kombináció.” És tényleg megfilmesíthetetlen. A vallás, a hit, a kapcsolatok mélységeit kutató írói műalkotás lassú betűfolyama ideális mindarra, amire a mozgókép nyilván kevésbé. A Pi élete látványvilága és pazar számítógépes effektusai ellenére mégis teljesen egyszerű történet tud maradni. Valahol középúton helyezkedik el egy hagyományos kalandmozi, és egy filozofikus utazás között. "Hinni fog, mire a történetem végére érek" - mondja Pi Patel. A hitről regényt írni, pláne filmet forgatni, eszeveszetten nehéz feladat. Ang Lee úgy oldja meg ezt a nem kis feladatot, hogy minél inkább élményszerűvé teszi a cselekmény pillanatait. Csodára azonban ő sem képes. Hiába változtat a hangsúlyokon és hagy több időt a film bevezető részéhez, igazán mélyre nem tud 'evezni'. Érezhetően tudatában van, hogy nincsenek kezében azok az eszközök, melyek egy regény számára adottak. Így ő a filmtechnikai megoldásokhoz nyúl. Stábjával káprázatos színeket csal elő a kamerából, lélegzetelállító vizuális effektusokat produkál, az év talán legérettebb filmzenei teljesítményével áll elő, tehát a megvalósításra helyezi a hangsúlyt (mind a négy említett terület Oscar-díja náluk landolt). A három dimenzióról pedig legyen elég annyi, hogy használata tökéletes. Kivételesen a térhatás szerves része a történetnek, az élményt nem rombolja, inkább kiegészíti. Erre nagyon ritkán van példa. A történetben többször is tetten érhető vallási relativizmust és logikátlanságot a hit erejének pazar bemutatása ellenpontozza. A megingathatatlan hitű Pi nem adja át magát az elkeseredésnek. Kiszolgáltatottságában is megleli az életigenlő örömöket, az isteni jeleket, legyen az szárazságot megszakító eső, fulladozó tigris szemében felvillanó segélykérés, élelmet jelentő halak vonulása, vagy az éjszakai tengert fényárral betöltő medúzák felbukkanása. A Richard Parkerrel alkotott páros szimbiózis-dinamikája sokáig készteti majd töprengésre az értő filmbarátokat, ahogy Pi rendületlen humanizmusa és istenkeresése is. A zárófordulat természetesen húsba vág, az utolsó kérdésre pedig mindannyiunknak meg kell felelni. De talán kevésbé választásról van szó, inkább arról, érdemes-e hinni. Az pedig a film dramaturgiai célba érkezése, hogy erre a kérdésre határozott válasszal tud előállni, bár végül jóval kevesebbet mond, mint amennyit vállalt. - Ha csak lehet, moziban nézendő.

Kiknek ajánlom?

Gyönyörűen prezentált, tartalmi mélységek felé kacsintó drámai filmalkotások kedvelőinek.

Értékelésem: 75%

Oscar? Oscar!

And the Oscar goes to...

Legjobb film: Az Argo-akció
Legjobb rendező: Ang Lee (Pi élete)
Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence (Napos oldal)
Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis (Lincoln)
Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway (A nyomorultak)
Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz (Django elszabadul)
Legjobb eredeti forgatókönyv: Django elszabadul
Legjobb adaptált forgatókönyv: Az Argo-akció
Legjobb nem angol nyelvű film: Szerelem
Legjobb animációs film: Merida, a bátor
Legjobb operatőri munka: Pi élete
Legjobb művészeti rendezés/látványterv: Lincoln
Legjobb kosztümök, jelmezek: Anna Karenina
Legjobb smink/maszk: A nyomorultak
Legjobb vágás: Az Argo-akció
Legjobb filmzene: Pi élete
Legjobb betétdal: Skyfall
Legjobb hangvágás: Skyfall és Zero Dark Thirty
Legjobb hangkeverés: A nyomorultak
Legjobb vizuális effektusok: Pi élete
Legjobb dokumentumfilm: Searching for Sugar Man
Legjobb rövid dokumentumfilm: Inocente
Legjobb animációs rövidfilm: Paperman
Legjobb élőszereplős rövidfilm: Curwey

Rontó Ralph

Egy kiváló mese nekünk, a '80-as években születetteknek...

Objektíven: Rontó Ralph nem elégedett saját sorsával játékában. Szeretné, ha őt is úgy körberajonganák, ahogy a játék Jófiúját, Fix-It Felixet. A probléma csak annyi, hogy a Rosszfiút senki sem szereti, ám a hősöket annál inkább így, amikor egy modern, fps videojáték érkezik, élén a kőkemény Calhoun őrmesterrel, Ralph meglátja a lehetőséget, amely talán a hősiességhez és a boldogsághoz vezet... 

Szubjektíven: Kezdjük ott, hogy az elmúlt évtizedben egyetlen Disney film sem volt, amelyet ennyire élveztem volna. Ennek oka a rendkívül magas prezentálási szinten kívül egyértelműen az, hogy a célközönség itt nem napjaink 'Zs-generációs' bandája, hanem mi, akik a nyolcvanas évek gyermekeiként kerestük a játéktermi hangulatot a legújabb számítógépes játékokkal játszva és tátott szájjal bámultuk a színesebbnél színesebb pixelhalmokat. Sugar Rush, PacMan, Hero's Duty, Kano... csak néhány a legendás játékok közül, melyek megelevenednek. Merész és egyedi alkotást pakolt le a Disney stúdió égisze alatt Rich Moore, aki először próbálkozott egészestés animációs filmmel, eddig a Simpson család egyik direktoraként tekintettünk rá. Isten tartsa meg jó szokását. Fantáziadús, végig izgalmas történettel szórakoztatja a nagyérdeműt, olyan zenével megtámogatva (respect Henry Jackman!), hogy az összes retro rajongó megnyalja mind a tíz ujját. További erény, hogy az alkotók érezhetően tisztelik az alapanyagot és tisztelik a '80-as, '90-es évek világát, amikor ezek a játékok uralták az elménket. Ennek csupán annyi a hátulütője, hogy a mai gyerekek értetlenül fognak állni/ülni a film poénjai előtt, a helyenként akciófilmes jelleg sem lesz kedvükre. Tehát őket most célszerű lesz otthon hagyni vagy bekapcsolni nekik egy magyar népmesék részt. A másfél órás önfeledt kikapcsolódás végére persze a Disney visszatalál saját magához, de ez még sosem volt ennyire jó és jogos. Igazi katarzis. Nagybetűs. A 3D felesleges, csak ront az élményen. Az ilyen ötletes, eredeti filmeknek van legkevésbé szükségük a feltuningolásra. Az elmúlt évek egyik animációs csúcsteljesítménye született meg. Wreck it Ralph! We are ready!

Kiknek ajánlom?

Mindenkinek, akit lenyűgözött a játéktermi hangulat a '80-as, '90-es években. És még most is oda van érte.

Értékelésem: 95%

Az Argo-akció



For your consideration: Argo, f*ck yourself!

Objektíven: 1979. Irán forrong. Az utcákon hatalmas tömeg - a forradalom új, megjósolhatatlan változásokat ígér. November 4-én a feltüzelt tömeg megostromolja az Egyesült Államok teheráni követségét, és túszul ejti az ott dolgozó 52 amerikai diplomatát: az ő sorsuk, hosszú raboskodásuk és a megmentésükre szervezett katonai akció sokáig megtöltötte a világ újságjainak címlapjait. De valamiről senki nem beszél. A követség feldúlása során hat amerikainak sikerül megszöknie, és elrejtőznie. Ám ők is és az otthoniak is tudják: csupán napok, esetleg órák kérdése, hogy a nyomukra akadjanak, és talán végezzenek velük. Az ellenséges, paranoid országban reménytelen a helyzetük. A CIA egy "beszivárgási szakértője", Tony Mendez előáll egy mentőakció tervével. A terv kockázatos és végrehajthatatlannak tűnik.

Szubjektíven: Hogy miért Ben Affleck mozija fogja nyerni a legjobb filmnek járó Oscar-díjat? Nagyon egyszerű. Azért, mert komoly témája és feszültséggel teli története dacára a legveszélytelenebb mozi a jelöltek közül. Az Argo-akció ugyanis az a film, amivel mindenki jól elvolt. Minden szegmensében hoz egy stabil szintet, ezen kívül aktuális a téma, tisztességes a kivitelezés, remek a stáb (nincsenek benne megosztó elemek). Valószínűleg egyéni listákon nem ez fordulna elő legtöbbször az első helyen, de itt most nem ez számít és itt jön képbe az akadémia néhány évvel ezelőtti szabálymódosítása. Úgy, hogy minden akadémiai tag szavaz minden filmre és nemcsak egyet jelöl meg, nagyobb esélyük van nyerni a népszerű, profin kivitelezett, de alapvetően nem megosztó filmeknek. Kár lenne persze tagadni, hogy az internet és a sajtó szintén Ben Affleck malmára hajtotta a vizet. Túl volt lihegve mellőzése a legjobb rendező kategóriában és a Zero Dark Thirty-vel szemben indított ellenkampány is profitként jelentkezett az Argo-stábnál. Azt meg külön 'élmény' volt figyelni, hogy a magukat egyébként nem könnyen megadó kritikusok hogyan vándoroltak át Affleck mozijához, miközben erősödött a ZD30-el szembeni bojkott. De hogy magáról a filmről is ejtsünk szót: vérprofi munka. Két órára a székhez szögez, remekül idéz meg egy korszakot, ugyanakkor nagyon mai thriller. Persze Amerika megint kicsit túlhangsúlyozza szerepét és nézőpontja is megkérdőjelezhető, de ez mind a befogadhatóság miatt kellett. Aki keményebb filmre vágyik a témában, annak ajánlom Spielbergtől a Münchent. Affleck a megfelelő helyeken változtat az eredeti történeten, hogy mozija megfelelően hatásos legyen. Hatásos mozi, a profin vászonra vitt hatások kedvelőinek.

Kiknek ajánlom?

Történelmi thrillerek, az egyszerű, de feszültséggel teli drámák szerelmeseinek.

Értékelésem: 80%

Django elszabadul

Megérte várni a Tarantinóval való újabb találkozásra.

Objektíven: Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász egy rabszolga segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét, akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra.

Szubjektíven: Az első találkozás a mozi fenegyerekével nem sikerült valami jól, így éveket vártam, mire elérkezettnek éreztem az időt, hogy újból összefussunk. Django már számomra is hozta a szintet. Nem ért csalódás, bár az még úgy tűnik odébb van, hogy Quentin igazán lenyűgözzön. Legújabb alkotásából  már visszaköszön a celluloidszalag, a nagybetűs Film szeretete. B kategóriás mozik, spagettiwesternek, bosszúfilmek elemeiből építkezik a Django elszabadul, képi megoldásaival hozza a polgárháború előtti vadnyugat hangulatát. A Tarantinóra jellemző betegesen abszurd és őrült ötletek most nem lepik el oly intenzitással a vásznat, mint egyébként, de ez most nem hátrány. Ilyen módon nagyobb súllyal esik a latba a western-hagyomány ápolása és a történetmesélés, melyekből jelesre vizsgázik a stáb. Csak befejezni nem sikerül időben. Semmi sem indokolja a két és félórás játékidőt, ráadásul úgy, hogy elkezdik nyújtani, mint a rétestésztát. Feleslegesen, mert csak ásítozni kezdek, nem tapsolni, mint K. Washington az utolsó jelenetben. Ha már a színészeknél tartunk, Jamie Foxx hozza a kötelezőt, de nem tud igazán emlékezetes lenni, a mellékszereplők maradandóbbat alkotnak. Christoph Waltz és Leonardo di Caprio is uralják a vásznat jelenlétükkel, Samuel L. Jackson pedig zsigerből hozza a férget. Waltz esélyes is egy aranyszoborra és én még inkább neki adnám, mint a helyenként túlírt forgatókönyvnek. De ez már az akadémiára tartozik. Én most jól szórakoztam és várakozással tekintek az újabb Tarantino-mozik elébe.

Kiknek ajánlom?

A spagettiwesternek és Tarantino feltétlen híveinek. Megfelelően erős gyomorral persze.

Értékelésem: 75%

Grammy

Mielőtt következne az Oscar, lássuk mi volt a nyerő a 2013-as Grammy-díjátadón filmes szempontból.

Legjobb filmdal:
Safe & Sound (Az éhezők viadala)

Legjobb filmzenei album:
A tetovált lány (Trent Reznor, Atticus Ross)
 
Legjobb szerkesztett filmzenei anyag:
Éjfélkor Párizsban (Various Artists)

2012

Év elején járva különösen népszerű dolog listákat, összefoglalókat gyártani. Úgyhogy jöjjön egy olyan, amilyet már tavaly is produkáltam. Dalok filmekből. Nem mindegyik eredeti (van köztük feldolgozás) és nem mindegyik 2012-es (a bemutató dátumát vettem alapul), de élményben ettől függetlenül nincs hiány. Az első helyezettért bocsánat, de már akkor tudtam, hogy ez fog nyerni, amikor láttam a filmet még október közepén. A várható Oscar-díjas betétdal - hasonlóan a tavalyi évhez - megint a negyedik helyet foglalja el a listán.
A legjobb öt filmdal a tavalyi évből - szerintem:

5. Merida, a bátor - Learn me right – (Mumford & Sons feat. Birdy) Learn me right

4. Skyfall - Skyfall - (Adele) Skyfall

3. Merida, a bátor - Noble maiden fair - (Emma Thompson and Peigi Barker) Noble maiden fair

2. Fékezhetetlen - Fire and brimstone - (The Bootleggers feat. Mark Lanegan) Fire and brimstone

1. Hófehér és a vadász - Breath of life - (Florence and the machine) Breath of Life