2012. március 9., péntek

Ellenállók


Ha Edward Zwick rendez filmet, akkor hatásvadászat, komoly(nak szánt) gondolatok és sablonok. Sikerült már ezeket neki egész kiváló alkotássá összegyúrni, így kíváncsian vártuk az Ellenállókat is, mire jut most...





Objektíven: 1941-et írunk, a kelet-európai zsidók tömegeit hurcolják el és mészárolják le a náci betolakodók. Miután sikerrel megmenekülnek a biztos halálból, három fivér abban a sűrű erdőben keres menedéket, melyet gyerekkoruk óta úgy ismernek, mint a tenyerüket. Hamarosan elkeseredett harc veszi kezdetét, mely kezdetben pusztán a túlélésről szól, ám ahogy egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk rejtekhelyükön, a fivérek rádöbbennek, hogy ezrek életének megmentésével elhunyt szeretteikért állnak bosszút.

Szubjektíven: Ha Edward Zwick filmre ül be az ember, akkor nagyjából tudja, mire számíthat. Amerikai típusú mondanivaló, amerikaias stílusban prezentálva, nyíltan vállalt hatásvadászattal, helyenként giccsel körítve. És ez vagy működik, vagy nem. Az Ellenállók esetében meglehetősen felemás a végeredmény. Igaz történettel van dolgunk, legalábbis valami hasonló bizonyosan megtörtént korabeli dokumentumok alapján. A Bielski fivérek története megfilmesítésért kiált, hiszen 1200 főt mentett meg összefogásuk a legkeményebb üldöztetés idején. Ráadásul nem is akárhol küzdöttek az életben maradásért, a legvadabb erdőség jutott osztályrészül számukra. Már az első jelenettel modellezni lehetne a filmet és az is szembetűnő, hogy a rendkívül hosszú játékidő ellenére túl sok dolog nem történik. Ennek megfelelően - különösen az első órában - szinte kiütik a szemünket a drámainak szánt, ugyanakkor sokszor vérlázítóan hanyagul és tiszteletlenül megrendezett jelenetek. A hatáskeltés olyan szinten arcba mászó, hogy próbára teszi még a leginkább edzett mozibarátokat is. Szerencsénkre finomodik a rendezői stílus, ahogy haladunk előre az időben, Zwick egyre ügyesebben lavíroz a személyes és közösségi vonalak, drámai történések mezsgyéjén. Technikai hibák így is bőven akadnak, az érzelmi azonosulást számomra például többször nehezítette a meglehetősen trehány vágás. Csak annyit írok ide megint, hogy a kevesebb több! És ebből már mindenki tudhatja, mi az ábra a filmmel. Hiába a 2008-as év egyik legszebb zenei főtémája és az igen impozáns operatőri munka. Nem tudják menteni Edward Zwick rendezését. A színészek hozzák fel nézhető szintre. Daniel Craig vonala végig hiteles ás átélhető, Liev Schriebernek sem kell elbújnia mellette, hozza a tőle megszokott remek formát. Jamie Bell ugyancsak érett színésszé érett és ezt jó látni. Testvéri vonaluk és az általuk megmenteni kívánt közösség kérdései bőven adnának elég táptalajt egy nagyjából kétórás filmhez. Sajnálom, hogy most nem volt elég ennyi. Így csak egy feledhető mozi marad az Ellenállók. Vagy inkább úgy fogalmazok, aki egyszer képes volt egy Szenvedélyek viharában-t, vagy egy Utolsó szamuráj-t rendezni, attól ez kevés.

Kiknek ajánlom?
Még így is sokak számára kedves filmről van szó. Sorsdrámákat, második világháborús megmenekítős alkotásokat kedvelők benevezhetnek rá. A megtekintés következményeiért viszont nem vállalok felelősséget...

Értékelésem: 50%

2012. március 8., csütörtök

Vágta


Valós történeten alapuló sportfilm, csodálatosan fényképezve.







Objektíven: Charles Howard amerikai milliomos mindenét elvesztette az 1929-33 közötti gazdasági összeomlásban. Kiábrándultan bolyong Mexikóban, mikor megismerkedik Marcelával, aki második felesége lesz. Közös a szenvedélyük a lovak iránt, ezért Charles vásárol egy szép lovat. Seabiscuit három éves mén, felmenői között nincsenek nagy bajnokok, ám Charles két hírhedt szakemberre bízza nevelését. Tom egykori ügyes cowboy, a vad musztáng lovak szakértője, de maga is kezelhetetlen alak. Red Pollard pedig bokszolónak túl kicsi volt, zsokénak meg túl nagy. Így is sok versenyt nyert, de már félig megvakult. Ezzel a két, sokak által leírt emberrel és esélytelen lovával kezd nyerni nagy pénzeket az egykori milliomos, akinek barátai számánál már csak ellenségei száma növekszik jobban...

Szubjektíven: Mi tagadás, Laura Hillenbrand Seabiscuit: An American Legend című könyve már megírásakor megfilmesítésért kiáltott. Amerikai sikersztori - legyintene rá legtöbb honfitársam. Ebben a filmben mégis jóval több van. Köszönhető ez elsősorban Gary Rossnak, aki minden egyes direktori munkájával bizonyítja, hogy mestere a személyes hangvételű moziknak. Most sem okozott csalódást. De menjünk vissza 2003 nyarára. A szokásos nyári szupermozi-dömpingben Ross filmje rögtön bemutatása után kiemelkedni látszott a hasonszőrű alkotások közül: egyszer fogyasztható mozifilm helyett az amerikai kritikusok egyhangúan a 2004-es Oscar-gála első komoly esélyesét üdvözölték a Vágtában. (Össze is jött aztán 7 jelölés.) Néhányan az olyan jelzőkkel sem fukarkodtak, mint a "Klasszikus" vagy a "Dicsőséges". Gary Ross szívvel-lélekkel készítette el sportfilmjét, melynek minden egyes szcénája nagy hollywoodi filmeket idéz. A Michael Baytől kölcsönvett John Schwarzman operatőr bámulatos munkát végzett, a vágások szintén nagyszerűek, a lovasversenyek magával ragadják a nézőt. Azonban talán mégis a remek színészi munka és a visszafogott rendezés miatt sikerült ilyen kiválóan ez az "amerikai sikertörténet". Jeff Bridges régi önmagát idézi, Chris Cooper mindig is fantasztikus volt, itt is lehengerlő a játéka. Személyes kedvencem William H. Macy, aki pár perces jelenlétével is Golden Globe-jelölésig vitte, egyáltalán nem érdemtelenül. A legmulatságosabb jelenetek az ő nevéhez fűződnek. A minden ízében monumentális moziban a pátosz - szerencsénkre - mégsem fordul giccsbe; a jellemek kibontása és a történet elmesélése mellett a társadalomban lezajló változások is bemutatásra kerülnek, komplett képet nyújtva ezzel a múlt század első évtizedeiről. Mit mondhatnék még? Nagyobb figyelmet érdemelne ez a film!

Kiknek ajánlom?
A lovak rajongóinak, a sportfilmek kedvelőinek és azoknak, akik elhiszik, hogy egy amerikai sikersztorit is lehet átélhetően, profin, túlzásoktól mentesen vászonra vinni.

Értékelésem: 80%

2012. március 7., szerda

A nemzet aranya: Titkok könyve


Nem sikerül tartani a színvonalat. Ez a második rész pont annyival rosszabb az elsőnél, mint amennyivel egy második rész rosszabb szokott lenni az elsőnél... sajnos.





Objektíven: Benjamin Franklin Gates (Cage) ezúttal a tragikus sorsú elnök, Abraham Lincoln halála körüli rejtély nyomába ered, amihez meg kell találnia az elnök gyilkosának naplójából hiányzó részeket.

Szubjektíven: Én anno azért szerettem a Reszkessetek, betörők! második részét, mert bár ugyanarra a vázra és történetre ráhúztak még egy filmet, de nem felejtettek el újítani kreativitás és ötletesség tekintetében. Frissesség szempontjából nyomába sem érhetett az első résznek, de szellemes volt, helyenként azzal a bájjal, ami miatt megszerettük a sorozatot (legalábbis az elejét). Pont ilyen dolgokból nem tanultak A nemzet aranya alkotói. Szórakoztató látványmozi helyett érkezik egy helyenként érdektelen, egyáltalán nem vicces, erőltetett cselekményű epizód. Helyenként még így is meglepően lendületes, és természetesen technikailag megint ott van a szeren. Kár is a szócséplésért, öröm lehet egy ilyen film díszlettervezőjének, vágójának, operatőrének lenni. Az aláfestő zene is hozza a szintet. Így aztán egyszer bőven megnézhető mozival van dolgunk. A gyártási költségvetés most ugyan nem olyan szembetűnően látszik a képkockákon, de ez valószínűleg a sztárok magasabb bérezése miatt van... Három darab Oscar-díjas színészt szedtek össze, plusz még négy világhírességet. Biztosra akartak menni. Csak kár, hogy megfelelően erőskezű direktori munka, ötletek és kreatív megoldások nélkül ez nehezen megy. Oké/elmegy - kategória.

Kiknek ajánlom?
Akiknek csak kicsit is tetszett az első rész, azok úgyis meg fogják nézni. Nézhető kalandmozi. De ha lesz harmadik rész, jobban kell sikerülnie!

Értékelésem: 50%

2012. március 6., kedd

A nemzet aranya


Ilyen a jó limonádé.








Objektíven: Benjamin Franklin Gates archeológus - családja hét korábbi generációjához hasonlóan - egy különös kincs megtalálására szenteli életét. A Gates család titkos legendája úgy tartja, hogy George Washington, Thomas Jefferson és Benjamin Franklin Amerika Függetlenségi háborúja idején egy jelentős arany-tartalékot rejtett el "szűkösebb napokra", és az arany rejtekhelyéhez az Alkotmány, valamint a Függetlenségi Nyilatkozat eredeti példányaiban található titkos utalások vezetnek el. Gates-nek nincs semmilyen kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy a legendának bármilyen valóságalapja lenne, mégis teljes erőbedobással fog hozzá a titkos kód feltöréséhez és a kincs megtalálásához. Hamarosan azonban mások is értesülnek a kincsről, és megindul a hajtóvadászat.

Szubjektíven: A kellemes és szórakoztató péntek esti kalandmozi. Se nem több, se nem kevesebb. Nincs egy emlékezetes akciójelenet, egy erős alakítás, egy klasszis beszólás vagy bármilyen mozzanat, ami kiemelné a popcorn-mozik közül. S bár messze kerüli az eredetiséget, a film egy percre sem ül le, végig izgalmas és szórakoztató. Be kell ismernem, ilyen jó limonádét rég fogyasztottam. Technikailag kifogástalan: vágói munka, operatőri munka remek, a zene is a helyén. Az is szimpatikus, hogy a modern kor ellenére nem merültünk el a vadabbnál vadabb kütyük világában. A díszletek és a helyszínek kapnak hangsúlyt, amelyeket szintén vérprofin csináltak meg. A nemzet aranya kis rejtély, sok humor, kaland és izgalom, profi tálalásban. A színészek hozzák azt a szintet, amit egy ilyen film alapján a néző elvár. Mindenki fel van ruházva nagyjából 2-3 jellemvonással, ami alapján szimpatikus lehet vagy éppen nem. Tulajdonképpen nincs mit nagyon írni róla, a Jerry Bruckheimer szuperproducer nevével fémjelzett alkotás azt nyújtja, amit egy szórakoztatásra kitalált amerikai mozitól várunk. Manapság már az ilyet is meg kell becsülni. Ez egy jó limonádé.

Kiknek ajánlom?
Már tizenéveseknek is bőven ajánlható. Ahogy említettem, tipikus, péntek esti agykikapcsolós kalandmozi.

Értékelésem: 65%

2012. március 5., hétfő

Baaria



Remélem ez nem az életmű összefoglalása volt, mert ha igen...






Objektíven: Baaria egy szicíliai kisváros, generációk óta itt él a Torrenuova család. Peppino apja egyszerű kecskepásztor volt a múlt század harmincas éveiben, a fasizmus idején. A nagy szegénységben Ciccio számára az olvasás jelentette az egyetlen örömet. Az élet még keményebb a második világháború alatt, de a felfordulást kihasználva Peppinónak sikerül pénzt szereznie. A nyomor és az igazságtalanság láttán csatlakozik a kommunistákhoz, majd találkozik élete szerelmével. Mannina szülei azonban ellenzik kapcsolatukat. Peppino idővel megpróbálja átadni a tapasztalatait a fiának, Pietrónak, de rá kell jönnie, hogy az álmai szertefoszlottak.

Szubjektíven: Nem tudom leplezni csalódottságomat. Kedvenc filmem rendezőjétől többre számítottam, ez így csupán egy fáradt és teljesen feleslegesen vágtázó tempójú körkép egy család hosszú évtizedeiről. Hiába az ötös külalak és a nosztalgikus elemek sokasága, ha egyszer olyan üres és felszínes a film, hogy csak úgy üvölt. Tornatore elvész az apró részletekben, nem hagy azonosulási lehetőséget, nem hagy belépni a történetbe, ami így maximum az övé marad. A színészgárdától közepesre telik, nem is csoda ilyen széteső forgatókönyv mellett. (Monica Belluccit így szerepeltetni olyan övön aluli húzás volt, amit egy ilyen kaliberű rendező nem engedhetne meg magának) A végét is nyögvenyelősnek éreztem. Ha ezt a filmet Tornatore saját magának elkészíti, lelke rajta, azt mondom rendben. De így? A csodálatos képek elemi erővel bírnak, de nincs mélységük. Szépek a színészek, s gyönyörű a zene is, Ennio Morricone ismét képes a muzsika erejével kiemelni a látvány szépségét. Minden meseszép, de az egész nem válik az olasz történelem krónikájává. A Baaria egy félreértés, egy balul sikerült rendezői lépés, melyet jobb elfelejteni. A csillogó máz alól csak az üresség köszön vissza. Minden idők legdrágább olasz filmje? Készséggel elhiszem, minden egyes cent meglátszik a végeredményen. De kérdem én, minek? Akkor már inkább megnézem századszor is Az óceánjáró zongorista legendáját...

Kiknek ajánlom?
Az igényesen kivitelezett történelmi tablók kedvelőinek, és azoknak, akiket nem zavar, ha mindez csupán felszínességgel tud párosulni.

Értékelésem: 55%

2012. március 4., vasárnap

The Sandman


Rettegés és zsigeri félelem a '90-es évek elejének egyik leghangulatosabb angol rövidfilmjében.







Objektíven: Egy kisgyerek készül lefeküdni a szobájában egy sötét éjszakán - de nincs egyedül...

Szubjektíven: A Homokember az angolszász folklór egyik mitikus alakja, aki - miközben a gyerekek éjszaka alszanak - mágikus homokot szór az alvók szemére, hogy szépet álmodjanak. A mítosz alapja megmarad, a Homokember tényleg megérkezik, de érezhetően nem annyira barátságos szándékkal. Paul Berry stop-motion technikával készült filmje E.T.A. Hoffmann romantikus verzióját vette alapul a népmesei elődhöz képest. Így több borzongás, félelem költözik a történetbe. A nyolcvanas évek stílusát idéző megvalósítás kicsit furcsa lehet, de ha túltesszük magunkat ezen, elképesztően erős filmet kapunk. A feszültség lassan és megfelelően adagolt, a hangulatról már nem is beszélve. Régi idők rettegése tér vissza, amikor megrémültünk a furcsa zajoktól és a sötét árnyaktól az ágyunkban fekve. Paul Berry - bár szegény nem érte meg a negyvenet - kiváló munkákat tett le az asztalra. Kár, hogy nem próbálkozott többször rendezéssel.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretnének egyet borzongani lefekvés előtt.

Értékelésem: 90%

2012. március 3., szombat

A vörös kör


Jean-Pierre Melville erőssége mindig is az atmoszféra megteremtése volt... Csakhogy egy film nem ennyiből áll.






Objektíven: Coreyt ötéves börtönbüntetése letöltése után szabadlábra helyezik. A férfinak van néhány elintézetlen ügye a volt bandájával. Vogel, a brutális gyilkos megszökik az őt börtönbe szállító vonatról. Amikor a két bűnöző találkozik egymással, az alkalom ideálisnak tűnik, hogy közösen kiterveljenek valamit. A célpont egy ékszerbolt. Mattei felügyelő azonban állandóan a nyomukban van.

Szubjektíven: Jean-Pierre Melville minimalista, drámai hangvételű bűnügyi filmjei a '60-as években és a '70-es évek elején tulajdonképpen saját stílust teremtettek. Melville jellegzetes színvilága, komótos dinamikája, jeleneteinek felépítése sajátos rendszerben forrtak eggyé. A hagyományokkal nem szakított A vörös kör esetében sem. A műfaj sokat hivatkozott kultuszfilmjévé is válhatott volna, ha minden egysége annyira stílusos és erős lenne, mint a szavakat nélkülöző jelenetek, amelyekben Melville érezhetően tobzódik a rendezői megoldásokban. Tobzódásának a vágó szabhatott volna határt, de láthatóan nem volt szíve megvágni a mester jeleneteit. Így viszont igen hosszúnak érezzük ezt a két és fél órát. A komótosság nem egyszer vált át lassúságba, néhol érdektelennek is érezzük A vörös kört. Pont a cím miatt lett volna szükséges a karakterek gondosabb kimunkálása, a "kör" tagjainak pontosabb bemutatása - hogy igazán közel kerüljenek a nézőkhöz. Mert ez az, ami talán a leginkább hiányzik. Azért marad közömbös a finálé, azért nem telítődik feszültséggel a játékidő középső része (kivéve a remek rablás jelenetet), mert nem tudunk igazán "belekerülni" a történetbe. Nagy kár érte. Végig ott van a kiváló, klasszikus alkotás lehetősége. Ami sajnos ott is marad. A remake (amely 2009-ben forgott volna) egyenlőre financiális okokból jegelve van. Maradjon is így, vagy kapjon az egész egy tényleg kiváló rendezőt. Az mondjuk itt is adott volt, csak úgy tűnik Melville utolsó előtti filmjére elfáradt kissé.

Kiknek ajánlom?
Francia krimik és Alain Delon szerelmeseinek. És inkább felnőtteknek.

Értékelésem: 60%

2012. március 2., péntek

A francia kapcsolat


Értem én, hogy klasszikus, csak...








Objektíven: Jimmy "Popeye" Doyle a legkeményebb öklű New York-i rendőr: előbb üt, azután kérdez. Ezúttal azonban kemény fába vágja a fejszéjét: az Amerikát kábítószerrel elárasztó "francia kapcsolatot" kellene partnerével felgöngyölítenie. Doyle egy bulldog szívósságával tapad a hálózat feltételezett vezetőjének a nyomába, s a törvény minden betűjére fittyet hányva csapdát állít neki...

Szubjektíven: Abszolút realisztikus, kimért tempójú (de nem lassú!), szokatlanul intelligens krimi, Gene Hackman és Roy Scheider nagyszerű játékával megtámogatva. William Friedkin rendezése igaz történetet vett alapul: Robin Moore hasonló című könyve méltán lett siker, nem marad el tőle a megfilmesítés sem. Don Ellis zenéje, Friedkin direktori ténykedése, Greenberg vágásai... mesteri munkák. Kevés krimi vállal fel valódi nyomozást. Kevés akciót, több lélekrajzot, kidolgozott karaktereket... kevesebb lövöldözést, több szociológiát, társadalmi kérdéseket... Bátorsága végig tetten érhető. A lassú alapozásnál éppúgy, mint a lehangoló finálénál. Akkor mégis mi a problémám? Pont azok a részek, amikor úgy éreztem, Friedkin nem marad hű ahhoz a realizmushoz és egyszerűséghez, melyet a film elején zászlajára tűzött. Hiába klasszikus az üldözéses jelenet, percenként tudtam volna belekötni valamibe, ami állandóan kizökkentett. Értem én, hogy menő dolog élesben felvenni az autós rohanást New York belvárosában, és hogy ez akkoriban biztosan friss dolognak számított, de ha leszámítjuk a spontaneitás újdonságát, nem nyújt maradandó élményt az autó-metró hajsza. Annál inkább a gyalogos üldözések, melyeket jobban átgondoltnak éreztem. Doyle megszállottságát pedig elhiszem a - szerintem - felesleges "lebilincselő" rész nélkül is. Nem könnyen indul be a film, de onnantól kezdve, hogy a felek szembekerülnek egymással, nincs megállás. Doyle és Alain Charnier drogbáró remekül működnek, mint ellenpólusok. A vége pedig ... belénk vésődik, az biztos. Apró hibái szerintem vannak, néha az az érzésem volt, az egész csak egy "vihar egy kanál vízben", ezért nálam sosem lesz klasszikus, ettől még persze egy nagyon jó film.

Kiknek ajánlom?
A '70-es évek krimijeit kedvelőknek mindenképp. Zsarufilmek szerelmesei, valódi nyomozós filmek rajongói szintén indulhatnak a kölcsönzőbe.

Értékelésem: 80%

2012. március 1., csütörtök

Verdák


"Tudja, az út nem szelt át mindent nyílegyenesen. Követte a tájat. Emelkedett, lejtett. Az autók nem letudni akarták az utat, hanem jól érezni magukat közben."






Objektíven: Villám McQueen, a becsvágyó ifjú versenyverda egy szép napon szedi a dísztárcsáit és felkerekedik diadalmas versenygyőzelmek felé. Padlógázzal tart Kaliforniába, ahol örök hírnévre tehetne szert, ha sikerülne legyőznie a két legnagyobb ászt a mezőnyben. Játékok, bogarak, szörnyek, halak és szuperhősök után itt a Pixar legújabb kalandja, ezúttal beszélő autók világába helyezve. Humor, akció, szívbemarkoló dráma, hihetetlen technikai effektusok.

Szubjektíven: Féltem tőle. Hosszú ideig haboztam, megnézzem-e egyáltalán. Más Pixar filmekhez képest kifejezetten gyenge a kritikai átlaga... Aztán egyik este már éjfél felé járt az idő, amikor egy igen fárasztó nap után úgy döntöttem, belenézek és adok neki fél órát, mielőtt nyugovóra térnék. Két óra múlva egy csodálatos élménnyel gazdagabban már a Verdák-kisfilmeket böngésztem és a legkevésbé sem voltam fáradt! - Bármennyire is pezsdítő élmény, azt már az elején jó leszögezni, hogy nem a karakterek miatt fogunk emlékezni a Verdák első epizódjára, csak egy-két figura marad igazán emlékezetes. A dramaturgia szintén veszélytelen, a sztori érthető marad a kisebbek számára (de az idősebbeknek sem kell unatkozniuk). A Pixar eddig nem erről volt híres, de most azt kell mondjam, a tálaláson van a hangsúly. Az pedig első osztályú, és sikerrel javítja fel a szerény sztorit és a fordulatok kiszámíthatóságát is. Kifejezetten örültem a sokak által kritizált morális tanmesének. Nagy szükség van ilyenekre, nemcsak a gyerkőcök épülnek belőle, hanem én magam is! Egyáltalán nem éreztem erőszakoltnak ezt a vonalat, nem volt arcba mászó. A film második fele minden szempontból erősebb, bár azon is lehet vitatkozni, hogy meg kellett-e tartani a közel 2 órás játékidőt... Az atmoszférára, a hangulatra, a zenékre, az Amerika-érzésre, viszont nincs szavam, se több szóból álló kifejezésem! Ilyen szempontból nézve úgy gondolom remekmű született. Magával ragad és rajongóvá tesz. Meg is kértem édesapámat, hogy egyik bakonyi kiruccanásunk után ne az autópályán, hanem a kis mellékutakon haladva érkezzünk vissza a fővárosba. Leírhatatlan élmény volt... Úgyhogy köszönöm John Lasseternek, hogy nem hagyta parlagon heverni a 66-os út történetét. Jó lett a második rész is, tűkön ülve várom az újabb folytatás(oka)t!

Kiknek ajánlom?
Autó rajongók, Pixar rajongók (plusz az összes fiú, aki él és mozog) hajrá! Azok is nézzék meg, akik úgy érzik, a mindennapok sodrása elveszi a figyelmüket a természetes és elemi dolgok szépségétől.

Értékelésem: 85%

2012. február 29., szerda

Éjféli cowboy


A mozi, ami úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint az egyetlen olyan filmalkotás, amely úgy nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, hogy az amerikai korhatáros bizottságtól X besorolást kapott. - Pedig mennyivel többet érdemelne ennél.




Objektíven: Két szerencsevadász furcsa barátságának története ez a film: a rikító cowboy-szerelésben feszítő Joe Buck azért jött fel Texasból New Yorkba, hogy lányok futtatásával csinálja meg a szerencséjét. Ratzo Rizzo viszont régóta él az aszfaltdzsungelben, piti bűnözőnek is mondhatnánk, ha nem lenne hajléktalan; egész éjjel a Park Avenue környékén lófrál és megpróbál kis bulikat összehozni...

Szubjektíven: Kellemetlen film. De mi másra is számíthatna az ember a '60-as évek végéről? Elvágyódás, gyökértelen lét és az őszinte kapcsolatok keresése. Ezek szolgáltatták alapját a film történetét és kiindulópontját adó írásműnek, mely 1965-ben látott napvilágot James Leo Herlihy tollából. A kiváló alapanyagot jó érzékkel adaptálta filmre Waldo Salt, akinek ez volt az első igazán komoly sikere íróként. De nemcsak ő végzett kiemelkedő munkát. John Schlesinger rendezői, vagy Hugh A. Robertson vágói munkája szintén pazar. Remekül kapták el a kor hangulatát, már az első jelenettel beszippant a film és az utolsó másodpercig nem ereszt. Telitalálat a zene is, melyet az akkor friss Oscar-díjas (később legendává váló) John Barry szolgáltatott. Az igazi ütőkártya persze a két főszereplő. Jon Voight és Dustin Hoffman egyaránt szenzációsak. A jóképű, cowboyszerelésű fiatalember (Jon Voight) a tányérmosogatás helyett selyemfiúként akarja megcsinálni a szerencséjét. Ám kénytelen szembesülni a ténnyel: a csillogó felszín alatt romlott világ lapul. A szép remények helyett hazugságot és romlottságot talál. És egy halálos beteg barátot (Dustin Hoffman). A tüdőbajos csirkefogó a "menedzsere" lesz. Ratso arról álmodozik, hogy Floridában megkopasztja a gazdagokat. A mókuskerékből azonban nehéz szabadulni... Kőkemény, őszinte és aprólékos "társadalomfilm", igen keserű világtapasztalattal. Drogfilmek stílusa érhető tetten az extázisjeleneteknél és a visszaemlékezéseknél is. Kicsit keveset tudunk meg ezekből a visszaemlékezésekből, de nagyjából eleget ahhoz, hogy el tudjuk helyezni Voight figuráját. A cowboy nyitójelenete parádés és Hoffman vonala is végig drámai, erőteljes. Ami különösen értékelendő, az az, hogy miután erőszakon, mocskon, szexen, hallucinációkon, keserűségen, csalódottságon gázoltunk keresztül, az Éjféli cowboy nem fél válaszokat adni, mondanivalóval előállni. Igaz, eléggé dadog ez az emberiség nyomorúságára adott válasz, de legalább van. A végével válik igazán emberivé a film, egyúttal a cowboy sorsát sem zárja le. Bátor forgatókönyvíróra vall. Ahogy az egész stáb bátor volt ezzel a mozival. Bár a rekordok könyvébe a korhatáros besorolás miatt került be, ennél jóval többet érdemel John Schlesinger filmje. Az egyik vezető amerikai kritikus így fogalmazott: "Minden idők legbátrabb döntése az Amerikai Filmakadémiától az Éjféli cowboy legjobb film győzelme az Oscar-gálán." - azóta is igaza van.

Kiknek ajánlom?
Nem véletlen az a rendkívül szigorú besorolás - amelyen egyébként 1971-ben enyhítettek egy minimálisat. Lélekjelenlét, erős idegzet szükségeltetik. És ajánlom a Blu-ray kiadást! Igényes, szép darab, kiváló minőségű felvétellel.

Értékelésem: 85%

2012. február 28., kedd

Suszter, szabó, baka, kém


"A történet, ami újraértelmezte a kémes thrillereket." - hogy miért? Mert akármilyen furcsán hangzik is, tényleg nyomoznak benne.






Objektíven: A hidegháború idején egy félig-meddig nyugalomba vonult kémnek vissza kell térnie, hogy leleplezzen egy állítólagos szovjet kémet, aki az MI6-en belül tevékenykedik. George Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit...

Szubjektíven: John le Carré számtalan bestseller írója. Művei attól különlegesek, hogy nemcsak az akciókra összpontosítanak, hanem a különböző játszmákban résztvevő figurákra is, sőt, rend szerint ők kapják a nagyobb hangsúlyt. Carré maga is mintegy másfél évtizedig dolgozott a hírszerzésben, így abszolút kompetens kémtörténetek írásában. Művei filmvászonra adaptálásánál azonban rendszerint komoly problémaként vetődik fel az ún. kémes lélektan megfelelő ábrázolása. Megfigyelés, aktatologatás, fárasztó megbeszélések teszik ki hétköznapjaikat. Köszöngetés a portás bácsinak, hazaautózás, stb... Mindezt érdekesen, hovatovább izgalmasan vászonra vinni? Komoly feladat. Éppen Tomas Alfredsonnak való, aki hangulatkeltésből már vizsgázott jelesre. Nos, most ismét bejegyezheti leckekönyvébe a legmagasabb osztályzatot. A Suszter, szabó, baka, kém legújabb feldolgozása (1975-ben már készítettek belőle egy tévésorozatot) életszagú és korhű. A hidegháború nyomasztó atmoszférája minden képkockán visszaköszön: pillanatok alatt magába szippantanak a barnás, szürkés árnyalatok, a fojtogató félhomály a belső terek felvételeinél. Mindez megfelelő hátteret biztosít a lassan, de határozottan előrehaladó eseményekhez. Gary Oldman tökéletesen hozza a magányos, magánéletét tekintve igen érzékeny, munkájában viszont az éleslátás magasiskoláját megvalósító figurát. Színészóriások egész serege dolgozik mellette - kiváló munkát nyújtva: Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Ciarán Hinds, Colin Firth, John Hurt és nem utolsó sorban Tom Hardy, aki mostanra már egyértelműen felért színészkollégáihoz. Oldmannel való kettős jelenetük nemcsak beindítja az addig igen döcögősen alakuló cselekményt, az év egyik legkiválóbb szcénájával is megajándékoz. Szívmelengető továbbá, hogy egy rövid budapesti jelenetben láthatjuk Mucsi Zoltánt, Kálloy Molnár Pétert és Csuja Imrét is. A rossz ütemben (nem lassan!) beinduló cselekmény mellett annyi szolgáltat még némi hiányérzetet, hogy a fontosabb szereplők karaktereit nem sikerül kellőképpen árnyalni, kibontani és a nézővel megismertetni. Kár, mert kicsit nagyobb odafigyeléssel zseniális mű születhetett volna, persze ez már így is nagyon jó. Az eddigi legjobb Le Carré adaptáció, amihez szerencsém volt.

Kiknek ajánlom?
A 70-es évekbeli krimik hangulatát kedvelőknek, a lassan csordogáló bűnügyi filmek szerelmeseinek. Nagyon kell rá figyelni. Agytornáztató mozi. Ezt nem árt figyelembe venni.

Értékelésem: 80%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...