Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

2005 egyik legnagyobb mozisikere mást nyújt, mint amire a filmrajongók az első előzetesek alapján számíthattak, de Narnia világa így is sokakat rabul ejtett.

Objektíven: A második világháború idején a Pevensie-gyerekeket vidékre küldik a németek bombázta Londonból. Peter, Susan, Edmund és Lucy a hóbortos Digory Kirke professzornál talál menedéket. Egyik nap Lucy, játék közben elbújik a hatalmas szekrényben, és váratlanul Narnia havas tájain találja magát. A csodálatos országot törpök, faunok, kentaurok és más különféle mesebeli lények népesítik be. Békés földjük azonban az örök tél, a jég és a fagy fogságában vergődik, a gonosz fehér boszorkány elátkozta őket. A legenda szerint négy gyerek hozza majd el a szabadulást számukra.

Szubjektíven: A Gyűrűk Ura és a Harry Potter-filmek után nem késhetett soká Narnia varázslatos birodalmának adaptációja sem. Gyermekkorunk egyik klasszikusa, kinek a könyvek, kinek a páratlan fantáziájú ifjúsági tévésorozat miatt. Filmértő csoporttársaimmal már 2005 augusztusában ez a film volt a téma, pedig még jópár hónap hátravolt a bemutatóig. De nem csak nálunk, az egész világon óriási volt a felbuzdulás. Még Peter Jackson közelgő King Kong filmje is háttérbe került. Aztán eljött a premier napja és mi máris ott ültünk a moziteremben. És sok millió egyéb mozirajongóval egyetemben mást kaptunk, mint amire számítottunk. Tolkien-kaliberű, titokzatos, karakterközpontú fantasy helyett egy családi, hagyományos értékeket felvonultató, alapvetően számítógépes animációra építő korrekt mesét. Nem jobb vagy rosszabb a vártnál, csak más. Néhány hiba mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül. Rendben van, hogy kezdő színészek, de ha egy CGI oroszlán lejátszik egy embert a vászonról, az úgy gondolom nem helyénvaló. Színészileg magasan kiemelkedik Tilda Swinton fehér boszorkánya, aki fantasztikusan kelti életre a velejéig gonosz karaktert. A játékidő első órája után olyan dramaturgiai ugrások következnek, hogy szinte követhetetlenné válik a hősök motivációjának miértje és a hogyan is. A gyerekszereplők emiatt (is) kissé sematikusak maradnak, mindenki képvisel nagyjából 1-2 tipikus jellemvonást és ennyiben ki is merült a színészvezetési tudomány. Azt pedig komolyan nem értem, miért nem lehetett jobban figyelni a hátterekre és a környezetre. Andrew Adamson rendező le is cserélte a második epizódra az operatőrt. (és milyen jól tette) A film ugyanis egész egyszerűen sokkal szebb és természetesebb, amikor tél van, és a gonosz van uralmon. Mihelyt kitavaszodik, jóval kevésbé szép helyszínek veszik át a főszerepet, amelyeknek el is kél a számítógép-animációs segítség. Ezen a ponton azonban nem állhatunk meg, hisz a film rengeteg pozitívumot mutat fel, melyek hatására újra és újra le fogjuk venni a DVD polcról Narniát. A 150 millió dolláros gyártási költség minden egyes centje meglátszik a filmen, amelynek külalakja valóban kiváló. A maszkmesterek, a díszletesek és a kosztümtervezők munkáját csak dicsérni lehet, nagy elismerés jár az effektusokat gyártó csapatnak is. A filmben százával nyüzsögnek a mesebeli lények, melyek többsége beszél is. Ennek ellenére mindegyikük élethű és szépre sikerült. Jól lettek átemelve a könyvek lényegi elemeit jelentő tanulságok és gondolatok. A keresztény szimbolika érezhető, de nem tolakodó mértékben van jelen. C. S. Lewis regényei szűkszavúak, és lényegre törnek Tolkien aprólékos világával ellentétben. Egy letűnt világ nemes erkölcseit és értékeit mutatják fel, élhetővé téve azokat. Ez a vásznon is komoly szerepet kap. A filmzene véleményem szerint az évtized egyik legkiválóbbja. Harry Gregson-Williams alaposan kitett magáért, a mozihoz komponált dallamai, témái a filmzenei albumon önmagukban is gyönyörűen megállják a helyüket. Alanis Morrisette Wunderkind című dala pedig századik meghallgatás után is ugyanolyan mesés és varázslatos, mint először hallgatva a moziteremben. Ez a mesés hangulat lesz az, mely mindig aktuális tartalmával a vászon és a képernyő elé vonzza Narnia rajongóit. Ez pedig ma igen figyelemreméltó teljesítmény.

Kiknek ajánlom?
A Lewis-könyvek és a fantasy világok kedvelőinek, családi szórakozásra vágyóknak.

Értékelésem: 80%

A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse

Vállalható második rész, szórakoztató és ötletes, viszont a katasztrofális magyar szinkron majdnem teljesen hazavágja. Eredeti nyelven tessenek megtekinteni!






Objektíven: Jack Sparrow kapitánynak ezúttal is természetfeletti kalózokkal gyűlik meg a baja: kiderül ugyanis, hogy egy régi vérszerződés miatt még mindig a legendás Davy Jones, a Repülő Hollandi nevű szellemhajó kapitányának adósa. Jacknek mihamarább rendeznie kell a tartozását, különben örök átokra és szolgaságra ítéltetik. És ha mindez még nem lenne elég, a kapitány zűrjei miatt meghiúsul Will Turner és Elizabeth Swann kisasszony esküvője. Ugyanis ők is kénytelenek elkísérni Sparrowt a nagy kalandra, mely könnyen életük utolsó kalandja lehet.

Szubjektíven: Szinte fogadni lehetett volna arra, amit a vásznon láthattunk. A karibi utazás második vagy inkább másfeledik kalandja pont olyan, amilyennek a nagy könyv leír egy folytatást. Nem ismétli meg az első rész váratlan frissességét, de nézhető és szórakoztatásra mindenképp alkalmas. A jóval több pénz jóval nagyobb látványt hozott, nem beszélve arról, hogy most a CGI (sajnos) sokkal nagyobb teret kap. Bill Nighy gonosz-karaktere nem marad el Geoffrey Rush Barbossájától, Johnny Depp pedig ismét lubickol élete legtesthezállóbb szerepében. A pocsék szinkronról már írtunk, mindenképp feliratosan érdemes nézni, mert rengeteget dob az élvezhetőségen az eredeti hang! Ha már korábban szóba került a Kevesebb, több! - szabálya, akkor hadd említsük meg itt a Sokat akar a szarka... szintén tipikus esetét. A film ugyanis túlontúl mozgalmasra és hosszúra nyúlik felesleges bonyolításokkal. Annyi hókuszpókusz és varázslat történik, ami három filmbe is elmenne. Visszafogottabb viszont a zene, mely majd a harmadik epizódnál lesz igazán kiemelkedő. Végezetül - bár nem szokásom - álljon itt egy kis leltár arról, hogy A Holtak kincse forgatása esetében milyen nagyszabású dologról is van szó - itt valóban a filmbe ölték a dollármilliókat és nem a producerekre: A stáb utazásszervezője több, mint 10.000 utat foglalt le, és ebben még nincsenek benne a charterjáratok. Dominikán mintegy 475 mobiltelefont osztottak ki a stábtagoknak. A díszlettervezők 550 rumoshordónál is többet építettek meg. A speciális effektusokért felelős csapat 178 hordónyi műfüstöt használt el. A hangmérnökök 6000 akkumulátort használtak el. Előfordult, hogy egyszerre 200 walkie-talkiet használtak a különböző részlegek a forgatás helyszínén. A hajókhoz, a díszlethez és a kellékekhez mintegy 463.000 lábnyi, azaz 87 mérföldnyi hajókötelet használtak fel a munkások. 335 mérföldnyi filmszalagra rögzítettek képet a forgatás teljes időtartama alatt - ez nagyjából annyi, mintha légvonalban összekötnénk Magyarország legnyugatibb és legkeletibb (Felsőszölnök-Garbolc) pontját. A catering mintegy 200.000 adagnyi ételt tálalt fel a forgatás során. Nem kis buli lehetett...

Kiknek ajánlom?
Kalóztörténetek szerelmesei és ifjú kincskereső kalandorok egész biztosan jól járnak, ugyanakkor nem hiszem, hogy a teljes családnak le kéne ülnie a film elé. Inkább fiataloknak szóló film, bár ott is megállapítanék egy 14-es korhatárt az erőszakosabb vagy félelmetesebb részek miatt.

Értékelésem: 65%

A tökéletes trükk

Abrakadabra!








Objektíven: A történet a múlt századforduló Londonjában kezdődik, ahol a bűvészek a kor legnagyobb sztárjai. Két fiatal varázsló van feljövőben: a feltűnő és kifinomult Robert Angier (Hugh Jackman), aki mellesleg a közönség kedvence, és a kicsit bárdolatlan, egyszerű Alfred Borden (Christian Bale), aki igazi géniusz, de hiányzik belőle az a képesség, hogy lebilincselje nézőközönségét. Eleinte barátság és egymás munkája iránti tisztelet van közöttük, de mikor a legnagyobb dobásnak szánt trükkjük rosszul sül el, egy életre ellenséggé válnak - legfőbb vágyuk az lesz, hogy a másikat legyőzzék. Minden trükk és minden fellépés egyre fokozza a véres versenyt közöttük, míg gyűlöletük végül nem ismer határokat. Még az újonnan felfedezett elektromosságot és a briliáns tudós, Nikola Tesla segítségét is felhasználják versengésükben, fittyet hányva arra, hogy közben környezetükben mindenkit életveszélybe sodornak.

Szubjektíven: A film Christopher Priest 1995-ben megjelent díjnyertes könyve alapján készült. És nem véletlen: Ismét Chris Nolan kacsint ránk a direktori székből. Nem is kezdődhetett volna jobban a 2007-es év! Január 4-én egy olyan alkotás tett próbára bennünket a filmszínházakban, mely a legtapasztaltabb, legrutinosabb moziba járóknak is okozhat meglepetést mind a mai napig! Nem elsősorban a csavaros történetre gondolok, hanem annak bámulatos prezentálására. Megszállottságról, elhivatottságról és annak hatásairól mesél A tökéletes trükk, és mindezt lehengerlően teszi: stílusosan, izgalmasan, elegánsan, látványosan, két - tudása legjavát nyújtó - főszereplővel. Christian Bale hozza remek formáját, Hugh Jackman pedig végre egy igazán jó szerepben bizonyíthat. A film legnagyobb bravúrjának tartom, hogy Nolan el tudja érni, hogy egyik percben az egyik, másik pillanatban a másik karakterrel szimpatizáljunk. Nem mehetünk el szó nélkül a mellékszereplők játéka mellett sem. Michael Caine képtelen rosszul játszani, David Bowie pedig egy évtized után tér vissza az élvonalba, pazar alakítással. A film nagy felfedezettje Rebecca Hall volt, aki ezután számolatlanul kapta a szerepajánlatokat. Mit sem érne persze mindez, ha nem lenne egy mágus a háttérben, aki színészvezetésével, kamerairányításával, precíz rendezésével minket nézőket is benne tart az ámulatban. Nolan érdeme, hogy a széttartó műfajegyveleget képes volt összeforrasztani, ami végül egy kőkemény drámában állt eggyé és egésszé. Ami felróható, az a rendkívül hosszúra nyúló játékidő, és a Borden-vonal kiszámítható csavara. De még így is ezerszer jobban járunk, mint más szemfényvesztőknél, akiknél a csavarok öncélúan a történet feltupírozását szolgálják. Itt szó sincs erről. A drámát erősítik, mely - a filmet sokadszor nézve is - kőkemény.

Kiknek ajánlom?
Azoknak semmiképp, akik a címet olvasva kellemes nyári mozimatinéra számítanának. Felnőtt nézőknek, csavaros történeteken edződőknek, az elegáns látványvilágok kedvelőinek, kemény drámára áhítozóknak.

Értékelésem: 90%

A Sötét Lovag

Ő az, akit Gotham városa érdemel. Akire szükségünk van. Ezért vadászunk rá. Mert elbírja mindezt. Mert ő nem hős. Egy hallgatag őrző. Egy figyelmes védelmező. A sötét lovag.

Objektíven: A bűn elleni harc sosem ér véget. A tét egyre nő. A kockázat egyre nagyobb. És néha egy-egy pillanatra úgy tűnhet: azok, akik az igazságot szolgálják, egyszer elérhetik céljukat. Batman (Christian Bale) valamint két társa, egy rendőr (Gary Oldman) és egy ügyész (Aaron Eckhart) mindent elkövet, hogy megtisztítsa Gotham City utcáit a banditáktól. Már kezdik azt hinni, önként vállalt feladatukat siker koronázhatja, amikor megjelenik a bűnözők között valaki, aki minden elődjénél ravaszabb és veszélyesebb. Úgy hívják: Joker (Heath Ledger). A városban ettől kezdve a félelem az úr: elszabadul a korlátlan, értelmetlen, kivédhetetlennek tűnő gonoszság…

Szubjektíven: Megkülönböztetett figyelem jár ki a 2008-as év nemcsak legnépszerűbb, hanem egyik legjobb filmjének. Christopher Nolan rendező neve itt fonódott egybe végérvényesen a legmagasabb fokú filmkészítéssel. Képes volt túllendülni A sötét lovagot övező, elképesztő méreteket öltő felbuzduláson. Heath Ledger halála, Morgan Freeman autóbalesete, az első rész hatalmas sikere, az újra beinduló animációs sorozat, és így tovább. Ezek mégis másodlagos tényezőkké válnak, ha megtekintjük Nolan denevérember-értelmezését. Mert A sötét lovag önmagában, úgy, ahogy van, mestermunka. A Tim Burton-féle szálat végleg elhagyva, kemény, realista akciódrámába csapva át, 140 percnyi fékevesztett kaland a bűn városában, az anarchia természetének legmélyebb bugyraiban barangolva. Joker pedig mesterien irányít. Mindent végig kézben tart és felügyel. Batman látszólag háttérben marad, valójában jobban főszereplő, mint eddig bármelyik képregény-feldolgozásban. A denevérember önként vállalt lehetetlen helyzetét kegyetlenül használja ki Joker, és teszi őt többszörösen próbára, miközben megismerszik a hősiesség igazi ismérve. (Erre mutat rá Gary Oldman remek zárómonológja a film utolsó jelenetében.) Szintén bravúros az a rész, amikor Batman és a fejjel lefelé lógó Joker vív szópárbajt, miközben a kamera jár; mint ugyanannak az érmének két oldala… Nyomasztó hangulat és képi világ. Nolan ugyan leszokhatna a kézikameráról, de még így is sokkal többet látunk a küzdelmesebb részekből, mint az előző epizódban. A sötét lovag kiemelkedő vonásai az Akadémiát sem hagyták szárazon (8 Oscar-jelölés), ebből a hangmérnöki munka és az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger (Joker szerepében) el is nyerték a díjat. Nolan filmje elkészítése óta megkerülhetetlen, hivatkozási alappá vált mozgóképes varázslat. Ha valami, akkor ez biztos, hogy senkit sem hagy szárazon.

Kiknek ajánlom?
Sötét hangulatú képregényfilmek rajongóinak, 18 év fölött. A film előzetesére érdemes rákeresni, ha az valakinek elnyeri tetszését, ne habozzon. Az érzékeny lelkivilágú nézők figyelmét ismét felhívom, nem biztos, hogy ez az ő mozijuk.

Értékelésem: 95%

Transformers 2 – A bukottak bosszúja


"Egész felnőtt életemben földönkívülieket kerestem. Te meg a tatyódban hordasz egyet!" Még több robot, még több robbanás és persze zúzás a köbön!

Objektíven: A Megatron elleni küzdelem óta alig két év telt el, mégis sok minden változott. Az Autobotok száma megnőtt, és egy különleges osztaggal, a NEST-tel együtt a Földre érkező és bújkáló Álcákat kutatják. A várva várt folytatásban Sam Witwicky ismét összeáll az Autobotokkal, hogy felvegye a harcot esküdt ellenségeikkel.

Szubjektíven: Nincs mitől félni! Akinek bejött az első rész agykikapcsolós zúzdája, azt a 2009-es második epizód alkalmával sem éri csalódás. A történet ezúttal sem érint tolsztoji magasságokat, a női főszereplőnek ezúttal sem színészi kvalitásaira fókuszál a kamera és ezúttal sem a lélektani mondanivalót keressük Optimus Prime és Megatron megnyilatkozásaiban. Mire is számíthatunk egy filmtől, mely saját magát épp csak annyira veszi komolyan, amennyi még nem gátolja a péntek esti kikapcsolódást... Önfeledt, fiús (bár lehet, hogy gyermekkorában néhány elvetemült leányzónak is volt otthon titokban tartogatott transformer-figurája) szórakozás. Túlzás lenne azt állítani, nem sikerülhetett volna jobban, mert Michael Bay néha igencsak mellényúl. A robotok egy részét nyugodtan ki lehetett volna írni a forgatókönyvből, ahogy a túlvilágos rész se nagyon hiányzott. Egyáltalán a komikusnak szánt mellékszereplők armadája. Nem tudnak hozzátenni a filmhez, elvenni belőle sajnos annál inkább. (John Turturro karakterének visszahozása viszont hatalmas ötlet.) A kevesebb több! - szabályát alaposan megkerülte az alkotógárda, bár nehezen tudunk olyan Bay-filmet mondani, ahol ez érvényesült volna. Ami mégis viszi a mozit: A látvány természetesen még úgy is megérdemli a csillagos ötöst, hogy néha szó szerint nem látni, mi történik a vásznon, annyira pörgősek az események. + Ilyen különleges effektusokkal és képi hatással csak a Transformers világa szolgál. Részletgazdag animáció, változatos helyszínek; a legzúzósabb akciókat az elejére és a végére tartogatva... Amiben pedig sikerült felülmúlni az első részt, az a hanghatások, a hangmérnöki munka. Elképesztően profi, a világszínvonal csúcsa, ami a hangszórókból dübörög, nem véletlen az Oscar-jelölés. Abban azért még a legelvakultabb rajongók is egyetértenek, hogy látvány ide, hanghatások oda, a 2011-ben mozikba kerülő harmadik résznek felül kell múlnia A bukottak bosszúját.

Kiknek ajánlom?
Agykikapcsolós akcióra vágyóknak, 14 éves kortól felfelé. Akinek az első rész nem tetszett, ezzel ne is próbálkozzon.

Értékelésem: 70%

Eredet

A kreativitás és az ötletesség diadala. Christopher Nolan két Batman mozi között az évtized egyik legkitűnőbb kommersz akciófilmjét dobja a mozikba.






Objektíven: Dom Cobb abból él, hogy titkokat lop el az emberek tudatalattijából, amikor az agy a leginkább sebezhető: álom közben. Cobbot képességei a vállalati kémkedés egyik kulcsfigurájává, és nemzetközi szökevénnyé tették. Most egy utolsó munka vár rá: ezúttal nem ellopnia kell egy ötletet, hanem elültetnie egyet valakiben.

Szubjektíven: Mondhatnánk, hogy az Eredet eleve győztesként vágott neki a moziforgalmazásnak, de a dolog messze nem ilyen egyszerű. Napjainkban, amikor az eddig megbízhatóan teljesítő iparosok több ízben vallanak kudarcot, (Spielberg, Zemeckis, Joffé...) és félve ülünk be a nyári blockbuster-idény alkotásait megtekinteni, Christopher Nolan valahogy hosszú-hosszú évek óta nem tud hibázni. Új filmje ráadásul abban is kitűnik, hogy a Following (Követés) után Nolan első, teljesen saját ötletből és forgatókönyvből készített filmje! Az ötlet egy elképzelés alapján pattant ki a fejéből. Mi történne, ha lenne egy hely, ahol az emberek beléphetnének egymás álmaiba; egy álom-tér. Ez lehetőséget adna rá, hogy hozzáférjünk mások tudatalattijához. És mi lenne, ha valaki vagy valakik ezt kihasználnák? Remek alapvetés egy kiváló akciófilmhez. És a számtalan elcsúszási lehetőség ellenére Nolan mozija abszolút működik. 140 percen keresztül a székhez szögez és hiánytalanul felkínálja mindazt, amit sokszor hiába várunk a kortárs akciófilmektől. Okosan felépített sztori, kiváló forgatókönyv, nagyszerű színészi játék... A látványról és az izgalomról már nem is beszélve. Utóbbiakra más rendezők is odafigyelnek, de mintha csak azok lennének fontosak a 3D korában. Az Eredet bebizonyítja, hogy nem elengedhetetlen a különleges technika egy emlékezetes jelenetekben tobzódó filmhez. A látvány mellé párosul az egész alkotáson átívelő drámai szál, mely meglepően mély és kidolgozott, annak ellenére, hogy a műfaj nem dráma. Leonardo Di Caprio fantasztikusan teljesít, karaktere igazi kulcsfigura, a többiek játéka az övét erősíti, minden mellékszereplő alá dolgozik. Ken Watanabe, Ellen Page és a többiek is korrekt módon teljesítenek, de aki mindent visz, az Di Caprio, aki kétségkívül napjaink egyik legkiválóbb színészévé érett. Az Eredetben pont az a fantasztikus, hogy beindítja a fantáziát, elméleteket szül, letaglóz, gondolkodásra késztet, pedig "csak" egy akciófilm. Bizonyíték erre Nolan mozijának sokezer adatlapja és fóruma világszerte, ahol mind a mai napig folynak a találgatások, értelmezési kísérletek. A film univerzuma néhány logikai pontatlanság ellenére örökre emlékezetes marad majd, s bár a komolyabb díjak valószínűleg elkerülik, nem ettől kell függővé tenni a szavatosságot. Újra és újra a mozikban a helyünk, a DVD megjelenés után pedig a filmklubokban! Jöhet a Dark Knight Rises, az újabb Batman epizód! Addig meg fél lábon is kibírjuk és még számtalanszor megtekintjük a 2010-es év egyik legjobb filmjét!

Kiknek ajánlom?
Főleg fiatalok fogják élvezni, 16 év fölött. Azoknak is ajánlom, akiknek tetszett a Tökéletes trükk csavarossága és a Memento ötletessége. Szóval akik kedvelik Nolan filmjeit. De az is bátran üljön be, aki ezzel kezdené vele az ismerkedést. Ugyanakkor gyengéd lelkű urak/hölgyek, erős hang és képi hatásokat rosszul viselő egyének inkább maradjanak otthon.

Értékelésem: 95%

Ezek a legnépszerűbbek

Ahogy ígértem, az ismeretlenség után most olyan filmek következnek, melyek igencsak érdeklődésünk középpontjában álltak, vagy állnak még most is. A legismertebb nemzetközi filmes portált az IMDB-t, és a legdinamikusabban fejlődő, legsokoldalúbb hazai honlapot - mozgókép kategóriában - a Kritikus Tömeg-et hívtam segítségül. Az elmúlt 15 év 15 legnépszerűbb filmje következik. Néhányról már írtam, ezek helyett a második vagy a harmadik "helyezett" kerül terítékre az aktuális évből. Akkor hát lássunk neki!

Az Óceánjáró Zongorista Legendája

Alessandro Baricco műve önálló életre kel a filmvásznon és varázslatos perceivel megmutatja, miért találták fel a mozit. Az ilyen filmekért...







Objektíven: A világ legfurcsább nevét viseli a férfi, aki gyönyörű melódiákat tud kicsalni a zongorából: 1900-nak (Tim Roth) hívják, mert a 20. század első napján született egy óceánjárón. Danny (Bill Nunn), a hajó legénységének tagja vette magához, miután szülei elhagyták a kisfiút. Nevelőapja folyamatosan úton van, nem meri a kisfiút a szárazföldön hagyni, nehogy kitoloncolják az országból. 1900 kilencéves korában talál rá a zongorára és egyben nyugalmára. Harmincévesen megismerkedik a trombitás Max-el (Pruitt Taylor Vince), aki őstehetségnek tartja őt és a szárazföldre akarja csábítani. 1900 hallani sem akar a dologról, sőt elutasítja a miatta hajóra szállt lemezgyárosokat is. A mások számára tetszhalott életet élő zenész csak az óceánok végtelen horizontját látva érzi magát biztonságban...

Szubjektíven: Kezdjük talán ott, hogy (legalább) két verziója létezik a filmnek. Mi maradjunk a kaptafánál, az eredeti - azóta rendezői változatnak kikiáltott - háromórás műnél. A százhúsz perces, nemrég Magyarországon DVD-n kiadott - erősen vágott - alkotás is említésre méltó, de inkább a zenés részekre és a zongorapárbajra koncentrál. Giuseppe Tornatore sokáig harcban állt a DVD forgalmazóival, mivel úgy érezte, a kétórás verzió nem is film, vajmi kevés köze van az óceánjáró legendájához. A megállapodás hosszú esztendők után jött létre. Azóta sokaknak adta kezébe a könyvet és viszont. Az eredeti mű (Alessandro Baricco: Novecento) rajongóit általában azért éri kisebb csalódásként a film, mert Tornatore nem pusztán az írásmű felmondását tűzi ki célul, hanem úgy tekint rá, mint kiválóan használható alapanyagra, melyhez csak kreatív módon érdemes hozzányúlni. Számomra ez nem baj, sőt, úgy gondolom, jobb dolog nem is történhetett volna 1900 sztorijával. Mit lehetne kiemelni Az óceánjáró zongorista legendájával kapcsolatban? Hazánkfia Koltai Lajos bámulatos operatőri munkáját, melyért megérdemelten tehette zsebre élete addigi legnagyobb elismerését, az Európai Filmakadémia díját? A varázslatos, szívet-lelket gyönyörködtető zenét, mely Ennio Morricone munkáját dicséri? Tim Roth visszafogott, mégis ámulatba ejtő színészi játékát? Giuseppe Tornatore okos, precíz és minden részletre kiterjedő rendezését? Bármit kiemelhetnénk. Valami magyarázat csak van rá, hogy ismerőseim közül többen ezt tartják kedvenc filmjüknek... valamiért tanulmány, esszé, habilitációs előadás, sőt, irodalomelméleti értekezés témája lett a Novecento, valamiért filmzenei koncert anyagává vált Ennio Morricone alkotása. Egyik kollégám a következőket írja: "Az 1998-ban útjára bocsátott filmet 2003 decemberében a fővárosi Tabán moziban láttuk először, de nem utoljára. A film végeztével, a teltházas nézőtér még vagy öt percig néma és mozdulatlan maradt. Aztán síri csendben elindultunk nem messzi otthonunk felé, a csendet csak kedvenc kifőzdénk pultosánál törtük meg, ott is csak tőmondatokra szorítkozva. Otthon megettük késői vacsoránkat, és minden összebeszélés nélkül, tv és zene mellőzésével, néma csendben elaludtunk. Ezt hívjuk mi teljes filmélménynek." Valami hasonlóról számolhatok be én is. A nézőtéren feszült figyelem és várakozás, majd a gyermeki rajongás pillanatai törnek elő, mikor a fények lassan kialszanak és minden szem a vászonra szegeződik. A terem elsötétül, a közönség elcsendesedik, felvillan a Medusa Film logója, és ott vagyunk a hajón... a nagy óceánjárón. Nem esztéták vagy filmkritikusok ülnek már a nézőtéren, hanem elvarázsolt, egyszerű nézők, akik együtt lélegeznek a történettel. A jókedvű személyzet, a megpróbáltatások ellenére is bámulatosan energikus munkások, és a hihetetlen történet hamarosan magukkal rántanak minden idők egyik legnagyobb, mégis legegyszerűbb kalandjába. Az ember szeme könnybe lábad, az ösztönös természetesség, ami a filmből árad, nem enged három órán keresztül. A legnemesebb érzelmek kapnak itt helyet, a lélegzetelállító színek együttese pedig semmihez sem fogható hangulatot ad. Az élet, a nagybetűs Élet játszódik le a szemeink előtt. A mélyebb elemzést és értelmezést ezen a ponton már az Olvasóra bízom. Nekem újra és újra fel kell dolgoznom azt a csodát, mely röpke három óra alatt lepörög a szemem előtt, úgy, hogy várom, hátha nincs még vége.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell.

Értékelésem: 100%

Népszerűbb vizekre érve

Magunk mögött hagytuk az ismeretlenség óceánját, melynek alaposabb feltérképezéséhez remélem sokan kedvet kaptak. Érdemes azokat a filmalkotásokat is elő-elővenni, melyek nem állnak az érdeklődés origópontjában. Kellemes és értékes perceket szerezhetnek a nézőknek. Mielőtt újabb, most már ismertebb kikötők felé fordítanánk a kormánykereket, régi adósságomat törlesztem. Írok arról a filmről, melynek köszönhetően létrejött ez a blog, arról a filmről, mely felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg minden egyes megtekintéssel, arról a filmről, mely számomra a filmkészítés eddigi csúcsát jelenti. Így van. Írok arról, amin most ülünk Kedves Olvasók. Írok az Óceánjáróról.

A Föld

Bolygónk a Föld veszélyben van. Gigantikus közhely, igaz? Nos, ez után a dokumentumfilm után garantáltan másképp vélekedünk majd a környezet megóvásának fontosságáról.





Objektíven: A film David Attenborough világhírű TV-sorozatának, a "Bolygónk a Föld"-nek a moziváltozata. Az "Earth" mérföldkő a természetfilmek történetében, hiszen az alkotók a legmodernebb technikai vívmányokat hívták segítségül a filmezéshez. A produkció öt éven át készült, több mint 200 helyszínen. Ez a lélegzetelállítóan gyönyörű természetfilm egy felejthetetlen utazásra viszi a nézőt, az Északi-sarktól indulva a Déli-sark felé, követve a Nap útját, és az évszakok változásait. A film főszereplői olyan csodálatos teremtmények, akiknek a mindennapjain keresztül bepillantást nyerhetünk bolygónk varázslatos, de sokszor kegyetlen világába. Lenyűgöző képeket láthatunk egy téli álmából ébredő jegesmedve családról; elefántokról, akik a sivatagon átkelve, számtalan veszéllyel szembenézve igyekeznek, hogy elérjék az Okavango folyót; és bálnákról, aki bejárják az óceánokat, hogy élelemhez jussanak.

Szubjektíven: A Föld tulajdonképpen úgy válik gyönyörű, hiteles természetfilmmé, hogy semmi újat nem mutat fel. Repertoárja mindarra a már ezerszer látott sablonra és klisére épül, melyek a National Geographic-os alkotásokat évek óta jellemzik. Ki nem látott még élelem után kutató jegesmedvét, vacsorája után vágtázó gepárdot, szomjúság elől menekülő elefántcsordát? Mindannyian láttunk már. Csak nem ilyen pontosan, szépen fényképezve, dramaturgiailag precízen végigvezetve. A természet nyers, durva törvényei arcul csapnak és egyúttal ámulatba ejtenek bennünket. Így történhet meg, hogy egy naturális, brutális összecsapást egy olyan snitt követ, mely véleményem szerint a valaha rögzített leggyönyörűbb sarkvidéki naplementét festi a mozivászonra. Az érzelmi azonosulást nem csökkenti az emberi lények hiánya – szinte inkább az ellenkezőjéről beszélhetünk. A Föld nagy előnyévé válik a kiszámíthatatlanság is, nem lehet tudni, a következő pillanatban az anyatermészet gondoskodó vagy gyilkos oldala sújt-e le. (A gepárd üldözési jeleneténél két percig nem kaptam levegőt – megrendítő képsorozat) Összességében A Föld nem olyan felszínes, mint a Vándormadarak, de nem is tud olyan mélyre menni, mint a Pingvinek vándorlása. Túlzásba vitt mellékszálak, esetenként kevésbé érdekfeszítő motívumok hangsúlyozása gyengíthetik a filmes élményt. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy alig néhányan lézengtünk a hatalmas moziteremben. Az emberek nem kíváncsiak a bolygójukat érintő sarkalatos kérdésekre. Egy nagy örömöm azonban mégis volt. Hazafelé baktatva megpillantottam két hölgyet, akik előttem ültek a moziban. Éppen a jegesmedvék és fókák helyzetét tárgyalták elmélyülten. Itt kezdődik…

Kiknek ajánlom?
Minden természetbarátnak, meleg szívvel.

Értékelésem: 80%

... és hamarosan a sötétség

A mai zsánerfilmek egyik alapja, méltatlanul mellőzött thriller 1970-ből.






Objektíven: Két fiatal angol lány, Jane és Cathy a nyári vakációjukon Franciaországba indulnak kerékpártúrára. Az egyik vendéglőben Cathynak megtetszik egy fiatal férfi, aki eleinte közömbösen viselkedik a lányokkal szemben. Mikor továbbindulnak, észreveszik, hogy a férfi motorján követi őket. Cathy mindenáron meg akarja várni a jóképű motorost, míg Jane ellenzi az ötletet. A lányok végül összevesznek és szétválnak, ám mikor sötétedni kezd, Jane visszafordul barátnőjéért. Hiába keresi, Cathynak csak néhány holmijára bukkan, melyek szanaszét hevernek a fűben. Jane valami nagyon rosszat kezd sejteni...

Szubjektíven: 40 évvel ezelőtt Robert Fuest gondolt egyet és igen merész filmmel jelentkezett. Az első percektől kezdve folyamatosan növekvő feszültség tartja sakkban a nézőt, és a végéig nem ereszt a baljóslatú hangulat. Mindezt olyan filmtechnikai megoldások kísérik, melyekkel sajnos manapság már ritkábban próbálkoznak. Hitchcock nagy pillanatait idézi Fuest filmje; mesteri vágások, a plánok ügyes váltása és kiváló kísérőzene. Olyan, mintha Alfred Hitchcock dramaturgiájával a francia új hullámosok, Godard és Truffaut készítenének filmet. Ellentétben sok más hasonló alkotással, itt a cselekmény természetes helyszíneken; valahol a nyári, vidéki Franciaországban játszódik, ragyogó napsütésben. Kevés szereplős film, így gyanússá válik mindenki, aki megjelenik. Külön érdekesség Sandor Elés, vagyis az 1936-ban Budapesten született, és 2002-ben Londonban szívrohamban elhunyt Éles Sándor szereplése, aki egyike azoknak a magyaroknak, akik külföldön sikeres karriert értek el. Játéka nagyszerű, de a többiek sem maradnak el mögötte. Kétségek között hagynak minket a szereplők, senkiről nem biztos semmi. Mint egy jó krimiben általában. Újabb bizonyíték ez a film arra, hogy egy történetet jól kell tudni előadni, prezentálni. A legtöbb kritikus pont a történet eredetiségét hiányolta. Valóban nem eredeti, csak remekül eljátszott. A sztori pár mondatban felvázolható. Csak amíg eljutunk oda, amíg fény derül a gyilkos kilétére, már lerágtuk mind a húsz körmünket.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik az elegáns brit thrillerek világát. 14 éves kor felett.

Értékelésem: 85%