2010. június 11., péntek

Fehér tenyér


Több filmre elegendő feszültség és érzelem az évtized egyik legjobb magyar mozijában.







Objektíven: Dongó Miklós nagyreményű, de egy sérülés miatt félbeszakadt tornászkarrierjét követően edzőként érkezik Kanadába, hogy újraépítse életét. Magával hozott stílusa és beidegződései miatt azonban kérdésessé válik, hogy be tud-e illeszkedni ebbe az új világba, képes-e megfelelni az új kihívásoknak. Elsősorban saját feldolgozatlan múltjával, gyökereivel kell szembenéznie - a tornaterem falai közt töltött örömtelen gyerekkorral és a múlt kísérteteivel.

Szubjektíven: Idejét sem tudom már, mikor tudtam utoljára egy egészestés magyar játékfilmre nyugodt szívvel azt mondani, hogy zseniális. Most eljött az idő. Hajdu Szabolcs többségében amatőr szereplőkkel, kigazdálkodott büdzséből, a nemzetközi vizeken ismeretlen Debrecen városából kiindulva tesz csodát, nem is akármilyet. Az életrajzi ihletésű film olyan frissességgel robbant be a magyar filmiparba, hogy kapkodtuk is a fejünket rendesen. Ezt magyarok csinálták? Bizony! A film érdemei felsorolásához hosszabb listára lenne szükség, itt most csak a legfontosabbakat emelném ki. A '80-as évek fojtogató panelhangulata elemi erővel nyomja rá bélyegét Hajdu filmjének első felére. A lakótelepek szürkesége, a testnevelésórák brutális szigora, az erőszak-dominancia a gyereknevelésben olyan erővel jelennek meg a vásznon, hogy nem marad gyomor, mely össze ne rándulna. A gyerekszereplők egytől egyig rendkívül hitelesen játszanak, a démoni tornatanár játéka is hátborzongatóan alapos és mindenféle manír nélküli. A Kanadában játszódó jeleneteknél látszólag alábbhagy a feszültség, itt nagyobb hangsúly van az amatőr színészek (akik egytől egyig hivatásos tornászok, sőt, egy olimpiai bajnok is akad köztük) játékán. Ezeken a dramaturgiai döccenőkön a rendezés és a vérprofi vágás segíti át a filmet. Egy-két mellékszál (szülők magyar és kanadai oldalon, edzősködés a kezdeti időkben, sérülésből való felépülés) talán túlzottan elnagyolt, de cserébe kapunk egy olyan mesterien megkoreografált tornász-világbajnoki döntőt, hogy azért minden amerikai producer odaadná a fél életét. Jelentem, a magyar film visszatért és új erőben van! Várjuk a hasonlóan színvonalas alkotásokat!

Kiknek ajánlom?
Az erőt és főleg lelkierőt próbáló jelenetek, a helyenként megjelenő trágárság miatt én jó szívvel nem ajánlom felnőttkor alatt. Sportembereknek kötelező, és azoknak is, akik meg szeretnék nézni az évtized egyik legjobb magyar drámáját.

Értékelésem: 85%

2010. június 10., csütörtök

A Temetetlen halott - Nagy Imre naplója


"Csak az az egy... csak az tölt el undorral, hogy egyszer majd azok fognak rehabilitálni, akik most felakasztanak."






Objektíven: Nagy Imre élettörténete a XX. századi történelem alaptörténete. Ő volt az első kommunista vezető, aki egy nemzeti forradalom - az '56-os - jelképe, miniszterelnöke, aki felmondta a Varsói Szerződést, kiállt a többpártrendszeren nyugvó demokráciáért. Sokan úgy vélik, hogy 1956-ban vállalt szerepe, majd halálig vállalt hűsége a forradalom eszméjéhez nem következett az életútból, kommunista meggyőződéséből, moszkvai múltjából, hogy valami rendkívüli katarzis, titok történt vele. Személyes okom is van arra, hogy ezt a filmet megcsináltam: gyerekkoromban ismertem meg Nagy Erzsébetet. Végigkövettem hányatott sorsát, amikor magányosan, kitaszítva élt, majd elszánt harcát az apja rehabilitálásáért. Nagy Imrével is többször találkoztam, máig emlékszem kedves, joviális alakjára. Nálam lehetett őt először nyilvánosan látni, a "Napló" filmsorozat második részében (Napló szerelmeimnek), emlékszem az euforikus fogadtatásra, amikor hajlott alakja föltűnt a vásznon. Régóta készülök arra, hogy filmet készítsek róla" - vallja Mészáros Márta.

Szubjektíven: Mészáros Márta és Pataki Éva négy éven át dolgozott a forgatókönyvön. Ez idő alatt korábban feltáratlan dokumentumforrásokat, szemtanúkat, dokumentum felvételeket kutattak fel. "A temetetlen halott" létrejöttében nagy szerepe volt annak is, hogy a rendezőnő annak idején személyesen is találkozhatott vele és ismerte családját, lánya és unokái véleményezték is a filmet. Az alkotók szerint még tíz évvel ezelőtt sem volt minden Nagy Imre dokumentum teljesen hozzáférhető. Végül olyan forrásokhoz jutottak hozzá, mint az eredeti börtönjegyzőkönyvek, Nagy Imre snagovi fogsága alatt írt önéletrajzi írásai, levelei, cikkei, orosz archív anyagok... A film legnagyobb érdeme pont ez. Úgy válik hiteles kortörténeti dokumentummá, hogy közben Nagy Imrére, az emberre koncentrál. A történet nem egy emberfeletti hősről szól, Nagy Imre nem a hagyományos történelemkönyvből előlépő, csatákat eldöntő figura, Jan Nowicki pedig egy percig sem tesz úgy, mint aki nem embert játszik. Komoly feladatot old meg, amikor a film jó részét kitevő, pár méteres cellában játszódó másfél éves fogságot képes kitölteni, nézhetővé tenni. Több mint nézhető, a film képkockái nyugodt szívvel nevezhetőek szépeknek is. A végeredmény ugyanakkor távolról sem tökéletes - bosszantó technikai hibák csúsznak be, ezek az archív felvételeknél és a tárgyalótermi jeleneteknél érezhetőek leginkább. A színészek közül Jan Nowicki, Mácsai Pál és a pályafutása egyik legjobbját hozó Cserhalmi György emelkednek ki, a többiek nem tudnak felzárkózni a színvonalhoz. Ugyanakkor úgy gondolom, Mészáros Márta filmje azért jó és fontos film, mert úgy képes történelemmé tenni valakit, hogy közben mégsem érezzük törikönyv-szagúnak.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kíváncsiak Nagy Imre életére az 1956-os periódusban. Mészáros Márta kimondottan fiataloknak készítette a filmet, de véleményem szerint azok is élvezhetik, akik nem tegnap voltak 20 esztendősek.

Értékelésem: 75%
Egy szoknya, egy nadrág


Csak nem sikerült egy tisztességes magyar közönségfilmet összehozni.







Objektíven: Sóvári Péter sikeres színész és nagy nőcsábász. Borsai Lajos kipukkant rendező ugyancsak kedveli a playboy-életet, viszont katasztrofális anyagi helyzetben van. Ezen úgy kíván javítani, hogy egy mexikói szappanopera mágnást, az özvegy Dulcinea de la Rosát próbálja megnyerni részint feleségnek, részint szappanopera forgatókönyvének megvalósítására. A sikeres színész és a pénzszűkében szenvedő rendező útja akkor keresztezi egymást, amikor mindketten beleszeretnek a sztárocska Ibolyába.

Szubjektíven: Sajnos Gyöngyössy Bencének nem sikerül túllépnie a nézhetetlen kategórián. Az 1943-as eredeti film remake-je csak nyomokban tartalmaz valamicskét a Latabár-verzió könnyedségéből, humorából. Ismét beigazolódni látszik: nem elég a magas költségvetés, nem elég a megfelelő marketing, ha nincs életképes forgatókönyv és a történetbe életet lehelő rendező. Így az egész nem más, mint jelenetek egymásutánja, ha úgy tetszik fércmű, melybe egy-két mellékszál (itt természetesen a Mucsi-Scherer párosra gondolok) visz némi életet. Szomorú látni néhány nagy (nagynak gondolt) színészünket, mint adják nevüket ehhez a filmhez. Szomorú látni, hogy az operatőri munka nem emelkedik túl egy átlagos Szomszédok-epizód szintjén. Szomorú látni...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel csak elvakult Rudolf Péter-rajongóknak tudnám ajánlani, de az is lehet, hogy még nekik sem.

Értékelésem: 15%

2010. június 6., vasárnap

A Hídember


Történelmi film a legnagyobb magyarról, amely sajnos nem tud a gyenge középmezőnynél magasabbra emelkedni.






Objektíven: A film története 1820 és 1860 között játszódik a Habsburg Monarchiában, és egy különleges szellemi képességekkel és anyagi háttérrel született, magyar arisztokrata életét mutatja be. A Napóleon bukása utáni években az ifjú Széchenyi gróf könnyelműen elcsábítja bátyja feleségét, és az ezt követő botrány tönkreteszi tiszti karrierjét. A megszégyenített asszony hirtelen halála végzetesen megváltoztatja a léha fiatalembert, aki azontúl a felelősség megszállottja lesz, és nagy művek létrehozásával akar úrrá lenni sorsán. Egy nagyszabású barátság és egy különös, minden akadályokon felülemelkedő újabb szerelem segítségével a gróf a korszak híres politikusa lesz, a magyar ellenzék vezére - és ezzel szándékai és neveltetése ellenére a Habsburgok ellenfele. Felelősnek érezvén magát az elszabadult társadalmi indulatokért, az engesztelődést akarja szolgálni. Egy híd építésébe kezd a Dunán, mely a Nyugat és a Kelet közötti kapcsolat jelképe lenne a korabeli Európában. Hírneve és befolyása olyan méreteket ölt, hogy amikor az 1848-as forradalmak alapjaiban rázkódtatják meg a Monarchiát, beleőrül az önvádba. Amíg elborult elmével vegetál egy Bécs melletti magánszanatóriumban, rémlátomásai valóra válnak: a Monarchia különös kegyetlenséggel torolja meg a magyar provincia lázadását. Barátait kivégzik, és az engedetlen ország az övéhez hasonló apátiába süllyed. Ekkor a már öreg gróf csodás hirtelenséggel, visszanyerve régi képességeit és energiáját, úgy dönt, hogy felrázza hazáját és egy utolsó, nagy játszmába kezd a Birodalommal.

Szubjektíven: Nem véletlen a rendkívül hosszú bevezető, tartalomismertető rész. Kijár a figyelem Bereményi Géza filmjének. Bereményi Géza igényességéről híres; akár irodalomról, filmről, vagy dalról legyen szó, alkotásai élvezhetőek és maradandó értéket képviselnek. A kétkedőket már az elején meg tudom nyugtatni, A Hídember esetében is áll mindez. A reformkorról ezidáig nem láthattunk még a hazai viszonyokat ily részletességgel feldolgozó alkotást. Nem kalandfilm. Nem háborús film, még csak nem is hősöket bemutató eposz. A hangsúly a főszereplőben lejátszódó változásokon van. Eperjes Károly igen intenzíven azonosul az általa megtestesített figurával. Nem ripacskodik, (utóbbi színházi és közéleti szerepléseit látva ez nagy szó!) játéka inkább a figura megértését segíti elő. A hazai színjátszás színe-java felsorakozik itt, és generációs keresztmetszetét nyújtja a szakmának Nagy Ervintől Darvas Ivánig és Sinkó Lászlóig. Korrekt alakításokat láthatunk - a csupán néhány jelenetre feltűnő színészeket is tisztességgel helytállnak. A mintegy négy évtizedet átívelő alkotás nem vész bele a részletekbe, ugyanakkor nem tudja elkerülni az érdektelenség és az unalomba fulladás veszélyét. A hibát a túlontúl sok politika és az erőtlen dialógusok okozzák. A film nem tud életre kelni. Az öregkori jeleneteknél pedig már olyan vészesen lassú Bereményi filmje, hogy szinte percenként tekintünk az óránkra. Ezért kár volt a sok-sok forintmillióért, a több tonnányi díszletért és jelmezért. Azért sajnálom különösen, mert valóban igényes filmről van szó. Csak mindez megragadt a történelmi hűség keretein belül. Úgy gondolom, hogy a teljes játékidőt fémjelzi, ha egy alkotás legsikerültebb jelenete egy híd összeomlása. Még szimbolikus is lehet...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem rettennek vissza 140 percnyi kőkemény történelmi politizálástól és kíváncsiak a reformkor minden kis építőelemére.

Értékelésem: 50%
Golgotha - Krisztus után


Úgy gondolom én és a film jó barátságban vagyunk. Toleráns és elnéző vagyok vele szemben a végsőkig. Egyetlen dolgot nem bírok csupán... ha át akar verni.



Objektíven: Egy békés apátságban egy ideje határozottan érezni a Gonosz jelenlétét. Az egész akkor kezdődött, amikor a fiatal Benjámin szerelembe esett egy utcalánnyal. Mihály atya elhatározza, hogy eltávolítja a lányt, hátha ezzel a démonok is eltávoznak. De közben az Ördög sem tétlenkedik...

Szubjektíven: Még mindig túlontúl ideges vagyok, pedig ilyen állapotban tilos véleményt írni. Bodzsár Márk alkotása a gonosz természetéről, csábításról és a démonikus erők erejéről akar szólni. Csakhogy az egész olyan mesterkéltre, valótlanra sikeredett, hogy egy másodpercébe sem sikerült belehelyezkednem. Hiába a fantasztikus operatőri munka, ha mögötte nem kel életre a film. A színészi játék - minden bizonnyal a rendező vezetésére - szintén nem könnyíti meg az azonosulást. Szegény pálosok a Sziklatemplomban, ha tudták volna, mihez adják kölcsön a felújítás alatt álló helyet! Egy valami azonban meggondolandó. Ha egy mai rendezőnek ilyen képe van egy apátság belső életéről, akkor valamit sürgősen tennünk kéne, hogy megmutassunk valamit az egyház élő arcából.

Kiknek ajánlom?
Megvallom őszintén, én senkinek sem ajánlanám.

Értékelésem: 20%

2010. június 4., péntek

Filmtett-Duna Műhely Alkotótábor


Tavaly nyolcadik alkalommal került megrendezésre a Filmtett-Duna Műhely Alkotótábor, mely az erdélyi, magyarországi és határon túli magyar filmszakma egyik üde színfoltja. Fiatal rendezők, operatőrök, színészek, vágók, hangmérnökök, filmkritikusok és még sok egyéb érdeklődő gyűlik össze évről évre 10 napra, hogy különböző munkacsoportokban eszmét cseréljen, illetve filmeket készítsen, melyeket aztán a nagyérdemű is megtekinthet. Neves hazai és külföldi filmesek látogatnak el ide minden esztendőben és tanácsaikkal, javaslataikkal segítik a tanulni vágyó nebulókat. Az idei kilencedik tábor Homoródfürdőn lesz augusztus elején.

A rövid bevezető után bele is fogok a tavalyi alkotótábor értékelésébe. Kérdezhetnénk, lehet-e jövője a szakmában egy olyan fiatalnak, aki egy ilyen táborban teszi meg első szárnypróbálgatásait? A válaszom határozott igen, remek példa erre Bertóti Attila munkássága. A fiatal erdélyi filmes tavaly szerzett diplomát, és máris komoly sikerekkel büszkélkedhet. Ariadné fonala című animációjával fődíjat nyert rövidfilm kategóriában
a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon; ugyanezen a fesztiválon volt látható a Kells titka című egészestés film is, melyet aztán Oscar-díjra jelöltek. Így talán nem meglepő, hogy a 2009-es Filmtett-Duna Műhely Alkotótábor - véleményem szerint - legjobb alkotása is Bertóti Attila kezei közül került ki. A 44 pici pinty azzal emelkedik a többi film fölé, hogy nem akar nagyot mondani. Végig egyszerű marad, formanyelvében és vonalvezetésében hagyományos ívet követ. A helyenként felbukkanó stílusbeli váltások ugyan nem feltétlenül tesznek jót az alkotásnak, de nagyobb problémával nem is találkozunk. Kellemes meglepetésként emelném még ki a S(óh!)ajt és a Fürdés című filmeket is. Az összehangolt csapatmunka mindkét esetben átsüt az alkotásokon, s bár még akadnak döccenők a ritmus és a megvalósítás terén, az alkotók jó úton járnak. Nem véletlenül emeltem ki beszámolóm elején az egyszerűséget. Véleményem szerint azok az alkotók tudtak igazán maradandót alkotni, akik nem mentek bele az élet nagy kérdéseinek boncolgatásába, nem akarták megváltani a világot. Kísérletezgetni persze szabad, de még mindig soknak érzem egy kicsit a művészieskedést. Helyenként az öncélúság és néhány semmitmondó geg is előfordul. Igazán emberi, katarzist jelentő pillanatokba csak néha botlottam, azokba is inkább a fent említett filmekben. A történetek ugyanakkor változatosak, több esetben igen eredetiek, és kijelenthető, az alkotók egy része szép jövő előtt állhat. Említést érdemelnek még az általam is megtekintett további - az alkotótáborban készült - alkotások: Vakok, Second hand, Nincs mese, Cím nélkül, Ajándék, Variációk. Az interneten bárki számára elérhetőek. Az alkotóknak további jó munkát, a filmnézőknek pedig jó szórakozást kívánok!

2010. május 27., csütörtök

Szalontüdő


Még hogy a magyar film nem képes nagyot alkotni! Az utóbbi évek egyik legjobb rövidfilmje rácáfol előítéleteinkre.






Objektíven: "A szalontüdő lehet ruganyos, savanyú, állott, édes, ebben a filmben épp közös nevező. Kinek olcsó és laktató koszt, kinek a nosztalgiázás egyik kelléke. Egy letűnt kor finom darabkája találkozik két sokat látott emberrel. Szavak nélkül is megértik egymást." - Szirmai Márton, a film rendezője.

Szubjektíven: Szirmai Márton, a Közgáz Vizuális Brigád fiatal alkotója Nagy Bandó András azonos című novelláját adaptálta filmre. Ez a nagyszerű alkotást 2006-ban vetítették a mozik a Sztornó című nagyjátékfilm előtt. Erre a 7 percre megérte a teremben maradni, utána pedig... ki tudja... Ugyanis amit ez a pár perc felmutat, az dramaturgiailag, hangulatteremtésben, színészi játékban, operatőri munkában (már megint Pohárnok Gergely) nehezen kezdhető ki. A poén ugyan már többször lelőtt, mégsem érezzük elcsépeltnek; remekül van prezentálva. Az is bebizonyosodott, tud egy film úgy párbeszédbe elegyedni egy irodalmi alkotással, hogy nem marad hiányérzetünk. Zenés-zajos, ugyanakkor mégis néma irodalmi adaptáció lesz belőle. A társadalomkritika pedig... telitalálat...

Kiknek ajánlom?
Főleg fiatalok fogják élvezni, de bátran ajánlom az idősebb generáció tagjainak is.

Értékelésem: 90%

2010. május 26., szerda

Fekete kefe


Vajon hány kilométeres óránkénti sebességgel sodródhat a Duna?







Objektíven: A történet, amely egyetlen nap alatt játszódik, négy fiatal pesti srác kényszerű, de ártalmatlan ámokfutását meséli el. Zoli teológus hallgató, Döfi festő, Anti amatőr költő és Papi, a csendes semmittevő arra kényszerülnek, hogy munkát vállaljanak, mivel valamiből élni kell. Zoli néhány hónapja Pejkernek a kéményseprő és kéménybélelő vállalkozónak dolgozik. Egyik reggel magával viszi három haverját. A munkában sok fantáziát nem találván, hőseink kipróbálnak egy újfajta tudatmódosító szert. Ki is ütik magukat rendesen, mire magukhoz térnek, beesteledett, és nyoma veszett a vállalkozótól kapott pénznek.

Szubjektíven: A rakpart legalsó köve a magyar kultúrkörben különös jelentőséggel bír. József Attila költőnk ül ott, és próbálja megérteni, hogy a fecsegő felszín alatt miért és miről hallgat a mély. Következtetéseiről verse tanúskodik. A költő születésének centenáriumán bemutatott film - ha nincs is komoly összefüggésben József Attilával - minimális mértékben reflektál rá. A film hősei is odakeverednek a rakpartra, és azon gondolkodnak, vajon hány kilométeres óránkénti sebességgel sodródhat a Duna. Ha jól emlékszem, háromban egyeznek meg. Mindez a film végén történik, miközben mi ugyanannyit tudunk róluk, mint az ötödik percben. És amivel közben szembesülünk: Bedrogozott kecske, lődörgés, sehova sem tartó történet, improvizációt idéző jelenetek, furcsán semmilyen párbeszédek. Mit kezdjünk hát Vranik Roland filmjével? Egy ifjú rendezőtől nehezen várható el, hogy ne akarjon újat mondani vagy mutatni. Ugyanakkor mire számítunk, amikor az egyetemen a feltörekvő rendezőgeneráció tagjait egyfolytában azzal szembesítik, hogy nincsenek nagy, elmesélhető történetek, nincsenek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Vranik Roland valószínűleg ezért döntött úgy, hogy mutat egy óriási fityiszt a szakmának és a közönségnek. Filmje egy-két sablonon kívül nem mond semmit a világról. Mondanivalót meg pláne ne keressünk benne. Pohárnok Gergely operatőr pedig mindezt fekete-fehérben, valóban professzionális módon fényképezi. És lőn a szakmai siker: 2005-ben a Magyar Filmszemle fődíját kapta a Fekete kefe, és még két másik díjat is. Hogy ez inkább a mezőnyt minősíti, amiben ez a közepes kísérleti film nyerni tudott, arról most inkább mélyen hallgassunk...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kíváncsiak a magyar filmgyártás egyik valóban érdekes kísérleti alkotására, és nem akadnak fenn egyfolytában azon, ha esetleg nem értenek semmit az egészből.

Értékelésem: 60%

2010. május 25., kedd

Macskafogó 2. - A sátán macskája


A filmet készítő cég állítólag tönkrement - sajnos nem tudom különösebben sajnálni őket.








Objektíven: Az első rész végén a Macskafogó nevű gépkutya segítségével az egerek megszelídítettek minden macskát. Vagy mégsem? A pafrikai dzsungel mélyén maradt egy kisebb pacifikálatlan macskapopuláció, akik még csak nem is hallottak a Macskafogóról. Azóta is békésen üldözik az egereket. Vadászat közben elkapnak egy Stanley nevű újságíró egeret, akinek persze eljár a szája. És a bonyodalmak elkezdődnek...

Szubjektíven: Annyira szerettem volna magasabb osztályzatot adni, annyira szerettem volna megnyugtató kritikát írni róla, de nem és nem. A klasszikus 1986-os Macskafogó második része nem tud felnőni az elvárások szintjéhez, elődjének színvonalát csak egyszer-egyszer éri el, akkor is csak pillanatokra. A legnagyobb bánatra talán az ad okot, hogy az ismert és szeretett karakterek háttérbe szorulnak. Az egyik új főhős Stanley, és a címbeli "hőst" segítségül hívó dzsungelmacskák ellopják a film első 30 percét. Tájfel és Safranek legendás kettősének egyetlen valamirevaló jelenete sincs, Lusta Dick az elején meg a végén tűnik fel egy-egy percre, minden létező funkció nélkül, a négy "balettos" patkánynak sincs semmi konkrét szerepe a történetben, és még maga Grabovszki is szinte teljesen passzív a jelenetei többségében. Mi az mégis, ami van? Van rengeteg - az utóbbi években nagyon divatossá váló - filmes utalás, amelyekből azért néhány valóban működőképes, és próbára teszi rekeszizmainkat. Pár beszólás ezúttal is emlékezetes lesz, elég csak Poljakoffra és a dzsungelmacskákra gondolni. Az animáció többnyire szép, egyszerre hagyományőrző és progresszív, a szinkronhangok pedig nagyszerűek. Összességében viszont azt kell mondanom, hogy csalódás. Talán azért, mert magasan volt a léc; átlagos mezei animációs filmnek ugyanis minden gond nélkül elmegy. De inkább felejtsük most el, és mélyen hallgassunk arról, hogy ez minek a második része...

Kiknek ajánlom?
Azoknak akik nem ismerik, vagy nem szerették az első részt. + A trendi rajzfilmek kedvelőinek 10 éves kor felett.

Értékelésem: 45%

2010. május 24., hétfő

Taxidermia


Gusztustalanul sokkoló, vagy inkább sokkolóan gusztustalan? Az évtized egyik legjobbnak mondott magyar filmje egyben valószínűleg a leginkább gyomorforgató is.





Objektíven: Kronologikus szerkezetű film Parti Nagy Lajos novellái alapján. Hőse egy család három egymást követő generációja. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit. A történet mesélője a család legfiatalabb tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.

Szubjektíven: Ehhez a filmhez mindenre szükség van. Gyomorra, elmére, gondolkodásra, befogadásra. Még így is sokaknak "megfekszi a gyomrát". A látványvilág elképesztően hatásos, történet nincs, de a formai bravúrok sora elviszi hátán a filmet. Pálfi György rendező pengeélen táncol az öncélúság és a hiteles kordokumentáció között. Ugyanis ami itt a vásznon visszaköszön, azt még sokáig emlegetni fogja a néző (sokan hagyták el a mozitermeket a vetítések alatt): nemi szervek premier plánban, kamerába hányás, éles szex és egyéb gusztustalanságok. Szó szerint gyomorforgató. - Nagyon nehéz bekategorizálni Pálfi filmjét, elég összetett alkotás. A Parti Nagy Lajos novellák alapján a Taxidermia egy család három generációját mutatja be a perverz katonatiszt nagypapán, a sportevő fián és preparátor unokáján keresztül. Egyik filmkedvelő kollégám így foglalta össze röviden a filmet: brutális, ötletes, humoros, provokatív, friss, elgondolkodtató. A színészek teljesítményére tény, nem lehet panasz. A filmzene jól eltalált, Pohárnok Gergely operatőr pedig elsőosztályú munkát végzett. A Taxidermia a hazai mezőnyből kiemelkedik ugyan, de nem tudja elkerülni azt a hibát, mely miatt a hazai szépirodalmat is zártnak érezzük - nem képes túllépni a magyar viszonyokon, csak a valóság egy apró szegletét mutatja be állandóan. Nem képes nyitottabb, globálisabb lenni. Valószínűleg nem is akart, de ez mégis enyhe csalódást eredményez. Mi fog minket felemelni ebből a kelet-európai mocsokból és szennyből? A film alapján azt lehet mondani, a válasz késik... De meddig még?

Kiknek ajánlom?
Elvetemült, erős gyomorral rendelkező filmszakosoknak, gondolkodni vágyó esztétáknak. Mások kerüljék el, mert már az első percek után komoly hányinger törhet rájuk...

Értékelésem: 80%

2010. május 23., vasárnap

Sorstalanság


Egy (újabb) adaptáció, ahol a film tényleg nem említhető egy lapon a könyvvel.







Objektíven: Köves átlagos zsidó kamaszfiú átlagos sorssal Budapesten, 1944-ben. Nem sokkal azután, hogy apját munkaszolgálatra viszik, őt is elfogják, majd bevagonírozzák és Auschwitzba, onnan pedig Buchenwaldba szállítják. Köves nem lázad sorsa ellen, nem lepődik meg, nem keres kiutat. Átmeneti barátságokra tesz szert, felnőttek és gyerekek; flegmák és rémültek, alkalmazkodók és vagányok bukkannak fel mellette a tömegből, és sodródnak el mellőle. Ő pedig csak van, és megfigyel; egész addig, míg sok véletlennek és szerencsés vagy szerencsétlen fordulatnak köszönhetően haza nem kerül. Hisz nincs olyan képtelenség, amit ne élhetnénk túl.

Szubjektíven: Kertész Imre műve már könyv formátumban sem könnyen emészthető, és ez hatványozottan igaz a filmre is. Eleve megfilmesíthetetlennek gondoltam a Sorstalanságot, erre tessék. (Egyetlen sikerkönyv sem kerülheti el a végzetét.) Megfilmesíthetetlen, mert azok a lelki folyamatok, amelyek a főhősben lejátszódnak, csak egy vérprofi, sokat tapasztalt színész segítségével „élhetnének” igazán a mozivásznon. És itt a helyzet paradoxona, idős színészről szó sem lehet, elvégre a főszereplő egy fiatal kamasz. Félreértés ne essék, a híresztelésekkel ellentétben – véleményem szerint – hősünk derekasan állja a sarat, csak a legfontosabb jeleneteknél érződik rutintalansága. Kertész Imre sokkal jobb egyszerű írónak, mint forgatókönyvírónak. Több olyan jelenet is van, melyek könyvében működőképesek voltak, ám vásznon unalomba fulladnak, vagy épp csak időhúzást látunk bennük. Az operatőri munka kiváló, a zene Ennio Morricone-színvonalú, a színészgárda jól teljesít. Ezzel együtt a Sorstalanság nehéz ügy - Koltai Lajos filmje pláne az. Inkább jöjjön az Este.

Kiknek ajánlom?
Inkább olvasd el a könyvet. (Bár magam ellen beszélek, mert én azt sem kedveltem.)

Értékelésem: 65%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...