2012. április 14., szombat

Bosszúállók


Erőlködés nélkül zseniális.









Objektíven: A S.H.I.E.L.D. nemzetközi ügynöksége, élén Nick Furyvel, összetoborozza a szuperhősöket, hogy megmentsék a Földet Lokitól és seregétől.

Szubjektíven: Olyan mértékű várakozás előzte meg a Marvel hősök egyesülését, ami eddig talán csak egyszer-kétszer adódott a képregényfilmek történetében. Nem is csoda. Thor kalapácsot ragad, Vasember magára ölti a páncélruhát, Amerika Kapitány pajzzsal szerelkezik fel, Hulk dühös lesz, Sólyomszem nyílért nyúl, Fekete Özvegy edzésbe áll, Fury összeszedi a csapatot, Loki pedig mindent bevet ellenük. Joss Wheldontól -eddigi munkássága alapján- méltán vártuk el, hogy olyan akciómozit rendezzen, melyért akár többször is kifizetjük a mozibelépő árát. S lőn világosság. A bevezető epizódok szálai összeállnak és az írói munkának hála akadálymentesen gördül tovább a cselekmény, miközben jut idő a karakterekre és az akciókra is. Érdekesség, hogy eredetileg ismét Edward Norton játszotta volna Hulk szerepét, ám a közte és a Marvel Studió között zajló tárgyalások végül kudarcba fulladtak. Szóba került Joaquin Phoenix is, de végül Mark Ruffalo formálta meg a dühös zöld izomkolosszust, s hozta ki belőle azt, amit az eredetfilmek nem tudtak. A poénok ülnek, az akciók ütnek, különösen a film végi zúzda, aminek egyetlen hátránya, hogy egy idő után semmi tétje nincs. Akármilyen nagy ellenfél jön, fél percen belül legyakják a Bosszúállók, Hulkon pedig még a legdurvább lövések sem fognak, sokkal inkább ő fogja be valamennyi ellenfelének száját egy-két jól irányzott ütéssel. Jól működnek a dialógusok, a szereplők közti rivalizálások is, bár a csapategység a vártnál talán hamarabb születik meg. Annyi baj legyen. A kiváló popcorn mozik egyik újabb darabjával van dolgunk, s bizony örülnünk kell neki, nem kényeztetnek el bennünket ezen a fronton - bár kétségtelen, most már évente akad egy-egy remek darab. A Bosszúállók szórakoztató jellegének, frissességének köszönheti azt a másfél milliárd(!) dollárnyi bevételt, mellyel eddig megdobták a moziba járók. És a Japán bemutató még csak most jön augusztusban... Nem véletlen a siker, ennek hála már úton van a második rész. De nem csupán az. A Marvel hősök sikerén felbuzdulva elkezdődött az Igazság Ligája film előkészítése is (DC Comics), melyet az első információk alapján 2015-re várhatunk. Sólyomszemék után Batman és csapata következhet, hogy odacsapjon a világot fenyegető ellenségnek. Csak remélni tudjuk, hogy az is ilyen jól sikerül majd.

Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki szereti a kiváló akciókat, zúzásokat, mindezt jól megírt karakterekkel és szövegekkel fűszerezve.

Értékelésem: 85%

2012. április 13., péntek

Amerika Kapitány - Az első bosszúálló


A leginkább átlagos Marvel film, de ez most kifejezetten dicséret.







Objektíven: Steve Rogers akárhogy is próbálkozik, mindig alkalmatlannak találják a sorkatonaságra, ám a sokadik elutasítás után végül beválasztják egy titkos kísérletbe, melynek során szuperkatonává alakítják...

Szubjektíven: A legjobb hír máris az, hogy Amerika Kapitány figuráját sikerült korrektül megírt, szimpatikus karakterré formálni. Nem volt könnyű, hisz egy kívülálló számára talán ő a leginkább ódivatú, leginkább nevetségesnek tűnő csapattag a Bosszúállók gárdájában. Másik jó hír, hogy a Hollywoodban korrekt iparosmunkáiról ismert Joe Johnston a '90-es évek óta nem készített ennyire jó filmet. Persze ez most még így is csak egy erős közepeshez elég, de ne legyünk telhetetlenek. Az Amerika Kapitány ugyanis még mindig szenved néhány gyerekbetegségtől, melyek nagy része a forgatókönyv hiányosságaira vezethető vissza. A szerelmi szál vagy alaposabb kidolgozásra vagy kivágásra várt volna, kevés az igazán kreatív akció, Hugo Weaving pedig félelmetesebb Johann Schmidtként, mint amikor Vörös Koponyát formálja meg. Főgonoszok területén nem áll valami jól a Marvel, ezt már sokadszorra kell megállapítsuk. A DC Comics ilyen szempontból erősebb mezőnyt tud felmutatni. Talán a leginkább fájó pont, hogy a film első fele egyértelműen erősebb, pedig a második felében van a csihi-puhi. Ettől függetlenül kellemes perceket szerez nekünk a pajzsával hadonászó Kapitány, aki barátaival együtt remek zenékkel, hangulatos kalandokkal megtámogatva foglalja el méltó helyét a Bosszúállók között. Soha rosszabb szuperhős filmet!

Kiknek ajánlom?
Szuperhős filmek, akció- és kalandfilmek kedvelőinek. Szórakoztató kikapcsolódás, melyet akár többször is elő lehet venni.

Értékelésem: 65%

2012. április 12., csütörtök

Thor


A Shakespeare rendező sikerre viszi a kalapácsos szuperhőst.








Objektíven: Thor nagyszabású kalandja kitágítja a Marvel univerzumot a jelenkori Földtől Asgard misztikus birodalmáig. A történet középpontjában a hatalmas Thor áll, az erős, de gőgös harcos, akinek vakmerő tettei miatt újra fellángol egy ősi háború. Ezért Thort száműzik a Földre, ahol az emberek között kell élnie. Amikor világának legveszélyesebb gonosztevője a legsötétebb erőket küldi a Föld ellen, Thor megtudja, mit jelent igazi hősnek lenni.

Szubjektíven: Kezd összeállni a banda. Kalapácsos barátunk Asgard birodalmából érkezik a Földre. Persze nem önszántából. Megismerve az itteni világot - érthető módon - kötődése alakul ki. Összegezve a látottakat, nagyon nehezen vehető komolyan Thor története, de rendkívül szórakoztatóra sikerült. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Kenneth Branagh rendezőnek, aki fantáziával és kreativitással állt hozzá a feladathoz, remek színészeket mozgatott értő módon. Igaz, hogy a némileg vérszegény szerelmi szállal ő sem nagyon tudott mit kezdeni, de a többi elem a helyén van. A mondavilág változtatásaihoz nem tudok hozzászólni, engem nem zavart, ahogy "politikailag korrektté" tették a filmet. Thor testvére Loki már itt is a legjobb Marvel-főgonosz, a fondorlatos családi ügyekhez pedig jól jött Branagh királydrámás múltja. Számtalan ponton bele lehet kötni, de nincs rá jobb kifejezés, piszkosul szórakoztató mozi ez. A karakterek fejlődéseire most ugyan nem jutott hangsúly, de legalább semmi izzadságszag nem érezhető ezen a téren, ami nagy szó egy képregényfilmnél. Megfelelt. Leülhet.

Kiknek ajánlom?
Szórakoztató, agykikapcsolós kalandfilmre vágyóknak.

Értékelésem: 70%


2012. április 11., szerda

A hihetetlen Hulk



Sokkal több van ebben a karakterben.








Objektíven: Bruce Banner tovább keresi az ellenszert "betegségére", ami időről időre óriási zöld szörnyeteggé változtatja őt. A férfi, nyomában a hadsereggel egyre közelebb jut a megoldáshoz, ám ekkor feltűnik a színen egy új, rettenetes ellenfél...

Szubjektíven: Szerencse, hogy a Bosszúállók moziban már kihozták Bruce Bannerből, ami benne rejlik. Félreértés ne essék, nem Edward Nortont hibáztatom, ő nagyszerű színész, most is hoz egy abszolút vállalható szintet, ami Liv Tyler és William Hurt "játékát" látva kész felüdülés. Maradjunk annyiban, hogy a film eleje és vége jó. A közepére nem maradt fantáziája a forgatókönyvírónak, pedig Agatha Christie óta tudjuk, hogy az író számára legnehezebb elkezdeni és lezárni egy történetet, a többi -elméletileg- rutinmunka. A profiknak bizonyosan. Lehet azon is tépelődni, hogy talán nem a Szállító második epizódjának direktorát kellett volna ide szalajtani, de nem vagyok benne biztos, hogy mondjuk egy Ang Lee kaliberű rendező sikerrel jár egy ilyen szinten sablonokra és klisékre épülő sztorival. A végén Blonsky és Banner ugyan gyönyörűen lelakják Harlem utcáit, de csak sikerül annyi giccset összehordani a zárlatra (is), hogy rossz szájízzel keljünk fel a székből. Pedig milyen jó lenne csak arra a végső nagy zúzásra emlékezni, a hangulatos dél-amerikai nyomornegyedek világára és Norton zöld szemeire. De nem. Mert az akciójelenetek köré nem sikerült filmet írni. Kár érte.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik abszolút képregényfilm-fanatikusok. Ők még talán ebben sem fognak csalódni.

Értékelésem: 45%

2012. április 10., kedd

Vasember


2008 a vas éve!








Objektíven: A milliárdos fegyvermogul, Tony Stark, fogságba esik Afganisztánban. A fegyvereivel felvértezett fogvatartói egy rakéta elkészítésére kényszerítik, ő azonban egy páncélt épít helyette, aminek segítségével sikerül megszöknie. Visszatérve az államokba úgy dönt, felhagy a fegyvergyártással, ám amikor rájön, hogy üzlettársa piszkos üzelmeket folytat a háta mögött, továbbfejlesztett páncéljával felveszi a harcot.

Szubjektíven: Az objektív részben tulajdonképpen benne van minden. Illetve mégsem; dacára a több helyütt fellelhető túlzásoknak, logikátlanságoknak, a Vasember a 2008-as év egyik legszórakoztatóbb filmje. Akciódömping helyett szóviccek, sírva röhögést kiváltó beszólások és roppant könnyed színészi játék. Pontosabban improvizáció, mivel a legtöbb jelenet improvizációk révén épült fel. (szegény forgatókönyvíró!) Robert Downey Jr.-nak jár az óriási piros pont! Nála lazább akcióhőst még biztosan nem látott a világ, s bár Jeff Bridges személyében elég harmatosan teljesítő főgonoszt kap maga mellé, megoldja feladatát, s a világ immáron sokadszorra is meg van mentve! A stáblistát meg tessenek végigülni, mert az utolsó utáni jelenetben nem várt fordulat következik, mely Vasember jövőjét is nagyban befolyásolja… Érdekesség, hogy Stan Lee, az eredeti Vasember-képregény és a karakter megalkotója saját állítása szerint Howard Hughes-ról (akit Leonardo DiCaprio alakít az Aviátor című filmben) mintázta hősét. Ideje lenne írni a mintaadóról is...

Kiknek ajánlom?
A képregényfilmek szerelmesei nem fognak csalódni.

Értékelésem: 75%

2012. április 9., hétfő

Perzsia hercege: Az idő homokja



Sajnálom, de ez így gyenge.








Objektíven: A portyázó herceg összefog egy titokzatos hercegnővel, hogy együtt szálljanak szembe a sötét erőkkel. A cél nem más, mint az ősi tőr megszerzése, mely képes visszafordítani az időt, birtoklóját felruházva világhatalommal.

Szubjektíven: Mike Newell ismét bizonyítja, hogy nehezen tartja kordában a nagy költségvetésű filmeket (talán a Harry Potter volt ez alól kivétel) és hogy az utóbbi időben könnyen bepalizható mindenféle jöttment forgatókönyv vászonra adaptálásakor. Már a Mona Lisa mosolyánál gyanút kellett volna fognunk, aztán a Szerelem kolera idején már legszörnyűbb rémálmainkat váltotta valóra. Egyszerűen nem keltek életre a gyengén megírt történetek, nem kaptuk vissza az eredeti művek érzelmi töltetét. Ugyanez hatványozottan igaz a Perzsia hercegére, melyet azért is vártam óriási érdeklődéssel, mert egyik kedvenc videojátékom szélesvásznú verziójáról van szó. Gyerekként rongyosra játszottuk az első két részt és sosem volt elég Perzsia hangulatából. Ezért is fáj annyira, hogy gyakorlatilag minden hangulati elemet a számítógépes animációra bíztak az alkotók, hogy a történet logikátlanságai egy idő után ordítóak és elveszik azt a csepp élvezeti értéket is, ami volt. Mert lássuk be, akadnak ennek is jó pillanatai, nem sikerült teljesen hazavágni minden idők egyik legjobb kalandjátékát. Alfred Molina szállítja a szórakoztató perceket, testőrének párviadalai pedig élményszámba mennek, különösen a tőrért vívott, melybe még egy kis geg is bekerült - a film nagy szerencséjére. A látvány természetesen színes-szagos, de egyszerűen elvész az évtized végének szuperprodukciói között. Néhány év múlva a kutya sem emlékszik majd Perzsia hercegére, melyet Jake Gyllenhaal karizmája sem képes megmenteni, pedig láthatóan nagyon igyekezett. Ne is reménykedjünk második részben. Akkora bukta volt ez az első is, hogy nem kell attól félni, hogy egyhamar Ázsia vidékeire kalauzol bennünket Hollywood.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy teljesen kikapcsolják az agyukat és nincs előismeretük Prince of Persia téren.

Értékelésem: 40%

2012. április 8., vasárnap

Az élet fája


"Egy nap majd könnyek között esünk térdre, és akkor majd mindent megértünk. Mindent. Kísérj el az idők végezetéig!"







Objektíven: Öccsének korai halálának évfordulóján Jack O'Brien, a modern világ rohanásába belefásult építész visszagondol sorsfordító gyermekkorára, azokra a texasi kisvárosban töltött évekre, mikor elveszítette ártatlanságát, angyali édesanyjához és szigorú édesapjához fűződő kapcsolata pedig örökre megváltozott. Az emlékek felidézése közben talán nem csupán a saját, de az egész emberiség helyét is megtalálja az univerzumban.

Szubjektíven: Mit lehetne írni a filmről, melyről annyi mindent leírtak már? Elemzések, cikkek, kritikák sokasága született meg Terrence Malick nagyszabású művével kapcsolatban, senkit sem hagyott hidegen. Valószínűleg erről a filmről távoztak a legtöbben 2011-ben, de ez volt az év legnagyobb kritikai sikere is. A válaszhoz le kell ülni Az élet fája elé és szemlélni. A magam részéről csak annyit vetek képernyőre, hogy miért éreztem késztetést a mű többszöri megnézésére. Malick rendezéseiben tetszik az elmélkedős jelleg; már Az őrület határán is sikerrel jelenítette meg a konfliktusok borzalmait, mindezt elsősorban a lelki vívódásokon keresztül. Az élet fája is a lélekre koncentrál, egy Istennel történő belső párbeszéd részeivé válunk egy tragédia kapcsán. Képköltészet, de nem csupán az. Sokan felrótták a megírt történet hiányát, pedig logikus felépítés, végigvezetett szimbólumrendszer és komplett történet rejlik a látottak mögött. A leginkább szimpatikus a már említett párbeszéd-jelleg. Végre egy alkotás, mely nemcsak addig jut el, hogy Isten engedi szenvedni az embert (egyáltalán van-e Isten?)... hanem válaszokon is elmereng, Isten oldaláról is közelít (Jób könyvéből idézet a film elején) és egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a Teremtőt. Isten nagysága minden egyes képkockán tetten érhető, és itt nem csupán a teremtés jelenetre gondolok - mely egyébként már önmagában megéri a mozijegy árát. A másik rendkívül szimpatikus elem a természet és a kegyelem útjának bemutatása: "Az ember kétféleképpen élheti le az életét. A természet útján. És a kegy útján. Te döntöd el, hogy melyiket követed. A kegy nem próbál tetszelegni. Elfogadja jelentéktelen, elfeledett és nem szeretett létét. Elfogadja a sértéseket és sebeket. A természet csak tetszelegni próbál. Azt akarja elérni, hogy mások is így tegyenek. Szeret hatalmaskodni felettük. Szereti azt tenni, amit csak akar. Mindig talál okot a boldogtalanságra. Akkor is, ha a világ ragyog körülötte és a szeretet mosolyog be mindent. Azt tanították nekünk, hogyha valaki a kegy szerint szeret, az sosem ér rossz véget." Brad Pitt és Jessica Chastain gyakorlatilag hibátlanok a két út bemutatásában. Édesapa és édesanya, erő és gyengédség, természet és kegyelem. Chastainnél "édesanyább anyukát" megkockáztatom, talán még nem láttam filmvásznon. Alakítása lehengerlő, persze Pitt sem marad el tőle. Hosszan lehetne még folytatni a sort, újabb és újabb mélységek tárulnak fel a néző előtt minden egyes megtekintéssel. Örülök, hogy ilyen művek születnek és örülök, hogy hosszú évek után végre kioszthatok egy maximális pontszámot a blogon.

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki kedvet kapott a film megtekintéséhez.

Értékelésem: 100%

2012. április 7., szombat

The Fantastic flying books of Mr. Morris Lessmore

 

De régen vártam már egy ilyen filmre! Szívvel-lélekkel teli csoda!







Objektíven: Buster Keaton, az Óz, a csodák csodája és a könyvek ihlették William Joyce és Brandon Oldenburg filmjét.

Szubjektíven: Az elején még nehezen lehet eldönteni, hogy mi lesz ez, merre tart, mi a műfaja... de aztán... valami egészen páratlan élmény kerekedik ki belőle. Csodálatos, páratlan szépségű munka. Rég vártam már egy olyan filmre, amely után örömmel emelek le a polcról egy könyvet. Ez a film nemcsak elérte ezt, de nem szégyellem bevallani, hogy megkönnyeztem a végét. Ilyen pedig már évek óta nem fordult elő velem. Lenyűgöző animáció, nagyszerű zenei aláfestéssel. Az az érzésem, még sokszor vissza fogok térni Mr. Morris Lessmore könyveihez... a legjobb helyre ment az Oscar! Egyszerűen cserben hagynak a szavak...

Kiknek ajánlom?
Ezt minden embernek látnia kell! Az origo meg menjen a fenébe a vállalhatatlan véleményével.

Értékelésem: 95%

2012. április 6., péntek

There be dragons

 

A klasszikus Misszió rendezője hosszú évek után rendezett ismét vallási témájú filmet.








Objektíven: A fiatal, londoni újságíró, Robert Torres Spanyolországba utazik, hogy kutatást végezzen az Opus Dei vallási csoport egykori alapítójáról, a szentté avatás előtt álló Josemaría Escriváról. Robert apjához, Manolo-hoz fordul, akivel már rég elhidegültek egymástól. Az idős férfi személyesen is ismerte Escrivát, sőt sokáig nagyon jó barátok is voltak, ám nem hajlandó segíteni rég nem látott fiának. Robert így hát maga kezdi el felderíteni a két férfi bonyolult kapcsolatának titkait. A nyomozás egyenes a spanyol polgárháborúba vezet vissza…

Szubjektíven: Roland Joffé nem könnyű eset. A Misszióval és a Gyilkos mezőkkel remekműveket ajándékozott az utókornak, hogy aztán két és fél évtized erejéig gyengébbnél gyengébb alkotások kerüljenek ki a kezei közül. Érthetetlen színvonal-csökkenés. Ezért is kapta fel a fejét a filmszakma, amikor kiderült, hogy az Opus dei alapítójáról készíti legújabb moziját. Újabb vallási témájú film. S hogy milyen lett a végeredmény? Meglehetősen felemás... A kritika és a szakma nagy része a film megjelenése után alaposan a földbe döngölte a There be dragons-t, mely minden fogyatékossága ellenére azért mutat biztató jeleket. Joffé nem teljesen felejtett el rendezni, bár ezt csak néhány jelenet erejéig érezzük. Többnyire biztos fogódzókhoz nyúl, a hatáskeltés bevált eszközeihez. A látványtervekhez Oscar-díjas művészeket szerződtetett, az operatőri munkát is értő kezekre bízta. Az írói munkát ugyanígy kiadhatta volna másnak, a forgatókönyv már az elején sem nyújt koherens képet, később sem lesz sokkal jobb a helyzet. Ezt még valószínűleg megbocsátottuk volna, ha nem kapnánk ilyen magas dózisban a hatásvadász elemeket. Könnycsalogató vonósok, drámai erőlködés és minden, amit el lehet képzelni egy már a nyugdíjra készülő direktortól, akinek valóban ideje lenne visszavonulnia. Az sem véletlen viszont, hogy karizmatikus körök, vallásos meggyőződésű filmesek, nézők nagy szeretettel, már-már ünnepléssel fogadták az Opus dei eredettörténetét, mely lelkileg valóban nyújthat sokat, ha valaki képes belehelyezkedni a történetbe. Engem sajnos most nem ragadott magával, bár erényeit elismerem.

Kiknek ajánlom?
Lelki élményre vágyóknak, akiket hidegen hagynak szakmai hibák.

Értékelésem: 55%


2012. április 5., csütörtök

VIII. Mostra Cinema Espiritual

A nagy hírű katalán filmmustra ezúttal is kiválasztotta az elmúlt esztendő legjobbnak vélt filmjeit. Fő szempontjuk a lelki, tartalmi gazdagság. A tízes lista filmjei közül szerencsénkre többet itthon is bemutattak. Lehetőség van a pótlásra. Akik tehát 2011-ben a legtöbb lelki élményt a leginkább professzionális formai eszközökkel tárták elénk:

10. Das ende ist mein anfang (Jo Baier)
9. Egy jobb világ (Susanne Bier)
8. Kikötői történet (Aki Kaurismaki)
7. Mistérios de Lisboa (Raoul Ruiz)
6. Srác a biciklivel (Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne)
5. Thérese története (Alain Cavalier)
4. Oscar et la dame rose (Eric-Emmanuel Schmitt)
3. Levelek Jákob tiszteletesnek (Klaus Harö)
2. Emberek és istenek (Xavier Beauvois)
1. Az élet fája (Terrence Malick)

2012. április 4., szerda

Táncoló talpak


A közhiedelemmel ellentétben nem a zöld-propagandával van itt a legnagyobb baj.







Objektíven: A császárpingvinek hazájában, az Antarktiszon senki vagy, ha nem tudsz énekelni. Ám mit tegyen a kis Topi, akinek semmi hangja? Szívhez szóló dal nélkül sosem élhet boldog szerelemben. Nem mentség számára, hogy a jégparkett ördöge, lévén a kis pingvin táncra született. Kiközösítik a pingvintársadalomból. Miután életében először távol kerül az otthonától, Topi találkozik egy csapat másfajta pingvinnel. Ramont és társait lenyűgözik a kis pingvin tánclépései, és meghívják, hogy bulizzon velük. Az új barátainak segítségével azután Topi végre megtalálja helyét a világban.

Szubjektíven: Az elmúlt évtized második felében rendkívül kelendőek voltak a sarki pingvinek. Nem egy, nem két alkotás foglalkozott velük, hétköznapjaikkal, vándorlásaikkal, családi életükkel. Hétköznapjaikkal, bizony! Hisz minden kis pingvin iskolába jár, énekelni tanul… Már akinek sikerül. Van, akinek ez nem jön össze, és inkább táncolásra adja a fejét, hogy aztán sok-sok kalandon és új baráton keresztül elfogadtassa magát a „társadalommal”. Azt, hogy a 2007-es díjátadón George Miller animációs alkotását tüntették ki Oscar-szobrocskával a Verdák helyett, azóta sem bocsátottam meg az Amerikai Filmakadémiának. De hát mire is számíthatunk? „Végre” egy animációs film, amely bátran szembe megy a hagyományos értékekkel, a családdal, mindenféle hierarchikus intézményrendszerrel... Érthető karikírozás, meg kell hagyni, csak sablonos és többnyire ötlettelen. „Végre” egy animációs film, melyben az alkotók nem bajlódtak a dalok feliratozásával, hadd okuljon a magyar kisgyermek a számára érthetetlen angol szövegből. És „végre” egy animációs film, melyben egyik mellékszereplő sem okoz különösebb meglepetést, a nagydumás, a végletekig gonosz, a pancser banda és a szimpatikus, önmagát kereső főhős egyaránt megtalálható benne. Kivétel talán az apuka-pingvin. Figurája és karaktere átélhetőre és hitelesre sikerült. Az akciók többségének konkrét szerepe nincs, csak a látvány és a történet továbblendítése végett kerültek a filmbe. A Táncoló talpak – mint arra címe is utal – akkor működik a legjobban, amikor éppen táncos betét következik, akkor igazán magával ragadó. Szerencsére ilyenben nem szűkölködünk a másfél órás játékidő alatt, így mégsem kell csalódottan elhagynunk a mozitermet. A keserű szájíz azért marad meg, mert egy kedves, humoros film ígérete van benne az első félórában, hogy aztán a színvonal egyre lejjebb kússzon. Kár érte. Második rész persze ebből is van...

Kiknek ajánlom?
Szerintem nem családi film, bármilyen sokan szeretik is. Én még nem ajánlottam jó szívvel senkinek. Egyszer nézhető kategória.

Értékelésem: 50%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...