2012. március 1., csütörtök

Verdák


"Tudja, az út nem szelt át mindent nyílegyenesen. Követte a tájat. Emelkedett, lejtett. Az autók nem letudni akarták az utat, hanem jól érezni magukat közben."






Objektíven: Villám McQueen, a becsvágyó ifjú versenyverda egy szép napon szedi a dísztárcsáit és felkerekedik diadalmas versenygyőzelmek felé. Padlógázzal tart Kaliforniába, ahol örök hírnévre tehetne szert, ha sikerülne legyőznie a két legnagyobb ászt a mezőnyben. Játékok, bogarak, szörnyek, halak és szuperhősök után itt a Pixar legújabb kalandja, ezúttal beszélő autók világába helyezve. Humor, akció, szívbemarkoló dráma, hihetetlen technikai effektusok.

Szubjektíven: Féltem tőle. Hosszú ideig haboztam, megnézzem-e egyáltalán. Más Pixar filmekhez képest kifejezetten gyenge a kritikai átlaga... Aztán egyik este már éjfél felé járt az idő, amikor egy igen fárasztó nap után úgy döntöttem, belenézek és adok neki fél órát, mielőtt nyugovóra térnék. Két óra múlva egy csodálatos élménnyel gazdagabban már a Verdák-kisfilmeket böngésztem és a legkevésbé sem voltam fáradt! - Bármennyire is pezsdítő élmény, azt már az elején jó leszögezni, hogy nem a karakterek miatt fogunk emlékezni a Verdák első epizódjára, csak egy-két figura marad igazán emlékezetes. A dramaturgia szintén veszélytelen, a sztori érthető marad a kisebbek számára (de az idősebbeknek sem kell unatkozniuk). A Pixar eddig nem erről volt híres, de most azt kell mondjam, a tálaláson van a hangsúly. Az pedig első osztályú, és sikerrel javítja fel a szerény sztorit és a fordulatok kiszámíthatóságát is. Kifejezetten örültem a sokak által kritizált morális tanmesének. Nagy szükség van ilyenekre, nemcsak a gyerkőcök épülnek belőle, hanem én magam is! Egyáltalán nem éreztem erőszakoltnak ezt a vonalat, nem volt arcba mászó. A film második fele minden szempontból erősebb, bár azon is lehet vitatkozni, hogy meg kellett-e tartani a közel 2 órás játékidőt... Az atmoszférára, a hangulatra, a zenékre, az Amerika-érzésre, viszont nincs szavam, se több szóból álló kifejezésem! Ilyen szempontból nézve úgy gondolom remekmű született. Magával ragad és rajongóvá tesz. Meg is kértem édesapámat, hogy egyik bakonyi kiruccanásunk után ne az autópályán, hanem a kis mellékutakon haladva érkezzünk vissza a fővárosba. Leírhatatlan élmény volt... Úgyhogy köszönöm John Lasseternek, hogy nem hagyta parlagon heverni a 66-os út történetét. Jó lett a második rész is, tűkön ülve várom az újabb folytatás(oka)t!

Kiknek ajánlom?
Autó rajongók, Pixar rajongók (plusz az összes fiú, aki él és mozog) hajrá! Azok is nézzék meg, akik úgy érzik, a mindennapok sodrása elveszi a figyelmüket a természetes és elemi dolgok szépségétől.

Értékelésem: 85%

2012. február 29., szerda

Éjféli cowboy


A mozi, ami úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint az egyetlen olyan filmalkotás, amely úgy nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, hogy az amerikai korhatáros bizottságtól X besorolást kapott. - Pedig mennyivel többet érdemelne ennél.




Objektíven: Két szerencsevadász furcsa barátságának története ez a film: a rikító cowboy-szerelésben feszítő Joe Buck azért jött fel Texasból New Yorkba, hogy lányok futtatásával csinálja meg a szerencséjét. Ratzo Rizzo viszont régóta él az aszfaltdzsungelben, piti bűnözőnek is mondhatnánk, ha nem lenne hajléktalan; egész éjjel a Park Avenue környékén lófrál és megpróbál kis bulikat összehozni...

Szubjektíven: Kellemetlen film. De mi másra is számíthatna az ember a '60-as évek végéről? Elvágyódás, gyökértelen lét és az őszinte kapcsolatok keresése. Ezek szolgáltatták alapját a film történetét és kiindulópontját adó írásműnek, mely 1965-ben látott napvilágot James Leo Herlihy tollából. A kiváló alapanyagot jó érzékkel adaptálta filmre Waldo Salt, akinek ez volt az első igazán komoly sikere íróként. De nemcsak ő végzett kiemelkedő munkát. John Schlesinger rendezői, vagy Hugh A. Robertson vágói munkája szintén pazar. Remekül kapták el a kor hangulatát, már az első jelenettel beszippant a film és az utolsó másodpercig nem ereszt. Telitalálat a zene is, melyet az akkor friss Oscar-díjas (később legendává váló) John Barry szolgáltatott. Az igazi ütőkártya persze a két főszereplő. Jon Voight és Dustin Hoffman egyaránt szenzációsak. A jóképű, cowboyszerelésű fiatalember (Jon Voight) a tányérmosogatás helyett selyemfiúként akarja megcsinálni a szerencséjét. Ám kénytelen szembesülni a ténnyel: a csillogó felszín alatt romlott világ lapul. A szép remények helyett hazugságot és romlottságot talál. És egy halálos beteg barátot (Dustin Hoffman). A tüdőbajos csirkefogó a "menedzsere" lesz. Ratso arról álmodozik, hogy Floridában megkopasztja a gazdagokat. A mókuskerékből azonban nehéz szabadulni... Kőkemény, őszinte és aprólékos "társadalomfilm", igen keserű világtapasztalattal. Drogfilmek stílusa érhető tetten az extázisjeleneteknél és a visszaemlékezéseknél is. Kicsit keveset tudunk meg ezekből a visszaemlékezésekből, de nagyjából eleget ahhoz, hogy el tudjuk helyezni Voight figuráját. A cowboy nyitójelenete parádés és Hoffman vonala is végig drámai, erőteljes. Ami különösen értékelendő, az az, hogy miután erőszakon, mocskon, szexen, hallucinációkon, keserűségen, csalódottságon gázoltunk keresztül, az Éjféli cowboy nem fél válaszokat adni, mondanivalóval előállni. Igaz, eléggé dadog ez az emberiség nyomorúságára adott válasz, de legalább van. A végével válik igazán emberivé a film, egyúttal a cowboy sorsát sem zárja le. Bátor forgatókönyvíróra vall. Ahogy az egész stáb bátor volt ezzel a mozival. Bár a rekordok könyvébe a korhatáros besorolás miatt került be, ennél jóval többet érdemel John Schlesinger filmje. Az egyik vezető amerikai kritikus így fogalmazott: "Minden idők legbátrabb döntése az Amerikai Filmakadémiától az Éjféli cowboy legjobb film győzelme az Oscar-gálán." - azóta is igaza van.

Kiknek ajánlom?
Nem véletlen az a rendkívül szigorú besorolás - amelyen egyébként 1971-ben enyhítettek egy minimálisat. Lélekjelenlét, erős idegzet szükségeltetik. És ajánlom a Blu-ray kiadást! Igényes, szép darab, kiváló minőségű felvétellel.

Értékelésem: 85%

2012. február 28., kedd

Suszter, szabó, baka, kém


"A történet, ami újraértelmezte a kémes thrillereket." - hogy miért? Mert akármilyen furcsán hangzik is, tényleg nyomoznak benne.






Objektíven: A hidegháború idején egy félig-meddig nyugalomba vonult kémnek vissza kell térnie, hogy leleplezzen egy állítólagos szovjet kémet, aki az MI6-en belül tevékenykedik. George Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit...

Szubjektíven: John le Carré számtalan bestseller írója. Művei attól különlegesek, hogy nemcsak az akciókra összpontosítanak, hanem a különböző játszmákban résztvevő figurákra is, sőt, rend szerint ők kapják a nagyobb hangsúlyt. Carré maga is mintegy másfél évtizedig dolgozott a hírszerzésben, így abszolút kompetens kémtörténetek írásában. Művei filmvászonra adaptálásánál azonban rendszerint komoly problémaként vetődik fel az ún. kémes lélektan megfelelő ábrázolása. Megfigyelés, aktatologatás, fárasztó megbeszélések teszik ki hétköznapjaikat. Köszöngetés a portás bácsinak, hazaautózás, stb... Mindezt érdekesen, hovatovább izgalmasan vászonra vinni? Komoly feladat. Éppen Tomas Alfredsonnak való, aki hangulatkeltésből már vizsgázott jelesre. Nos, most ismét bejegyezheti leckekönyvébe a legmagasabb osztályzatot. A Suszter, szabó, baka, kém legújabb feldolgozása (1975-ben már készítettek belőle egy tévésorozatot) életszagú és korhű. A hidegháború nyomasztó atmoszférája minden képkockán visszaköszön: pillanatok alatt magába szippantanak a barnás, szürkés árnyalatok, a fojtogató félhomály a belső terek felvételeinél. Mindez megfelelő hátteret biztosít a lassan, de határozottan előrehaladó eseményekhez. Gary Oldman tökéletesen hozza a magányos, magánéletét tekintve igen érzékeny, munkájában viszont az éleslátás magasiskoláját megvalósító figurát. Színészóriások egész serege dolgozik mellette - kiváló munkát nyújtva: Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Ciarán Hinds, Colin Firth, John Hurt és nem utolsó sorban Tom Hardy, aki mostanra már egyértelműen felért színészkollégáihoz. Oldmannel való kettős jelenetük nemcsak beindítja az addig igen döcögősen alakuló cselekményt, az év egyik legkiválóbb szcénájával is megajándékoz. Szívmelengető továbbá, hogy egy rövid budapesti jelenetben láthatjuk Mucsi Zoltánt, Kálloy Molnár Pétert és Csuja Imrét is. A rossz ütemben (nem lassan!) beinduló cselekmény mellett annyi szolgáltat még némi hiányérzetet, hogy a fontosabb szereplők karaktereit nem sikerül kellőképpen árnyalni, kibontani és a nézővel megismertetni. Kár, mert kicsit nagyobb odafigyeléssel zseniális mű születhetett volna, persze ez már így is nagyon jó. Az eddigi legjobb Le Carré adaptáció, amihez szerencsém volt.

Kiknek ajánlom?
A 70-es évekbeli krimik hangulatát kedvelőknek, a lassan csordogáló bűnügyi filmek szerelmeseinek. Nagyon kell rá figyelni. Agytornáztató mozi. Ezt nem árt figyelembe venni.

Értékelésem: 80%

2012. február 27., hétfő

A némafilmes


Száz percnyi csodálatos fekete-fehér némaság.








Objektíven
:
1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe, miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal. Vajon sikerül megtartania valamit régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm műfaja őt is magával rántja a feledés homályába?

Szubjektíven: Mostanra már azt is tudjuk, hogy a számtalan más elismerés mellett öt Oscar-díj boldog tulajdonosának is mondhatja magát A némafilmes stábja. Amiről mostanában annyit papolok különböző filmek kapcsán, az itt mind működik. A karakterkészlet, a színészi játék és a gyakorlatilag tökéletesen felépített dramaturgia. Mindez egy múltidézésben, egy francia módra elkészített stílusimitációban. A félelmetesen erős rendezéshez (bravúros, ahogy Michel Hazanavicius - a zörejektől elkezdve a legapróbb rezdülésekig - a némafilmes kelléktárral bánik) abszolút partnerek a színészek. Jean Dujardin játéka a műfaj klasszisait idézi és a többiek sem maradnak el tőle. A kísérőzene párját ritkító darab, öröm hallgatni. A történet az eredeti elképzelések szerint bonyolultabb és összetettebb lett volna, de most ez a végtelenül egyszerű sztori is hatásos. Igen, talán ez a legjobb szó erre a filmre: hatásos. És már-már olyan precízen felépített, hogy eszembe jut egy alapvetően színházi szakkifejezés is: A "jólmegcsinált" színdarab. A némafilmes egy "jólmegcsinált" film, amely pont nagyszerűsége és precíz múltidéző jellege miatt kelti fel a gyanút maga iránt. A hangokkal való külön játéknál éreztem egy jó értelemben vett dramaturgiai lazaságot, ami jól jön A némafilmesnek. Annak a szavak nélküli mozinak, mely így is, úgy is működik. Kikapcsolódásnak, hasznos időtöltésnek egyaránt kiváló. Bravó franciák!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki a leírtak alapján kedvet kapott a filmhez.

Értékelésem: 85%

2012. február 20., hétfő

Skyline


Rosszabbra számítottunk, de még így sem éri el a közepes szintet.







Objektíven: Egy napon különös fények jelennek meg Los Angeles egén, amik egy emberiség elleni földönkívüli invázió első jelei...

Szubjektíven: Itt sem szerződtettek szépírót a forgatókönyv kidolgozására. A kis költségvetésből megoldott film szereplői minél tovább maradnak csendben, annál jobban járunk mi nézők (is). Valószínűleg ezt a filmet dirigáló rendező testvérpár is érzékelte, ezért se a játékidőt, se a párbeszédeket nem vették hosszúra. Azonban ezzel még nincsenek megoldva olyan problémák, mint történet, színészi játék, rendezés... A pénz továbbra sem ötletek megvételére való, azzal maximum jobban meg lehet őket valósítani. A Strause fivérek előző merényletéhez, az Alien vs. Predatorhoz képest mindenképp előrelépés a Skyline, de még mindig sok hiányzik egy igazán színvonalas B-mozihoz. A trükkök a helyükön vannak, némelyik egészen jól sikerült, látvány tekintetében egész korrekt. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy osztályzatomat valamivel feljebb tornászom, de az utóbbi évek (egyik) legcikibb fináléja meggyőzött arról, hogy nem kell könyörületesnek lenni. Sok, még mindig sok hibádzik egy jó kis popcorn-mozihoz. Van fejlődés az előző szinthez képest, de ez még mindig a léc alatt van. És azt sem értem, hogy miért akarja mindenki kipróbálni magát a rendezői székben. Amíg Strause-ék eredeti szakmájukkal, a vizuális effektusokkal foglalkoztak, ők is sikeresebbek voltak. Mi szükség van erre? Suszter és a kaptafa esete...

Kiknek ajánlom?
Bulis este utánra nem rossz vígjáték gyanánt.

Értékelésem: 40%

2012. február 19., vasárnap

TRON: Örökség


Vizuálisan abszolút a filmes világ élmezőnyében, azonban nem biztos, hogy pusztán ennyitől újra és újra hasra fogunk esni...






Objektíven: Sam Flynn-t, az önfejű 27 éves fiút nem hagyja nyugodni apja, az egykoron a világ legjobb videojáték fejlesztőjeként számon tartott Kevin Flynn rejtélyes eltűnése. Amikor Sam egy különös szignál után kezd el nyomozni, amit a régi Flynn Játékteremből küldenek - és csakis az apjától érkezhet - hirtelen egy digitális világba csöppen, ahol Kevint 20 éve tartják fogságban. A félelmet nem ismerő harcosnő Quorra segítségével apa és fia nekivág az élet-halál útnak az elképesztő kiber-univerzumban, amit Kevin saját maga alkotott. A különös kiber-világ igencsak megelőzte korát, az elképzelhetetlen járgányokkal, fegyverekkel, látványvilággal és a könyörtelen gazemberrel, aki mindent megtesz, hogy megakadályozza Flynnék szökését.

Szubjektíven: A Tron 1982-ben komoly áttörést hozott a digitális effektusok terén. Bár maga a film bőven hagyott kívánnivalót maga után, - történet és dramaturgia tekintetében akármelyik botot lekörözte volna egyszerűségben - mégis kultmozi lett újításai miatt. Mindez sikerülhetett volna a 2010-es változatnak is, ám - lássuk be - ma már sokkal nehezebb technikai téren igazán forradalmit nyújtani. Joseph Kosinski filmjének ugyanakkor majdnem sikerült... Sőt. Valljuk be, parádés, ami a vásznon a vizualitás szintjén megjelenik. Gyönyörű, szépen kimunkált minden egyes képkocka, a végére még Jeff Bridges digitalizált arcával is meg lehet barátkozni - stílusos és átgondolt technikai erődemonstráció zajlik 120 percen keresztül. Azonban megint ott a kérdés: elég ennyi? Van, amikor igen, de összességében nem jó tendencia, ha hajszálvékony történetre, kétdimenziós karakterekre épül az egész. Ezzel a részével is illene többet foglalkozni. Nem ragozom. Hiányérzetem maradt a túlontúl sok újítás miatt is. A kevesebb - jobban kidolgozva - megint több lett volna. A motoros jelenetek zseniálisak és stílusosabbak is, mint a kicsit túlerőltetett repkedés. A látvány mellett azonban van még egy eleme a filmnek, amely miatt kis híja, hogy nem repül magasabbra a százalékpont. Rég hallottam olyan zenét, ami ennyire fel tudta javítani a filmet. Sokan sok fórumon dicsérték már a Daft Punk munkáját. Csak a legnagyobb elismerés hangján tudok szólni az összehozott aláfestő zenéről. Még abban az igen népszerűvé vált kijelentésben is van némi igazság, hogy: "You didn't see Tron Legacy.... You heard it." - ha nem is teljesen igaz, de a pazar látványvilág az elementáris erejű zenével megtámogatva majdnem jó filmmé varázsolják a TRON: Örökséget. Tényleg kevés híja volt...

Kiknek ajánlom?
Akik szeretik az egyedi hangvételű, stílusos science-fiction mozikat, ne hagyják ki. Szórakoztatásra is abszolút alkalmas. Többet azonban hiba lenne elvárni tőle.

Értékelésem: 65%

2012. február 18., szombat

Harry Brown


Döbbenetes erejű film, amelyben az a legfélelmetesebb, hogy akár a szomszéd kerületben is játszódhatna...






Objektíven: A nyugdíjas, veterán tengerészgyalogos, Harry Brown barátját meggyilkolják a környéket rettegésben tartó fiatal, kegyetlen bűnözők. Mivel a rendőrség tehetetlen, Harry úgy dönt, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást.

Szubjektíven: Kezdjük ott, hogy igen kellemetlen ponton talál telibe Daniel Barber mozija. És itt álljunk is meg egy kicsit. Barber azóta sem kapott komolyabb munkát, pedig filmje 2009-ben készült. Nem véletlen. Filmje zsigeri emberi érzésekre épít, a szemet szemért, fogat fogért elvre, és ezt nem is kendőzi el. Sőt, amikor más kamerák már szemérmesen elfordulnának, Barberé pont akkor tartja ki a képet és szembesít a könyörtelen valósággal. Embert próbáló alkotás. Önkényes(?) igazságszolgáltatás a legkeményebb eszközökkel. S bár a cselekménnyel és a stílussal is problémák akadnak (nem elvárás egy elsőfilmes rendezőtől a tökéletes munka) maximálisan célba ér Harry Brown. Ott marad a bőröd alatt és alulról éget. Mert ezt nem lehet elfelejteni. Az élmény még erősebb lenne kevésbé sematikus történetvezetéssel, a filmvégi csavar se nagyon hiányzott. Nem volt ennek a mozinak szüksége arra, hogy még keményebbnek tűnjön. Barber alkotásának egy pillanatig sem kellett volna menő angol filmként beállítania magát, ugyanis minden ilyen elem számomra aláásta a realista felütést. A rendőrös mellékszál alaposabb kibontásra várt volna, ahogy a bandáé is. A Michael Caine nélküli jelenetek mintha nem élnének eléggé, aki - ismét - elképesztően erős alakítást tett le az asztalra, döbbenetes, mekkorát játszik. A hangulatra sem lehet panaszunk. Az a jelenet pedig a kocsmában... Nehéz jelzőt találni rá. Kiváló vitaindító Daniel Barber filmje, amit sok - erős idegzetű - embernek meg kéne néznie.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan felnőtt, erős gyomrú, erős idegzettel bíró embereknek. A társadalmi problémák iránt fokozott érzékenységgel rendelkezőknek.

Értékelésem: 75%

2012. február 17., péntek

Gulliver utazásai


Pedig semmi mást nem kellett volna tenni, mint a langyos középszerben tartani a filmet. Még ez sem sikerült az alkotóknak.






Objektíven: Lemuel Gulliver a Bermudákra igyekszik, de végül Liliput szigetén köt ki; a sziget parányi lakói fölé tornyosulva...

Szubjektíven: Azt, hogy a klasszikus irodalmi alapmű megerőszakolása, inkább hagyjuk is. Nyilvánvalóan nem olyan céllal született, hogy komoly köze legyen az eredetihez. Valószínűleg az ifjabb közönség kiszolgálását, szórakoztatását tűzhette zászlójára a stáb. Viszont még akkor sem ártott volna jobban a minőségre törekedni. Rob Letterman rendező már tudott erős közepes filmet produkálni (Szörnyek az űrlények ellen), most ismét kezdheti felépíteni renoméját a filmes világ előtt. Pedig - még egyszer hangsúlyozom - semmi másra nem lett volna szükség, minthogy következetesen végigvigye azt a középszert, ahova az első jelenetek, a felütés után kerül a film. Ha már kiszámítható és újítás nélküli, akkor érdemesebb végig megmaradni ebben a kategóriában. Mire gondolok? Természetesen az ízléstelen és undorító poénkodásra, amelyről senki sem tud meggyőzni, hogy valóban helye volt itt. Bőven meglettünk volna nélkülük, ahogy az ultraciki finálé nélkül is. A 3D-t pedig inkább hagyjuk. Csak újabb bizonyíték, hogy a pénzünk lenyúlására született eme becses darab, ami minden hibája ellenére néha még nézhető is, csak ettől még nem lesz jó. Se közepes...

Kiknek ajánlom?
Nem ajánlom senkinek ezt a filmet.

Értékelésem: 40%

2012. február 16., csütörtök

Aztán mindennek vége


Egy újabb film, melyhez a remek színészek mellé hasonlóan kiváló forgatókönyvírót is szerezhettek volna.






Objektíven: Történelmi dráma Tolsztojról, aki meg akarta találni az egyensúlyt a hírnév, a gazdagság és a saját életfilozófiája között, amiben nem fontosak az anyagiak...

Szubjektíven: Nem kis feladatra vállalkozott 2009-ben Michael Hoffman amerikai rendező és szakmai stábja. A legendás író Lev Tolsztoj életének utolsó hónapjait dolgozták fel Jay Parini Egy élet végállomása című regénye alapján. A játékfilmet Magyarországon február 9-én kezdték vetíteni a mozitermekben, ezért aktuális véleményt formálnunk róla. A kiváló orosz alkotó új vallásos meggyőződése okán lemond nemesi címéről, birtokairól, vegetáriánus lesz és cölibátust fogad. Miután a végrendeletét is megváltoztatja, Tolsztoj közel ötven éve hűséges felesége harcra kel férje egyre szélsőségesebb természetével… Grandiózus, bátor vállalkozás volt mindezt filmvászonra vinni. Összességében a produkció nem vallott kudarcot, kevés hiányzott egy igazán emlékezetes alkotáshoz. Azt már az elején leszögezhetjük, a színészek teljesítménye kiváló: a világ legismertebb filmkritikusa Roger Ebert így nyilatkozott Michael Hoffman alkotásának megtekintése után: „A két főszereplő színész jóval nagyobb súlyt ad a filmnek, mint amit magadtól kinéznél egy történelmi drámából.” Csak már megint a forgatókönyv... Hoffman érdekes húzással helyezi elénk a nagy költőt. Úgy, hogy feleségét teszi meg főszereplőnek. És Sofija (Helen Mirren) nem is okoz csalódást, az összkép mégis meglehetősen homályos marad. A forgatókönyvíró-rendező nem él eléggé azzal a nyilvánvaló helyzettel, hogy a "mozgalom élete", a tolsztoji ideák pont az író saját otthonában nem jutnak érvényre. Ez Jay Parini alapművéből jobban kijön. Magáról Tolsztoj alakjáról, emberi karakteréről is csupán felszínesen, egy ismeretterjesztő film szintjén értesülünk. Aránytalanság, talán ez a legjobb szó. A regényhez képest máshova teszi a hangsúlyokat a film, s így valahogy kevésbé lesz érdekes. De hazudnánk, ha gyenge próbálkozásként állítanánk be az Aztán mindennek vége című filmet. Csodálatos színészek, csodálatos képek, tájak és egy visszafogott, mégis mély lezárás. A rendezésen is érezhető, hogy egy pillanatig sem kontár munka, de ha legközelebb filmet rendez, Michael Hoffmannak át kéne átengednie a forgatókönyv megírásának lehetőségét.

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik nagy rajongói II.Erzsébet királynőnek és Von Trapp kapitánynak, azaz Helen Mirrennek és Christopher Plummernek. Csodálatosat játszanak együtt. Az orosz tájak kedvelői sem fognak rosszul járni, aki azonban irodalmi érdeklődésből nevezne be erre a filmre, inkább ne tegye.

Értékelésem: 70%

2012. február 15., szerda

Szussz...

Ismét egy szusszanásnyi szünet.
Mielőtt következne az Oscar-tippverseny, lássuk filmes viszonylatban mi volt a nyerő a 2012-es Grammy-díjátadón:






Legjobb filmdal:
I see the light (Aranyhaj és a nagy gubanc)

Legjobb filmzene:
A király beszéde - Alexandre Desplat

Legjobb szerkesztett filmzenei anyag:
Gengszterkorzó (various artists)

2012. február 14., kedd

Egyszer


Látni kell, de nemcsak Egyszer!








Objektíven: Történet egy utcazenészről, egy bevándorlóról és az ő eseménydús hetükről, miközben dalokban éneklik meg kapcsolatukat.

Szubjektíven: Modern musical. Történet, dalokban elbeszélve. A Fiú utcazenész, aki Dublin utcáin nappal slágereket, éjjel a saját számait énekli. A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát. A Fiú az apjával él, s annak porszívójavító műhelyében dolgozgat. A Lány az anyjával és a kislányával él. A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme. A Lány is nemrég esett át egy fájdalmas szakításon. Egy nap a Lány megáll a Fiú előtt az utcán, és önfeledten hallgatja a zenéjét… Falling Slowly, If You Want Me, Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, When Your Mind’s Made Up, Lies, Gold, The Hill, Fallen From The Sky, Leave, Trying To Pull Myself Away, All The Way Down, Once, Say It To Me Now. – ez maga a történet is egyben. Igazi kis gyöngyszem. Hol gyengébb, hol erősebb dalokkal, könnyed színészi játékkal és zenével minden mennyiségben. Minden perce megér egy százalékot.

Kiknek ajánlom?
Minden fiatalnak és fiatalos lelkű embernek kötelezően ajánlott darab.

Értékelésem: 85%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...