2011. július 17., vasárnap

Wild Wild West - Vadiúj Vadnyugat


Hiába, nem sikerülhet minden. Barry Sonnenfeld az Addams Family után igencsak mellényúlt.







Objektíven: A büszke déliek visszavágásra készülnek az elvesztett polgárháború után. Hadseregük nem lévén új és minden eddiginél hatékonyabb harci eszköz kifejlesztésén és Grant elnök meggyilkolásán dolgoznak. Vezérük a zseniális és bosszúéhes háborús veterán, Arliss Loveless (Kenneth Branagh). Az agytröszt parancsára elrabolják az Államok legnagyobb tudósait, hogy titkos rejtekhelyükön a félelmetes Tarantula nevű harci szerkezet megvalósításán dolgozzanak. A kormány két legjobb titkos ügynökét küldi a mindenre elszánt lázadók megállítására. Az egyik James West (Will Smith), akinek sármja, nagy dumája és gyors keze a fegyvere. A másik Artemus Gordon (Kevin Kline), aki pedig az álcázás, az intelligencia és az ügyes kis szerkezetek nagymestere. A két ügynök kezdetben egymással rivalizálva vág neki a feladatnak, de gyorsan rájönnek, hogy ezzel az ellenféllel szemben csakis egymással társulva érhetik el céljukat.

Szubjektíven: Az egy dolog, hogy bukás volt a mozipénztáraknál. Viszont a (sokkal) szebb napokat látott Barry Sonnenfeldet is ez a western-vígjátéknak szánt produktum indította el a süllyesztő felé és ez már inkább szomorú. Olyan rendező, akinek a világ egy galád családot és pár sötét zsarut köszönhet, nem elégedhetne meg ilyen alapanyaggal. Pedig ketten dolgoztak a sztorin és négyen (!) a forgatókönyv kimunkálásán. Mégis egy káosz lett belőle. A sci-fi, a vígjáték és a western vonal nem állt össze egésszé, az egymásra dobált ötletek sokasága pedig önmagában kevés. Sonnenfeld láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ahogy színészei is inkább a ripacskodás felé fordultak határozott koncepció hiányában. Szinte rossz érzés olyan nagyszerű színészeket látni, mint Kevin Kline vagy Kenneth Branagh, akikről tényleg halvány fogalmam sincs, miért kötöttek ki egy ilyen film forgatásán. A látvány, néhány jól elsütött poén és a gondosan kimunkált díszletek segítenek a mozi túlélésében. Egyébként a film - ahogy ezt már mások is többször leírták - önmaga paródiája. De még annak is gyenge.

Kiknek ajánlom?
Senkinek, Sonnenfeld rajongótáborának legfőképp nem, mert ők elég nagyot csalódhatnak a Men in Black és az Addams Family után.

Értékelésem: 30%

2011. június 5., vasárnap

AZ ÓCEÁNJÁRÓ FEDÉLZETÉN

Felszedi a horgonyt az Óceánjáró! Az elmúlt hetekben a francia partoknál időztünk, egész pontosan Cannes térségében. Véletlenszerűen kiválasztottam 15 filmalkotást, melyek díjazottjai voltak az itteni igen nívós filmfesztiválnak és ezekről írtam véleményt. Scorsese Taxisofőr-je mellett találkoztunk magyar díjazottakkal is, és lehetőségünk nyílt megemlékezni kedvenc filmes műfajomról, az animációról is.
Több mint 130 bejegyzés után itt az ideje visszatekinteni kicsit, mielőtt tovább indulunk. Mi mindent érintettünk, merre jártunk eddig? A 15 filmet számláló blokkok között volt már "Magyar filmes", "Könyv alapján készült - adaptációs", "Eredeti ötleten alapuló", "Világjáró rövidfilmes", "Animációs rövidfilmes" és még több más kategória. Értékeltük az elmúlt évtizedet, összefoglalót írtunk a kortárs magyar film utánpótlás-neveléséről és bepillantást nyertünk az Alien-tetralógiába is...
Ezen a ponton szívesen biztatok minden kedves Olvasót a kommentelésre és a kommunikációra. Legyen az Óceánjáró mindannyiunké! Én pedig igyekszem majd válaszolni! Akkor hát előre!

Következő állomásunk messzebb már nem is lehetne a francia partoktól. Nyugatra hajózunk, egész pontosan Amerika azon területére, melyet nemes egyszerűséggel legtöbben csak így neveznek: Vadnyugat. - igen, ebből már ki lehet találni. A következőkben - szintén véletlenszerűen - 15 westernfilm kerül terítékre. Jó olvasgatást! Pisztolyokat békén hagyni!
The Lunch Date


Egyetlen baj van vele. Nem szabad hozzá ismerni a Szalontüdő című magyar rövidfilmet.





Objektíven
: Egy hölgy lekési a vonatát a pályaudvaron. Furcsa kaland veszi kezdetét...


Szubjektíven: Adja magát az összehasonlítás, mégis megpróbálkozom a két film különválasztásával. Koncentráljunk most csakis Adam Davidson mozijára. A rendezői munkában azt tartom leginkább megsüvegelendőnek, hogy a nyilvánvaló társadalmi él mellett Davidson alkotása személyes tudott maradni. Fontosak a karakterek, a főhősnő különösen. Pontosan adagolva érkezik a feszültség, a történet újabb és újabb fordulópontjai. Jó érzés nézni ezt a filmet. Külön piros pont a fekete-fehér képvilágért és a remek hangulatért!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki igényes filmre vágyik és még nem volt szerencséje a Szalontüdőhöz!

Értékelésem: 85%
Eső után


Díjeső után.





Objektíven: A film egy menekülés és egy szomorú visszatérés történetét meséli el, egy nő és egy férfi kapcsolatát.

Szubjektíven: Nem először találkozunk olyannal, hogy valamit külföldön elismernek, idehaza értetlenség jut osztályrészéül: Mészáros Péter filmje valószínűleg jobban a figyelem középpontjába kerülhetett volna... de abban az évben Kertész Imre irodalmi Nobel-díja "vitte a pálmát" ebben a kategóriában. Pedig az Eső után megérdemli a figyelmet. Minimalista eszközökkel megoldott dráma, mely igazán hangulatával és egyszerűségével ragad magával. A rendező egyik első filmjéről van szó, újabb alkotásai rendezésileg már biztosabbak, de kétségtelen tény, legnagyobb sikerét ezzel a filmjével aratta Mészáros Péter. Sok sikert a további munkához!

Kiknek ajánlom?
Nem könnyen emészthető drámák szakavatott közönségének, szimbolizmustól sem visszariadóknak. Megéri.

Értékelésem: 70%

2011. május 18., szerda

Szél


Rövidfilm egy fotó alapján.




Objektíven: 1994 decemberében egy filmes kurzuson Bíró Yvette azt a feladatot adta, hogy a részvevők írjanak forgatókönyvet egy rövidfilmhez Lucienne Hervé "Három asszonyság" című 1952-ben készült fekete-fehér fotójára. A film hat perces snittben mutatja meg azt, amit nem látunk Hervé fotóján.

Szubjektíven: A Marie-Geneviève Ripeau közreműködésével készült "Egy akt felöltöztetése" című kötetben szerepel Iványi alkotásának alapanyaga. A Szél diadalmaskodott a Cannes-i Filmfesztiválon, Drezdában, és Torinóban is kitüntették. Mindmáig az egyik legelismertebb magyar film a győztesek közül. Iványi Marcell minimalista eszközökkel is kemény, embert próbáló művet tett le az asztalra, hat perc, mégis többre képes, mint sok más pályatársa órák hosszú leforgása alatt. Ki kell emelni Haraszti Zsolt operatőr munkáját is, aki látszólag csak pásztáz, valójában remekül kap el hangulatokat, képeket. Jó lenne több ilyen színvonalas munkát látni. Színvonalasat, mégis kevésbé "magyaros" végkifejlettel rendelkezőt.

Kiknek ajánlom?
A fekete-fehér képeket, a lassú filmeket kedvelőknek.

Értékelésem: 75%


2011. május 12., csütörtök

Nyitány


A születés csodája és ami előtte van.




Objektíven: Kilenc percnyi "utazás" a születésig.

Szubjektíven: Igen büszkék lehetnek a Péterfi Sándor Utcai Kórházban. A Kórbonctani Osztály hathatós közreműködésével készült el 1965-ben ez a kisfilm, melyet egész egyszerűen öröm megnézni. Végig szinten tartja a figyelmet, remek a vágói munka, Beethoven zenéjéről már nem is beszélve. Egy "légtérben" vagyunk végig, mégsem támad hiányérzetünk. Vadász János bebizonyítja, hogy "a szépség belülről fakad." Az egyszerűség diadala a Nyitány.

Kiknek ajánlom?
Nemcsak azoknak, akik orvosi pályára készülnek. Legalább egyszer mindenkinek ajánlott.

Értékelésem: 80%

2011. április 18., hétfő

A zongorista


100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.






Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

2011. március 31., csütörtök

A taxisofőr


"Hozzám beszélsz?"








Objektíven: A Vietnámot megjárt veterán, Travis nem találja a helyét New Yorkban. Hiába próbál közel kerülni egy szép, politikai aktivista lányhoz, hiába győzködi a vidékről felkerült, kiskorú prostituáltat, hogy térjen jó útra és hiába próbál beszélni a polgármesterjelölttel, hogy tisztítsa meg az utcákat a szeméttől. Úgy érzi, neki kell cselekednie: leborotváltatja a haját, fegyvert vásárol, kigyúrja a testét és nekivág, hogy rendet tegyen.

Szubjektíven: 1976. - Az Amerikai Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára készülődött. Országszerte ceremóniák, kulturális rendezvények, megemlékezések, ünnepségek sokasága. Azonban több olyan tényezővel is számolni kellett, melyek beárnyékolták a felhőtlennek ígérkező esztendőt. A nép még messze nem heverte ki Vietnámot, fokozódott a munkanélküliség és a nyomor. Csak néhány a tömérdek probléma közül, melyeket a hatalmi erők szívesebben láttak volna félresöpörve. A művészetek - különösen is a filmművészet - azonban újabb és újabb művekkel jelezte, jobbat tenne a nehézségek átbeszélése, kitárgyalása. Martin Scorsese Taxisofőrje a hetvenes évek Amerikájának esszenciáját adja. Az utca embere, a kispolgárok hétköznapisága kerül középpontba, egyszóval az alsóbb rétegek. Mocsoktól beborított terek, céltalanul lődörgő, a szexbe, a kábítószerek világába menekülő fiatalok, üres kapcsolatok és bandaháborúk. Néhány jelenség ebből a sajátos világból. S ahol mindez összesűrűsödik - a taxi. A Vietnámból frissen hazaérkezett katona a sofőrködésben próbál szerencsét, de amivel találkozik, az a bűn veleje. Michael Chapman operatőri munkája a film közepébe helyez, mintegy nyers, naturális túrát kínálva New York kevésbé népszerű kerületei közt. Leírhatatlanul erős a hangulat. A zene, a fények, a díszletek olyan atmoszférát teremtenek, melyek csak kevés alkotásnak adattak meg a filmtörténetben. A valósághoz való hűséget jelzi az is, hogy Scorsese mozija a rendező és főszereplője (Robert de Niro) ötleteiből, tapasztalataiból állt össze. Később ezeket gyúrta forgatókönyvvé a szintén remek munkát végző Paul Schrader. A finálé szintén elementáris erejű, bár talán vizuálisan túlzottan erős a film többi részéhez képest. Az utolsó jelenetről pedig azóta is számtalan értelmezési lehetőség látott napvilágot. Ki-ki úgy zárhatja le A taxisofőrt, ahogy jónak látja. Van akinek ez a többértelműség inkább gyengítette, másoknak erősítette az élményt. Azt az élményt, mely egyedülállóan kemény és letaglózó, persze, ha bírja az ember mindazt a szörnyűséget, amivel szembesít. Negatív film A taxisofőr, melyben a reménynek még csírája sem nagyon mutatkozik. Emiatt megemésztése is nehéz. Azonban még a legsokkolóbb jelenetet látva is előtör az emberből az érzés - amit lát, az sajnos igaz, felelősségünk kikerülhetetlen.

Kiknek ajánlom?
Olyan mozi ez, melyet inkább klasszikus volta miatt ajánl az ember megnézésre, egyébként jó szívvel nem ültetne elé senkit. Fel kell rá készülni, annyi szent. Érzékeny lelkűek, tizenévesek és Scorsese stílusát nehezebben bírók messze kerüljék.

Értékelésem: 95%


2011. március 7., hétfő

Dumbó


"Hölgyeim és uraim, díszes publikum - engedjék meg hogy bejelentsem a világ legfantasztikusabb, legfineszesebb, legfrappánsabb és egyben legfenomenálisabb mutatványát (...) tehát a világ legoriginálisabb, legominózusabb és egyben legorientálisabb csodáját"



Objektíven: Walt Disney egyik legbájosabb filmjének hőse Dumbó, a hatalmas fülű, csöppnyi elefánt. A cirkuszi állatsereglet tagjai mind bántják és gúnyolják szegényt, egyedül Timothy, a jókedvű kisegér barátkozik vele. A porondon nem könnyű sikert aratni, különösen egy lepedőnyi füleket cipelő csöppnyi elefántnak. Számtalan kudarc után Timothy vakmerő tervet eszel ki... Az 1941-ben bemutatott animációs film Oscar-díjat nyert filmzenéjéért és Cannes zsűrije sem hagyta honorálatlanul.

Szubjektíven: Ben Sharpsteen direktor utolsó animációs nagyjátékfilmjéhez érkezett az óriásfülű kiselefánt történetének megfilmesítésével. Ezt követően természetfilmek készítésébe kezdett, szintén az Egérbirodalom égisze alatt. Érdekesség, hogy a producer Walt Disneynek az elején egyáltalán nem tetszett a film ötlete, ám később a kedvencévé vált. A Dumbó sok egyéb dolog mellett abban tűnik ki, hogy mindmáig az egyetlen olyan Disney animációs mozifilm, amelyben a címszereplő nem beszél. (Talán ezért is került hozzám olyan közel...) És még miben kiemelkedő? Kedvesebb, meghatóbb, bájosabb szereplőket és történetet nehezen lehetne elképzelni. A dalok nem csupán fülbemászóak, de igényelnek néhány előkészített papírzsebkendőt is. (Igen, én is sírtam ANNÁL a résznél... Ott szem nem marad szárazon.) Nem csak elsőosztályú tanmese, hanem kiváló szórakozási lehetőség is a Dumbó, mely az animáció műfajának szerelmeseit is elkápráztatja. Gondolok itt a legendás "részeges" jelenetre, mely bár szervesen nem kapcsolódik a film egészéhez, de hangulatában, dinamikájában és főleg technikai megoldásaiban páratlan. Igazi gyöngyszem a mozgóképes kultúrában. Ebben az esztendőben lesz 70 éve, hogy bemutatták ezt a csodálatos mesét! A platina-DVD ebből az alkalomból már a boltokban! :)

Kiknek ajánlom?
A legkisebbeknek félelmetes lehet a részeges jelenet, de iskolás kortól felfelé nem csak ajánlott mű, hanem újra és újra megnézendő kötelezően javallott animációs film!

Értékelésem: 100%

2011. március 5., szombat

Mephisto


Szabó István Oscar-díjas filmje az 1920-as, 30-as évek Németországába kalauzolja nézőit, kiváló színészek segítségével.






Objektíven: 1920-as évek. A hamburgi színház társulatának tehetséges színészét, Hendrik Höfgent mérhetetlen becsvágy fűti. Baloldalisága és művészi féltékenysége miatt Höfgen összeütközésbe kerül a színház ugyancsak tehetséges színészével, a nemzetiszocialista Miklasszal. Höfgen érvényesülése érdekében feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert. A Berlini Állami Színházban kap szerződést, ahol végre eljátszhatja álmai szerepét, Mephistót. Ezzel megkezdődik feltartóztathatatlan karrierje, épp az idő tájt, amikor a nemzetiszocialista párt hatalomra kerül...

Szubjektíven: 1982-t a kritikusok a "Mephisto évének" tartották, a filmet szinte minden európai ország és tengerentúli terület megvásárolta, bevételei a szokásos jogdíjak tízszeresére rúgtak. Szabó István alkotásával kapcsolatban a legérdekesebb kérdést persze pont "Mephisto", azaz Klaus Maria Brandauer karaktere szolgáltatja. Ki is volt ő? Valóban gerinctelen, haszonleső, sunyi, minden rendszert kiszolgáló figura lenne? Véleményem szerint nem egyértelmű a válasz. Való igaz, hogy megalkuvó ember, akit elsősorban saját érvényesülése izgat, azonban végig nincs tudatában annak, mi is lehet ennek az egész történetnek a végkicsengése, nincs tisztában a helyzet valós súlyával. Karrierjének építése hajtja előbbre, éppen ezért esik bele abba a hibába, hogy nem tud megállni. Mégsem elsősorban önző, hanem gyenge, sodródó lény. Szabó István filmje remekül mutatja be, hogy nem kell feltétlenül "beállni a sorba"; ha akaratgyenge vagy, a rendszer máris elsodor, beszippant, szövetségesévé tesz. Lassanként adja magát a Mephisto-párhuzam a világirodalomból... A film lényege egyébként pontosan a művész és a kultúra, a színész és a társadalom viszonya. Bekúszik a képbe az anyanyelv használatának szerepe is, amelyet Klaus Maria Brandauer karaktere kiemel. - Az utolsó szcéna kitörölhetetlen emléket nyújt és egy zseniális utolsó mondatot... Mephisto már egyszerűen nem tud visszalépni. Talán látta, talán érezte a veszélyt, de nem akarta beismerni még saját maga előtt sem. Így pedig elkerülhetetlen a bukás...

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek, Szabó István stílusát kedvelőknek. Erős és lassú film, elgondolkodtató alkotás. És persze mindenkinek ajánlom, akik kíváncsiak az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar nagyjátékfilmre.

Értékelésem: 85%

2011. március 3., csütörtök

A misszió


A 2006-os Holiday című filmben, Miles felkapja A misszió kétlemezes DVD kiadását egy videotékában azt bizonygatva, hogy Irisnek meg kellene néznie csodálatos zenéje miatt. - Én csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak amiatt érdemes megnézni.



Objektíven: A tizennyolcadik században, az Amazonas esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya missziós állomást alapít. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza, aki szakított korábbi életével és menedéket keresve a rendbe is belép. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. Ám a kapzsiság és a hatalomvágy sötét erői alattomos támadást indítanak a helybéliek ellen. Veszélybe kerül jóhiszeműségük, ártatlanságuk, tisztaságuk. Itt már kevés az ima ereje...

Szubjektíven: Ez a film sokkal többet érdemel, minthogy így emlékezzünk rá hosszú évek távlatából; "ez volt az az alkotás, amiért Ennio Morricone nem kapta meg az Oscart 1986-ban." Valóban fájó pont, de nemcsak ezen múlik a dicsőség. Az operatőri munka például megkapta az aranyszobrot. Golden Globe-díjas a forgatókönyv. És persze itt van az Arany Pálma is. Hagyjuk azonban a díjakat. Azok sok esetben nem a filmet, hanem a díjat átadókat minősítik. - Jelen esetben pozitívan. A misszió remekül szemlélteti a világi és az egyházi hatalom egymásnak feszülését, ahol fájdalmas kompromisszumokat kell hozni. A dúsgazdag európai uralkodócsaládok állnak az egyik oldalon, a másikon az egyház missziós tevékenysége. A két fél már többször keveredett összetűzésbe a történelem során, végül - általában - a pénz és a gazdasági érdekek győzedelmeskedtek a hit felett. "Ennek a harcnak az egyik színhelye a dél-amerikai gyarmatvilág, a telepesek és Isten szolgálóinak pártfogásába vett őslakosok harca. A történet középpontjában pedig Rodrigo Mendoza áll, aki a telepeseket kiszolgáló rabszolgavadászból a bűn-bűnhődés-megváltás útvonalon keresztül az Úr kegyelme által, az Ő szolgája és végül védelmező katonája lett." - És ha nem lenne elég, amiről az elején szóltunk, mindez fantasztikus képekben, remek színészi munka által kerül tolmácsolásra a néző számára. A vége erőteljes hatású, mégis De Niro intenzívebb játéka miatt mintha kicsit felborulna az egyensúly az ő javára. De egy újranézés után valószínűleg már nem gondolnám így, hisz azóta Jeremy Irons is bizonyította zsenijét, és itt is remekül játszik. Ray McAnally zseniális, de ugyanez elmondható az összes szereplőről. Lassan kibontakozó film, de aki nem sajnálja rá az időt, nagyon jól jár. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy Roland Joffe néhány nagyszerű film után (Play for today, Gyilkos mezők, A misszió) a kilencvenes évektől jócskán lejjebb vitte a színvonalat. Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét magára talál, mert ez az elmúlt két évtizedben nem igazán sikerült.

Kiknek ajánlom?
Remek film, sok erős jelenettel. Mégis úgy gondolom, 16 éves kor felett minden embernek látnia kell(ene). - Köszönet osi az idézetért!

Értékelésem: 95%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...