A zongorista

100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.

Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

A taxisofőr

"Hozzám beszélsz?"








Objektíven: A Vietnámot megjárt veterán, Travis nem találja a helyét New Yorkban. Hiába próbál közel kerülni egy szép, politikai aktivista lányhoz, hiába győzködi a vidékről felkerült, kiskorú prostituáltat, hogy térjen jó útra és hiába próbál beszélni a polgármesterjelölttel, hogy tisztítsa meg az utcákat a szeméttől. Úgy érzi, neki kell cselekednie: leborotváltatja a haját, fegyvert vásárol, kigyúrja a testét és nekivág, hogy rendet tegyen.

Szubjektíven: 1976. - Az Amerikai Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára készülődött. Országszerte ceremóniák, kulturális rendezvények, megemlékezések, ünnepségek sokasága. Azonban több olyan tényezővel is számolni kellett, melyek beárnyékolták a felhőtlennek ígérkező esztendőt. A nép még messze nem heverte ki Vietnámot, fokozódott a munkanélküliség és a nyomor. Csak néhány a tömérdek probléma közül, melyeket a hatalmi erők szívesebben láttak volna félresöpörve. A művészetek - különösen is a filmművészet - azonban újabb és újabb művekkel jelezte, jobbat tenne a nehézségek átbeszélése, kitárgyalása. Martin Scorsese Taxisofőrje a hetvenes évek Amerikájának esszenciáját adja. Az utca embere, a kispolgárok hétköznapisága kerül középpontba, egyszóval az alsóbb rétegek. Mocsoktól beborított terek, céltalanul lődörgő, a szexbe, a kábítószerek világába menekülő fiatalok, üres kapcsolatok és bandaháborúk. Néhány jelenség ebből a sajátos világból. S ahol mindez összesűrűsödik - a taxi. A Vietnámból frissen hazaérkezett katona a sofőrködésben próbál szerencsét, de amivel találkozik, az a bűn veleje. Michael Chapman operatőri munkája a film közepébe helyez, mintegy nyers, naturális túrát kínálva New York kevésbé népszerű kerületei közt. Leírhatatlanul erős a hangulat. A zene, a fények, a díszletek olyan atmoszférát teremtenek, melyek csak kevés alkotásnak adattak meg a filmtörténetben. A valósághoz való hűséget jelzi az is, hogy Scorsese mozija a rendező és főszereplője (Robert de Niro) ötleteiből, tapasztalataiból állt össze. Később ezeket gyúrta forgatókönyvvé a szintén remek munkát végző Paul Schrader. A finálé szintén elementáris erejű, bár talán vizuálisan túlzottan erős a film többi részéhez képest. Az utolsó jelenetről pedig azóta is számtalan értelmezési lehetőség látott napvilágot. Ki-ki úgy zárhatja le A taxisofőrt, ahogy jónak látja. Van akinek ez a többértelműség inkább gyengítette, másoknak erősítette az élményt. Azt az élményt, mely egyedülállóan kemény és letaglózó, persze, ha bírja az ember mindazt a szörnyűséget, amivel szembesít. Negatív film A taxisofőr, melyben a reménynek még csírája sem nagyon mutatkozik. Emiatt megemésztése is nehéz. Azonban még a legsokkolóbb jelenetet látva is előtör az emberből az érzés - amit lát, az sajnos igaz, felelősségünk kikerülhetetlen.

Kiknek ajánlom?
Olyan mozi ez, melyet inkább klasszikus volta miatt ajánl az ember megnézésre, egyébként jó szívvel nem ültetne elé senkit. Fel kell rá készülni, annyi szent. Érzékeny lelkűek, tizenévesek és Scorsese stílusát nehezebben bírók messze kerüljék.

Értékelésem: 95%

Dumbó

"Hölgyeim és uraim, díszes publikum - engedjék meg hogy bejelentsem a világ legfantasztikusabb, legfineszesebb, legfrappánsabb és egyben legfenomenálisabb mutatványát (...) tehát a világ legoriginálisabb, legominózusabb és egyben legorientálisabb csodáját"



Objektíven: Walt Disney egyik legbájosabb filmjének hőse Dumbó, a hatalmas fülű, csöppnyi elefánt. A cirkuszi állatsereglet tagjai mind bántják és gúnyolják szegényt, egyedül Timothy, a jókedvű kisegér barátkozik vele. A porondon nem könnyű sikert aratni, különösen egy lepedőnyi füleket cipelő csöppnyi elefántnak. Számtalan kudarc után Timothy vakmerő tervet eszel ki... Az 1941-ben bemutatott animációs film Oscar-díjat nyert filmzenéjéért és Cannes zsűrije sem hagyta honorálatlanul.

Szubjektíven: Ben Sharpsteen direktor utolsó animációs nagyjátékfilmjéhez érkezett az óriásfülű kiselefánt történetének megfilmesítésével. Ezt követően természetfilmek készítésébe kezdett, szintén az Egérbirodalom égisze alatt. Érdekesség, hogy a producer Walt Disneynek az elején egyáltalán nem tetszett a film ötlete, ám később a kedvencévé vált. A Dumbó sok egyéb dolog mellett abban tűnik ki, hogy mindmáig az egyetlen olyan Disney animációs mozifilm, amelyben a címszereplő nem beszél. (Talán ezért is került hozzám olyan közel...) És még miben kiemelkedő? Kedvesebb, meghatóbb, bájosabb szereplőket és történetet nehezen lehetne elképzelni. A dalok nem csupán fülbemászóak, de igényelnek néhány előkészített papírzsebkendőt is. (Igen, én is sírtam ANNÁL a résznél... Ott szem nem marad szárazon.) Nem csak elsőosztályú tanmese, hanem kiváló szórakozási lehetőség is a Dumbó, mely az animáció műfajának szerelmeseit is elkápráztatja. Gondolok itt a legendás "részeges" jelenetre, mely bár szervesen nem kapcsolódik a film egészéhez, de hangulatában, dinamikájában és főleg technikai megoldásaiban páratlan. Igazi gyöngyszem a mozgóképes kultúrában. Ebben az esztendőben lesz 70 éve, hogy bemutatták ezt a csodálatos mesét! A platina-DVD ebből az alkalomból már a boltokban! :)

Kiknek ajánlom?
A legkisebbeknek félelmetes lehet a részeges jelenet, de iskolás kortól felfelé nem csak ajánlott mű, hanem újra és újra megnézendő kötelezően javallott animációs film!

Értékelésem: 100%

Mephisto

Szabó István Oscar-díjas filmje az 1920-as, 30-as évek Németországába kalauzolja nézőit, kiváló színészek segítségével.






Objektíven: 1920-as évek. A hamburgi színház társulatának tehetséges színészét, Hendrik Höfgent mérhetetlen becsvágy fűti. Baloldalisága és művészi féltékenysége miatt Höfgen összeütközésbe kerül a színház ugyancsak tehetséges színészével, a nemzetiszocialista Miklasszal. Höfgen érvényesülése érdekében feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert. A Berlini Állami Színházban kap szerződést, ahol végre eljátszhatja álmai szerepét, Mephistót. Ezzel megkezdődik feltartóztathatatlan karrierje, épp az idő tájt, amikor a nemzetiszocialista párt hatalomra kerül...

Szubjektíven: 1982-t a kritikusok a "Mephisto évének" tartották, a filmet szinte minden európai ország és tengerentúli terület megvásárolta, bevételei a szokásos jogdíjak tízszeresére rúgtak. Szabó István alkotásával kapcsolatban a legérdekesebb kérdést persze pont "Mephisto", azaz Klaus Maria Brandauer karaktere szolgáltatja. Ki is volt ő? Valóban gerinctelen, haszonleső, sunyi, minden rendszert kiszolgáló figura lenne? Véleményem szerint nem egyértelmű a válasz. Való igaz, hogy megalkuvó ember, akit elsősorban saját érvényesülése izgat, azonban végig nincs tudatában annak, mi is lehet ennek az egész történetnek a végkicsengése, nincs tisztában a helyzet valós súlyával. Karrierjének építése hajtja előbbre, éppen ezért esik bele abba a hibába, hogy nem tud megállni. Mégsem elsősorban önző, hanem gyenge, sodródó lény. Szabó István filmje remekül mutatja be, hogy nem kell feltétlenül "beállni a sorba"; ha akaratgyenge vagy, a rendszer máris elsodor, beszippant, szövetségesévé tesz. Lassanként adja magát a Mephisto-párhuzam a világirodalomból... A film lényege egyébként pontosan a művész és a kultúra, a színész és a társadalom viszonya. Bekúszik a képbe az anyanyelv használatának szerepe is, amelyet Klaus Maria Brandauer karaktere kiemel. - Az utolsó szcéna kitörölhetetlen emléket nyújt és egy zseniális utolsó mondatot... Mephisto már egyszerűen nem tud visszalépni. Talán látta, talán érezte a veszélyt, de nem akarta beismerni még saját maga előtt sem. Így pedig elkerülhetetlen a bukás...

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek, Szabó István stílusát kedvelőknek. Erős és lassú film, elgondolkodtató alkotás. És persze mindenkinek ajánlom, akik kíváncsiak az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar nagyjátékfilmre.

Értékelésem: 85%

A misszió

A 2006-os Holiday című filmben, Miles felkapja A misszió kétlemezes DVD kiadását egy videotékában azt bizonygatva, hogy Irisnek meg kellene néznie csodálatos zenéje miatt. - Én csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak amiatt érdemes megnézni.



Objektíven: A tizennyolcadik században, az Amazonas esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya missziós állomást alapít. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza, aki szakított korábbi életével és menedéket keresve a rendbe is belép. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. Ám a kapzsiság és a hatalomvágy sötét erői alattomos támadást indítanak a helybéliek ellen. Veszélybe kerül jóhiszeműségük, ártatlanságuk, tisztaságuk. Itt már kevés az ima ereje...

Szubjektíven: Ez a film sokkal többet érdemel, minthogy így emlékezzünk rá hosszú évek távlatából; "ez volt az az alkotás, amiért Ennio Morricone nem kapta meg az Oscart 1986-ban." Valóban fájó pont, de nemcsak ezen múlik a dicsőség. Az operatőri munka például megkapta az aranyszobrot. Golden Globe-díjas a forgatókönyv. És persze itt van az Arany Pálma is. Hagyjuk azonban a díjakat. Azok sok esetben nem a filmet, hanem a díjat átadókat minősítik. - Jelen esetben pozitívan. A misszió remekül szemlélteti a világi és az egyházi hatalom egymásnak feszülését, ahol fájdalmas kompromisszumokat kell hozni. A dúsgazdag európai uralkodócsaládok állnak az egyik oldalon, a másikon az egyház missziós tevékenysége. A két fél már többször keveredett összetűzésbe a történelem során, végül - általában - a pénz és a gazdasági érdekek győzedelmeskedtek a hit felett. "Ennek a harcnak az egyik színhelye a dél-amerikai gyarmatvilág, a telepesek és Isten szolgálóinak pártfogásába vett őslakosok harca. A történet középpontjában pedig Rodrigo Mendoza áll, aki a telepeseket kiszolgáló rabszolgavadászból a bűn-bűnhődés-megváltás útvonalon keresztül az Úr kegyelme által, az Ő szolgája és végül védelmező katonája lett." - És ha nem lenne elég, amiről az elején szóltunk, mindez fantasztikus képekben, remek színészi munka által kerül tolmácsolásra a néző számára. A vége erőteljes hatású, mégis De Niro intenzívebb játéka miatt mintha kicsit felborulna az egyensúly az ő javára. De egy újranézés után valószínűleg már nem gondolnám így, hisz azóta Jeremy Irons is bizonyította zsenijét, és itt is remekül játszik. Ray McAnally zseniális, de ugyanez elmondható az összes szereplőről. Lassan kibontakozó film, de aki nem sajnálja rá az időt, nagyon jól jár. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy Roland Joffe néhány nagyszerű film után (Play for today, Gyilkos mezők, A misszió) a kilencvenes évektől jócskán lejjebb vitte a színvonalat. Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét magára talál, mert ez az elmúlt két évtizedben nem igazán sikerült.

Kiknek ajánlom?
Remek film, sok erős jelenettel. Mégis úgy gondolom, 16 éves kor felett minden embernek látnia kell(ene). - Köszönet osi az idézetért!

Értékelésem: 95%

Az élet értelme

Nem a szatíra műfajával van bajom, hanem azzal, ha bántó gúnnyal és cinizmussal párosul.







Objektíven: Monty Python. A világhírű társulat utolsó, közös filmje az abszurd, fekete humor, a groteszk jelenetek és az aranyköpések keveréke. A komikusok több, rövid sztoriban elemzik a hétköznapi élet olyan témáit, mint például a születés, a szexuális oktatás, a katonaság vagy a szervátültetés problémája. A film ezen kívül foglalkozik a világ legkövérebb emberével, a vallás kérdésével, furcsa álmokat próbál megfejteni, és figyelemmel kíséri a halál folyamatát. A cél: megtalálni az emberi létezés értelmét.

Szubjektíven: Nagyon kedvelem a Monty Pyton filmjeit. A Gyalog galopp minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Brian élete is bővelkedik klasszikus dialógusokban, beszólásokban. Repülő cirkusz - sorozatukat annak idején többször megnéztem, kiadott könyvüket is élvezettel forgattam. Az élet értelme azonban nem talált célba. Hiába a sok kacagtató jelenet, a poénarmada, ha a filmtörténet egyik legabszurdabb, legfeketébb, leggusztustalanabb, legszókimondóbb, legmegbotránkoztatóbb művével van dolgunk, mely tud ugyan szórakoztató lenni, de csak olyan áron, hogy a humort cinizmussal vegyíti és néhol erősen bántó stílusban prezentálja. Sokan azt hozzák fel mentségül, ilyen a világunk is. Talán, de akkor sem célravezető ilyen eszközökhöz nyúlni. Vagyis az lehetne, ha sikerülne jó érzéssel, egy bizonyos határon belül maradva kezelni ezeket az eszközöket. Néhány szcéna esetében sikerült is. A hiányérzet mégis erős maradt a végére. A végére, ahol kiderülhetne az élet értelme. És félreértés ne essék, egyáltalán nem azzal van bajom, hogy nem derül ki, hanem hogy alaposan ki van nevetve mindenki, aki szerint van neki értelme.

Kiknek ajánlom?
Biztos rossz passzban voltam, vagy valami ilyesmi, de én ezt nem igazán ajánlottam azóta se senkinek. Ami valóban említésre méltó jelenet van benne, azok nagy része megtalálható a legnagyobb közösségi portálokon és videómegosztókon.

Értékelésem: 40%

Underground

"Most mi esszük meg a vacsorát, vagy az minket?"







Objektíven: "A soha véget nem érő háború abszurd és lehetetlen, de - mint tudjuk - a Balkán megvalósult meséje. Belgrád 1941-es német megszállását követően több partizáncsalád a pincékbe menekül. Egy "jóbarát" hadiszállító támogatásával fegyvereket készítenek az ellenállásnak - amin a halálgyáros jól keres. A háborúnak egyszer csak vége lesz, de a barát tovább szövi a szilaj harcok történetét, oly hihetően, hogy egész város éldegél immár a felszín alatt. Azonban 1961-ben néhány partizán felmegy a fényre. Meglepődésük leírhatatlan. Azután 1991-ben újra kitör a háború..."

Szubjektíven: Ez bizony 170 percnyi kőkemény balkáni tragikomikum Kusturica-módra. A Macska-jaj ehhez képest Igazából szerelem. Emir Kusturica filmjeit mindig is nagy felbuzdulás kísérte, mégis összes többi alkotásának együttvéve nem volt akkora visszhangja, mint ennek. Nagyon nehéz film. A történések jobb megértése végett közzé teszek két írásrészletet a Creative Commons és a Filmtett jóvoltából, melyek a témával foglalkoznak és betekintést engednek az Underground világába: "A jugoszláv történelem ötven évét feldolgozó, szédületes tempójú vízió azt sugallja, hogy a háború valójában sosem ért véget a Balkánon, csupán az ellenség változott. A helyenként Federico Fellini áradó fantáziáját idéző alkotás szakmai erényeit nemigen vitatta senki, ennek tudható be cannes-i győzelme is. Annál hevesebb viták tárgyát képezte a film politikai tartalma: a nyugati és közép-európai értelmiség úgy ítélte meg, hogy az Underground valójában egy szerb propagandafilm egy bosnyák (!) művész által elkészítve, melyet a Milošević-rezsim finanszírozott. (A mű egyébként francia–jugoszláv–német koprodukció) Elnézőbb kritikusok szerint Kusturica maga sem nagyon értette, mi folyik éppen a Balkánon. A rendezőt rendkívül felzaklatta a sok, szerinte igazságtalan támadás, forró fejűen még azt is kilátásba helyezte, hogy a továbbiakban felhagy a rendezéssel. Műve védelmében annyit mondott, hogy valójában egyetlen fél oldalán sem kívánt állást foglalni, célja annak bemutatása volt, hogy hamis illúzió az egymással békében élő, soknemzetiségű Jugoszlávia titói képének fenntartása. Az idő múlásával lecsillapodtak a kedélyek, az Underground értékelése is egyre árnyaltabb lett, ám az tagadhatatlan, hogy a filmnek köszönhetően Kusturica egy időre kiesett a moziközönség kegyeiből." Filmtett: "Volt egyszer egy ország és a fővárosa Belgrád ... A film rögtön az elején megosztotta a véleményeket. Két fő tábor csapott össze. Aki védte, remekműnek, történelmi allegóriának, mitikus balkáni eposznak tartotta, aki támadta, szerb propagandaszemétnek minősítette. Kusturicának a szemére vetették, hogy megtagadta szarajevói gyökereit és elárulva Boszniát, Belgrád szolgálatába állt. A film kapcsán újra fellángoltak a boszniai háború értelmezési lehetőségei. Az Undergroundon a jugoszláv történelem önkényes félreértelemzése okán tartják hazug, félresikerült alkotásnak. Erre Kusturica személyes, alkotói szabadságával válaszolt, ami érthető. Az önmagát többször az utolsó jugoszlávnak aposztrofáló rendező eredetileg boszniai muzulmánként született. Korábbi, 80-as évekbeli sikeres filmjeivel maga is hozzájárult a multikulturális Szarajevó-kép megjelenítéséhez és népszerűsítéséhez. Ezekben a filmekben sem volt tőle idegen a történelmi háttér. Kusturica az Undergroundon 1993. októbere és 1995. februárja között dolgozott. A boszniai háború 1992. áprilisában kezdődött és két éven keresztül etnikai öldöklések helyszínévé változott. Megjegyzés: a film nem Boszniáról szól, még csak nem is ott forgatták, mégis úgy jelenik meg az emberek fejében, mintha kizárólag a boszniai háborúra vonatkozna." Saját vélemény: Érthetőek Kusturica egyetemes gondolatai, mégis annyira rájátszik a balkáni helyzetre, annyira észrevehetőek alkotói szabadsága okán elkövetett "hanyagságai", hogy nem csoda, hogy támadták. Maga a film gondolatébresztő és figyelemre méltó alkotás.

Kiknek ajánlom?
Az abszurd és a tragikomikum műfaját és a balkáni filmeket kedvelőknek. Csak felnőtt fejjel érdemes belevágni és nem árt némi történelmi háttértudás hozzá.

Értékelésem: 90%

Barbárok a kapuk előtt

Életed egyik legnehezebb és legkellemetlenebb filmje.








Objektíven: Kórházba kerül az ötvenes évei elején járó Rémy. Volt felesége, Louise, arra kéri a Londonban élő fiukat, jöjjön haza a haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt apjával kapcsolata, nem volt mondanivalójuk egymásnak. Végül mégis Montrealba repül, hogy segítsen és apja támasza legyen a nehéz helyzetben. Sébastien minden követ megmozgat, hogy könnyítsen Rémy szenvedésein. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze a betegágy körül.

Szubjektíven: Az amerikai birodalom bukása -sorozat egyelőre második darabjánál tart, így még nem szélesedett trilógiává. Denys Arcand rendező 1986 után ismét ehhez a témához nyúlt, különbség mindössze annyi, hogy a jelen esetben tárgyalt filmnél 2003-at írtunk. A téma lassan bontakozik ki, helyenként abszurd, helyenként fekete humorral találkozunk, mégis a kőkemény dráma viszi a filmet. A filmet, melyre nem lehet megfelelően felkészülni, olyannyira negatív és borúlátó. Negatív, mert olyan korképet vázol egy idősödő ember történetén keresztül, amely "kis túlzással többet mond az istentelen XX. századról, mint bármely történelemkönyv vagy dokumentumfilm." Ilyen XX. századi lélek a főszereplő is, és szinte mindenki a környezetében. Problémát mindig akkor éreztem a filmmel kapcsolatban, amikor a rendező megpróbálja felmenteni figuráit, akiket láthatóan szeret. De nem. Ezek a karakterek sem különbek, sőt, ők is okozói az egyre mélyülő válságnak, melyről Arcand alkotása szól. A filmben mutatnak egy remek bejátszást, amiben azt elemzik, hogy a World Trade Center elleni merénylet azért rendkívüli, mert a civilizáció szívébe hatolt, mondhatni a barbárok már ott vannak a kapuknál. Az analógia zseniális és kiválóan felépített: ugyanis pont ez a film lényegi része; nem a barbárok vannak a kapuknál. Mi magunk vagyunk a barbárok, mi vagyunk ott a kapuknál. Erre játszik rá az utolsó jelenet is. - Könnyen lehetett volna hibátlan Denys Arcand filmje. Az izmusokról szóló epizód például egészen pazar, ahogy a szeptember 11-es rész is. A rendező azonban - véleményem szerint - óriási hibát vét azáltal, hogy felmenti a figuráit, helyenként igazat ad "barbár" cselekedeteiknek. Pedig pont arra kellene rádöbbenni, hogy ezek okozzák a bajt. Figyelemre méltó filmalkotás ez, mégis kevesen fogják igazán értékelni, mert egyáltalán nem szerethető. Akiknek ez mégis sikerült, ott paradox módon máris van miről elgondolkodni egy fals értékrenddel kapcsolatban...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel a világon senkinek. Aki mégis úgy érzi, hogy nem teljes az élete e nélkül a film nélkül, az készítse fel a lelkét és vágjon bele!

Értékelésem: 75%

A csend világa

Arany Pálma és Oscar-díj egy természetfilmnek? Igen! Cousteau kapitány klasszikusa a legnagyobbak között!






Objektíven: Cousteau "kapitány", a világhírű francia tengerkutató és könnyűbúvár természetfilmje művészi élményt nyújtó dokumentumfilm. Messze túlmegy a valóság képi ábrázolásán. Filmjében a lélegzetelállító képek, a kommentár és a zene tökéletesen összhangban vannak. A lényegében tudományos-ismeretterjesztő anyagot, a varázslatos víz alatti világ ezer arcának megörökítését meg tudták tölteni a valóság, az emberi világ izgalmas, kalandos levegőjével.

Szubjektíven: Jacques-Yves Cousteau kapitány - egy legenda, egy kiváló ember. Nagyszerű természetfilmek alkotója, elsőrangú kutató, búvár. Filmje A csend világa valóban oda kalauzol bennünket, ahol nincs hang, ahol a vízi élőlények, a korallszirtek pompája ragad magával. A narrátor nélküli részek alatt megismerhetünk egy láthatatlan, feltérképezetlen világot. Nagyszerű érzékkel összerakott epizódok, kalandos felfedezések tarkítják utunkat szárazföldön, vízen és víz alatt. Ami az egészet különlegessé teszi, hogy mi is a Calypso fedélzetén érezzük magunkat, matrózként, búvárként viselkedünk és nem csak majdnem. Minden perce átérezhető, legyen szó gyönyörű képekről vagy épp hátborzongatóan naturális, sokkoló jelenetekről. Az állatvédők ma minden bizonnyal fennék a fogukat a hasonló alkotásokra, de 1956-ban ez leginkább az újdonság erejével hatott. Inkább tanulhatna a mai kor dokumentumfilmese Louis Malle remek rendezéséből, hogyan kell emberközeli, nem pusztán tényeken alapuló filmet készíteni. A csend világa nem csak a palackos reduktoros merülést "találta fel", nem csak az első igazi búvárfilm volt, hanem Cousteau kapitány és a matrózok segítségével társsá vált egy máig feledhetetlen természettúrán.

Kiknek ajánlom?
A természetfilmek kedvelőinek. A Cousteau-életmű szerelmeseinek és a varázslatos képi világok szakavatott közönségének. Sokadszorra is felemelő élményt nyújt.

Értékelésem: 100%

Excalibur - Vér és mágia

Az angolok is értenek a fantasy-hoz? Mi az hogy!








Objektíven: A film a legendás Arthur király történetét dolgozza fel. A szegény fiú Merlin, a varázsló segítségével megszerzi az ország trónját. Ugyanis ő az egyetlen, aki a kősziklából ki tudja húzni a hatalmat szimbolizáló kardot, az Excaliburt. Megalapítja a "kerekasztal lovagjainak" rendjét, amelynek a feladata az, hogy az országban uralkodó káoszt felszámolja, és folyamatosan jót cselekedjék. Arthur elveszi feleségül a szépséges Guinevrát, de a sors úgy hozza, hogy hölgye szívén legkiválóbb lovagjával, Sir Lancelot-al kell osztoznia.

Szubjektíven: Mennyi nagy név, mennyi nagy karakter a legendából! És mindehhez mennyi nagy színész! A stáblistára pillantva nem mehetünk el szó nélkül olyan nagyságok mellett, mint Helen Mirren, Nigel Terry, Liam Neeson, Gabriel Byrne, Patrick Stewart, Ciarán Hinds, Cherie Lunghi és Nicol Williamson. Van közülük, aki csak később vált világhírű művésszé. Tulajdonképpen elmondható mindez a rendezőről, John Boormanről is, aki - bár 1981-re már büszkélkedhetett szakmai elismerésekkel - igazán sikeres csak évekkel később lett. Az Excalibur rendezésébe 47 évesen fogott bele, tehát nem volt már fiatal. Filmje mégis irányadóvá vált a '80-as évek fantasy-hullámát tekintve. A film képi világa egyszerre középkori, lovagi időket idéző és a legendák mítikus lényegét megelevenítő; ezek fényképezése lett az igazi telitalálat. Alex Thompson operatőr tucatnyi nagy film elkészítésénél állt a kamera mögött, legsikerültebb műve azonban mégis az Excalibur. Nélküle vásári komédiára emlékeztetne, amit a vásznon látunk, - bár igen erős a jelmeztervezői munka is - így azonban hangulat, érzés, életerő költözik a képkockákra. A gyenge pont talán megint a könyv. Thomas Malory alkotását Rospo Pallenberg adaptálta majd ezt az adaptációt Pallenberg a rendezővel, John Boormannel csiszolta tovább forgatókönyvvé. A többszöri átdolgozás érződik és nem is teszi zökkenőmentessé számunkra, egyszerű nézők számára a fogyasztást. Az az ember érzése, hogy ebből vagy egy három órás eposznak kellett volna születnie, mindenféle mellékszál alaposabb kidolgozásával vagy egy feszesebb dramaturgiájú másfél, esetleg két órás műnek. A kettő között eltévedt az Excalibur, ami néhol üresjáratokat eredményez vagy épp kevéssé komolyan vehető részeket. Nem lenne teljes azonban az írás, ha nem emlékeznénk meg a legendás zenéről. A Carmina Burana választása telitalálat Boorman mozijához, a leginkább lélekemelő pillanatok ehhez a páratlan muzsikához kapcsolódnak. A film összességében tehát kettős képet mutat, de mindenképp figyelemre méltó. A Variety "lenyűgöző, páratlan vízió"-nak nevezte, Roger Ebert azonban "rendetlen, kusza" műnek. Megint csak nálunk a labda véleményformálás tekintetében. Én kedveltem az Excaliburt.

Kiknek ajánlom?
14 éven felettieknek, kifinomult angol kaland sok vérrel, mágiával, lovagokkal, egyszóval: középkorral. A fantasy műfaj szerelmesei ki ne hagyják!

Értékelésem: 80%

Ab ovo / homoknyomok

Az első igazi nemzetközi siker... Cakó Ferencre felfigyelt Európa.





Objektíven: Az emberiség több évezredes küzdelmének megrázó ábrázolása homokanimációval: újra és újra legyőzik, ám elpusztíthatatlan.

Szubjektíven: Cakó Ferenc 2010-ben ünnepelte hatvanadik születésnapját. Ő az, akire méltán lehet büszke minden magyar ember. Különleges hatású homokanimációs filmjeivel több jelentős nemzetközi fesztiválon fődíjat nyert. Külföldi akadémiák állandó vendége ő, speciális kurzusokat tart animációs technikák alkalmazásából. Ab ovo - vagyis a kezdetektől, eredendően. Egy gondolatmenet visszafejtése egészen a gyökerekig. Cakó Ferenc az emberiség történetét zenei aláfestéssel készíti el, miközben a legkülönbözőbb témákat érinti. A szemünk előtt születik meg minden kisebb alkotás – amelyek mindig csak néhány pillanatig élnek – a kép nyom nélkül elszáll, megfoghatatlanná válik, miután a vetítőt kikapcsolta az alkotó. A homok letörlődik az üveglapról, s megszűnik létezni az alkotás. Egyszeri, megismételhetetlen, mindig más és más. Ettől nagyszerű és ezért nyitja meg újabb és újabb értelmezési lehetőségek sorát.

Kiknek ajánlom?
A homokanimáció kedvelőinek, a gondolkodva pihenőknek.

Értékelésem: 85%