2010. július 22., csütörtök

Egy makulátlan elme örök ragyogása


Mily boldog az, ki feddhetetlen. A világ is feledi, ki elfeledte már. Ez a makulátlan elme örök ragyogása! Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.






Objektíven: Joel döbbenten fedezi fel, hogy barátnője, Clementine kitöröltette az emlékezetéből eseménydús kapcsolatuk minden emlékét. Kétségbeesésében ő is felveszi a kapcsolatot az eljárás feltalálójával, Dr. Howard Mierzwiakkal, hogy kitöröltesse a lányt a saját emlékezetéből. De ahogy Joel emlékei fokozatosan eltűnnek, úgy ébred rá újra a Clementine iránti szerelmére. Agya rejtett zugainak mélyéről olyan erők működnek, amelyek megpróbálják megakadályozni az eljárás sikerét. Ahogy Dr. Mierzwiak és munkatársai szinte űzik-hajtják Joel-t saját emlékeinek útvesztőjén át, világossá válik, hogy Joel egész egyszerűen nem tudja Clementine-t kiverni a fejéből.

Szubjektíven: Michel Gondry hiába remek rendező, ezt a filmet Charlie Kaufman forgatókönyve viszi el a vállán. Tulajdonképpen irodalom és az irodalom képi megjelenítésének párharcáról beszélhetünk Gondry filmjével kapcsolatban. Pedig nincs adaptálandó könyv, novella vagy cikk. "Csak" egy megvalósításra váró forgatókönyv, s végül ebben az esetben is - mint annyiszor már - a leírt szó győzedelmeskedik. Pedig nem sokon múlott a dolog. Nagyszerű színészek és valóban egyedülálló látványtervezői munka segítik a vizuális megvalósulást. A dramaturgiai vezérfonal feladja a leckét, ha a néző meg akarja fejteni, előbb össze kell raknia magában a szétdarabolt történetet. A film főhőse - Jim Carrey-nek igenis jól állnak a komolyabb szerepek is! - önnön tudata bugyraiban vergődik, és újra és újra felülírja magában az emlékeket, amelyeket párkapcsolatáról őriz. Az igen érdekes szerkezet ellenére a történet a hagyományos dramaturgiát követi, a script egymást követő feszültségpontokra épít, így a sztori végig fenntartja a néző figyelmét. Még a film közepe táján is, ahol igencsak összekuszálódik minden, és a szerelmi szál is sokat gyengül az egyre vadabb ötletek miatt. A lezárás azonban nemcsak kárpótol, hanem igazán bensőséges percekkel ajándékozza meg a nézőt. Olyanokkal, melyekért feltalálták a filmet és az irodalmat.

Kiknek ajánlom?
Halmozottan romantikus érzelműeknek. Olyanoknak, akik nem keresik mindenáron a valóságot a filmekben. Korosztályban leginkább fiataloknak, idősebbek nem hiszem, hogy élveznék.

Értékelésem: 80%

2010. július 18., vasárnap

Az Arany Virág átka


Shakespeare nyomdokain haladó királydráma, keleti módra, amely sajnos színvonalában nem közelíti meg az angol mester remekműveit.






Objektíven: Hazatér a harcból a Tiltott Városba a zordon Ping császár (Chow Yun-Fat) és Jai herceg (Jay Chou). A betegeskedő császárné (Gong Li) és a trónörökös (Ye Liu) fogadja őket. A palotában azonban furcsa dolgok történtek amióta elhagyta házát, Phoenix császárnőt rendszeresen mérgezi valaki, a trónörökös pedig viszonyt folytat a szolgálólányokkal.

Szubjektíven: Pedig micsoda film lehetősége volt benne! Ráadásul keletről érkezik, ahonnan elvétve kapunk csak gyengébb minőséget. Félreértés ne essék, nem rossz film Az Arany Virág Átka, csak sokkal erőteljesebb munkákhoz szoktunk Zhang Yimou-tól (Hős, Repülő Tőrök Klánja), aki lélekben már valószínűleg a pekingi olimpia megnyitóját rendezgette, amikor nekiállt ennek a kínai családdrámának. A kezdő képsorok után rögtön világossá válik, hogy – szokás szerint - nagyszabású produkcióval van dolgunk. Az időpont 928, Kínában a Tang dinasztia uralkodik. A királyi palotában a nyugodt, békés felszín alatt kitörni készülő indulatok, vérfertőzés, testvérharc és halálos gyűlölet lapulnak; bosszú, szerelem és szenvedély feszítik a szereplőket. Mindez a hamarosan megrendezésre kerülő Krizantém Fesztiválon csúcsosodhat ki. És úgy látszik, már minden veszve van. Ha három éve azt mondtam a Repülő tőrök klánja esetében, hogy az operatőri munka minden képzeletet felülmúlóan bravúros, most ugyanezt kell mondanom a kosztümökre és a díszletekre. A királyi palota úgy néz ki, hogy … … olyan nincs is! Mindenképp újradefiniálja a pompa és a gyönyörűség fogalmát. A mesés függönyöktől elkezdve a virágcserepeken át a varázslatos oszlopsorokig. Hibátlan munka. A szűk terek kiválóan hangsúlyozzák a bezárt és kitörni készülő érzelmeket, az utolsó háromnegyed óra precízen megkoreografált akciói pedig a legigényesebbek elismerését is kivívják majd. Pozitívum úgy nagyjából ennyi. Hogy klasszikus-kaliberű filmalkotás szülessen, ahhoz sokkal nagyobb gondot kellett volna fordítani a szövegek megírására, a színészek kiválogatására, és nem utolsósorban a vágói munkára, hogy ne érezzük ennyire aránytalannak és lassúnak az első órát. Gong Li ugyan korrektül hozza a tébolyult királynő szerepét, de a többiek nem érnek fel hozzá. Egyes karakterek motivációi kidolgozatlanok, hitelesen játszott jellemváltozásokra pedig alig találunk példát. És ez így kevés. A film végén felcsendülő gyönyörű melódia nem tudja velünk feledtetni az alkotás hibáit. Nem rossz film ez, csak…

Kiknek ajánlom?
Azoknak a díszleteseknek és kosztümtervezőknek, akik valami igazán formabontót szeretnének látni. A távol-keleti filmek kedvelői sem fognak csalódni.

Értékelésem: 70%
Indiana Jones és a kristálykoponya királysága


Eddig sem volt a szívem csücske Jones professzor és ténykedése, ezek után meg pláne nem lesz.






Objektíven: A legújabb Indiana Jones kaland az USA délnyugati részén kezdődik, a sivatagban, 1957-ben - a hidegháború csúcsán. Indy alig tud elmenekülni az aljas szovjet ügynökök karmaiból egy elhagyatott repülőtéren, majd mikor hazatér, találkozik egy Mutt nevű ifjú lázadóval, aki segítséget kér elrabolt anyja, és Indy egy régi barátja megtalálásában, aki Akator Kristálykoponyájának keresésekor tűnt el. A legendás kincsre a szovjeteknek is fáj a foguk, így megkezdődik a hajsza...

Szubjektíven: Harrison Ford tulajdonképpen nem tehet semmiről, rajta nem múlott a dolog. Ő magára öltötte a legendás régészprofesszor felszerelését, és ment a dolog, mint a karikacsapás. A felelősség az alkotókat terheli. Csak mivel a film 783 millió dollár bevételt termelt, és a kritika – igaz nem egyöntetű – tetszését is elnyerte, így a felelősségre vonás most elmarad. De lássuk csak miről is van szó: Tulajdonképpen csak annyiról, hogy nem fogom kedvenceim között emlegetni ezt a filmet sem. Ami szerethető volt az eddigi epizódokban, most az is eltűnik. A számítógépes grafika erőltetése, a spielbergesen túlzásba vitt akciók, a pillanatig sem komolyan vehető főgonosz csak a jéghegy csúcsa. Nem lehet mihez kezdeni, ha már az alapötlet gyenge. A kristálykoponya legendáját végig teljesen súlytalannak éreztem, őrültekkel és bennszülöttekkel együtt. Azt meg álmomban sem hittem volna, hogy egy börtönbéli oknyomozás során el fogok kezdeni unatkozni. Persze meg lehet találni benne a jó részeket. Hangulatos a kocsmai csetepaté, az autós üldözés, a terepjárós hajsza a dzsungelben, csak nekem ez most kevés volt a felhőtlen kikapcsolódáshoz. Azért a jegy árát nem kérem vissza.

Kiknek ajánlom?
Indiana Jones-fanatikusokat könnyen érhet vaskos csalódás, így inkább azoknak ajánlom, akik egy könnyed délutáni kalandos kikapcsolódásra vágynak. Gyermekeket kéretik mellőzni.

Értékelésem: 60%
Párizs, szeretlek!


„ha most elengedi,(…) összetörik a szíve”








Objektíven: Huszonkét rendező, tizennyolc rövid történet, és egy egész estés szerelmi vallomás a fények és a szerelem városáról, Párizsról. Valamennyi történet a francia fővárosban játszódik, ahol a világ minden részéből érkezett rendezők és sztárok mesélnek a szeretetről és a szerelemről, amely hol elvarázsolja és ámulatba ejti az embert, vagy épp ellenkezőleg, szenvedést okoz neki. Az epizódokból megindító és felkavaró, különös és eleven nagyváros képe rajzolódik ki, ahol minden pillanatban kapcsolatok jönnek létre és érnek véget, kéz a kézben jár a szenvedés és a boldogság.

Szubjektíven: Mi a vége, ha rendezőóriások és színészgéniuszok találkoznak a fény és a szerelem fővárosában? Mesés barangolás Párizs utcáin és a lelkek rejtekén. A legkülönbözőbb figurák a legkülönbözőbb stílusban mutatkoznak meg előttünk – szeretni valóak és szeretetre vágyók, ezért is olyan könnyű azonosulnunk velük. Egy epizód 7-8 perc mindössze, mégis mindegyikből egy-egy kis világ bontakozik ki előttünk. Együtt szurkolunk a történelem szakos fiúnak, a vak srácnak, a bohóc párosnak, a vámpírokról nem is beszélve. A sok-sok történet között bárki kedvencre akadhat, a szórakozás garantált. Filmes szemmel nézve akadnak ugyan botlások, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Egy-két megjegyzés engedtessék meg azért. Öröm látni, hogy Isabel Coixet könnyebben emészthető témák felé közelít, hogy a Coen testvérek ezúttal is hozzák a szokásos bravúrost, hogy Alexander Payne most is kiváló narrátort alkalmaz, hogy Tom Tykwer nem akar mindenáron nagyot mondani, hogy Alfonso Cuaron most is mesterien vezet az orromnál fogva, stb… Nem örültem annak, hogy bár Wes Craven megint kiváló sztorit talált, azt nem tudta zsenijéhez méltó módon feldolgozni, annak, hogy Gus van Sant a téma erőszakolása miatt többször érdektelenségbe fullad, annak, hogy háromszori nekirugaszkodás után sem értem teljesen a japános részt, stb… De jóval több van az örömből. És ez nagyszerű. A film legvégén hallható dal pedig nem csupán méltó koronája az alkotásnak, hanem a 2006-os év egyik legjobb betétdala is. És ki tudja, Budapestről kik készítenek majd filmet? Addig itt van nekünk Párizs. Szerencsére…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik a romantikus történeteket, szívesen barangolnak Párizs utcáin és értően állnak hozzá a pozitív értelemben vett "művészkedéshez" is. És nem csak huszonéveseknek!

Értékelésem: 80%

2010. július 5., hétfő

Erőszakik


Forgatókönyv a lelke mindennek.








Objektíven: Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) életét egy pokoli munka keseríti meg, és amíg az ügy tisztázódik, főnökük (Ralph Fiennes) Londonból Brugesbe küldi őket egy kis pihenőre karácsony környékén. A két bérgyilkos a gótikus építészet és a kanálisok flamand városában próbál alkalmazkodni a turistaléthez, ami Kennek könnyebben, fiatalabb és izgágább pártfogoltjának azonban nehezebben megy. Ken élvezi a város árasztotta nyugalmat, míg Rayt még mindig kísértik a londoni vérontás képei. Miközben főnökük hívását várják, egyre több helybélivel és turistával ismerkednek meg, valamint közelebbi kapcsolatba kerülnek az erőszakos középkori művészetekkel és egy amerikai törpe színésszel, aki Európában forgat művészfilmet. Természetesen a gyengébbik nem képviselőivel is szorosabb ismeretséget kötnek, különös figyelmet fordítva néhány holland prostituáltra és a Ray fejét elcsavaró titokzatos Chloe-ra. Végül megérkezik a várva várt londoni telefon, de addigra ez a bruges-i kirándulás igazi élet-halál harccá válik a két szakember számára.

Szubjektíven: Így kell sziporkázó filmet csinálni! Az elsőfilmes rendező - egyben forgatókönyvíró - Martin McDonagh egy friss, dialógus-központú filmmel jelentkezik. A lehetetlen magyar címmel hála Istennek lezárulnak a fordítási nehézségek és Varró Dani ismét lubickolhat az angol nyelv rejtelmeiben. Pontosan megrendezett műfaji egyveleg (krimi-dráma-vígjáték) az Erőszakik, melyet elsősorban a jobbnál jobb párbeszédek éltetnek és persze a színészek bámulatos játéka. A történetre Harold Pinter Az ostoba pincér című írása inspirálóan hathatott, mégis erre fogunk legkevésbé emlékezni évek távlatából. Martin McDonagh fanyar humora már az első néhány jeleneten átüt, a pörgő dialógusok azonnal sejtetik, hogy itt bizony valami izgalmas dologgal állunk szemben. Meglepő figurák sora bukkan elő a depresszív bérgyilkostól a rasszista törpéig. Colin Farrell és Brendan Gleeson párosát élvezet nézni, ám az igazi ütőkártya Ralph Fiennes. A film utolsó harmadáig csak mint egy láthatatlan vezérlőközpont irányítja a dolgokat, a film végén viszont jelenléte húsbavágóbb, mint valaha. McDonagh mozijáról leginkább egy abszurd kamaradarab juthat eszünkbe. Kisköltségvetésű alkotás, mely nem szolgáltat lehengerlő történettel, és talán nem minden elemében épít a logikára, de a vásznon átsütő játék öröme kárpótlást nyújt.

Kiknek ajánlom?
Érzékeny lelkivilágúak kerüljék. Depressziósok még messzebb. Azok is, akik a filmek magyar címéből indulnak ki. Azok meg mérföldekre távolodjanak el tőle, akik nem szívesen hallgatnák végig a "fuck" szócskát és annak ragozott alakjait 126-szor. (nem viccelek!)
Szerintem a többiek élvezni fogják. Tényleg.


Értékelésem: 85%

2010. június 30., szerda

Holt költők társasága


"Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni..."







Objektíven: 1959-ben a Welton akadémia egyike volt az ország legelismertebb oktatási intézményeinek, amely jól nevelt, művelt fiatalemberek tucatjait bocsátotta útnak az életbe. Az évszázados múltra visszatekintő intézmény konzervatív világába egy napon új tanár érkezik, aki vibráló személyiségével, egyedi oktatási módszereivel, lelkesedésével, humorával és a gyerekek iránti teljes elkötelezettségével egyetlen pillanat alatt felkavarja maga körül az állóvizet. John Keating nem csak a költészet szeretetére tanítja meg diákjait, de arra is, hogy miképpen találhatják meg önmagukat, hogyan szabadíthatják fel saját gondolataikat és hogyan küzdhetnek az álmaikért.

Szubjektíven: Egy film, melynél nem tudja eldönteni az ember, melyik részéből idézzen, melyik klasszikussá vált szállóigét emelje ki a sok közül. Egy korosztály meghatározó filmélményévé vált Peter Weir rendező alkotása, mely minden egyes percével felemel, tanít, magával ragad és elmélyülésre késztet. A Holt Költők Társasága kötelező tananyag Észak-Amerika legtöbb angol szakos gimnáziumában. Elkészítésére féltek pénzt adni a nagy filmforgalmazók, ehhez képest gyártási költségének pontosan tizennégyszeresét hozta vissza, de még ennél is fontosabb, hogy elképesztő lavinát indított el az irodalom és a pedagógia területén. Nem egy olyan ismerősöm van, kiknek osztályában ma is szokás az "Óh, Kapitány! Kapitányom!" Én magam is így köszönök mind a mai napig legkedvesebb színésztanáromnak. A film talán legnagyobb erénye - ha egyáltalán lehet ilyet mondani - Tom Schulman forgatókönyvíró munkája. Kiváló érzékkel tartja egyben a romantika és a realista vonal harcát, nem szűkölködik műve az örökbecsű idézetekben és a figurákat is egytől egyig élő karakterekké alakítja. Érdekesség, hogy Schulman pályafutása alatt egyszer sem tudta megismételni azt a bravúrt, amit ez a film jelentett. Valami isteni sugallat szállhatta meg, éppen a legjobbkor. A kritikai visszhang nem maradhatott el, s a szakma elismerése sem késett sokat. Schulman Oscar-díjat kapott, a filmet további három kategóriában jelölték (legjobb film, rendezés és férfi főszereplő - Robin Williams). Pedig csak egy Walt Whitman idézeteket szavaló angol irodalomtanár történetét meséli el, aki miközben megpróbálja felkelteni a diákok érdeklődését a költészet iránt, arra bátorítja őket, hogy ne vonakodjanak nyitott szemmel járni a világban és megváltoztatni dolgokat maguk körül. A film utolsó jelenetében egyensúlyra talál a szemben álló két eszme, de nem lehet kétséges, a fiatalos lendület utat tört magának, és már megállíthatatlan. Todd (Ethan Hawke) a verset az emberiség szolgálatába állítva fellép a padra, hogy tisztelegjen volt tanára előtt, aki megváltoztatta az életét. De nem csak az övét, hanem immáron végérvényesen mindannyiunkét...

Kiknek ajánlom?
Úgy tapasztalom a
Holt Költők Társasága mindig kicsit a lázadók filmje marad. Kérdéseket vet fel, kellemetlen témákkal szembesít, aprólékosan vázol emberi drámákat (öngyilkossági jelenet ijesztő pontosságú megrendezése) és nem hagy hidegen. Fiataloknak kötelező, megtekintése már-már beavatási szertartásként is vehető az ifjúság világába. Egy bizonyos római kongresszuson is a filmből néztünk részletet nemrég... "Zajlik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort. Vajon mi lesz az a sor?"

Értékelésem: 100%

2010. június 29., kedd

Nagy örömmel közlöm, hogy megérkezett a második vendég bejegyzés! Bátyám egy olyan filmről ír, mely szerintem sokakra gyakorolt nagy hatást. Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerű dán filmalkotásáról van szó, mely elsősorban nem is számtalan fesztiváldíjával hívta fel magára a figyelmet, hanem friss, újszerű látásmódjával:


Ádám almái


"How deep is your love?" Igazi vallásos film.








Objektíven:
Ivan vidéken élő lelkész, aki segíteni próbál néhány emberen: lecsúszott alkoholista, pakisztáni bűnöző, náci skinhead is megtalálható a kis házban. Köztük legutóbbiról, Adamról szól a történet, Ivannal közös jellemfejlődésükben.

Szubjektíven:
Amikor azt írtam, hogy igazán vallásos film, azt további pontosításnak vetem alá, nehogy valaki is megbotránkozzon! Nem szabad Tűzálló, Passió, Jézus élete, vagy Napfívér, Holdnővér szerű megközelítést várni, az Ádám almái nem nézőbarát és nem kedveskedő eszközökkel dolgozik. Nem, bizony! Hanem kemény fekete humorral, olykor kendőzetlen képi megnyilatkozással, brutális emberi sorsokkal. Hogyan közelítheti meg ilyen nagyszerűen egy dán rendező a Biblia egyik - ha nem "a" - legnehezebben emészthető részét, Jób könyvét? Egyáltalán van-e joga egy feltehetően nem hívő rendezőnek ehhez az anyaghoz nyúlnia és ebből alkotnia? Véleményem az, hogy Jensen maximális tisztelettel nyúlt a Könyvhöz, és két személyt középpontba helyezve kiváló drámát bontakoztat ki. Adamot elküldik Ivanhoz, hogy kezdjen vele ő valamit, ha már a börtön nem tud. Gonosz, erőszakos jellemét az első kockától nem veszi figyelembe, pont ugyanúgy áll hozzá a lelkész, mintha maszületett bárány lenne. Ez kiváltképp mókás, amikor Adam igencsak helybenhagyja Ivant. Adam válasza erre a totális "felháborodottság",: egyszerűen nem vesznek róla tudomást, nem reagálnak az ő negatív tetteire? Jóként kezelik, hihetetlen! Közben Ivanról is kiderül egysmás: vérfertőző családi háttér, fogyatékos gyermek... Mind-mind kiváló támadási felület Adamnak, a jóság, naivság nem győzhet! (Érdekes az Ivan=Naiv betűkombináció...) A kizökkentett Adam újra támad, beviszi a döntő csapásokat, ami után már nincs tovább. Vagy mégis? A rákos, fejbelőtt, megalázott, megvert Ivan haldoklik, percei vannak, amikor Adam rájön, érdemes lenne elkészítenie azt az almás sütit, amivel a lelkész még érkezésekor megbízta, mint jócselekedet. Az ebből kerekedő kerti süteményes jelenet pedig az egyik legmeghatóbb, amit valaha láttam! A hülyék a jók? Aki nem vesz tudomást a rosszról, az igaz ember? Isten szereti a bolondokat? Mind-mind Adamban is felmerülő kérdések, amikre ilyen-olyan módon megtaláljuk a választ. Ivan életben maradása nem a véletlen műve, ahogy az sem, hogy - a lehetőségekhez képest - sikerült a többi lakótársa életét is mederbe terelnie. Számomra Ivan az irgalom magasiskolája, hogy miként is mosolyogjunk, ha már fáj az élet; Adam pedig az abszolút elutasítás, cinizmus a kezdeti időkben. Ezeknek az embereknek és tulajdonságoknak folyamatos fejlődését és, talán mondhatom, beteljesülését látni maradandó élmény. Adam film végi pálfordulása korántsem túlzó, ez a felfogás könnyen ragadóssá válhat!

Kiknek ajánlom?
A dán iskola kedvelőinek, újszerű filmes élményre vágyóknak.

Értékelésem: 99%

2010. június 26., szombat

A faun labirintusa


Egy film, melyről még véletlenül sem tudom elképzelni, hogyan kerülhetett művészmozik mellett plázákba. A mesés történet mögött minden idők egyik leghatásosabb háborúellenes filmje bújik meg.





Objektíven: Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Pán - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel.

Szubjektíven: Sok mindent elmondtak már róla. Minden idők egyik legerőteljesebb háborúellenes filmje, azonnali klasszikus, a mexikói filmgyártás eddigi csúcsa, a mese, a fantázia és a horror különleges egysége, és még sorolhatnánk. Ki is jár a figyelem ennek a rendkívüli alkotásnak. Ha egy film ezernyi másik filmélmény után is képes újraértelmezni a félelem és a rettegés fogalmát, az nyilván tudhat valamit. Az első másodperctől az utolsóig fogva tart és nem enged, szinte mi magunk is aktív részesei leszünk a filmvásznon látottaknak - A valóság poklából elszakadást remélő, a Grimm testvéreket megszégyenítően iszonytató mesevilágba menekülő csemete kalandos históriája. "Célja, hogy mindvégig a szárnyaló képzelet és a lecsupaszított rideg való között, a gyomorban oldódó frászt hozva veszejtse el a labirintusába betévedt, tízéves kora óta először őszintén ámuló felnőtt sereget." - írja Balázs Áron kritikus. Remekül működik a két világ összehangolása, számmisztika és különböző kulturális hagyományok segítségével. A rendezés vérprofi, egyedüli hibaként talán annyi róható fel, hogy keveset bíz a néző fantáziájára. Persze a sokk így is embert próbáló. Láthatunk itt arcszétszabdalást, szájösszevarrást, mindezt ráadásul premier plánban. Az évtized egyik legbrutálisabb, legfelkavaróbb, ugyanakkor legfantasztikusabb élménye! Mese és valóság talán még soha nem keveredett így egymással. A zene, a fényképezés, a színészi játék mind csodálatos. Itt az idő, hogy féljünk egy kicsit a sötétben…

Kiknek ajánlom?
Gyenge idegzetűek, gyenge gyomrúak messze kerüljék el a filmet! Azon kevés alkotások egyike ez, melyekre még a 18-as karikát is keveslem. Egy-két művészmoziban X-es besorolással ment (kizárólag erős idegzetű felnőtt nézőknek), ami jobban fedi a valóságot. Aki azonban a cikket olvasva kedvet kapott, ne habozzon, mert páratlan élménnyel lehet gazdagabb!

Értékelésem: 90%
A királynő


„…és a szívek királynője” egy felejthetetlen filmalkotásban.







Objektíven: Az angol Diana hercegnő élete a tündérmese és a rémdráma keveréke, egy életút, mely csillogással és botrányokkal volt kikövezve. Az emberek szerint Diana mindig is szálka volt az angol királyi ház szemében. Nem véletlen, hogy a hercegnő tragikus halálát követően II. Erzsébet és a királyi család nem jelent meg a nép előtt. Anglia értetlenül állt királynője hallgatása előtt, mindenki elítélte a protokollhoz ragaszkodó királyi családot. A történet arról a feszültséggel és érzelmekkel teli hétről szól, amely a szívek hercegnőjének halála után megrendítette az angol monarchiát.

Szubjektíven: A film, melyben végre bepillanthatunk az angol királyi család életébe. A film, melyből végre megismerhetjük a brit politikai elit tagjait. A film, melyből végre megtudhatjuk, mennyire szereti II. Erzsébet a kutyáit. A film, mely mindezek ellenére mégsem fullad unalomba, sőt, a 2006-os év (bár inkább azt mondanám az évtized) egyik legfontosabb és legjobb filmjévé lép elő. Az angol királyi család egy hetét követhetjük figyelemmel. Ez a hét azonban messzemenően más, mint az eddigiek. 1997-et írunk ugyanis, Diana hercegnő balesetének és halálának napjai ezek. Az egész világ megrendül, minden szem a Buckhingham Palotára szegeződik. Gyászjelentés helyett azonban a királyi család vidéki birtokára távozik pihenni… Nem lehet elvárások nélkül beülni a filmre, mégsem okoz csalódást. (Nem véletlenül tartották műsoron a hazai mozik 90 hétig folyamatosan.) Valószínűleg még soha senki nem nyert annyi díjat, nem kapott annyi elismerést a filmtörténelemben egyetlen alakításért, mint a címszerepet játszó Helen Mirren. II. Erzsébet figuráját megeleveníteni a mozivásznon embert próbáló feladat, azonban rossz úton járunk, ha azt hisszük, ez az alkotás egyszemélyes produkció. Egyénieskedés helyett gyönyörű csapatmunka folyik, melyben nem csak a színészek, az egész stáb csúcsformában teszi a dolgát. A forgatókönyv szinte tökéletes, rég találkoztam hasonlóval. A dialógusok rendkívül életszerűek, messze kerülnek mindenfajta mesterkéltséget; ez már a témát tekintve is nagy szó. Ezernyi lehetőség lenne az elcsúszásra, ezeket gondosan kikerüli A királynő. A mellékszerepekben nagyszerű angol színészeket látunk, közülük a Tony Blair-t megformáló Michael Sheen emelkedik ki. Játéka egyszerűen fenomenális, méltó párja Helen Mirrennek, aki természetesen hibátlan a címszerepben. Stephen Frears filmjének talán legnagyobb érdeme, hogy közel hoz és életszerűvé tesz egy olyan világot, melyet mi többnyire roppant távolinak érzünk. Emléket állít egy elvhű embernek egy kihívásokkal teli korban. Még csak egy apróság a végére: Tony Blair első jelenése a királynőnél, szerintem a 2006-os év legviccesebb jelenete. Már csak ezért is érdemes megnézni A királynőt.

Kiknek ajánlom?
Azoknak ajánlom, akik bátran végigülnek egy alapvetően párbeszédekre, dialógusokra épülő filmet. Nem fogják megbánni.

Értékelésem: 95%
Melquiades Estrada három temetése


Minden évben akad egy filmalkotás, melyet a kritika az egekig magasztal, én azonban nem tudok mit kezdeni vele. 2005-ben Tommy Lee Jones mozija jutott erre a sorsra…





Objektíven: Pete Perkinst, a magának való tanyai előmunkást felháborítja mexikói segédjének, Melquiades Estradának meggyilkolása és dísztelen temetése. Pete addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot barátja haláláról. A töredezett elbeszélés Pete és Melquiades kapcsolatának alakulását követi egészen addig, míg Pete szentelt nyughelyre viszi Melquiades holttestét, és bosszút áll a felelősökön.

Szubjektíven: Jónéhány évet kellett várnunk, hogy mi is a mozikban üdvözölhessük a Cannesban díjakkal kitüntetett Jones-alkotást. Remek, valóban párját ritkító a forgatókönyv, a megvalósítás azonban igencsak felemás. Tulajdonképpen „mindhárom temetéssel” akad némi probléma. Az első esetében a krimiszerű megvalósítás, egész pontosan az időbeli ugrálások okoznak fejtörést a nézőnek, különösen, hogy semmiféle szerepük nincs se a történetalakításban, se a karakterfejlődésekben. Újszerű rendezői fogásnak tűnt… A másodikkal az a bajom, hogy abszolút motiválatlannak éreztem. Alig néhány – valóban belsőséges – jelenet foglalkozik a gazda-szolga kapcsolattal, ami egész egyszerűen kevés. Ehelyett cinikus, fekete humorral és nihillel töltött jeleneteket kapunk, melyek önmagukban jól működnek, épp csak a cselekmény fő szálát nem erősítik. Ezernyi film ezerféleképpen elmesélte már, milyen üres és tartalmatlan tud lenni az amerikaiak élete. Tommy Lee Jones se rendezőként, se főszereplőként nem tudott hozzátenni ehhez. A harmadik már működne, ha a végén megjelenő moralizálás nem állna szöges ellentétben a forgatókönyv addigi koncepciójával. A film elején bemutatott slusszpoén ismeretében pedig végképp szegény árvaként viselkedik az utolsó 10 perc, amely – félreértés ne essék – az alkotás legsikerültebb pillanataival ajándékozza meg a nézőt. Ilyen súlyos drámai fordulattal lezárt történetet régen láttam. Ám mindez miért, ha az azt megelőző 110 perc súlyos hibáktól terhelt? Azt, hogy nem találunk szimpatikus, azonosulásra méltó szereplőt, már fel sem róható egy filmnek. Mindenki egy kicsit ellenszenves, egy kicsit taszító, ugyanakkor van benne valami emberi. Ez van. És van szerencsére egy Barry Pepper is, akinek a legemlékezetesebb jeleneteket köszönhetjük. Még így is felemás a végeredmény. Érdekesség, hogy Tommy Lee Jones a kevésbé jól sikerült filmjei között tartja számon ezt az opuszt. A kritika lelkesen igyekszik meggyőzni őt állításai helytelenségéről. Pedig szerintem az öregnek most igaza van…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek tetszenek a nihilizmust középpontba állító amerikai drámák és rajongói Tommy Lee Jones munkásságának.

Értékelésem: 60%
L’ecsó


A Pixar stúdió eddigi legínycsiklandozóbb dobása.








Objektíven: A L'ecsó hőse egy kiváló szaglással megáldott, és legbelül szakács-álmokat tápláló csatornapatkány. Ő Remy, aki a Párizs alatti csatornarendszerben tengeti életét, és nem mindennapi álmokat kerget: séfként szeretne dolgozni egy ínyenc étteremben. Amikor a körülmények abba a párizsi étterembe sodorják, amelyiket saját konyhai példaképe, Auguste Gusteau tett híressé, hősünk végre rátalál egy barátra, aki hisz benne. Linguinira, az étterem szégyenlős szemetesfiújára, aki épp a kirúgás szélén áll. Most, hogy nincs mit veszíteniük, Remy és Linguini megalkotják minden idők legkülönösebb duóját: a fiú esetlen testéhez csatlakozik Remy kreatív képzelőereje, s így együtt fenekestül felforgatják Párizst.

Szubjektíven: Csapjunk is bele rögtön a L'ecsóba! Hölgyeim és uraim! Brad Bird mozija véleményem szerint nem kevesebb, mint a 2007-es esztendő legjobb filmje! Remy épp belépett Párizs egyik legelőkelőbb éttermének konyhájába, már arról álmodozik, hogy egyszer belőle is messze földön híres séf lehet. Ehhez minden tehetsége megvan – egyetlen apróság viszont megakadályozhatja álmai valóra váltását. Az, hogy patkánynak született. A családja elvárásai és a hivatástudata között őrlődő Remy támogatóra talál egy esetlen mosogatófiú, Linguini személyében, és ketten együtt a feje tetejére állítják a Fények – és persze az ínyencek – városát… Ezt egész egyszerűen mindenkinek látnia kell! Ha létezik csoda a konyhában, akkor ez az! (Az első megtekintés óta általában úgy főzök, hogy közben szól a film zenei anyaga; komolyan mondom, jobb lesz tőle az étel!) A kis Remy vezérelve fejezi ki leginkább a mondanivalót: Nem lehet mindenkiből nagy művész, de a nagy művész bárhol felbukkanhat. Szívvel-lélekkel szabad csak főzni, belevegyítve legapróbb érzelmeinket is, hogy aztán valóban adni tudjunk valamit a világnak - ahogy Remy fogalmaz. Ha igazán be tudjuk fogadni, ezt a gyönyörű mesét, gyökeres változásokat fogunk tapasztalni nem csupán konyhaművészetünkben, hanem emberi kapcsolatainkban is. A DVD kiadás extráira külön szeretném felhívni a figyelmet. Mindkét rövidfilm magával ragadó, az alkotókkal folytatott beszélgetés pedig sok érdekes gondolatot tartalmaz. Elő a kabátkát, irány a téka, nagyszerű program az egész családnak! Hadd szóljon az a francia himnusz!

Kiknek ajánlom?
Mivel még egy ilyen nagyszerű film esetében sem mehet biztosra az ember, - ízlések és pofonok elve ugyebár - azt tudom mondani, azoknak ajánlom, akik az animációért, a konyhaművészetért és az ötletes filmekért egyaránt rajonganak. Iskolás kortól felfelé.

Értékelésem: 100%

OSCAR 2026 - A nyertesek listája

Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...