Belekóstoltunk egy kis animációba, aztán magyar filmekkel és adaptációkkal foglalatoskodtunk. Közben persze szóba jött sok-sok más műfaj is. Azt azonban nem szeretném, hogy minimális koncepció nélkül folytassuk a filmek világában való elmerülést, úgyhogy egy stabil pont, egy húzószál mindig marad majd. Legutóbbi 15 filmünkben az volt a közös, hogy meglévő anyag - könyv, novella, képregény, stb... - felhasználásával készültek. Most arra szeretnék rávilágítani, hogy a hetedik művészet remekei nagyrészt önálló ötleteket dolgoznak fel. Eredeti gondolat, eredeti forgatókönyv. Ki ne tudna számtalan ilyet felsorolni? A Holt Költők Társaságától kezdve Remy patkány kalandjaiig. Ismét a teljesség igénye nélkül válogatunk. Jó szórakozást!
"Az ember az élet tapasztalatáért megy moziba, mert a film inkább, mint bármelyik más művészet, kiszélesíti, gazdagítja és koncentrálja az ember tényszerű tapasztalatát, és emellett nemcsak egyszerűen gazdagítja, hanem hosszabbá, mondjuk így, lényegesen hosszabbá teszi. Ebben rejlik a film valóságos ereje..." (Andrej Tarkovszkij)
2010. június 25., péntek
2010. június 21., hétfő

München
Egy film, mely rácáfol előzetes várakozásainkra. És ettől válik egy nagyszerű rendező fontos alkotásává.
Objektíven: A megtörtént események alapján készült film azt a titkos izraeli különítményt követi nyomon, melynek feladata a müncheni mészárlással gyanúsított 11 palesztin felkutatása és likvidálása volt - valamint azt boncolgatja, milyen személyes áldozatokat követelt ez a bosszúakció a csapattól és annak vezetőjétől.
Szubjektíven: Steven Spielberg filmje duplán magyar vonatkozású! Egyrészt, mert filmjét nagyrészt nálunk forgatta, a magyar mozibarátok legnagyobb örömére. Másrészt, mert részben a magyar származású, Kanadában dolgozó publicista, Jónás György Bosszú című könyve szolgált alapul a forgatókönyv számára. A palesztin-izraeli kérdéskör előhúzása okán a vallási, etnikai, politikai állásfoglalás lehetősége szinte tálcán kínálja magát, Spielberg azonban inkább arra koncentrál, hogy ennek milyen befolyása lehet az egyén sorsára. Azt ecseteli, hogy meddig terjedhet az „erőszak erőszakot szül” örvénye. Remekül érzékelteti, milyen kihatásai lehetnek az erőszaknak az ember magánéletére, és bemutatja azt a kétségbeejtő állapotot, amikor egy kioltott emberélettel több vagy kevesebb már egyre megy. Bátor témaválasztáshoz érett megközelítés társul. Arról is szólnunk kell, hogy a filmet óriási érdeklődés övezte kezdve egészen az ötlettől a megvalósításon keresztül a bemutatóig, és mind a mai napig. Hiteltelennek és képmutatónak bélyegezték nem csak palesztin, de izraeli oldalról is. Spielberg egyetlen áldozat családját, egyetlen illetékest sem keresett meg, ami nagy botrányokat váltott ki. A film közben derül ki, hogy célja nem is egy minél hitelesebb kortörténeti dokumentum megrajzolása volt. Nagyobb kérdések foglalkoztatták, melyeket csak úgy tudott megfelelően vászonra vinni, ha nem ragaszkodik az eredeti történethez. Így azonban valóság és fikció, igazság és kitaláció összemosódnak. A profinak vélt ügynökök egymás után vétik a gyermeteg hibákat, egy-két mellékszál pedig talán túlontúl nagy figyelmet kap. Az összkép tehát nem makulátlan, de meg kell jegyezni, régen láttunk ilyen mesterien megvalósított történelmi filmet. A München elhozta a 2005-ös év legjobb filmjének járó díjat Washintonból, Austinból és Kansasből is. Az öt Oscar-jelölés szintén önmagáért beszél. A film végső csúcsjelenete pedig olyan mesterien vágott és rendezett, hogy komolyan mondom, ilyen percekért találták fel a mozit...
Kiknek ajánlom? A rendkívül feszült atmoszféra és a vérben nem szűkölködő jelenetek miatt csakis erős idegzetűeknek és erős gyomrúaknak. Ők egy remek filmet kapnak majd az egyik legnagyobb élő filmrendezőtől.
Értékelésem: 85%
Objektíven: A megtörtént események alapján készült film azt a titkos izraeli különítményt követi nyomon, melynek feladata a müncheni mészárlással gyanúsított 11 palesztin felkutatása és likvidálása volt - valamint azt boncolgatja, milyen személyes áldozatokat követelt ez a bosszúakció a csapattól és annak vezetőjétől.
Szubjektíven: Steven Spielberg filmje duplán magyar vonatkozású! Egyrészt, mert filmjét nagyrészt nálunk forgatta, a magyar mozibarátok legnagyobb örömére. Másrészt, mert részben a magyar származású, Kanadában dolgozó publicista, Jónás György Bosszú című könyve szolgált alapul a forgatókönyv számára. A palesztin-izraeli kérdéskör előhúzása okán a vallási, etnikai, politikai állásfoglalás lehetősége szinte tálcán kínálja magát, Spielberg azonban inkább arra koncentrál, hogy ennek milyen befolyása lehet az egyén sorsára. Azt ecseteli, hogy meddig terjedhet az „erőszak erőszakot szül” örvénye. Remekül érzékelteti, milyen kihatásai lehetnek az erőszaknak az ember magánéletére, és bemutatja azt a kétségbeejtő állapotot, amikor egy kioltott emberélettel több vagy kevesebb már egyre megy. Bátor témaválasztáshoz érett megközelítés társul. Arról is szólnunk kell, hogy a filmet óriási érdeklődés övezte kezdve egészen az ötlettől a megvalósításon keresztül a bemutatóig, és mind a mai napig. Hiteltelennek és képmutatónak bélyegezték nem csak palesztin, de izraeli oldalról is. Spielberg egyetlen áldozat családját, egyetlen illetékest sem keresett meg, ami nagy botrányokat váltott ki. A film közben derül ki, hogy célja nem is egy minél hitelesebb kortörténeti dokumentum megrajzolása volt. Nagyobb kérdések foglalkoztatták, melyeket csak úgy tudott megfelelően vászonra vinni, ha nem ragaszkodik az eredeti történethez. Így azonban valóság és fikció, igazság és kitaláció összemosódnak. A profinak vélt ügynökök egymás után vétik a gyermeteg hibákat, egy-két mellékszál pedig talán túlontúl nagy figyelmet kap. Az összkép tehát nem makulátlan, de meg kell jegyezni, régen láttunk ilyen mesterien megvalósított történelmi filmet. A München elhozta a 2005-ös év legjobb filmjének járó díjat Washintonból, Austinból és Kansasből is. Az öt Oscar-jelölés szintén önmagáért beszél. A film végső csúcsjelenete pedig olyan mesterien vágott és rendezett, hogy komolyan mondom, ilyen percekért találták fel a mozit...
Kiknek ajánlom? A rendkívül feszült atmoszféra és a vérben nem szűkölködő jelenetek miatt csakis erős idegzetűeknek és erős gyomrúaknak. Ők egy remek filmet kapnak majd az egyik legnagyobb élő filmrendezőtől.
Értékelésem: 85%
2010. június 17., csütörtök
HideghegyA polgárháború egy újabb megközelítése. A nemzet születése helyett itt egy nemzet haldoklása látszik kiteljesedni; a nemrég elhunyt Anthony Minghella talán legjobb filmjében.
Objektíven: Ada (Nicole Kidman) kényelemben nevelkedett. Apja (Donald Sutherland) bár Charlstonból egy eldugott, hegyvidéki településre költözött, a széltől is óvja lányát. Inman (Jude Law) ott született a Hideghegyen, és egyszerű ember: ács. Ám nem sokkal azelőtt, hogy kitörne a polgárháború, megtetszenek egymásnak, és bár csupán egyszer csókolták meg egymást, mielőtt Inman bevonul, hogy a konföderáció oldalán harcoljon az északiak ellen, örök hűséget esküsznek egymásnak. És bármi történjék is velük, ragaszkodnak ígéretükhöz. A férfit elnyeli a háború. Borzasztó dolgokat lát és él át. Petersburgnál súlyosan megsebesül, de túléli, kórházba kerül. Megelégelte az öldöklést, csupán egyetlen dolog élteti: a hazatérés. Megszökik, és bujkálva, menekülve, gyalogol a Hideghegy felé. Szerelme eközben magára marad, és az egyre zordabbra forduló világban igyekszik túlélni a háború hozta szörnyűségeket. Ő is csak azért küzd olyan elszántan, mert bízik benne, hogy Inman egyszer megérkezik hozzá: hiszen megígérte neki.
Szubjektíven: Charles Frazier amerikai szerző regénye azonnal óriási siker lett: neves írók nyilatkoztak elismerően róla. A csodálatos nyelven írott és nagyszerűen fordított regényben lebilincselő élményre leltek mindazok, akik nem felejtették el a hagyományos nagyregények megkapó világát. Ehhez képest Anthony Minghella filmje már jóval hányattatottabb sorsú volt. A nagy díjátadókon rengeteg jelölést kapott ugyan, de végül szinte mindenhol mellőzték, a kritika sem fogadta egyértelmű lelkesedéssel. Néhány - a filmmel kapcsolatos - félreértésről szeretném rögtön az elején fellebbenteni a fátylat. Ez nem egy hagyományos romantikus háborús film. Ez egy kőkemény háborús, romantikus eposz. Így ebben a sorrendben. A tengerentúliak elkényeztettek bennünket abból a szempontból, hogy egy polgárháborús moziban a szerelem marad mindig és minden körülmények között a legyőzhetetlen erő. A harcmezők kegyetlen valóságához közelebb álló, amit itt látunk; ha Illyés-féle terminológiával szeretnék élni azt mondanám, ahol háború van, ott háború van. Az erőszak és a gyűlölet mindent megöl és állattá alacsonyítja az embert. Keserves és fájdalmas utat kell végigjárni ahhoz, hogy végül a szerelemé legyen az utolsó szó. De az övé lesz-e? Jude Law élete alakítását nyújtja és Nicole Kidman is brillírozik kettős jeleneteiknél. Renée Zellweger ugyan tisztességesen hozza az érző szívű parasztlány karakterét, de ez nálam nem érdemelt volna Oscart. A vizuális megvalósítás ezúttal is remek - az Amerikába áthelyezett modern Odüsszeia-történet minden képkockája igényesen és profin tálalt, ahogy Gabriel Yared filmhez írt muzsikája is. A problémák akkor kezdődnek, amikor Anthony Minghella rendező egyszerre akar formabontó és hagyományos lenni. Nagyon nehezen jön össze a kettő. Néhány igencsak erőltetett romantikus kellék kimaradhatott volna, így a túlzott hatásvadászat csapdájába sem esne bele a Hideghegy. A Hideghegy, amely azért is figyelemre méltó munka, mert ennek köszönhetően lett igazán nagy színész Natalie Portman, aki már beskatulyázódni látszott a Csillagok Háborúja miatt. Zárszóként efes kollégám gondolataival búcsúzom: "Nagy film a Hideghegy. Értem ezt nem csak a mintegy 155 perces hosszára, minden ízében, minden képkockájában igazi veretes filmszínmű, amennyiben a filmszínház nagyon nagy és nagyon elegáns mozit jelent."
Kiknek ajánlom?
Nehezen tartom számon filmélményeim számát, jelenleg 1500 körülire saccolom, de meg kell említsem, hogy a Hideghegy a 15-20 legerőszakosabb, legdurvább film között van, amit életemben láttam, ezt nem árt észben tartani. (a Monroe-család szomszédainak lemészárlása felett a mai napig nem tértem napirendre) Nem ajánlanám akárkinek. Történelmi érdeklődésűeknek, erős gyomorúaknak és a romantika szenvedő és véres oldalát felkutatni igyekvőknek.
Értékelésem: 80%
Kiknek ajánlom?
Nehezen tartom számon filmélményeim számát, jelenleg 1500 körülire saccolom, de meg kell említsem, hogy a Hideghegy a 15-20 legerőszakosabb, legdurvább film között van, amit életemben láttam, ezt nem árt észben tartani. (a Monroe-család szomszédainak lemészárlása felett a mai napig nem tértem napirendre) Nem ajánlanám akárkinek. Történelmi érdeklődésűeknek, erős gyomorúaknak és a romantika szenvedő és véres oldalát felkutatni igyekvőknek.
Értékelésem: 80%
2010. június 16., szerda
Világok harcaSokkoló hírem van: a Világok harca egy tisztességesen összerakott, korrekt mozi.
Objektíven: Senki sem hitte volna a 21. század első éveiben, hogy világunkat oly lények tartják szemmel, melyek intelligenciája meghaladja a miénket - hogy miközben az embereket lekötik mindennapos gondjaik, ők megfigyelnek és tanulmányoznak bennünket, ahogy a tudós vizsgálja mikroszkópján át a lényeket, melyek egy vízcseppben hemzsegnek és sokasodnak. Az ember határtalan önelégültséggel szelte keresztül-kasul a földgolyót, biztos tudatában annak, hogy ez a világ az ő birodalma. Mégis, az űr végtelen mélyén át hatalmas, hideg, rideg lények kémlelték irigy szemmel bolygónkat, és tervüket lassan és biztosan szőtték ellenünk...
Szubjektíven: Bizony, alaposan felkopott a rendező Steven Spielberg álla, amikor a földönkívüliek támadásáról szóló forgatókönyvet 1996-ban rendezőtársa, Roland Emmerich hamarabb vette elő az asztalfiókjából, és hamarabb készített belőle filmet. A Függetlenség Napja minden idők második legnagyobb kasszasikerévé vált, és Mr. Spielberg kénytelen volt elnapolni megaprodukcióját. Egészen 2005-ig! A történet egyáltalán nem bonyolult. Adva van egy szétesett család, ahol a léha apuka feladata, hogy a gyilkolászni kezdő idegenek elől biztonságba menekítse ifjú porontyait. A miniatürizált családi dráma nem mozgat meg mély lelki dimenziókat, pár száz ilyet láttunk már korábban is. Ugyanakkor nem rossz ez a szál, csak sokkal jobb is lehetett volna, ha néha pihentetik egy kicsit Tom Cruise karakterét. Tim Robbins, és a mindig remek Dakota Fanning hozzák a formájukat, Justin Chatwin azonban többet érdemelne. Így a film néha kicsit erőltetett, kicsit felszínes. Vagy épp kevéssé komolyan vehető, amikor a harcmező közepén kezdenek drámázni. A film többi részébe nem nagyon lehet belekötni. Vizuálisan olyannyira erős Spielberg mozija, hogy simán az évtized legjobbjai közé emelkedik. A földönkívüliek megjelenítése és egy-két jelenet hatalmasat üt (kompos rész; a lények első akcióba lépése), régóta nem láthattunk ilyen tökéletesen megtervezett idegeneket. A titokzatosság szempontjából külön piros pontot érdemlő, hogy nem tudunk meg sokat a bolygónkra érkező lényekről. Janus Kaminski operatőr ismét bravúros munkát végzett, a felüljáró szétlövését a film elején pedig soha nem feledem. Mindezek tetejébe a vége slusszpoén alaposan átveri a nézőt. Ránk is fér...
Kiknek ajánlom?
Steven Spielberg, a sci-fi műfaj és Tom Cruise rajongóinak mindenképp. Kőkemény akciómozira áhítozók valószínűleg csalódni fognak és a drámai vonal lelkes hívei is. Kicsit a két szék és a pad esete, de egy próbát mindenképp és mindenkinek megér. 16 év felett persze.
Értékelésem: 75%
Kiknek ajánlom?
Steven Spielberg, a sci-fi műfaj és Tom Cruise rajongóinak mindenképp. Kőkemény akciómozira áhítozók valószínűleg csalódni fognak és a drámai vonal lelkes hívei is. Kicsit a két szék és a pad esete, de egy próbát mindenképp és mindenkinek megér. 16 év felett persze.
Értékelésem: 75%
2010. június 15., kedd
Pedig már a plakátra nézve tudhattam volna...
Objektíven: Arsene Lupin elcsen mindent, ami fénylik, grófnők családi ékszereitől a csillagok konstellációjában rejlő legbensőbb titkokig. A Robin Hood nagylelkűségével, Sherlock Holmes logikájával és Don Juan csáberejével megáldott Arsene nehéz helyzetbe kerül, amikor egy rablássorozat és hidegvérrel elkövetett gyilkosság első számú gyanúsítottjává válik. Apja gyilkosát kutatva, nemcsak tanúja lesz egy titkos összeesküvésnek, hanem tudomást szerez egy mesés kincsről is. Arséne Párizsba indul, hogy felkutassa a kincset.
Szubjektíven: Ki ne kerülne lázba, amikor egyik kölyökkori olvasmányélményét filmesítik meg, ráadásul azok közül is az egyik kedvencet? Nem tagadom, elvárásokkal ültem be a miskolci moziterembe, hogy aztán valami egészen mást lássak, mint amit merni reméltem. Az évtized mítoszmagyarázó alkotásainak sorába áll be ez a francia áldráma, mely agymosó kalandfilmként sokkal jobban működik. A zseniális detektív-betörőtől többet várnánk. Karaktere olyannyira vérszegény, hogy nehezen tudom elhinni; ebből az emberből legenda válik. Kristin-Scott Thomas játéka érdemel egyedül említést, aki színészi munkájával köröket ver kollégáira. Az Arsene Lupin momentumokra képes csupán maradandót alkotni, s mint ilyen bízvást számíthat arra, hogy nézője egy-két héten belül nemcsak a plakátját, a filmet is elfelejti...
Kiknek ajánlom?
Akik szeretik a századforduló párizsi hangulatát és nem zavarja őket, hogy mindehhez egy gyenge krimi a körítés.
Értékelésem: 40%
Kiknek ajánlom?
Akik szeretik a századforduló párizsi hangulatát és nem zavarja őket, hogy mindehhez egy gyenge krimi a körítés.
Értékelésem: 40%
2010. június 13., vasárnap
Szent Lajos király hídjaHiába a Goya-díjas kosztümök, ha a legendás regény nem tud életre kelni a filmvásznon.
Objektíven: Thornton Wilder világhírű regényének megfilmesítésében, öt, látszólag egymással semmilyen kapcsolatban nem álló utazó élete kapcsolódik össze egy tragédiában. Útjuk Peruban, a Szent Lajos király-hídon keresztezi egymást a végzetes napon, 1714. augusztus 20-án. A híd hirtelen összeomlik és ők mindannyian a mély szurdokba zuhanva lelik halálukat. Baleset volt? Vagy esetleg volt valamilyen közös kapocs, ami halálukat okozhatta? A filmben egy pap utazása során arra a megdöbbentő feltevésre jut, hogy esetleg a tragédia hátterében Isten akarata húzódhatott meg.
Szubjektíven: A Szent Lajos király hídja könnyen nagyszerű, sőt, klasszikus film lehetett volna, méltó követője Thorton Wilder regényének. Azonban arra, amit látunk, véleményem szerint nem illik a klasszikus jelző, még a jó is alig-alig. Pedig minden együtt volt. Tehetséges rendező, kiváló történet, pompás helyszínek, és a 2004-es év talán legillusztrisabb szereplőgárdája. Kiváló színészek egész sora adta nevét ehhez a filmhez, Robert de Nirótól Geraldine Chaplinen keresztül F. Murray Abrahamig. Azonban ismét bebizonyosodik, hogy jó könyvből nehéz jó forgatókönyvet írni. Amit az első órában a vásznon látunk, igencsak összekuszálja még azok gondolatait is, akiknek nem volt szerencséjük a könyvhöz. A film kerete távol áll Wilder szellemiségétől, de ez még önmagában nem lenne baj; a dialógusok kuszák, többször megfejthetetlen, miről van szó. Az újabb és újabb szereplők megjelenése végképp szétesővé teszi a filmet. A karakterek szürkék, nem keltik fel a néző érdeklődését, ez pedig alapvető hiba. Minőségi javulás a film felénél következik be: A jelenetek végre megfelelő hosszúságúra nyúlnak, nem vágja agyon őket az a bizonyos olló. Így lehetőséget kapunk, hogy jobban belelássunk a szereplők tragédiájába, azonosulhassunk velük. Minden felesleges mellékalak, oda nem illő sallang eltűnik, helyette az öt főszereplő lelki megtisztulására tudunk koncentrálni. És ez némileg meg is menti a filmet. Mire leszakad az a bizonyos híd, már bennünk is megszülethet a katarzis. Kár, hogy ilyen sokat kell rá várni...
Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy, mert többen szeretik a filmet. Egyik "Helloinfo"-s kollégám kifejezetten ünneplő kritikát írt róla. Így csak a saját véleményemet mondhatom el. Fiataloknak semmiképp, idősebbek közül is csak azoknak, akik ismerik Wilder regényét és nem feltétlenül bosszantja őket, ha az eredeti műnél érdektelenebb művészeti feldolgozással kell farkasszemet nézniük.
Értékelésem: 55%
2010. június 12., szombat
Papírsárkányok Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal az öröm és a sárkányeregető-verseny számtalan „színpompás résztvevője”…
Objektíven: Az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerű, legméltatottabb könyve alapján készült ez a mélyen megrendítő film barátságról, családról, pusztító erejű hibákról és a megváltó szeretetről. A háború szélén álló, kettészakadt országban két gyermekkori jóbarát, Amír és Hasszán örökre elszakad egymástól. Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal a kitörő öröm és az ártatlan sárkányeregető verseny számtalan gyönyörű résztvevője. Ám a győzelem keserű következményeként az egyik fiú gyáván elárulja a másikat, és ez tragikus események sorát indítja el... És elkezdődik a megváltáshoz vezető keserves út... 20 évvel később a már Amerikában élő Amír visszatér a tálibok által vasmarokkal uralt, veszedelmes Afganisztánba, hogy szembenézzen a sötét titkokkal, melyek még mindig kísértik őt, és hogy egy utolsó merész próbálkozással megpróbáljon mindent jóvátenni.
Szubjektíven: Történik úgy az emberrel, hogy valami megérinti, lelke legmélyéig, gondolatai csúcsára hatol. Lehet ez a megérintettség teljesen személyes, amikor egy alkotás elméleti, technikai háttere nem fontos többé; a történet, a szereplők játéka ragad magával, s helyez a film közepébe. Két órára elköltözöl a Föld egy másik pontjára, pedig a világ körülötted maradt és marad a régiben. – Így voltam én a Papírsárkányokkal. Már a kezdet kezdetén dupla előnnyel indulhattam. Nem volt szerencsém a könyvhöz, s a film rendezője, Marc Forster is egyik személyes kedvencem (Én, Pán Péter; Szörnyek keringője). Ezúttal sem lőtt mellé. Dolgozata a barátságról, a méltóságról, a bátorságról, a tiszteletről és nem utolsó sorban az önfeláldozó szeretetről tesz tanúságot az iszlám világban. Képi világa visszafogott, ugyanez igaz az érzelmi vonalra is. A hagyományos dramaturgiai szerkesztés adná magát a könnycsalogatásra, ehelyett tiszta, megélt érzelmeket látunk a filmvásznon, kerülve mindenfajta manírozást, ködösítést. A zene külön említést érdemel. A legendás Alberto Iglesias ismét bizonyította, miért is tartják számon nevét a legnagyobbak között. Keleti ritmusok, afgán dallamok – színtiszta varázslat a fülnek, Oscar és Grammy-jelölés az alkotónak. A filmben szereplő gyermekszínészek játéka tovább emeli az amúgy is magas színvonalat. Alakításuk megdöbbentően hiteles, méltó partnereik felnőtt kollégáiknak. Azt hiszem, ami igazán közel hozta hozzám a filmet és megragadott, az a főszereplő fiú karakterének változása, az ő lelki fejlődése. A Papírsárkányok az a fajta film, melyet öröm nézni. Elvhű szereplők élettel és szeretettel ábrázolva, csodás papírsárkányok az égen, nagybetűs ÉRZELMEK és egy valóságszerű mesés történet. Rájöttem, hogy nekem nem is kell több egy tökéletes filmélményhez.
Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki a cikk alapján magáénak érzi ezt a filmet.
Értékelésem: 100%
Szikraváros Kicsit félve ültem be a moziterembe, de egy ajándékot kaptam.
Objektíven: A csillogó Szikraváros már generációk óta virágkorát éli, ragyogó fényeinek köszönhetően lakói elégedettek és boldogok. Ám a földalatti város hatalmas generátora a meghibásodás határán áll, az utcákat és tereket megvilágító nagy lámpák mindenki megrökönyödésére vibrálni kezdenek. Két tinédzser vállalja magára a feladatot, hogy az idővel versenyre kelve szétnézzen Szikravárosban különböző nyomok utána kutatva, melyek tán segítenek megérteni a város létezésének misztériumát, és kimenekíteni a tisztes polgárokat, mielőtt az összes fény kihunyna…
Szubjektíven: A 2008-as karácsonyi időszak legkellemesebb filmes csemegéjének bizonyult ez a nagyszerű adaptáció, mely alaptalanul jutott a bukás sorsára. (Karácsony előtt két nappal zsúfolásig megtelt pláza, vásárlók hada, ehhez képest öten üldögéltünk a tágas multiplex teremben. Könyörgöm, mi van itt? A Földet hatan láttuk, a Szkafander és pillangót egyedül nekem (!) vetítették le, A királynőre hárman voltunk kíváncsiak. Nagy-nagy fekete pont! Tessenek moziba járni!) De térjünk vissza Gil Kenan rendező munkájához, mert megérdemli. A pazar díszletek rendkívül hangulatossá varázsolják ezt a kis települést, ahol a Generátor jelenti a túlélés egyetlen lehetőségét; a Generátor, mely egy ideje haldoklik, és hamarosan fel fogja mondani a szolgálatot. Ki kellene jutni a városból, fel a felszínre, de erre senki sem vállalkozik. Körös-körül a sötétség és rémisztő állatok hangjai. Végül két fiatal vállalja a lehetetlennek ígérkező küldetést, őket azonban szinte senki sem támogatja… Dacára az elképesztő látványvilágnak, úgy gondolom, ez az a film, ami a színészek varázslatos játéka nélkül fabatkát sem érne. Ők töltenek meg élettel, lendülettel minden egyes képkockát, miattuk válik maradandó élménnyé a Szikraváros. Öröm nézni a kedves nagyanyót, a nagyothalló szerelőt (Martin Landau szenzációs), a szkeptikus apukát, a generátor-szerelőnek vágyó srácot, a korrupt polgármestert és Lina Mayfleet talpig becsületes, jószívű figuráját. Szerencsére Gil Kenant sem hagyta cserben színészvezetési képessége, így remekül irányítja az egész csapatot. A logikai bukfencektől most tekintsünk el, és a helyenként elkapkodott epizódok felett is hunyjunk szemet (a vakondnak és a szarvasbogárnak nem nagyon van funkciójuk, de azért valahogy belekerültek - rémisztgetni). És hogy az irányítópulthoz miért nem nyúlt hozzá senki évek óta?… De inkább hagyjuk. Nem ez a lényeg. A film nagyszerű kikapcsolódást nyújt, és nem akarom elhinni, hogy ez az alkotás produkálta 2008 egyik legnagyobb pénzügyi hasalását. Jóval gyengébb alkotások meg kasszasikerek lettek (lásd.: Indiana Jones 4.rész). De hogy pozitívan zárjam soraimat: komolyan mondom, el fogom indítani az „Oscart Saoirse Ronannek!” -kampányt. Amit ez a 16 éves lány művel a filmvásznon, arra nehéz szavakat találni. A Vágy és vezeklés, az Egy varázslatos Karácsony és a Death Defying Acts neki köszönhetően váltak felejthetetlen filmélményekké, most pedig Lina Mayfleet-ként játszik hibátlanul. Nem csoda, hogy Peter Weir (Truman show, Holt költők társasága) és Peter Jackson (Gyűrűk Ura trilógia) is felfigyeltek rá, és szerződtették közelgő filmjeik szereplőgárdájába. Nem rossz pályakezdés…
Kiknek ajánlom?
Végre egy jó ifjúsági mozi tinédzsereknek!
Értékelésem: 75%
A Vándorló PalotaHayao Miyazaki a történethez Diana Wynne Jones angol írónő 1986-os, Howl's Moving Castle című regényét vette alapul. Azt azonban Jones írónő sem gondolhatta, hogy ilyen csoda születik művéből.
Objektíven: Sophie dolgos hétköznapjai az édesapjától örökölt kalapboltban telnek. Fiatal korához képest csak ritkán engedheti meg magának, hogy a közeli városba menjen egy kicsit szórakozni; ám egyik kiruccanása alkalmával találkozik Howl-lal, az elképesztően sármos varázslóval. Kapcsolatukat félreértve az irigy Hangafüves puszta boszorkánya rettenetes átokkal sújtja Sophie-t; 90 éves öregasszonnyá változtatja.
Szubjektíven: A ’80-es években ismerhettük meg Hayao Miyazaki nevét. A nevet, mely az anime, az animáció új korszakát jelenti. Milliókat ejtett ámulatba a Vadon hercegnője, aztán a Chihiro Szellemországban című remekmű. 2004-ben elkészült alkotása, A Vándorló Palota sem okoz csalódást, sőt, az előzetes várakozásokat messze felülmúlja. Amikor az „esztéta” beül a moziba, hogy utána kritikát írjon, az egy természetes jelenség, semmi különös nincs benne. Megnézi, eldönti ajánlani fogja-e másnak is, avagy sem. Odafigyel a részletekre, próbálja „kritikus szemmel” nézni a dolgot. Ám amikor egy olyan filmre ül be, mint A Vándorló Palota, akkor belesüpped a bársonyszékbe, nekiszegeződik a vászonnak és már nem is kritikus, hanem egy sima mezei néző kötelezettségek nélkül, aki képtelen uralkodni magán, képtelen azzal a bizonyos „szemmel” szemlélődni, ehelyett egyszerűen csak a film része lesz, belefolyik a történetbe, és szinte szó szerint eltűnik két órára ebből a világból. Mert Hayao Miyazaki alkotása olyan hatással lesz ránk, mintha visszaváltoznánk gyermekké, aki minden csodában hisz.
A rendező teljesen klasszikus vonalvezetést használ mind a történetmesélésben, mind a forgatókönyv szövegében egyaránt, ezzel is hitelesebbé teszi a gyermekkorunk hangulatát, amikor még képesek voltunk kikapcsolódni olyan "hagyományos" meséken, mint az Alice csodaországban, vagy akár az Aladdin és az Oroszlánkirály.
A történet szerint ugyanis egy fiatal kalapkészítő lányt megment egy délceg idegen, a félreeső utcában garázdálkodó katonáktól és démonoktól, és hölgyünk eme gesztus hatására beleszeret a fiúba. Ám az ifjúnak van egy varázslónő rajongója is, aki látván a kis incidenst, vetélytársát átokkal sújtja, méghozzá nem is akármilyennel: 90 éves öregasszonyt csinál Sofi-ból. Sofi így ki is menekül a városból, fel a hegyekbe, a varázslók és démonok birodalmába. Menekülésének, bár nem derül ki, de valószínűleg két oka van: egyrészt nem szeretné, hogy ilyennek lássák az emberek, így elbujdokol, másrészt titkon bízik abban, hogy a varázslat megtörhető. Útja során találkozik szembe a négy lábon járó címszereplővel, vagyis a külön életet élő palotával, ahol barátokra lel, és végre a visszahúzódó lány is mer másmilyen lenni, mint amit elvárnak tőle, mer igazi szeretettel, törődéssel lenni mások felé. Többet azonban vétek lenne a történetről regélni, ezt a csodát hamar át kell élni.
Minden hős egyedi, összetéveszthetetlen, és szerethető. Ráadásul mindegyikük úgy van megalkotva, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat vívódásaikba, örömükbe. És egy apróság: Sofi mindig azokban a pillanatokban fiatalodik, vagy nyeri vissza eredeti alakját, amikor éppen nem figyel oda magára, amikor kilép saját zárt világából és a többiek felé fordul. Gyönyörű a metafora: a film elején Sofi olyanná válik, amilyen a lelke, később ebből az „öregségből” fiatalodik meg. Mindenkinek kihagyhatatlan, aki szereti a rajzfilmeket, akinek van fantáziája, (és akinek nincs kőből a szíve.)
Kiknek ajánlom?
Tisztában vagyok vele, hogy Hayao Miyazaki munkássága nem örvend egyöntetű elismerésnek. Keleti motívumkészlete, sajátos világlátása nem könnyen emészthető. Az animék világát szerető és a színpompás, nagy igényeséggel megalkotott képsorokat kedvelő rajzfilm-rajongók számára mégis kötelező darab. Az okok feljebb olvashatóak.
Értékelésem: 100%
Tisztában vagyok vele, hogy Hayao Miyazaki munkássága nem örvend egyöntetű elismerésnek. Keleti motívumkészlete, sajátos világlátása nem könnyen emészthető. Az animék világát szerető és a színpompás, nagy igényeséggel megalkotott képsorokat kedvelő rajzfilm-rajongók számára mégis kötelező darab. Az okok feljebb olvashatóak.
Értékelésem: 100%
Spirit – a sikító város Nem csupán a város sikít…
Objektíven: A Spirit - A sikító város egy meggyilkolt rendőr, Denny Colt története, aki különös módon a Spirit nevű álarcos bűnvadász képében születik újjá. Legfőbb célja a hőn szeretett város Central City rendjének biztosítása, így állandóan gonosztevőket üldöz, különös tekintettel a leggonoszabbra mind közül: a kissé elmebeteg és megalomániás Octopusra. De bármily elfoglalt is a sok bűnténnyel, hős lovagunknak mindig akad ideje a gyönyörű nőkre, bár soha nem lehet biztos benne, hogy épp elcsábítani, szeretni vagy megölni akarják-e őt. Egy biztos társa akad, akihez mindig hűséges marad, és aki soha nem árulja el őt: Central City, a régi s elegáns nagyváros, ahol megszületett, és ahol újjászületett.
Szubjektíven: Nem csak a város sikít, hanem a moziban ülő sok-sok néző is. Az ígéretes filmelőzetesek után többre számított a világ Frank Millertől. A képi világ még csak-csak mentené a mozit, ha nem hajazna ennyire a Sin City-re. A legnagyobb probléma talán pont az, hogy senki sem tudja megmondani mit akar a film, miről akar szólni? Épp csak belekap valamibe, nem időz el sehol, a szereplők távol maradnak, érzelmi azonosulás híján kétkedve bámuljuk őket. A vizuális és történeti poénok inkább hatnak idiótának, mint kreatívnak. A várossal való kapcsolat bemutatására pedig több idő kellene egy kezdő és egy lezáró nagymonológnál – ellentétben a hölgyekkel. Véleményem szerint azok fognak legkevésbé csalódni Frank Miller alkotásában, akiknek elég annyi, hogy egy filmben láthatják Eva Mendest, Scarlett Johanssont, Sarah Paulsont és Jaime Kinget. Ha valaki esetleg többre vágyik ezen hölgyek látványánál, javaslom, ne erre fizessen be…
Kiknek ajánlom?
Alapvetően azoknak sem, akiknek elég a csajmustra. Egyszerűen nem éri meg.
Értékelésem: 25%
Szkafander és pillangó „Furcsa egy film, nincs igazi történet, viszont mégis jó nézni, talán mert szakmailag jó.”
Objektíven: Jean-Dominique Bauby a világhírű ELLE francia divatmagazin főszerkesztője volt. Sikeres pályafutását 1995-ben agyvérzés törte ketté, melynek következtében szinte teljesen lebénult. 43 évesen. A kórházban eltöltött időről, szenvedéseiről és különleges szabadságáról írt könyvet Szkafander és pillangó címmel; ezt dolgozza fel Julian Schnabel filmje, mely bemutatásának évében a legsikeresebb nem angol nyelvű filmalkotás volt.
Szubjektíven: Egyik kollégám gondolatait idéztem dőlt betűvel a bevezetőben a filmmel kapcsolatban. Azt kell mondjam, találó. Nagyon is. Nézzünk, és lássunk a mélyére: megrázó portré egy bezárt életről, és egy könyvről, melyet Bauby a fél szemével (!) diktált le. - Felébredsz az ágyon. Körülötted fehér ruhás alakok. Még nem tudsz semmit. Még nem emlékszel, mi történt. Minden homályos, ködbe vesző. Mi van itt? Miért vagyok itt? A felismerés a fájdalmas, vagy ami azután következik? Szívszorítóan hangzik, nem igaz? Schnabel filmje minden, csak pont az nem; szívszorító. Egyszerű, ironikus, elgondolkodtató, kicsit cinikus, és végtelenül emberi. Mindehhez nagyban hozzájárul, hogy az események többségét Bauby szemszögéből látjuk, szinte mi is be vagyunk zárva a testébe. Vele együtt szenvedünk, amikor a figyelmetlen orvos kikapcsolja a foci-döntőt, vagy amikor látogatóba jön hozzá a családja. Lassan felvillannak az emlékképek is. Egy fotózás, egy vacsora, egy kirándulás… Mindez elveszett, de nyert helyette valami egészen mást. A rendező, Julian Schnabel nagy hangsúlyt fektet a képekre, az operatőri munkára. Nem véletlen, hisz „civilben” neo-expresszionista festő. Bauby lelkivilágának kivetülései ezek a képek, legyen szó tengerpartról, jéghegyekről, vagy akár táncosok karáról; többet beszélnek, mint a kimondott szavak. A Szkafander és pillangó pont akkor működik a legjobban, amikor ezek dominálnak. Képek, benső gondolatok, emlékek, irónia és kapcsolatok. És pont ezért nem tud mit kezdeni az egyébként erős rendezés a film második felében megjelenő, feleslegesen erőltetett drámázással. Több jelenet súlytalanná válik, hirtelen talajt veszít az alkotás, de még idejében kapcsol, hogy gyönyörűen fejeződjön be. Figyelemre méltó darab, a 2007-es év egyik legszebb filmje.
Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket érdekel egy nem hétköznapi francia önéletrajzi film. Néhány jelenet miatt 18 éves kor alatt nem ajánlom.
Értékelésem: 80%
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
OSCAR 2026 - A nyertesek listája
Legjobb film Bugonia F1 - A film Frankenstein Hamnet Marty Supreme Egyik csata a másik után A titkosügynök Érzelmi érték Bűnösök Az álmok vá...
-
Tizenöt western után ismét felszedi a horgonyt az óceánjáró. Elidőztünk Kevin Costner és Sergio Leone egy-egy klasszikusánál, nem maradhatta...
-
Forráskód Sok hűhó... Objektíven : Colter Stevens százados egy száguldó vonaton tér magához, és fogalma sincs, ...