Eredet

A kreativitás és az ötletesség diadala. Christopher Nolan két Batman mozi között az évtized egyik legkitűnőbb kommersz akciófilmjét dobja a mozikba.






Objektíven: Dom Cobb abból él, hogy titkokat lop el az emberek tudatalattijából, amikor az agy a leginkább sebezhető: álom közben. Cobbot képességei a vállalati kémkedés egyik kulcsfigurájává, és nemzetközi szökevénnyé tették. Most egy utolsó munka vár rá: ezúttal nem ellopnia kell egy ötletet, hanem elültetnie egyet valakiben.

Szubjektíven: Mondhatnánk, hogy az Eredet eleve győztesként vágott neki a moziforgalmazásnak, de a dolog messze nem ilyen egyszerű. Napjainkban, amikor az eddig megbízhatóan teljesítő iparosok több ízben vallanak kudarcot, (Spielberg, Zemeckis, Joffé...) és félve ülünk be a nyári blockbuster-idény alkotásait megtekinteni, Christopher Nolan valahogy hosszú-hosszú évek óta nem tud hibázni. Új filmje ráadásul abban is kitűnik, hogy a Following (Követés) után Nolan első, teljesen saját ötletből és forgatókönyvből készített filmje! Az ötlet egy elképzelés alapján pattant ki a fejéből. Mi történne, ha lenne egy hely, ahol az emberek beléphetnének egymás álmaiba; egy álom-tér. Ez lehetőséget adna rá, hogy hozzáférjünk mások tudatalattijához. És mi lenne, ha valaki vagy valakik ezt kihasználnák? Remek alapvetés egy kiváló akciófilmhez. És a számtalan elcsúszási lehetőség ellenére Nolan mozija abszolút működik. 140 percen keresztül a székhez szögez és hiánytalanul felkínálja mindazt, amit sokszor hiába várunk a kortárs akciófilmektől. Okosan felépített sztori, kiváló forgatókönyv, nagyszerű színészi játék... A látványról és az izgalomról már nem is beszélve. Utóbbiakra más rendezők is odafigyelnek, de mintha csak azok lennének fontosak a 3D korában. Az Eredet bebizonyítja, hogy nem elengedhetetlen a különleges technika egy emlékezetes jelenetekben tobzódó filmhez. A látvány mellé párosul az egész alkotáson átívelő drámai szál, mely meglepően mély és kidolgozott, annak ellenére, hogy a műfaj nem dráma. Leonardo Di Caprio fantasztikusan teljesít, karaktere igazi kulcsfigura, a többiek játéka az övét erősíti, minden mellékszereplő alá dolgozik. Ken Watanabe, Ellen Page és a többiek is korrekt módon teljesítenek, de aki mindent visz, az Di Caprio, aki kétségkívül napjaink egyik legkiválóbb színészévé érett. Az Eredetben pont az a fantasztikus, hogy beindítja a fantáziát, elméleteket szül, letaglóz, gondolkodásra késztet, pedig "csak" egy akciófilm. Bizonyíték erre Nolan mozijának sokezer adatlapja és fóruma világszerte, ahol mind a mai napig folynak a találgatások, értelmezési kísérletek. A film univerzuma néhány logikai pontatlanság ellenére örökre emlékezetes marad majd, s bár a komolyabb díjak valószínűleg elkerülik, nem ettől kell függővé tenni a szavatosságot. Újra és újra a mozikban a helyünk, a DVD megjelenés után pedig a filmklubokban! Jöhet a Dark Knight Rises, az újabb Batman epizód! Addig meg fél lábon is kibírjuk és még számtalanszor megtekintjük a 2010-es év egyik legjobb filmjét!

Kiknek ajánlom?
Főleg fiatalok fogják élvezni, 16 év fölött. Azoknak is ajánlom, akiknek tetszett a Tökéletes trükk csavarossága és a Memento ötletessége. Szóval akik kedvelik Nolan filmjeit. De az is bátran üljön be, aki ezzel kezdené vele az ismerkedést. Ugyanakkor gyengéd lelkű urak/hölgyek, erős hang és képi hatásokat rosszul viselő egyének inkább maradjanak otthon.

Értékelésem: 95%

Ezek a legnépszerűbbek

Ahogy ígértem, az ismeretlenség után most olyan filmek következnek, melyek igencsak érdeklődésünk középpontjában álltak, vagy állnak még most is. A legismertebb nemzetközi filmes portált az IMDB-t, és a legdinamikusabban fejlődő, legsokoldalúbb hazai honlapot - mozgókép kategóriában - a Kritikus Tömeg-et hívtam segítségül. Az elmúlt 15 év 15 legnépszerűbb filmje következik. Néhányról már írtam, ezek helyett a második vagy a harmadik "helyezett" kerül terítékre az aktuális évből. Akkor hát lássunk neki!

Az Óceánjáró Zongorista Legendája

Alessandro Baricco műve önálló életre kel a filmvásznon és varázslatos perceivel megmutatja, miért találták fel a mozit. Az ilyen filmekért...







Objektíven: A világ legfurcsább nevét viseli a férfi, aki gyönyörű melódiákat tud kicsalni a zongorából: 1900-nak (Tim Roth) hívják, mert a 20. század első napján született egy óceánjárón. Danny (Bill Nunn), a hajó legénységének tagja vette magához, miután szülei elhagyták a kisfiút. Nevelőapja folyamatosan úton van, nem meri a kisfiút a szárazföldön hagyni, nehogy kitoloncolják az országból. 1900 kilencéves korában talál rá a zongorára és egyben nyugalmára. Harmincévesen megismerkedik a trombitás Max-el (Pruitt Taylor Vince), aki őstehetségnek tartja őt és a szárazföldre akarja csábítani. 1900 hallani sem akar a dologról, sőt elutasítja a miatta hajóra szállt lemezgyárosokat is. A mások számára tetszhalott életet élő zenész csak az óceánok végtelen horizontját látva érzi magát biztonságban...

Szubjektíven: Kezdjük talán ott, hogy (legalább) két verziója létezik a filmnek. Mi maradjunk a kaptafánál, az eredeti - azóta rendezői változatnak kikiáltott - háromórás műnél. A százhúsz perces, nemrég Magyarországon DVD-n kiadott - erősen vágott - alkotás is említésre méltó, de inkább a zenés részekre és a zongorapárbajra koncentrál. Giuseppe Tornatore sokáig harcban állt a DVD forgalmazóival, mivel úgy érezte, a kétórás verzió nem is film, vajmi kevés köze van az óceánjáró legendájához. A megállapodás hosszú esztendők után jött létre. Azóta sokaknak adta kezébe a könyvet és viszont. Az eredeti mű (Alessandro Baricco: Novecento) rajongóit általában azért éri kisebb csalódásként a film, mert Tornatore nem pusztán az írásmű felmondását tűzi ki célul, hanem úgy tekint rá, mint kiválóan használható alapanyagra, melyhez csak kreatív módon érdemes hozzányúlni. Számomra ez nem baj, sőt, úgy gondolom, jobb dolog nem is történhetett volna 1900 sztorijával. Mit lehetne kiemelni Az óceánjáró zongorista legendájával kapcsolatban? Hazánkfia Koltai Lajos bámulatos operatőri munkáját, melyért megérdemelten tehette zsebre élete addigi legnagyobb elismerését, az Európai Filmakadémia díját? A varázslatos, szívet-lelket gyönyörködtető zenét, mely Ennio Morricone munkáját dicséri? Tim Roth visszafogott, mégis ámulatba ejtő színészi játékát? Giuseppe Tornatore okos, precíz és minden részletre kiterjedő rendezését? Bármit kiemelhetnénk. Valami magyarázat csak van rá, hogy ismerőseim közül többen ezt tartják kedvenc filmjüknek... valamiért tanulmány, esszé, habilitációs előadás, sőt, irodalomelméleti értekezés témája lett a Novecento, valamiért filmzenei koncert anyagává vált Ennio Morricone alkotása. Egyik kollégám a következőket írja: "Az 1998-ban útjára bocsátott filmet 2003 decemberében a fővárosi Tabán moziban láttuk először, de nem utoljára. A film végeztével, a teltházas nézőtér még vagy öt percig néma és mozdulatlan maradt. Aztán síri csendben elindultunk nem messzi otthonunk felé, a csendet csak kedvenc kifőzdénk pultosánál törtük meg, ott is csak tőmondatokra szorítkozva. Otthon megettük késői vacsoránkat, és minden összebeszélés nélkül, tv és zene mellőzésével, néma csendben elaludtunk. Ezt hívjuk mi teljes filmélménynek." Valami hasonlóról számolhatok be én is. A nézőtéren feszült figyelem és várakozás, majd a gyermeki rajongás pillanatai törnek elő, mikor a fények lassan kialszanak és minden szem a vászonra szegeződik. A terem elsötétül, a közönség elcsendesedik, felvillan a Medusa Film logója, és ott vagyunk a hajón... a nagy óceánjárón. Nem esztéták vagy filmkritikusok ülnek már a nézőtéren, hanem elvarázsolt, egyszerű nézők, akik együtt lélegeznek a történettel. A jókedvű személyzet, a megpróbáltatások ellenére is bámulatosan energikus munkások, és a hihetetlen történet hamarosan magukkal rántanak minden idők egyik legnagyobb, mégis legegyszerűbb kalandjába. Az ember szeme könnybe lábad, az ösztönös természetesség, ami a filmből árad, nem enged három órán keresztül. A legnemesebb érzelmek kapnak itt helyet, a lélegzetelállító színek együttese pedig semmihez sem fogható hangulatot ad. Az élet, a nagybetűs Élet játszódik le a szemeink előtt. A mélyebb elemzést és értelmezést ezen a ponton már az Olvasóra bízom. Nekem újra és újra fel kell dolgoznom azt a csodát, mely röpke három óra alatt lepörög a szemem előtt, úgy, hogy várom, hátha nincs még vége.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell.

Értékelésem: 100%

Népszerűbb vizekre érve

Magunk mögött hagytuk az ismeretlenség óceánját, melynek alaposabb feltérképezéséhez remélem sokan kedvet kaptak. Érdemes azokat a filmalkotásokat is elő-elővenni, melyek nem állnak az érdeklődés origópontjában. Kellemes és értékes perceket szerezhetnek a nézőknek. Mielőtt újabb, most már ismertebb kikötők felé fordítanánk a kormánykereket, régi adósságomat törlesztem. Írok arról a filmről, melynek köszönhetően létrejött ez a blog, arról a filmről, mely felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg minden egyes megtekintéssel, arról a filmről, mely számomra a filmkészítés eddigi csúcsát jelenti. Így van. Írok arról, amin most ülünk Kedves Olvasók. Írok az Óceánjáróról.

A Föld

Bolygónk a Föld veszélyben van. Gigantikus közhely, igaz? Nos, ez után a dokumentumfilm után garantáltan másképp vélekedünk majd a környezet megóvásának fontosságáról.





Objektíven: A film David Attenborough világhírű TV-sorozatának, a "Bolygónk a Föld"-nek a moziváltozata. Az "Earth" mérföldkő a természetfilmek történetében, hiszen az alkotók a legmodernebb technikai vívmányokat hívták segítségül a filmezéshez. A produkció öt éven át készült, több mint 200 helyszínen. Ez a lélegzetelállítóan gyönyörű természetfilm egy felejthetetlen utazásra viszi a nézőt, az Északi-sarktól indulva a Déli-sark felé, követve a Nap útját, és az évszakok változásait. A film főszereplői olyan csodálatos teremtmények, akiknek a mindennapjain keresztül bepillantást nyerhetünk bolygónk varázslatos, de sokszor kegyetlen világába. Lenyűgöző képeket láthatunk egy téli álmából ébredő jegesmedve családról; elefántokról, akik a sivatagon átkelve, számtalan veszéllyel szembenézve igyekeznek, hogy elérjék az Okavango folyót; és bálnákról, aki bejárják az óceánokat, hogy élelemhez jussanak.

Szubjektíven: A Föld tulajdonképpen úgy válik gyönyörű, hiteles természetfilmmé, hogy semmi újat nem mutat fel. Repertoárja mindarra a már ezerszer látott sablonra és klisére épül, melyek a National Geographic-os alkotásokat évek óta jellemzik. Ki nem látott még élelem után kutató jegesmedvét, vacsorája után vágtázó gepárdot, szomjúság elől menekülő elefántcsordát? Mindannyian láttunk már. Csak nem ilyen pontosan, szépen fényképezve, dramaturgiailag precízen végigvezetve. A természet nyers, durva törvényei arcul csapnak és egyúttal ámulatba ejtenek bennünket. Így történhet meg, hogy egy naturális, brutális összecsapást egy olyan snitt követ, mely véleményem szerint a valaha rögzített leggyönyörűbb sarkvidéki naplementét festi a mozivászonra. Az érzelmi azonosulást nem csökkenti az emberi lények hiánya – szinte inkább az ellenkezőjéről beszélhetünk. A Föld nagy előnyévé válik a kiszámíthatatlanság is, nem lehet tudni, a következő pillanatban az anyatermészet gondoskodó vagy gyilkos oldala sújt-e le. (A gepárd üldözési jeleneténél két percig nem kaptam levegőt – megrendítő képsorozat) Összességében A Föld nem olyan felszínes, mint a Vándormadarak, de nem is tud olyan mélyre menni, mint a Pingvinek vándorlása. Túlzásba vitt mellékszálak, esetenként kevésbé érdekfeszítő motívumok hangsúlyozása gyengíthetik a filmes élményt. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy alig néhányan lézengtünk a hatalmas moziteremben. Az emberek nem kíváncsiak a bolygójukat érintő sarkalatos kérdésekre. Egy nagy örömöm azonban mégis volt. Hazafelé baktatva megpillantottam két hölgyet, akik előttem ültek a moziban. Éppen a jegesmedvék és fókák helyzetét tárgyalták elmélyülten. Itt kezdődik…

Kiknek ajánlom?
Minden természetbarátnak, meleg szívvel.

Értékelésem: 80%

... és hamarosan a sötétség

A mai zsánerfilmek egyik alapja, méltatlanul mellőzött thriller 1970-ből.






Objektíven: Két fiatal angol lány, Jane és Cathy a nyári vakációjukon Franciaországba indulnak kerékpártúrára. Az egyik vendéglőben Cathynak megtetszik egy fiatal férfi, aki eleinte közömbösen viselkedik a lányokkal szemben. Mikor továbbindulnak, észreveszik, hogy a férfi motorján követi őket. Cathy mindenáron meg akarja várni a jóképű motorost, míg Jane ellenzi az ötletet. A lányok végül összevesznek és szétválnak, ám mikor sötétedni kezd, Jane visszafordul barátnőjéért. Hiába keresi, Cathynak csak néhány holmijára bukkan, melyek szanaszét hevernek a fűben. Jane valami nagyon rosszat kezd sejteni...

Szubjektíven: 40 évvel ezelőtt Robert Fuest gondolt egyet és igen merész filmmel jelentkezett. Az első percektől kezdve folyamatosan növekvő feszültség tartja sakkban a nézőt, és a végéig nem ereszt a baljóslatú hangulat. Mindezt olyan filmtechnikai megoldások kísérik, melyekkel sajnos manapság már ritkábban próbálkoznak. Hitchcock nagy pillanatait idézi Fuest filmje; mesteri vágások, a plánok ügyes váltása és kiváló kísérőzene. Olyan, mintha Alfred Hitchcock dramaturgiájával a francia új hullámosok, Godard és Truffaut készítenének filmet. Ellentétben sok más hasonló alkotással, itt a cselekmény természetes helyszíneken; valahol a nyári, vidéki Franciaországban játszódik, ragyogó napsütésben. Kevés szereplős film, így gyanússá válik mindenki, aki megjelenik. Külön érdekesség Sandor Elés, vagyis az 1936-ban Budapesten született, és 2002-ben Londonban szívrohamban elhunyt Éles Sándor szereplése, aki egyike azoknak a magyaroknak, akik külföldön sikeres karriert értek el. Játéka nagyszerű, de a többiek sem maradnak el mögötte. Kétségek között hagynak minket a szereplők, senkiről nem biztos semmi. Mint egy jó krimiben általában. Újabb bizonyíték ez a film arra, hogy egy történetet jól kell tudni előadni, prezentálni. A legtöbb kritikus pont a történet eredetiségét hiányolta. Valóban nem eredeti, csak remekül eljátszott. A sztori pár mondatban felvázolható. Csak amíg eljutunk oda, amíg fény derül a gyilkos kilétére, már lerágtuk mind a húsz körmünket.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik az elegáns brit thrillerek világát. 14 éves kor felett.

Értékelésem: 85%

Péter és a farkas

Ékköve egy műfajnak, melyet már temetni kezdtünk.








Objektíven: Szergej Prokofjev klasszikus darabjának animációs feldolgozása egy kisfiúról, akinek szembe kell néznie az éhes farkassal.

Szubjektíven: Nemhiába a nemzetközi összefogás. Angol, lengyel, mexikói és norvég alkotók koprodukcióját dicséri ez az animációs film, melyet Suzie Templeton angol direktor rendezett. A CGI filmek fénykorában elkészült munka rávilágít arra a tényre, melyet sokan feledni akarnak. Nem elsősorban eredeti ötlet kell, hanem az ötletedet elő kell tudni adni. Itt klasszikus darabról van szó, Szergej Prokofjev Péter és a farkasáról. Suzie Templeton és csapata olyan technikához nyúlt, melyet többen megmosolyognak a XXI.század első évtizede után. Stop-motion, mely nemcsak nosztalgiázásra kiváló, bebizonyosodik, hogy ma is életképes technika. A 2006-ban készült alkotás annyi érzelmet, annyi hangulati elemet jelenít meg és ment át az eredeti történetből, hogy egy percre sem lankad a nézői figyelem, pedig nem gyors sodrású filmről van szó. Zene és bábanimáció szépen felelgetnek egymásra, párbeszédük építi fel Templeton filmjét. A hagyományos vonalvezetésű darab egyben fejlődéstörténet is, Péter kapcsolatrendszere pontosan fejlődik ki előttünk. A dramaturgiában akad ugyan egy-két döccenő, és a megvalósításban is fellelhető néhány karikaturisztikus túlzás, de ezek sem csökkentik a finálé visszafogott, éppen ezért katartikus erejét. Az Amerikai Filmakadémia sem tudott szemet hunyni a lelkes alkotó csapat munkája felett. Templeton filmjét a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjjal tüntették ki. Semmiképp sem érdemtelenül.

Kiknek ajánlom?
Ismét azokhoz szólok, akik kedvelik a klasszikus zene és az animáció összjátékát. Péter és a farkas-rajongóknak kötelező darab. 10 éves kor alatt talán félelmetes lehet.

Értékelésem: 85%

Apa - Egy hit naplója

Hosszabban egy filmről, mely megérdemli.








Objektíven: 1945-ben vagyunk, túl Budapest ostromán. Takó Bence igencsak kevés emléket őriz édesapjáról, Takó doktorról. Az élet nem könnyű, állandósulnak a nehézségek Apa hiányában. Bence féltő gonddal viseltetik azok iránt a tárgyak iránt, melyek egykor Takó doktor tulajdonát képezték. Egy szemüveg, egy kabát, egy óra, és nem utolsósorban három apró emlék elég lesz ahhoz, hogy Bence elképzeljen egy világot, melyben édesapja a főszereplő, legendás hős, partizán, főorvos. Az évek múlnak és múlnak. Takó Bence pedig lassan válaszút elé kerül. Annival való kapcsolata fantáziavilágának átértékelésére készteti, de sikerülhet-e kilépni Apa csodálatos, óvó, védelmező ereje alól?

Szubjektíven: Szabó István ’60-as, ’70-es években készült alkotásaiban többnyire saját generációjának meghatározó alapélményeit dolgozza fel, de már előkerülnek Közép-Európa múltjának és jelenének kérdései, politikai és morális problémái is. Több elemző egyetért abban, hogy Az Apa – Egy hit naplója az Álmodozások korával (1965) és a Szerelmesfilmmel (1970) önéletrajzi trilógiát alkot. Szabó István azonban ezt az értelmezést elutasítja. (Mancs: "Mondani kell valamit" – Papp Gábor Zsigmond beszélgetése Szabó Istvánnal) „Ő saját generációjáról készít filmet. Ez a generáció háborús gyerekként nőtt fel, gyakran apa nélkül, csonka családban. Nem sajátítaná ki ezt a sorsot, inkább egy generáció sorsának tekintené.” Ehhez a tételhez szól hozzá a film eleji József Attila idézet: "…nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal". A Bukj föl az árból című versből már tudjuk, hogy a költő a társadalom igazságtalanságaival néz szembe, miközben a hit kérdéseit feszegeti. Ismét párhuzam a vers és a film között. A költő szerint a világ nem ilyen lenne, ha felelősen lenne irányítva. A filmrendező szerint egy nemzedék nyögi elhibázott lépések sorozatát. A tragikus felhangot követően hamar felvesszük Szabó István mozijának vezérfonalát. Filmjének egyik legnagyobb erénye a tematikus és a stiláris szempont összehangolása. Az Apa tematikusan egy fejlődéstörténetként értelmezhető, melyben a főhős egyre inkább belátja, hogy belső vívódásait saját magának kell fel-, és megoldania. Takó Bence felnőtté érik, de valahol mégis megmarad egyfajta burokban. Édesapja, mint útitárs kíséri el mindenfelé, és sok dolgot meg is old fiának. Az apa-fiú kapcsolat bemutatása során Szabó István igazolja, miért tartották/tartják a magyar „új hullám” egyik jelentős képviselőjének. Sára Sándor operatőr kamerája ugyanúgy a képzelet szárnyán jár-kel, mint a kis Takó fantáziája: a rendező stiláris leleménye, hogy Bence néhány emlékből, különböző filmes műfajok stílusában rekonstruálja édesapja életét. Bár az akció és kaland szcénák némelyike igencsak megmosolyogtató, az ügyes vágói munka feszültséggel telíti ezeket a jeleneteket is. Az újabb és újabb tartalmi egységekben fontos szerephez jut a flashback-technika, és a film meghatározó formai eleme a montázs. Maga a történet is napló jellegű, amitől szintén nem idegen a montázs látásmódja. François Truffaut és Jean-Luc Godard hatása lépten-nyomon felfedezhető az Apában, elég a három apró emlékre gondolni, melyet Takó Bence édesapjáról őriz. A tyúk kergetése a seprűvel, a kórház folyosóján való szaladgálás, vagy az a jelenet, amikor idősebb Takó cigarettával a szájában lehajol a kamera nézőpontjában álló gyerekhez, felemeli, és még körbe is fordul vele. A visszaemlékezés-jelleg Takó egyetemista évei alatt döcög egy kicsit, a film itt mintha kapkodóbb lenne, az új hullámos formai megoldások felerősödnek a naplószerűség kárára. Persze így is akad néhány nagyon szép jelenet (séta a rakparton, Apa szülőfalujának megismerése) Az Annival való kapcsolat bemutatásához nincs elegendő jelenet, hiányzik a kapcsolat mélysége, így a Bencében meginduló változást is csak bizonyos mértékben érezzük indokoltnak. A fiatalkori naplóbejegyzések/narrációk ritkán és erőltetetten jelentkeznek, és nem készítik elő megfelelő mértékben a zárlatot. Így pedig elmarad a katarzis. Az utolsó jelenetnél Bence ismét édesapja sírja felett áll, jelezve, hogy leszámolt fantáziavilágával, immár a saját lábán kezd új életet. Ezt készséggel el is hisszük, bár nem haragudtunk volna, ha a 86 percnyi játékidő kinyúlik az utolsó rész meghosszabbodása miatt. Keserű szájíz így sem marad, kárpótol bennünket a színészek remek játéka, különösen Gábor Miklós magával ragadó a címszerepben. Sólyom Kati páratlan ügyességgel használja kiváló orgánumát, Halász Judit kiabálására pedig már akkor is öröm lehetett felébredni. Az Apa – Egy hit naplója bekerült a "Budapesti tizenkettő"-be 1968-ban. A Budapesti tizenkettő az 1948–1968 közötti évek legjobbnak tartott 12 magyar filmje, melyeket a magyar filmszakma titkos szavazással jelölt ki. Ez is arra mutat rá, hogy hazai filmművészetünknek egyik meghatározó és fontos darabjával állunk szemben. Szabó István filmje valóban egy hit naplója. Egy apa nélkül felnőtt nemzedék hitéé, mely kénytelen volt leszámolni az ábrándokkal és a fantáziával, hogy a saját erejéből építsen magának életet.

Kiknek ajánlom?
A magyar film és a francia új hullám kedvelőinek. Fiataloknak és időseknek egyaránt. Fontos film.

Értékelésem: 80%