2012. március 29., csütörtök

A tánckar


El tudom hinni, hogy ez színdarabként működött. Filmként sajnos már kevésbé átütő.







Objektíven: A tánckar az azonos című Pulitzer-díjas színdarab alapján készült musical filmfeldolgozása a mindennapok kíméletlen, kegyetlen harcának, a boldogulás háborújának látványos szinonimája. Tehetséges, fiatal, szorgalmas táncosok hosszú évek kemény munkájával a hátuk mögött arra várnak, hogy egyszer a színpadon is kamatoztathassák tudásukat. Egy Broadway-show tánckarában fellépni - az első lépés a hírnév felé vezető úton, ezt az első lépést azonban csak néhány szerencsés teheti meg. Több százan jelentkeznek a felhívásra, de a színházi nézőtér homályában ülő kíméletlen rendező csak a legjobb tizenhatnak ad esélyt arra, hogy egy utolsó, mindent eldöntő szűrőn bizonyítsák rátermettségüket. Senkit nem érdekel a magánéleti problémájuk, senkit nem érdekel a sérülésük, a bánatuk, a fáradtságuk. Ha csillogni akarnak a színpadon, előtte meg kell járniuk a poklot.

Szubjektíven: Ami a Broadway színpadán jól mutat, az nem biztos, hogy adaptálható filmvászonra. Pláne, ha ennyire kamaradráma-jellege van a dolognak. Musical, hisz rengeteg dalt énekelnek benne, ugyanakkor kemény dráma, hisz a főszereplők vívódásaira, küzdelmeire van kihegyezve az egész mű. A tánckar ilyen módon magasban kifeszített kötélen egyensúlyoz, hogy megtalálja a helyes arányokat, ne váljon hiteltelenné, unalmassá, nevetségessé. Sőt, drámát vigyen a színpadra. Majdnem összejött. Egyrészt Richard Attenborough nem tehetségtelen rendező (pont a hatalmas sikerű Gandhi utáni első munkájáról van szó), a dalok egy része fülbemászó és a koreográfiák is jók. A legfénylőbb pont pedig a rendező szerepét alakító Michael Douglas, aki csodálatosat játszik a "háttérből". A hang, ami csak néha szólal meg, mégis annál erőteljesebb, hatásosabb. Kölcsönhatásuk a művészpalántákkal korrekt módon működik. A baj ott van, hogy a személyesség nem tud igazán érvényesülni. A show és a dráma birkózásából inkább előbbi kerül ki győztesen, amikor mégis utóbbi kerülne fölénybe, látszik rajta a megviseltség, a küzdelem, így az átütő erő hiánya. És ez kevés. Percenként jut eszembe, hogy ez színházban sokkal jobban működhetne; a rengeteg technikai és zenei elismerés (többek között 3 Oscar-jelölés) dacára úgy gondolom nem véletlen, hogy igazán színdarabként maradt emlékezetes ez a mű. Mert ez színpadon él, színpadra termett. Kevésbé filmvászonra.

Kiknek ajánlom?
A Broadway-re vágyó művészpalánták egyszer azért mindenképp fussanak neki, mert szolgáltat tanulságokat.

Értékelésem: 55%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése