Lincoln

Fontos emberről fontos film, mely egyszerre tud életrajzi és kőkeményen politikai színezetű lenni.

Objektíven: 1865-ben az amerikai történelem legvéresebb háborúja a végéhez közeledik. Az újraválasztott elnök, Abraham Lincoln azonban nem hajlandó engedményekre: a megosztott kongresszust rá akarja kényszeríteni, hogy hozza meg addigi legfontosabb döntését: egészítse ki az Alkotmányt, és törölje el a rabszolgaságot. Az ellenállás hatalmas: az elnök azonban ravasz ember, jó stratéga és zseniális szónok. Van, akit meggyőz, van, akit megfélemlít, van, akit megveszteget; lavíroz, csapdákat állít, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elérje célját - és új fejezetet nyisson a világtörténelemben.

Szubjektíven: Úgy érzem, most (is) eltér a véleményem a többségétől. A két és fél órás Lincoln visszafogott, lassú film, a kongresszusi vitákat leszámítva minden jelenetében 2-3 ember beszélget egymással erényekről, sorsokról, kapcsolatokról, hadi eseményekről. Rá kell hangolódni erre a stílusra és erre a tempóra. Amint ez sikerül, nagy élményben lesz részünk. Elképesztően profi a dramatizálás. Bár a címszereplő hosszú pályafutása során több sorsdöntő év is volt, a kiválasztott időtáv – 1865. januártól áprilisig – talán a legsűrűbb a nagy politikai csaták, a jövőre kiható döntések tekintetében. Már négy éve tart a véres polgárháború, melyben százezrek haltak meg, váltak földönfutóvá, s bár az ütközet Gettysburgnél fordulópontot hoz az unionistáknak, valójában csak 1865-ben válik véglegessé a győzelmük, amikor tavasszal Lee leteszi a fegyvert. A Sumter erődben, ahol minden elkezdődött, április 14-én húzzák fel újra az Unió zászlaját, ugyanazon a napon, amikor Lincoln halálos lövés kap a Ford Színházban. Látunk ugyan ádáz csatajelenetet a film legelején, mégis a legnagyobb drámák a Capitoliumban és az elnöki rezidencián zajlanak. A film az amerikai rabszolgaságot végképp eltörlő képviselőházi szavazást állítja a középpontba, miközben Abraham Lincolnról is pontos portréval szolgál. Egyszerűen lehengerlő, amit Tony Kushner forgatókönyvíró véghezvitt, úgy tartja kézben a történelmi, a politikai és a magánéleti vonalat az amerikai (és egyben a világtörténelem) egyik legjelentősebb eseményénél, hogy azért más írók a fél karjukat odaadnák. Nála már csak Daniel Day-Lewis bravúrosabb, aki egyszerűen tökéletes a címszerepben. Egy alapvetően tanulatlan, házassági problémákkal küzdő, megfáradt politikus új irányba próbálja terelni nemzete sorsát. Alakítása és emlékezetes beszédei nyomán bőven lehet majd azon vitatkozni, szabad-e erkölcstelen eszközökkel küzdeni az erkölcsért. Tommy Lee Jones és Sally Field is remekül játszanak, bár nekik láthatóan többet kellett erőlködniük a karakterükkel. A filmzene minimálisra szorítása jó ötlet volt, csak így kicsit visszásan sül el. Mert amikor mégis van, igen tolakodó tud lenni. Nélküle viszont mégiscsak szárazabb lenne a párbeszédekre építő történelmi film. Spielberg önmagához képest is visszafogott, látványelemei, képi megoldásai, operatőri munkája mind szolid stílusúak, ami remekül áll ehhez a témához. Arról a gyerekbetegségről viszont már igazán illene leszokni (visszafogottság ide vagy oda), hogy az ellenzők táborát antipatikusok gyülekezeteként ábrázoljuk. Ezt soha nem értettem és most sem értem. Az élményből viszont ez sem tud levonni. Fontos film született, melyet elsősorban a türelmes, történelmet szerető mozibarátoknak lehet jó szívvel ajánlani.

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akik 150 percet végigülnek úgy, hogy közben kamaradrámai jelleggel beszélgetnek történelmi alakok történelmi kérdésekről.

Értékelésem: 85%