2013. január 21., hétfő

A bennfentes



"Nem a csoda, a hírnév tart három napig. A becstelenség sokkal tovább tart."







Objektíven: Jeffrey Wigand kutatási és fejlesztési vezetőként dolgozik az egyik legnagyobb dohányipari cégnél. Mikor a vezetés olyan kísérletekbe kezd, amely a nikotinfüggés felgyorsítását célozza, Wigand tiltakozik, amiért kirúgják. Mivel elismert tudósnak és abszolút bennfentesnek számít, tanúvallomása felbecsülhetetlen jelentőséggel bír az évszázad legnagyobb perében, amit a dohánygyárak ellen indítottak. Lowell Bergman dörzsölt tévés riporternek sikerül rávennie a megtört embert, hogy álljon a nyilvánosság elé, a dohánygyárak könyörtelen támadására azonban már nem tudja felkészíteni.

Szubjektíven: Két ember drámáját követjük nyomon Michael Mann 1999-es életrajzi filmjében: a sokáig egészségügyesként dolgozó tehetséges tudós rádöbben, hogy a dohánygyár, amelyik magas beosztású kutatóként alkalmazza, olyan nikotinfüggést elősegítő adalékot kever termékébe, amely rákot okoz. A cég elbocsátja, erre emberünk a sajtónyilvánosság felé kezd kacsingatni. Al Pacino, a CBC tévétársaság legmenőbb hírműsorának producere ráharap a sztorira, mert komoly lehetőséget lát benne. Elsőre talán nem tűnik annyira kiélezettnek a konfliktushelyzet, hiszen évek óta tudható, hogy az amerikai dohánygyárakat több bíróság is százmilliós kártérítésre ítélte, valamint újabb perek vannak kilátásban. Az első húsz perc után én is megkérdeztem magamtól; most tényleg ebből lesz a film? Nem ebből lesz, ez csupán eszköz annak bemutatásához, hogy mit tud tenni a média világa. Mi lesz a bennfentesekkel, mi lesz a kisemberrel, a nagyok hatalmával szemben... A cselekmény lassan indul be, viszont feszültség terén így is köröket ver több közelmúltbeli akciófilmre. S bár ez Lowell harca saját műsorának bemutatásáért (Al Pacino színészi munkája ismét remek), a főszereplő mégis Wigand, akinek lassan mindene rámegy a "nagyhatalmakkal" vívott háborúra. A háborúra, ami pürrhoszi módon látszik véget érni. Családi élet, politika, újságírás, médiabirodalmak, csak néhány azok közül a területek közül, melyek között ügyesen lavíroz Michael Mann filmje. A film, mely tévéfilmes közszereplőből ismét A-kategóriás színészóriássá avanzsálta A muzsika hangja Von Trapp kapitányát, Christopher Plummert (már itt Oscar-közeli alakítással rukkolt elő), valamint szintén az elitmezőnybe helyezte Russell Crowe-t, aki bebizonyította, hogy nem volt véletlen a Szigorúan bizalmas sikere. Crowe egyébként a film után egy évvel már egy aranyszobor boldog tulajdonosa volt a Gladiátor révén... Azonban feszültség ide vagy oda, a sztori elbírta volna, ha kicsivel feszesebbre vágják. Ezen kívül kicsit visszásan sül el a média önsajnálata a végén, ami egyszerűen nem illik a képbe. Ha nem lennének ezek az apró hibák, az elmúlt évek egyik legerősebb drámája lehetne A bennfentes. Így is erős, de még inkább elmondható róla, hogy tanulságos és gondolatébresztő.

Kiknek ajánlom?
Olyan fontos témát jár körbe, hogy úgy gondolom, ezt mindenkinek meg kéne néznie, legalább egyszer.

Értékelésem: 80%


2 megjegyzés:

  1. Hét vagy nyolc éve láttam, emlékemet egy szóban összefoglalva: vontatott. De lehet, hogy újra kéne néznem.

    G.G.

    VálaszTörlés
  2. A közepére valóban belassul egy kicsit, amikor Pacino szála jobban előtérbe kerül, akkor kap új életre.

    VálaszTörlés