500 nap (nyár)
"This is not a love story. This is a story about love."
Objektíven: A bájos Summer kiadja Tom útját. Ötszáz napot
töltöttek együtt, a fiatalember azóta is képtelen felfogni, hogy a
felhőtlen boldogságtól hogyan fajulhattak idáig a dolgok. A lány pedig
nem érti, hogy a fiú mit nem ért ezen: ő nem vágyott sem házasságra, sem
tartós kapcsolatra, számára pusztán csak egy hosszúra nyúlt kaland volt
mindez. Tom megpróbálja végiggondolni a múltat, elemezni az együtt
töltött időt, hátha megtalálja a szakítás okát, hol követett el hibát.
Felidézi találkozásukat, amikor Summer belibbent az irodába, és ő első
pillantásra fülig beleszeretett.
Szubjektíven: Egy fiú (Tom) és egy lány (Summer) ötszáz napja. Egy sztoriban, melyet mintha maga az élet vetett volna papírra, hogy aztán Marc Webb megrendezhesse. Kifejezetten jót tesz a romantikus filmek kelléktárának elhagyása, a megjelenő vizuális és nyelvi szellemesség és a hétköznapiság. Esetünkben egy fiú lesz halálosan szerelmes, és egy lány fog ragaszkodni függetlenségéhez. Persze ettől az állapottól a fiú pokolian
szenved, a mi reszortunk nézőként pedig az, hogy vele szenvedjünk - vagy ne (nemünktől függően ez változhat). A film a srác szemszögéből közvetíti az eseményeket a boldog és boldogtalan
időszakok között szabadon ugrándozva, aminek következtében az 500 nap
(nyár) olyanná válik, mint egy ide-oda csapongó (néhol túlzottan is csapongó) emlékfolyam. Az emlékezést segítő zenei album kiötlőjének jár egy hatalmas piros pont, remekül megtámogatják a filmet a dalok. Zseniális pillanatok egész tárházát nyújtja az 500 nap (nyár), melynek megtekintését követően biztosan újabb és újabb szócsaták indulnak majd a szerelem természetéről, a sorsról, a hibázási lehetőségekről... A két főszereplő (Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel) parádésat játszanak. Nincs kölcsönös 'villámcsapás', sem lassan felengedő szív. A
konfliktus mindössze annyi, hogy a fiú nagyon akarja a lányt, a lány
viszont nem akarja eléggé a fiút. A miértre nincs válasz, csak nem és
kész. Illetve mégis van, utolsó beszélgetésük ugyanis kiegyenesít néhány kérdőjelet, persze korán sem mindet. A legtöbbet a nézőre hagyja. És miért hívják a lányt Summernek? A film zárójelenetéből egyértelműen kiderül. A nézők bizonyára legalább annyira elégedettek
lesznek a válasszal, mint hősünk. Köszönöm Marc Webb! Az 500 nap (nyár) a legjobb romantikus film nem is tudom mióta.
Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik voltak már szerelmesek az életben.
Értékelésem: 95%
Tegnap este megnéztük a genlakkal, valóban remek film! És jó az értékelés is... :)
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy végül emellett döntöttetek! Nekem nagy kedvencem az elmúlt pár évből...
TörlésNekem is nagyon bejött!
VálaszTörlésÁgó, alapvetően különbözik az ízlésünk, de ez mindkettőnknél volt éves No.1 , ugye?
G.G.
Így van!
VálaszTörlésTegnap éjszaka szinte véletlenül akadt kezünkbe szobatársammal - többek közt - ez a film (is).
VálaszTörlésHetekkel ezelőtt olvastam itt a bejegyzésedet róla, és hát mit ne mondjak na, kíváncsiak voltunk (miután sikerült megkaparintanunk), hogy milyen az ilyen romantikus film, ami (még) a fiúknak is bejön, így hát mi is megnéztük a Szt. Anna 121-ben. (Mondjuk, mi - talán nemünkből kifolyólag,de - alapból szeretjük a romantikus filmeket...:-))
Érdekes volt, hogy hozzánk képest a másik nem szemszögéből voltak megvilágítva a dolgok (kicsit olyan volt, mintha beleláthatnánk a fejükbe... :D - bár azt nem tudhatjuk, hogy a valóságban is így van-e...:-)), mert szerintem a legtöbb romantikus filmnél ez pont fordítva működik...nem? De különben ott mi is jobban tudunk azonosulni/együtt érezni a női főszereplővel, mint itt.
És igen, akárhogy is próbáltunk, nemünknél fogva valahogy tényleg nem tudtunk a főszereplő sráccal együtt szenvedni, max. csak sajnáltuk, hogy szegény... és hogy hogy lehet vele ilyen a lány (bár az is igaz, hogy a csaj már az elején tisztázta a dolgokat...bár néhol úgy tűnt, mintha ő se lenne tisztában a saját érzéseivel, ennek ellenére makacsul ragaszkodik ahhoz, amit az elején mondott), vagy - szituációtól függően - csak mosolyogni tudtunk a fiún és a haverjain és a helyzeteken. :-)
Egyébként tényleg nem volt rossz (bár hozzá kell tennem, hogy "rózsaszín lelkivilágunkat" először kissé meghökkentette a film szerintünk néhol nyers szövegezése - na meg kicsit tartottunk tőle, hogy a nővérek pl. nehogy a film közepén lévő, parkban való kiabálásra riadjanak fel álmukból, mert az kicsit ciki lett volna... :D - de aztán megszoktuk a stílust - ha lehet ilyet mondani...), sőt gondoltam rá, hogy egyszer valamikor újra meg kéne nézni. :-)
Üdv,
A.
u.i.: Ja, hát a legvége az meg nagyon ütős volt! :D
Összességében örülök, hogy megnéztük.