2010. október 27., szerda

Az Óceánjáró Zongorista Legendája


Alessandro Baricco műve önálló életre kel a filmvásznon, és varázslatos perceivel megmutatja, miért találták fel a mozit. Ez ilyen filmekért...






Objektíven: A világ legfurcsább nevét viseli a férfi, aki gyönyörű melódiákat tud kicsalni a zongorából: 1900-nak (Tim Roth) hívják, mert a 20. század első napján született egy óceánjárón. Danny (Bill Nunn), a hajó legénységének tagja vette magához, miután szülei elhagyták a kisfiút. Nevelőapja folyamatosan úton van, nem meri a kisfiút a szárazföldön hagyni, nehogy kitoloncolják az országból. 1900 kilencéves korában talál rá a zongorára és egyben nyugalmára. Harmincévesen megismerkedik a trombitás Max-el (Pruitt Taylor Vince), aki őstehetségnek tartja őt és a szárazföldre akarja csábítani. 1900 hallani sem akar a dologról, sőt elutasítja a miatta hajóra szállt lemezgyárosokat is. A mások számára tetszhalott életet élő zenész csak az óceánok végtelen horizontját látva érzi magát biztonságban...

Szubjektíven: Kezdjük talán ott, hogy kétféle verziója létezik a filmnek. Mi maradjunk a kaptafánál, az eredeti - azóta rendezői változatnak kikiáltott - háromórás műnél. A kétórás, nemrégiben Magyarországon DVD-n kiadott - erősen vágott - alkotás is említésre méltó, de inkább a zenés részekre és a zongorapárbajra koncentrál. Tornatore sokáig harcban állt a DVD forgalmazóival, mivel úgy érezte, a kétórás verzió nem is film, vajmi kevés köze van az óceánjáró legendájához. A megállapodás hosszú esztendők után jött létre. A film premierje óta 12 év telt el. Azóta sokaknak adta kezébe a könyvet, és viszont. Az eredeti mű (Baricco: Novecento) nagy rajongóit általában azért éri kisebb csalódásként a film, mert Tornatore nem pusztán az írásmű felmondását tűzi ki célul, hanem úgy tekint rá, mint kiválóan használható alapanyagra, melyhez csak kreatív módon lehet hozzányúlni. Akkor hát, irány a nyílt víz! De azon belül? Mit lehetne kiemelni? Hazánkfia Koltai Lajos bámulatos operatőri munkáját, melyért megérdemelten tehette zsebre élete eddigi legnagyobb elismerését, az Európai Filmakadémia díját? A varázslatos, szívet-lelket gyönyörködtető zenét, mely Ennio Morricone és Roger Waters munkáját dicséri? Tim Roth visszafogott, mégis ámulatba ejtő színészi játékát? Tornatore okos, precíz és minden részletre kiterjedő rendezését? Bármit kiemelhetnénk. Valami magyarázat csak van rá, hogy ismerőseim közül sokan ezt tartják kedvenc filmjüknek, valami magyarázat csak van rá, miért lett tanulmány, esszé, habilitációs előadás, irodalomelméleti értekezés témája a Novecento, miért lett zenei koncert anyaga Morricone a filmhez készített műve? És miért írja egyik kollégám a következőket: "Az 1998-ban útjára bocsátott filmet 2003 decemberében a fővárosi Tabán moziban láttuk először, de nem utoljára. A film végeztével, a teltházas nézőtér még vagy öt percig néma és mozdulatlan maradt. Aztán síri csendben elindultunk nem messzi otthonunk felé, a csendet csak kedvenc kifőzdénk pultosánál törtük meg, ott is csak tőmondatokra szorítkozva. Otthon megettük késői vacsoránkat, és minden összebeszélés nélkül, tv és zene mellőzésével, néma csendben elaludtunk. Ezt hívjuk mi teljes filmélménynek." Valami hasonlóról számolhatok be én is. A nézőtéren feszült figyelem és várakozás, majd a gyermeki rajongás pillanatai törnek elő, mikor a fények lassan kialszanak és minden szem a vászonra szegeződik. A terem elsötétül, a közönség elcsendesedik, felvillan a Medusa Film logója, és ott vagyunk a hajón, a nagy óceánjárón. Nem esztéták vagy filmkritikusok ülnek már a nézőtéren, hanem elvarázsolt egyszerű nézők, akik együtt lélegeznek a történettel. Elúszik minden, és nem gondolok arra, hogy ez trükkfelvétel vagy animáció, mert ez AZ óceánjáró. A jókedvű személyzet, a megpróbáltatások ellenére is bámulatosan energikus munkások, és a hihetetlen történet hamarosan magukkal rántanak minden idők egyik legnagyobb, mégis legegyszerűbb kalandjába. Az ember szeme könnybe lábad, az ösztönös természetesség, ami a filmből árad, nem enged három órán keresztül. A legnemesebb érzelmek kapnak itt helyet, a lélegzetelállító színek együttese pedig semmihez sem fogható hangulatot ad. Az élet, a nagybetűs Élet játszódik le a szemeink előtt. A mélyebb elemzést és értelmezést ezen a ponton már az Olvasóra bízom. Nekem újra és újra fel kell dolgoznom azt a csodát, mely röpke három óra alatt lepörög a szemem előtt, úgy, hogy várom, hátha nincs még vége.

Kiknek ajánlom?
Ezt mindenkinek látnia kell.

Értékelésem: 100%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése