2010. november 26., péntek

Pókember


Néhány nappal a világpremier után Rómában jártam, és az egyik multiplex mozi falán olyan nagyságú plakátról köszönt vissza Pókember figurája, melyhez még csak hasonlót sem láttam addig és azóta se...





Objektíven: Egy pókcsípés nem a világ. Peter Parker (Tobey Maguire), a kétballábas diákújságíró világa mégis fenekestül felfordul, amikor egy laboratóriumi osztálykirándulás során megcsípi egy mutáns pók. Ezt követően a srác egyre furább képességeket tapasztal magán: könnyedén sétál a plafonon, csuklójából ragadós pókszálat lő ki, a veszélyeket pedig jóval bekövetkezésük előtt megérzi. Ami kezdetben játéknak tűnik, hamarosan szörnyű és izgalmas kötelezettséggé válik. Peternek meg kell küzdenie az emberfeletti erővel rendelkező, gonosz Zöld Manóval (Willem Dafoe), és el kell nyernie a gyönyörű Mary Jane (Kirsten Dunst) szerelmét.

Szubjektíven: Sam Raimi gyermekkori álmát válthatta valóra a Pókember megfilmesítésével, de ennél sokkal többet is tett. Útjára indította a képregény-mozik sorozatát, példáját azóta is rengetegen követik, lassan nem marad szövegbuborékos képújság filmszínházas verzió nélkül. Megéri? - tehetjük fel a kérdést. Anyagi szempontból feltétlenül. A Pókember három része például két és fél milliárd dollárnyi bevételt termelt a mozipénztáraknál, ezek után mondanom sem kell, hogy folyamatban van a negyedik rész előkészítése. Ugyanakkor alkotói szempontból is óriási kihívás egy ilyen film. Vizuális és technikai megvalósítás, a karakterek lényegének átemelése, a képregény hangulatának megragadása, mindezt nem szolgalelkűen, hanem kreatív módon kezelve és rendezve. Lássuk miként sikerült mindez Sam Raiminek. Kezdjük talán mindjárt ott, hogy ezt nevezik biztonsági rendezésnek. Raimi előtt több rendezőt is meghallgattak, forgatókönyvet egyeztettek velük, de mindannyian sötétebbnek képzelték el Pókember figuráját, néhányan bűnözői vonásokkal is illették volna. Aztán pont egy olyan rendező szolgáltatta a leginkább közönségbarát verziót, aki mindig is durva horrorjairól volt híres Hollywoodban. Raimi elképesztő mértékben szelídült meg, és ennek a korhatár-besorolásért felelős bizottság is roppantmód örült. Ebben a Pókemberben nincs újítás vagy merészség, azzal ér célba, hogy pontosan mondja vissza a képregényt. Tobey Maguire teljesen korrekt az átlagos, menő srácok által elnyomott iskolásfiú szerepében. Nevelőapja révén indul el benne a jellemfejlődés, melyre sok időt és energiát szán a forgatókönyv, bár néha az az érzésünk, komolyabb - valljuk be Batman színvonalú - dialógusokra lenne szükség. Így a film többi szereplője meglehetősen sematikus, két dimenziós figura marad, ezzel együtt mindenképp ki kell emelni Kirsten Dunst naiv, kitörni vágyó szomszédlányát, és Willem Dafoe remek főgonoszát. Utóbbit különösen nem kényeztetik el - Dafoe olyan jelmezben cikázik a filmvásznon, ami még egy retro-partin is ciki lenne, ennek ellenére félelmetes tud lenni és ez nagy teljesítmény. Az első órában a címszereplő Pókemberré avanzsálása a fő téma, majd végre vérbeli akciót is kapunk. Vizuális szempontból úgy gondolom nem lehet panaszunk, nem estek át a ló túloldalára, sőt, talán még több is beleférhetett volna. A történet persze kiszámítható, de oda se neki, könnyed popcorn-mozinak simán megteszi. A fricska (vagy meglepetés) minden szempontból a végén érkezik, ugyanis az utolsó két jelenet kb. 20%-ot dob a film összértékén. Csak győzzük kivárni!

Kiknek ajánlom?
Igazság szerint én a Pókembert tartom igazán tinifilmnek és kevésbé az annak beharangozott Alkonyatot. Peter Parker háztetőkön ugrálós filmjét ajánlom kisebbrendűségi komplexusban szenvedőknek, laza kikapcsolódásra vágyóknak, és persze a tinédzser korosztálynak. Idősebbek csak módjával fogják élvezni. Már ha megtekintésre érdemesnek tartják.

Értékelésem: 65%

2 megjegyzés:

  1. Látom, nemcsak Neked maradt meg a római óriás spider-man :-)

    VálaszTörlés
  2. Bezony! Az valami félelmetesen nagy volt! Szerencse, hogy az egész Szuperkongresszus mellette vonult el. :)

    VálaszTörlés