2011. február 15., kedd

Barbárok a kapuk előtt


Életed egyik legnehezebb és legkellemetlenebb filmje.








Objektíven: Kórházba kerül az ötvenes évei elején járó Rémy. Volt felesége, Louise, arra kéri a Londonban élő fiukat, jöjjön haza a haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt apjával kapcsolata, nem volt mondanivalójuk egymásnak. Végül mégis Montrealba repül, hogy segítsen és apja támasza legyen a nehéz helyzetben. Sébastien minden követ megmozgat, hogy könnyítsen Rémy szenvedésein. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze a betegágy körül.

Szubjektíven: Az amerikai birodalom bukása -sorozat egyelőre második darabjánál tart, így még nem szélesedett trilógiává. Denys Arcand rendező 1986 után ismét ehhez a témához nyúlt, különbség mindössze annyi, hogy a jelen esetben tárgyalt filmnél 2003-at írtunk. A téma lassan bontakozik ki, helyenként abszurd, helyenként fekete humorral találkozunk, mégis a kőkemény dráma viszi a filmet. A filmet, melyre nem lehet megfelelően felkészülni, olyannyira negatív és borúlátó. Negatív, mert olyan korképet vázol egy idősödő ember történetén keresztül, amely "kis túlzással többet mond az istentelen XX. századról, mint bármely történelemkönyv vagy dokumentumfilm." Ilyen XX. századi lélek a főszereplő is, és szinte mindenki a környezetében. Problémát mindig akkor éreztem a filmmel kapcsolatban, amikor a rendező megpróbálja felmenteni figuráit, akiket láthatóan szeret. De nem. Ezek a karakterek sem különbek, sőt, ők is okozói az egyre mélyülő válságnak, melyről Arcand alkotása szól. A filmben mutatnak egy remek bejátszást, amiben azt elemzik, hogy a World Trade Center elleni merénylet azért rendkívüli, mert a civilizáció szívébe hatolt, mondhatni a barbárok már ott vannak a kapuknál. Az analógia zseniális és kiválóan felépített: ugyanis pont ez a film lényegi része; nem a barbárok vannak a kapuknál. Mi magunk vagyunk a barbárok, mi vagyunk ott a kapuknál. Erre játszik rá az utolsó jelenet is. - Könnyen lehetett volna hibátlan Denys Arcand filmje. Az izmusokról szóló epizód például egészen pazar, ahogy a szeptember 11-es rész is. A rendező azonban - véleményem szerint - óriási hibát vét azáltal, hogy felmenti a figuráit, helyenként igazat ad "barbár" cselekedeteiknek. Pedig pont arra kellene rádöbbenni, hogy ezek okozzák a bajt. Figyelemre méltó filmalkotás ez, mégis kevesen fogják igazán értékelni, mert egyáltalán nem szerethető. Akiknek ez mégis sikerült, ott paradox módon máris van miről elgondolkodni egy fals értékrenddel kapcsolatban...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel a világon senkinek. Aki mégis úgy érzi, hogy nem teljes az élete e nélkül a film nélkül, az készítse fel a lelkét és vágjon bele!

Értékelésem: 75%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése