AZ ÓCEÁNJÁRÓ FEDÉLZETÉN

Felszedi a horgonyt az Óceánjáró! Az elmúlt hetekben a francia partoknál időztünk, egész pontosan Cannes térségében. Véletlenszerűen kiválasztottam 15 filmalkotást, melyek díjazottjai voltak az itteni igen nívós filmfesztiválnak és ezekről írtam véleményt. Scorsese Taxisofőr-je mellett találkoztunk magyar díjazottakkal is, és lehetőségünk nyílt megemlékezni kedvenc filmes műfajomról, az animációról is.
Több mint 130 bejegyzés után itt az ideje visszatekinteni kicsit, mielőtt tovább indulunk. Mi mindent érintettünk, merre jártunk eddig? A 15 filmet számláló blokkok között volt már "Magyar filmes", "Könyv alapján készült - adaptációs", "Eredeti ötleten alapuló", "Világjáró rövidfilmes", "Animációs rövidfilmes" és még több más kategória. Értékeltük az elmúlt évtizedet, összefoglalót írtunk a kortárs magyar film utánpótlás-neveléséről és bepillantást nyertünk az Alien-tetralógiába is...
Ezen a ponton szívesen biztatok minden kedves Olvasót a kommentelésre és a kommunikációra. Legyen az Óceánjáró mindannyiunké! Én pedig igyekszem majd válaszolni! Akkor hát előre!

Következő állomásunk messzebb már nem is lehetne a francia partoktól. Nyugatra hajózunk, egész pontosan Amerika azon területére, melyet nemes egyszerűséggel legtöbben csak így neveznek: Vadnyugat. - igen, ebből már ki lehet találni. A következőkben - szintén véletlenszerűen - 15 westernfilm kerül terítékre. Jó olvasgatást! Pisztolyokat békén hagyni!

The Lunch Date

Egyetlen baj van vele. Nem szabad hozzá ismerni a Szalontüdő című magyar rövidfilmet.





Objektíven: Egy hölgy lekési a vonatát a pályaudvaron. Furcsa kaland veszi kezdetét...

Szubjektíven: Adja magát az összehasonlítás, mégis megpróbálkozom a két film különválasztásával. Koncentráljunk most csakis Adam Davidson mozijára. A rendezői munkában azt tartom leginkább megsüvegelendőnek, hogy a nyilvánvaló társadalmi él mellett Davidson alkotása személyes tudott maradni. Fontosak a karakterek, a főhősnő különösen. Pontosan adagolva érkezik a feszültség, a történet újabb és újabb fordulópontjai. Jó érzés nézni ezt a filmet. Külön piros pont a fekete-fehér képvilágért és a remek hangulatért!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki igényes filmre vágyik és még nem volt szerencséje a Szalontüdőhöz!

Értékelésem: 85%

Eső után

Díjeső után.





Objektíven: A film egy menekülés és egy szomorú visszatérés történetét meséli el, egy nő és egy férfi kapcsolatát.

Szubjektíven: Nem először találkozunk olyannal, hogy valamit külföldön elismernek, idehaza értetlenség jut osztályrészéül: Mészáros Péter filmje valószínűleg jobban a figyelem középpontjába kerülhetett volna... de abban az évben Kertész Imre irodalmi Nobel-díja "vitte a pálmát" ebben a kategóriában. Pedig az Eső után megérdemli a figyelmet. Minimalista eszközökkel megoldott dráma, mely igazán hangulatával és egyszerűségével ragad magával. A rendező egyik első filmjéről van szó, újabb alkotásai rendezésileg már biztosabbak, de kétségtelen tény, legnagyobb sikerét ezzel a filmjével aratta Mészáros Péter. Sok sikert a további munkához!

Kiknek ajánlom?
Nem könnyen emészthető drámák szakavatott közönségének, szimbolizmustól sem visszariadóknak. Megéri.

Értékelésem: 70%

Szél

Rövidfilm egy fotó alapján.




Objektíven: 1994 decemberében egy filmes kurzuson Bíró Yvette azt a feladatot adta, hogy a részvevők írjanak forgatókönyvet egy rövidfilmhez Lucienne Hervé "Három asszonyság" című 1952-ben készült fekete-fehér fotójára. A film hat perces snittben mutatja meg azt, amit nem látunk Hervé fotóján.

Szubjektíven: A Marie-Geneviève Ripeau közreműködésével készült "Egy akt felöltöztetése" című kötetben szerepel Iványi alkotásának alapanyaga. A Szél diadalmaskodott a Cannes-i Filmfesztiválon, Drezdában, és Torinóban is kitüntették. Mindmáig az egyik legelismertebb magyar film a győztesek közül. Iványi Marcell minimalista eszközökkel is kemény, embert próbáló művet tett le az asztalra, hat perc, mégis többre képes, mint sok más pályatársa órák hosszú leforgása alatt. Ki kell emelni Haraszti Zsolt operatőr munkáját is, aki látszólag csak pásztáz, valójában remekül kap el hangulatokat, képeket. Jó lenne több ilyen színvonalas munkát látni. Színvonalasat, mégis kevésbé "magyaros" végkifejlettel rendelkezőt.

Kiknek ajánlom?
A fekete-fehér képeket, a lassú filmeket kedvelőknek.

Értékelésem: 75%

Nyitány

A születés csodája és ami előtte van.




Objektíven: Kilenc percnyi "utazás" a születésig.

Szubjektíven: Igen büszkék lehetnek a Péterfi Sándor Utcai Kórházban. A Kórbonctani Osztály hathatós közreműködésével készült el 1965-ben ez a kisfilm, melyet egész egyszerűen öröm megnézni. Végig szinten tartja a figyelmet, remek a vágói munka, Beethoven zenéjéről már nem is beszélve. Egy "légtérben" vagyunk végig, mégsem támad hiányérzetünk. Vadász János bebizonyítja, hogy "a szépség belülről fakad." Az egyszerűség diadala a Nyitány.

Kiknek ajánlom?
Nemcsak azoknak, akik orvosi pályára készülnek. Legalább egyszer mindenkinek ajánlott.

Értékelésem: 80%

A zongorista

100 éve született Wladyslaw Szpilman. Harca a túlélésért örökre beírta magát nemcsak a zeneművészet, de a film nagykönyvébe is.

Objektíven: 1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad... Minden zsidót deportálnak, kivéve Wladyslawot, akit kirángatnak a sorból. A zongorista a föld alatti mozgalomnál keres segítséget, amely különböző védett házakba bújtatja el őt, ahol nincs más dolga, mint kibámulni az ablakon. A varsói gettó 1943-as felkelését követően Wladyslaw megint önmaga lehet. Dorota és mások, többek között a német Wilm Hosenfeld százados segítségével a zongorista megpróbálkozik a túléléssel, amíg véget nem ér a háború.

Szubjektíven: Władysław Szpilman 1945-ben, a háború vége után írta meg túlélésének történetét. A könyvet önerőből adta ki Lengyelországban, A város halála címmel. A kommunista hatalom igen erősen cenzúrázta a könyvet, ugyanis nem tetszett nekik a háború ilyenfajta értelmezése; csak kis példányszámban jelenhetett meg a mű. Szpilman életrajzi munkája 50 évig nem is került újra kiadásra, mígnem 1998-ban először angol fordításban, majd számos más nyelven láthatott napvilágot. A címben fontos változás történt. A városról az egyénre helyeződött a hangsúly; így született meg A zongorista. A könyvből Ronald Harwood készített forgatókönyvet és Roman Polanski rendezésében került nagyvászonra. Elmondható, hogy kevés film mutatott eddig ennyire hiteles, húsbavágó és átérezhető foglalatot egy ember harcáról a túlélésért. Megdöbbentő erejű mozgóképes élmény. A film első harminc perce a varsói gettó mindennapjait vázolja elénk, Polanski kamerája semmit sem takargat, nyers, naturális képsorok váltakoznak drámai párbeszédekkel. Kényelmetlen, de egyhangú zsidófilmnek mondanánk A zongoristát, ha nem következne ezek után éles váltás. Pont a legjobbkor, a bevezető így remekül ágyaz meg a maradék két órás játékidőnek. Figyelmet érdemel a remek rendezés, hiszen innentől kezdődően egyetlen karakterre összpontosít a film, ami embert próbáló feladat figyelemkoncentrálás szempontjából. A stáb több mint remek munkát végzett, mégis ki kell emelni valakit. Meggyőződésem, hogy Adrien Brody a filmtörténelem egyik legerősebb alakítását nyújtja. Küzdelme az életben maradásért a klasszikusok sorába emeli A zongoristát. Egyes jeleneteknél egy emberként hőkölt meg, sóhajtott fel vagy esett ámulatba a mozi közönsége. Azelőtt sosem volt még hasonló élményem. Több tucat ember szurkolt annak az embernek. A konzerv felnyitása, a zene a német tisztnek, az első kilépés az utcára a szabadság reményében - mind-mind felejthetetlen momentumok, nagyszerűségükben őrizve egyszerűségüket. Rendkívül emberi film. Azon kevés alkotások egyike, melyet brutális, olykor naturalista képsorai ellenére mindenkinek látnia kell. Ilyen az ember küzdelme az életért.

Kiknek ajánlom?
Gimnáziumok negyedik osztályában tananyaggá kéne tenni. Életkorban 18 alatt semmiképp, felette viszont szinte kötelező.

Értékelésem: 100%

A taxisofőr

"Hozzám beszélsz?"








Objektíven: A Vietnámot megjárt veterán, Travis nem találja a helyét New Yorkban. Hiába próbál közel kerülni egy szép, politikai aktivista lányhoz, hiába győzködi a vidékről felkerült, kiskorú prostituáltat, hogy térjen jó útra és hiába próbál beszélni a polgármesterjelölttel, hogy tisztítsa meg az utcákat a szeméttől. Úgy érzi, neki kell cselekednie: leborotváltatja a haját, fegyvert vásárol, kigyúrja a testét és nekivág, hogy rendet tegyen.

Szubjektíven: 1976. - Az Amerikai Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára készülődött. Országszerte ceremóniák, kulturális rendezvények, megemlékezések, ünnepségek sokasága. Azonban több olyan tényezővel is számolni kellett, melyek beárnyékolták a felhőtlennek ígérkező esztendőt. A nép még messze nem heverte ki Vietnámot, fokozódott a munkanélküliség és a nyomor. Csak néhány a tömérdek probléma közül, melyeket a hatalmi erők szívesebben láttak volna félresöpörve. A művészetek - különösen is a filmművészet - azonban újabb és újabb művekkel jelezte, jobbat tenne a nehézségek átbeszélése, kitárgyalása. Martin Scorsese Taxisofőrje a hetvenes évek Amerikájának esszenciáját adja. Az utca embere, a kispolgárok hétköznapisága kerül középpontba, egyszóval az alsóbb rétegek. Mocsoktól beborított terek, céltalanul lődörgő, a szexbe, a kábítószerek világába menekülő fiatalok, üres kapcsolatok és bandaháborúk. Néhány jelenség ebből a sajátos világból. S ahol mindez összesűrűsödik - a taxi. A Vietnámból frissen hazaérkezett katona a sofőrködésben próbál szerencsét, de amivel találkozik, az a bűn veleje. Michael Chapman operatőri munkája a film közepébe helyez, mintegy nyers, naturális túrát kínálva New York kevésbé népszerű kerületei közt. Leírhatatlanul erős a hangulat. A zene, a fények, a díszletek olyan atmoszférát teremtenek, melyek csak kevés alkotásnak adattak meg a filmtörténetben. A valósághoz való hűséget jelzi az is, hogy Scorsese mozija a rendező és főszereplője (Robert de Niro) ötleteiből, tapasztalataiból állt össze. Később ezeket gyúrta forgatókönyvvé a szintén remek munkát végző Paul Schrader. A finálé szintén elementáris erejű, bár talán vizuálisan túlzottan erős a film többi részéhez képest. Az utolsó jelenetről pedig azóta is számtalan értelmezési lehetőség látott napvilágot. Ki-ki úgy zárhatja le A taxisofőrt, ahogy jónak látja. Van akinek ez a többértelműség inkább gyengítette, másoknak erősítette az élményt. Azt az élményt, mely egyedülállóan kemény és letaglózó, persze, ha bírja az ember mindazt a szörnyűséget, amivel szembesít. Negatív film A taxisofőr, melyben a reménynek még csírája sem nagyon mutatkozik. Emiatt megemésztése is nehéz. Azonban még a legsokkolóbb jelenetet látva is előtör az emberből az érzés - amit lát, az sajnos igaz, felelősségünk kikerülhetetlen.

Kiknek ajánlom?
Olyan mozi ez, melyet inkább klasszikus volta miatt ajánl az ember megnézésre, egyébként jó szívvel nem ültetne elé senkit. Fel kell rá készülni, annyi szent. Érzékeny lelkűek, tizenévesek és Scorsese stílusát nehezebben bírók messze kerüljék.

Értékelésem: 95%

Dumbó

"Hölgyeim és uraim, díszes publikum - engedjék meg hogy bejelentsem a világ legfantasztikusabb, legfineszesebb, legfrappánsabb és egyben legfenomenálisabb mutatványát (...) tehát a világ legoriginálisabb, legominózusabb és egyben legorientálisabb csodáját"



Objektíven: Walt Disney egyik legbájosabb filmjének hőse Dumbó, a hatalmas fülű, csöppnyi elefánt. A cirkuszi állatsereglet tagjai mind bántják és gúnyolják szegényt, egyedül Timothy, a jókedvű kisegér barátkozik vele. A porondon nem könnyű sikert aratni, különösen egy lepedőnyi füleket cipelő csöppnyi elefántnak. Számtalan kudarc után Timothy vakmerő tervet eszel ki... Az 1941-ben bemutatott animációs film Oscar-díjat nyert filmzenéjéért és Cannes zsűrije sem hagyta honorálatlanul.

Szubjektíven: Ben Sharpsteen direktor utolsó animációs nagyjátékfilmjéhez érkezett az óriásfülű kiselefánt történetének megfilmesítésével. Ezt követően természetfilmek készítésébe kezdett, szintén az Egérbirodalom égisze alatt. Érdekesség, hogy a producer Walt Disneynek az elején egyáltalán nem tetszett a film ötlete, ám később a kedvencévé vált. A Dumbó sok egyéb dolog mellett abban tűnik ki, hogy mindmáig az egyetlen olyan Disney animációs mozifilm, amelyben a címszereplő nem beszél. (Talán ezért is került hozzám olyan közel...) És még miben kiemelkedő? Kedvesebb, meghatóbb, bájosabb szereplőket és történetet nehezen lehetne elképzelni. A dalok nem csupán fülbemászóak, de igényelnek néhány előkészített papírzsebkendőt is. (Igen, én is sírtam ANNÁL a résznél... Ott szem nem marad szárazon.) Nem csak elsőosztályú tanmese, hanem kiváló szórakozási lehetőség is a Dumbó, mely az animáció műfajának szerelmeseit is elkápráztatja. Gondolok itt a legendás "részeges" jelenetre, mely bár szervesen nem kapcsolódik a film egészéhez, de hangulatában, dinamikájában és főleg technikai megoldásaiban páratlan. Igazi gyöngyszem a mozgóképes kultúrában. Ebben az esztendőben lesz 70 éve, hogy bemutatták ezt a csodálatos mesét! A platina-DVD ebből az alkalomból már a boltokban! :)

Kiknek ajánlom?
A legkisebbeknek félelmetes lehet a részeges jelenet, de iskolás kortól felfelé nem csak ajánlott mű, hanem újra és újra megnézendő kötelezően javallott animációs film!

Értékelésem: 100%

Mephisto

Szabó István Oscar-díjas filmje az 1920-as, 30-as évek Németországába kalauzolja nézőit, kiváló színészek segítségével.






Objektíven: 1920-as évek. A hamburgi színház társulatának tehetséges színészét, Hendrik Höfgent mérhetetlen becsvágy fűti. Baloldalisága és művészi féltékenysége miatt Höfgen összeütközésbe kerül a színház ugyancsak tehetséges színészével, a nemzetiszocialista Miklasszal. Höfgen érvényesülése érdekében feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert. A Berlini Állami Színházban kap szerződést, ahol végre eljátszhatja álmai szerepét, Mephistót. Ezzel megkezdődik feltartóztathatatlan karrierje, épp az idő tájt, amikor a nemzetiszocialista párt hatalomra kerül...

Szubjektíven: 1982-t a kritikusok a "Mephisto évének" tartották, a filmet szinte minden európai ország és tengerentúli terület megvásárolta, bevételei a szokásos jogdíjak tízszeresére rúgtak. Szabó István alkotásával kapcsolatban a legérdekesebb kérdést persze pont "Mephisto", azaz Klaus Maria Brandauer karaktere szolgáltatja. Ki is volt ő? Valóban gerinctelen, haszonleső, sunyi, minden rendszert kiszolgáló figura lenne? Véleményem szerint nem egyértelmű a válasz. Való igaz, hogy megalkuvó ember, akit elsősorban saját érvényesülése izgat, azonban végig nincs tudatában annak, mi is lehet ennek az egész történetnek a végkicsengése, nincs tisztában a helyzet valós súlyával. Karrierjének építése hajtja előbbre, éppen ezért esik bele abba a hibába, hogy nem tud megállni. Mégsem elsősorban önző, hanem gyenge, sodródó lény. Szabó István filmje remekül mutatja be, hogy nem kell feltétlenül "beállni a sorba"; ha akaratgyenge vagy, a rendszer máris elsodor, beszippant, szövetségesévé tesz. Lassanként adja magát a Mephisto-párhuzam a világirodalomból... A film lényege egyébként pontosan a művész és a kultúra, a színész és a társadalom viszonya. Bekúszik a képbe az anyanyelv használatának szerepe is, amelyet Klaus Maria Brandauer karaktere kiemel. - Az utolsó szcéna kitörölhetetlen emléket nyújt és egy zseniális utolsó mondatot... Mephisto már egyszerűen nem tud visszalépni. Talán látta, talán érezte a veszélyt, de nem akarta beismerni még saját maga előtt sem. Így pedig elkerülhetetlen a bukás...

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek, Szabó István stílusát kedvelőknek. Erős és lassú film, elgondolkodtató alkotás. És persze mindenkinek ajánlom, akik kíváncsiak az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar nagyjátékfilmre.

Értékelésem: 85%

A misszió

A 2006-os Holiday című filmben, Miles felkapja A misszió kétlemezes DVD kiadását egy videotékában azt bizonygatva, hogy Irisnek meg kellene néznie csodálatos zenéje miatt. - Én csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak amiatt érdemes megnézni.



Objektíven: A tizennyolcadik században, az Amazonas esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya missziós állomást alapít. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza, aki szakított korábbi életével és menedéket keresve a rendbe is belép. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. Ám a kapzsiság és a hatalomvágy sötét erői alattomos támadást indítanak a helybéliek ellen. Veszélybe kerül jóhiszeműségük, ártatlanságuk, tisztaságuk. Itt már kevés az ima ereje...

Szubjektíven: Ez a film sokkal többet érdemel, minthogy így emlékezzünk rá hosszú évek távlatából; "ez volt az az alkotás, amiért Ennio Morricone nem kapta meg az Oscart 1986-ban." Valóban fájó pont, de nemcsak ezen múlik a dicsőség. Az operatőri munka például megkapta az aranyszobrot. Golden Globe-díjas a forgatókönyv. És persze itt van az Arany Pálma is. Hagyjuk azonban a díjakat. Azok sok esetben nem a filmet, hanem a díjat átadókat minősítik. - Jelen esetben pozitívan. A misszió remekül szemlélteti a világi és az egyházi hatalom egymásnak feszülését, ahol fájdalmas kompromisszumokat kell hozni. A dúsgazdag európai uralkodócsaládok állnak az egyik oldalon, a másikon az egyház missziós tevékenysége. A két fél már többször keveredett összetűzésbe a történelem során, végül - általában - a pénz és a gazdasági érdekek győzedelmeskedtek a hit felett. "Ennek a harcnak az egyik színhelye a dél-amerikai gyarmatvilág, a telepesek és Isten szolgálóinak pártfogásába vett őslakosok harca. A történet középpontjában pedig Rodrigo Mendoza áll, aki a telepeseket kiszolgáló rabszolgavadászból a bűn-bűnhődés-megváltás útvonalon keresztül az Úr kegyelme által, az Ő szolgája és végül védelmező katonája lett." - És ha nem lenne elég, amiről az elején szóltunk, mindez fantasztikus képekben, remek színészi munka által kerül tolmácsolásra a néző számára. A vége erőteljes hatású, mégis De Niro intenzívebb játéka miatt mintha kicsit felborulna az egyensúly az ő javára. De egy újranézés után valószínűleg már nem gondolnám így, hisz azóta Jeremy Irons is bizonyította zsenijét, és itt is remekül játszik. Ray McAnally zseniális, de ugyanez elmondható az összes szereplőről. Lassan kibontakozó film, de aki nem sajnálja rá az időt, nagyon jól jár. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy Roland Joffe néhány nagyszerű film után (Play for today, Gyilkos mezők, A misszió) a kilencvenes évektől jócskán lejjebb vitte a színvonalat. Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét magára talál, mert ez az elmúlt két évtizedben nem igazán sikerült.

Kiknek ajánlom?
Remek film, sok erős jelenettel. Mégis úgy gondolom, 16 éves kor felett minden embernek látnia kell(ene). - Köszönet osi az idézetért!

Értékelésem: 95%

Az élet értelme

Nem a szatíra műfajával van bajom, hanem azzal, ha bántó gúnnyal és cinizmussal párosul.







Objektíven: Monty Python. A világhírű társulat utolsó, közös filmje az abszurd, fekete humor, a groteszk jelenetek és az aranyköpések keveréke. A komikusok több, rövid sztoriban elemzik a hétköznapi élet olyan témáit, mint például a születés, a szexuális oktatás, a katonaság vagy a szervátültetés problémája. A film ezen kívül foglalkozik a világ legkövérebb emberével, a vallás kérdésével, furcsa álmokat próbál megfejteni, és figyelemmel kíséri a halál folyamatát. A cél: megtalálni az emberi létezés értelmét.

Szubjektíven: Nagyon kedvelem a Monty Pyton filmjeit. A Gyalog galopp minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Brian élete is bővelkedik klasszikus dialógusokban, beszólásokban. Repülő cirkusz - sorozatukat annak idején többször megnéztem, kiadott könyvüket is élvezettel forgattam. Az élet értelme azonban nem talált célba. Hiába a sok kacagtató jelenet, a poénarmada, ha a filmtörténet egyik legabszurdabb, legfeketébb, leggusztustalanabb, legszókimondóbb, legmegbotránkoztatóbb művével van dolgunk, mely tud ugyan szórakoztató lenni, de csak olyan áron, hogy a humort cinizmussal vegyíti és néhol erősen bántó stílusban prezentálja. Sokan azt hozzák fel mentségül, ilyen a világunk is. Talán, de akkor sem célravezető ilyen eszközökhöz nyúlni. Vagyis az lehetne, ha sikerülne jó érzéssel, egy bizonyos határon belül maradva kezelni ezeket az eszközöket. Néhány szcéna esetében sikerült is. A hiányérzet mégis erős maradt a végére. A végére, ahol kiderülhetne az élet értelme. És félreértés ne essék, egyáltalán nem azzal van bajom, hogy nem derül ki, hanem hogy alaposan ki van nevetve mindenki, aki szerint van neki értelme.

Kiknek ajánlom?
Biztos rossz passzban voltam, vagy valami ilyesmi, de én ezt nem igazán ajánlottam azóta se senkinek. Ami valóban említésre méltó jelenet van benne, azok nagy része megtalálható a legnagyobb közösségi portálokon és videómegosztókon.

Értékelésem: 40%