2014. május 29., csütörtök

Amerikai botrány




Mint mikor Tolkien csatajelenet közben leíró részbe kezd...






ObjektívenIrving egy zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe. Ebben az izgalmas, sok új lehetőséget kínáló és nagyon veszélyes világban politikusok, bűnözők és beépített ügynökök találkoznak. És persze: nők. Ha bármelyikük hibázik, minden összeomlik, és a romok az összes résztvevőt magukkal rántják.

Szubjektíven: David O. Russell a 2010-es rendezői visszatérés óta valamit eszement jól csinál. A nézők, az Amerikai Filmakadémia, a filmértők mind szívükbe zárták az ambiciózus direktort, aki immáron évente gyártja az emlékezetes mozikat. Sokan gondolták úgy, hogy pont az Amerikai botrány hozhatja meg számára az igazi áttörést. Többé-kevésbé így is lett, hiszen kiérlelt munka, mely magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyeket az elmúlt néhány esztendőben megszoktunk tőle. Karakterépítés, színészvezetés, életszerű, pergő dialógok. Russell legfőbb védjegyeivé váltak. Csak nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban nyomatod a filmedben azokat a dolgokat, amelyekben jó vagy. Szerintem itt most a ló túloldalával van dolgunk. Mert hiába a négy (igazából öt) remek karakter, ha a velük való foglalatoskodásnak a sztori látja kárát. Nem is kicsit. A fő probléma ott keresendő - amit David O. Russell egyébként be is vall -, hogy őt sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. És ez egy ilyen volumenű "mindenki mindenkit átver" jellegű sztorinál igenis hiba. Amikor a kamera még akkor is Amy Adams reakcióit pásztázza, amikor pár méterre tőle a végkifejlet szempontjából igen fontos dialógus hangzik el, amikor Christian Bale percekig igazgatja a haját, vagy amikor Jeremy Renner totál funkciótlanul belép a képbe egy Cadillacből a '70-es évek zenéjére, akkor gyanúm igazolódni látszik. Karaktereket kapunk ezerrel, sztorit kevésbé. Így viszont egy idő után nagyon nehéz fenntartani az érdeklődést, ugyanis ezek az alakok szélhámosok, ráadásul nem is a szórakoztató fajtából. Nehéz belépni a történetükbe, egyedül Robert de Niro megjelenése kapcsán kezd el sisteregni a vászon a feszültségtől. Attól a feszültségtől, ami fájóan hiányzik a maradék két órából. Pedig valami átverős-szélhámosos filmet néztem vagy mi a szösz... Mint amikor Tolkien egy csatajelenet közepén belekezd egy ork harcos fegyvereinek leírásába. Biztosan teljesebb képet kapok a nagy egészről, csak ott, abban a pillanatban engem abszolút hidegen hagy.

Kiknek ajánlom?
Azoknak nem, akik Kapj el, ha tudsz-típusú filmre számítanak. Akik szeretik a karakterdrámákat, azok tehetnek vele egy kört.

Értékelésem: 60%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése